Van remény! - Ez 37:1-14

Ma négy igeszolgálatom volt. Délelőtt Marosvásárhelyen, délután Héderfáján, Erdőszentgyörgyőn és Fintaházán. Persze, nem az elmúlt napokban közzétett írásokat, hanem a Vezérfonal által előirányzott igéket vettem alapul, illetve ma délután az 1Kor levélből prédikáltam.
Alább egy teljes prédikációt közlök, ami a Magyar Baptisták első Világtalálkozóján hangzott el, a Tahi Táborban, 1992-ben. Aktualitása semmit sem változott.

Van remény!

Ez 37,1-14

Izrael azt monda ezekben az igékben, hogy „Elveszett a mi reménységünk”, végünk van, már nincs remény! Izrael népének akkori szavait most lehet te önmagadra, családodra, gyülekezetedre vagy nemzetedre értelmezed: ebből a népből, ebből a gyülekezetből, közösségből még legyen valami?! Az lehetetlen. Reménytelen eset. Itt más senki nem segíthet. Nos, az ilyen véleményre, az ilyen elkeseredésre cáfol rá ez a történet, ez az ige. Hatalmasan, erőt adóan kiáltja: van remény! Nincs veszve minden!
Amikor Pál apostol az első korinthusi levélben azt mondja, hogy megmarad a hit, a remény és a szeretet, amelyek közül a legnagyobb a szeretet, akkor feltevődik a kérdés, vajon melyik a következő, a második: a hit, vagy a remény? Vagy talán ez a kettő ikertestvér? A hit reményt, és a remény hitet szül? Azt hiszem, igen! A hit cselekedetek nélkül megholt önmagában, a remény pedig cselekedetekre késztet.
Ha azt mondjuk, hogy a helyzet reménytelen és összefonjuk a kezünk, aggódunk, kétségbeesünk, kesergünk, akkor csakugyan a helyzet nagyon súlyos. De ha azt mondjuk, hogy még van remény, akkor ez azonnal cselekedetekre késztet. Az alapigénk már pedig azt állítja, hogy van remény! Az elveszett számára, a lelkileg halott vagy halófélben levő számára is! Van remény a családod számára, van remény ennek az országnak, mindenkinek.
De ez a megállapítás csupán bizonyos feltételek hozzáadásával érvényes. Akkor van remény, ha ezek a feltételek, ezek az előzmények megvalósulnak.

