PÉLDÁZATOK: Az irgalmas samaritánus - Lk 10:25-37
<
A
fő kérdés: mit kell nékem cselekednem, hogy az örök életet elnyerjem? Kérdés-e
ez neked?
I. A
szerkezet
<
Az
írástudó kérdez először.
v Az Úr Jézus nem válaszolt ennek az embernek a kérdésére, úgy, ahogyan
feltette. Ennek oka az, hogy az Úr Jézus jól
ismerte ennek az embernek a szívét és gondolatát, tudta, hogy ez az ember nem
azért tette fel neki a kérdést, mert valóban szerette volna elnyerni az
üdvösséget, örök életet, hanem azért, hogy Őt kísértse, hogy mit válaszol.
v Vajon nem mond-e olyant, ami ellentétben van a
mózesi törvényekkel? Ugyanis abban nincs semmi olyan, ahol Isten örök életet,
üdvösség ígérete… Az Úr Jézus ezért kérdezett vissza: „Mi van megírva a törvényben?” (Lk 10:26).
<
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint
magadat.” (Lk 10,27). Erre az Úr Jézus nem azt
mondta, hogy ezt cselekedd, és örök életed lesz, hanem csak azt, hogy
ezt cselekedd, és élsz.
v De az írástudó nem azt mondta, hogy erre képtelen, nem
elégszik meg a válasszal, hanem „igazolni
akarván magát” tudni akarta, hogy ki a felebarátja.
v Az írástudó ezzel megvallja, hogy olyan, mint mi vagyunk:
ő nem szeret mindenkit. Ki a felebarátja? Talán az, aki félig barát, félig nem
az? Határozzuk meg, hogy ki a felebarátom, aztán meglátjuk, hogy szeretem-e.
II. A
történet
<
Az Úr Jézus újabb kérdéssel felel,
amellyel az írástudóval válaszoltatja meg a kérdést, hogy ki a felebarát.
v Az Úr Jézus nem a fej, hanem a szív kérdésére adja
meg a feleletet.
<
Elmondja az irgalmas samaritánus
történetét.
< Az események
színhelye a Jerikó-Jeruzsálem közötti országút (27 km). A sziklás pusztán át
vezető út mentén több barlang volt. Flavius is vad vidékként említi, ahol
rablók tanyáztak. Itt gyakran kifosztották a kereskedőket, akik Jerikón, a
határvároson keresztül keletről árut vittek Jeruzsálembe. Jerikó Jézus korában
vámhely volt.
<
De ez a példázat nem egyszeri,
megtörtént eset, hanem minden időben megismétlődő eseménynek a képlete. Ez a
példázat, amit itt az Úr Jézus mondott, mindnyájunk élettörténete is.
<
Azzal kezdte a példázat elbeszélését,
hogy egy ember ment alá Jeruzsálemből Jerikóba, és útközben rablók támadták
meg. Kifosztották félholtra verték, és otthagyták az úton.
v Minden e világra született embernek az életútja
ilyen. Jeruzsálem az igazság és békesség városa. Jerikó pedig a
romlás, a bűn városa.
v Minden ember az ő életútján egyre jobban eltávolodik
Istentől, az igazságtól, a békességtől és mind jobban a Sátán hatalmába kerül,
egyre alább megy.
v Igazság helyett a hazugság tölti be a szívét, hazug
életet él, egy meghamisított emberi életet, és így természetesen elveszti a
nyugalmát, békességét, a harag és a gyűlölet uralkodik benne.
v A nagy rabló kifosztja minden lelki kincséből,
elrabolja egyszerűségét, gyermeki hitét, tisztaságát, örömét, boldogságát,
reménységét, élete célját, és mint egy haldokló vergődik - összetört,
csalódott, vérző szívvel - az élet országútján.
III. A
szereplők
<
Jézus itt elmondja, hogy a jerikói úton többféle embertípus
van: volt az áldozat, voltak a rablók, volt a papság képviselője, a léviták
képviselője, és volt a samaritánus.
<
A
rablók: önző politikai és gazdasági indíttatásból az ember sok
gonoszságra képes. A jerikói út környéke tele volt lázadó zelótákkal és
megélhetési bűnözőkkel. Nem riadtak vissza az ártatlan, tisztességes,
becsületes emberek kifosztásától.
v Vannak emberek, akik
olyanok, mint ezek a rablók: akik mások ellen dolgoznak és aktívan gonoszt cselekszenek. Ők nem szeretnek. Őket csak a pénz
érdekli. Nem riadnak vissza az emberöléstől sem. Fosztogatnak. Ha kell, holnap
megismétlik.
v Az ilyen ember, aki másnak árt, és nem tér meg, annak nem lesz örök élete.
v Aki aktívan gonoszt cselekszik, és nem bánja meg, az el fog kárhozni.
<
A
pap: A Jeruzsálemben szolgáló papok egy része Jerikóban lakott.
Az út kb. 27 km volt, és 1000 méter szintkülönbséget kellett leküzdeni. A pap
nem érhetett vérhez, mert tisztátalanná vált volna a szolgálatra két hétig.
Ugyanígy, a lévita is. Látták a
sebesült embert, megnézték maguknak. Aztán bizonyára
azt kívánták, bárcsak ne arra jött volna, bárcsak ne látták volna… meggyőzték
magukat, hogy az ügy nem rájuk tartozik.
<
Elmentek
mellette, mert azt gondolták: „Megérdemli.” „Miért járkál ilyen veszélyes
helyeken?” „Ez nem az én dolgom.” „Én nem értek ehhez.” „Biztos lesz valaki,
aki majd jobban ráér.” Okot mindig lehet találni…
v Sokan ehhez a paphoz
és a lévitához hasonlítanak: passzívan
vétkeznek, mint a pap és lévita.
v Mit csinált egy pap a templomban,
Jeruzsálemben? Áldozatot mutatott be, amikor a megtérő bűnösök áldozni jöttek.
Lehet, hogy a félholtan heverő ember is épp áldozni volt! És épp ez a pap
mutatta be az áldozatát. A papok szája őrzi a tudományt: hirdeti a törvényt.
Prédikálta, hogy szeresd az Urat… és szeres felebarátodat… Most ideérkezik,
akkor azt látván elkerülte. Vagyis: nem véletlenül ment el mellette. Látta.
v A lévita hasonlóképpen. A léviták
a papok mellett segédkeztek. Látta ő is, de továbbment. Nem aktívan vétkeztek,
hanem passzívan
<
Aki
tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak.
v Ezek a papok elvégezték szolgálatukat hűséggel. Ki tudja, hogy ez az ember
él-e vagy hal… na hozzáérek a holttesthez, tisztátalanná válok… talán a rablók
nincsenek is messze, még engem is kirabolnak…
v Tettleges bűnök, és mulasztási bűnök. Követtél el bűnöket gondolatban,
szóban, tettben. Aztán mulasztásban is.
v
Mennyire
embertelenek tudnak lenni még azok is, akik Isten szolgáinak tartják magukat!
n A papok feladata volt, hogy az oltár körül szolgáljanak,
áldozatokat mutassanak be, és tanítsák a népet Isten törvényére.
n A léviták segédkeztek az áldozati állatok előkészítésében,
a templom körüli szolgálatokban, az éneklésben és egyéb szertartásokban.
v Sem