I.
Először tehát, akkor van remény, ha felismerjük állapotunkat. Azt az elveszett, mélyre süllyedt, halott lelkiállapotot, amit Ezékiel látott. Ezékiel egy nagy völgyet látott, egy természetes amfiteátrumot, valami olyanhoz hasonlót, mint amilyenben Kolozsvár fekszik, amely telve volt csontokkal, régen meghalt, otthagyott emberekkel, akiknek csontjai nagyon megszáradtak már. Isten kérdést tesz fel a prófétának: mondd, vajon megélednek-e valamikor ezek a tetemek? Ezékiel hívő ember volt, de erre a kérdésre nem tud sem igennel, sem nemmel válaszolni. Azt mondja: Uram Isten, Te tudod! Lesz-e ebből még valami, történik-e ezekkel még valami? Uram, Te tudod.
De hogyan ismerheti fel az ember elveszett állapotát? Azt az Isten számára meghalt, megszáradt állapotot, amelyet Isten lát az emberről, amelyről az ige beszél? Minden szépítgetés, titkolózás nélkül, képmutatás nélkül, hogyan ismerhetem fel ezt a reménytelennek tűnő állapotot?
Azt hiszem, hogy itt nem a felismerésről, hanem a beismerésről kell beszélni. Látni szinte mindannyian látjuk, csak bátorság kell a bevallásához. Nem azért néz ki reménytelennek ez az ország helyzete, mert leromlott a gazdaság, mert a társadalmi megbékélés még nem következett be, mert erősödik az etnikai feszültség... Nem azért reménytelen a helyzet, mert az infláció robbanását nem lehet már követni, az ország eladósodása növekszik és mi mindjobban szegényedünk... nem azért, mert a bűnözés aggasztó méreteket öltött, a közerkölcs ijesztően leromlott... Nem, és nem! Lelki értelemben kell itt bevallani a dolgokat: szellemi életünk szempontjából romlunk és száradunk! Maga az élet, a lelki élet hiányzik! Mi már nem élünk, hanem csak létezünk! Emiatt néz ki a helyzetünk reménytelen, kilátástalan helyzetnek!
Ma éppúgy küldi az Úr számunkra is a levelet, mint a szárdiszi gyülekezetnek a Jelenések könyvében: az a neved, hogy élsz, de halott vagy! Az Ő szava alapján felismerhetjük magunkat. Felismerheti egy gyülekezet, az egyház, egy nemzet az állapotát, Isten szavaiból. Olvasom az igét, és rádöbbenhetek ki is vagyok valójában. Jaj, hát ez vagyok én! Ilyen vagyok én! Persze, hogy ezt a nyomorúságos bűnben halott állapotot gonosz természetünk miatt hajlamosak vagyunk palástolni: ruhát aggatunk a száraz csontokra, csakhogy nézzünk ki valahogy... Ráfestünk a rozsdára, kisminkeljük halott ábrázatunkat, hogy élőnek mutasson. De ez nem változtat a lényegen! Isten azt üzeni: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Szépnek mutatkozhatsz még, de nincs benned élet. Halva született, sohasem élt igazán a lelkiéleted, mert nem volt újjászületésed, gyökeres megtérésed soha! Ilyenekből összetett gyülekezet, egyház, nemzet igazán reménytelen esetnek tűnik. Mit lehet itt tenni?
Ezt az állapotot mindenekelőtt felismerni lehet! Nem reménytelen a helyzetünk, ha felismerjük állapotunkat. Nemcsak az ige világíthat rá, hanem azok a kérdések is amelyeket Isten intéz az ember felé ilyenkor. Isten rákérdez Ezékielre: megélednek-e ezek a tetemek? Akkor döbben rá a próféta a szomorú valóságra: ó, vajon megélednek-e? Mennyire szárazak már, milyen sok van, rakva van a völgy... jaj, nem tudom! Uram Isten, Te tudod!
Édenben is kérdezett Isten: Ádám, hol vagy? Mit cselekedtél? Azt gondoljátok, Isten nem tudta, hogy Ádám hol volt? Melyik bokorban bújt meg? Mit cselekedett? Isten mindentudó, és szeme átlát a lombon is, belelát a szívbe is. Ezekre a kérdésekre Ádámnak volt szüksége, hogy önmagára ismerjen!
A bethesdai beteg harmincnyolc éve feküdt tehetetlenül. Se rokona, se barátja, se jó ismerőse... nincs senkije. De találkozik Jézussal, aki megkérdezi: akarsz-e meggyógyulni? Erre mi lehet azt gondoljuk, hát hogy lehet ilyet kérdezni egy harmincnyolc év óta beteg embertől? Persze, hogy meggyógyulni szeretne! Újra járni, egészségesnek lenni! Különben, minden beteg szeretne meggyógyulni! Ezt Jézus is nagyon jól tudta. Nem is azért kérdezte, mintha nem tudta volna. A betegnek kellett felismernie állapotát, rádöbbennie arra, hogy rajta már emberek nem segíthetnek.
A damaszkuszi úton Sault is megkérdezte Jézus: Miért kergetsz engem? Pedig az Úr jól tudta, hogy Saulban milyen lelkület lakozik. Magának Saulnak kellett felismernie végre azt, amit cselekszik: hogy magát Jézus kergeti, üldözi!
Az emmausi tanítványokat is azért kérdezi az Úr, hogy azok magukra ismerjenek és kiöntsék a szívüket. Ezért kérdi tőlük: miféle szavak ezek, amelyeket váltotok magatok között? miért vagytok szomorú ábrázattal?
A hiába halászó tanítványoktól megkérdezi az Úr: van-e valami ennivalótok? Jól tudta azt, hogy nincs! De ezt a saját szájukkal akarta kimondatni. Mondja ki Péter: Nincs! Mester, egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. Semmit! Nos, a kérdéssel épp azt akarta az Úr, hogy lássa be ezt a reménytelennek tűnő helyzetet, lássa meg magát. A kérdések által amelyeket az Úr tesz fel, meg lehet látni ezt az állapotot.
Nincs remény a Pétereknek, sem a Sauloknak, amíg nem ismernek rá állapotukra! Nincs remény az emmausi tanítványoknak, sem az Ádámoknak, amíg nem ismerik be a bajt! És Ezékiel is, amíg nem döbben rá az igazi valóságra, addig nincs remény! Amíg egy gyülekezet, az egyház nem ismeri be a bajt, addig nincs remény! Semmit sem használ annak kiszínezése, befestése, elferdítése, letagadása, rejtegetése, eltitkolása... Beismerni kell! Nem megsértődni, ha valaki felemlíti! Nem kitérni a válasz elől, ha az Úr kérdez! Meg kell lássuk magunkat, úgy, ahogy az Úr lát minket! Itt először is erre van szükség. Amíg ez nem történik meg, addig nincs remény.
Ez tehát az első tennivaló. Erre segít az ige, az Úrtól jövő kérdések, a helyzet megmutatása. A halálnak jelei vannak: megáll a szívdobogás, kihűl a test... Lelki életünkön is éppúgy felfedezhetjük a bajt: van-e élet, vagy nincs? Volt-e feltámadás, vagy nem?
Amikor ezekről a megszáradt, a völgy mentén szétszórt halott társaságról olvasunk, az jut eszembe, hogy jaj, meghalt már a missziólelkület, a felelősségtudat, a lelki tisztaság, a házastársi hűség, az őszinteség, az alázat, az engedelmesség, a szívesség, a szeretet, a jóság... kihalt! Nincs többet! Mégis, van remény még ilyen helyzetben is, ha felismerjük állapotunkat, és kész vagyunk megtérni belőle!

II.
A második lépés a megoldáshoz az, ha Isten talál magának embert, eszközt, aki által munkálkodni tud. Az állapot felismerése után akkor van remény, ha Isten megtalálja a megfelelő embert, aki által munkálkodhat. Kellene valaki, aki prófétálni tud a csontoknak!
Lehet, hogy erre lesznek akik azt mondják, hogy ez badarság, esztelenség! Halottaknak prédikálni? Megszáradt csontokkal megrakott völgy felett tartani igehirdetést? Ez képtelenség! Hogyan tehet Ezékiel ilyet? Biztosan nincs eszénél. Nem tudja mit csinál... De ha Isten éppen ezt parancsolta neki? „Prófétálj, embernek fia!” „És én prófétálék, amint mondá nékem” - olvassuk az igében. Majd ugyanazt újra olvashatjuk, újabb üzenettel.
Mindezeket hallva, szeretnék megemlíteni két jellemvonást arról az emberről, aki által Isten munkálkodhat. Milyen ember kell Istennek? Ez egy olyan ember, aki az ige hirdetésére odaszánja magát, és egy olyan ember, aki az imádkozásra odaszánja magát. Ez tehát nem egy átlag, közönséges ember: ez egy rendkívüli ember! Ezékielek kellenek ehhez, akik az igével szívükben ki mernek állni a lelkileg halottak elé, és merik hirdetni Istennek élő igéjét. Ezt csak feltámadt, lelkileg élő emberek tehetik meg. Nincs annál szánalmasabb látvány, mint amikor egy lelkileg halott igehirdető, halott bűnösöknek hirdeti Isten élő igéjét! Vakoknak vak vezetői nem tudnak világosságot, tüzet, életet vinni a szószékre! Csak élő, látó, kegyelemben részesült Ezékielek tehetik ezt meg. Rettenetes dolog Isten szavát másképp adni tovább! Hogyan nézne ki, ha az optikai katedrán vak ember tartana előadást a színárnyalatokról, félárnyékokról, prizmai színfelbontásról... vagy ha süket ember konferenciázna szimfóniákról és harmóniákról? Istennek olyan ember kell, aki átélte már azt, amiről prófétálnia kell! Olyan ember aki kész falat falazni és állni Isten elé a törésre, az országért, hogy az el ne pusztuljon. Hol van az az ember? Aki Krisztusért vállalja a kereszt bolondságát és botránkozását?! Aki kész a világ látványossága lenni, mint akit halálra szántak?! Hol vannak a Pálok és Ezékielek, akik készek kiállni a száraz csontok elé, hogy azoknak prédikáljanak? Akiket érdekel a másik ember sorsa, fáj az elveszettek állapota, és kész azokhoz vinni az igét? Itt nemcsak lelkipásztorokról van szó: a munkatársak, szomszédok, ismerősök felé vinni az igét te is megteheted, ha már életet nyertél. A szívükre beszélni, a feltámadás és élet igéit belekiáltani a lelkileg halottak szívébe, ha reád nézve az már elvégezte munkáját. Úgy menni, ahogy Anániás küldetett Pálhoz, ahogy Filep evangélista ment a gázai járatlan útra: ezt te is végezheted, ha az örömhír, amit hirdetned kell, benned már új életet teremtett. Ha pedig még nem, akkor az ige először neked szól: Serkenj fel aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus!
Pál apostol Athénbe érkezik, ahol sokféle filozófust hallottak már, de ilyet még nem. Pál elhatározta, hogy a megfeszített Krisztust hirdeti nekik. Ezért Athénben sem akart másról tudni, mint Krisztusról, mint megfeszítettről. Jóllehet a zsidóknak ez botránkozás, a görögöknek pedig bolondság, ő mégsem szégyelli az evangéliumot, kész hirdetni azt! Nos, ilyen ember kell Istennek!
De olyan is, aki imádkozni tud. Akkor amikor ilyen reménytelen, kilátástalan helyzetbe kerül, mint Ezékiel... akkor az egyetlen kiút az imádság. Az imádság a kilátástalan, reménytelen emberek menedéke. Isten az, aki egyedül segíteni tud, tehát Hozzá kell folyamodni. Úgy kell imádkozni, mint Illés, akinek imájára az ég bezárult három évre és hat hónapra, majd ismét megnyílt és lett eső. Hol vannak az ilyen emberek ma? Isten ilyen imádkozó és prédikáló embert keres.

III.
Befejezésül, akkor van remény számunkra, ha Isten cselekszik. Mert hiába ismerem fel állapotomat, állapítom meg a diagnózist, és hiába van imádkozó és igehirdető ember, ha Isten nem cselekszik! Mi senkit sem tudunk életre kelteni. Még Ezékiel sem tud ilyesmit tenni. Bármennyire nagy szónok, prédikátor, próféta legyen is, nem elég: ide Isten hatalma és ereje kell!
Ezékiel prófétálására történt valami: összeálltak a csontok, ép testek lettek belőlük, de élet nélkül. Akkor Ezékielnek újra prófétálni kellett a Léleknek. „A négy szelek felől, jöjj elő Lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!” Az ő hatásköre csak a zörgésre, zúgásra, mozgásra terjedt ki. Ennél többet nem érhetett el. Isten kellett cselekedjen, mert életet csupán Ő adhatott.
Zörgés, zúgás, mozgás - ez van. Ezt mi meg is tesszük, mert megtehetjük. Megszervezzük imádságainkat, énekléseinket, szolgálatainkat, gyülekezetünket, istentiszteleteinket. De hogy abban élet és lélek is legyen!? Ahhoz a mi erőnk kevés. Jöjj Lélek, lehelj ezekbe az élettelenségekbe, hogy megéledjenek! Hogy álljunk lábainkra, felette nagy sereg! Ha Te nem segítesz, igazán reménytelen a helyzetünk!
Nem elég egy szervezet, egy struktúra. Emberi erőlködés, nyüzsgés, szervezkedés, tervezés, program... ó, ez nem elég. Nem erővel és nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, azt mondja a Seregeknek Ura. Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljön reátok - mondja az Úr. Vesztek, és lesztek!
Van-e remény tehát nekünk? Erre a kérdésre egyenként, személyesen kell válaszolnunk. Ha azt válaszolom, hogy én nem is vagyok reménytelen állapotban, velem nincs semmi baj, akkor igazán nagy baj van: még az első lépést sem tudom megtenni, hogy helyzetemet felismerjem. Pedig a megoldáshoz még ez után is szükség van egy olyan eszközre, egy emberre, akit Isten fel tud használni. Olyan vagyok-e én, olyan vagy-e te? Isten ereje és hatalma életre keltheti a halottakat is. Van remény, ha Ő cselekedni fog! Pozsonytól Brassóig nagy ez a völgy, és igen megszáradtunk már... De Isten csodát tehet! Életre kelthet, feltámaszthat, helyünkre állíthat, mint nagy sereget, és megdicsőítheti magát bennünk!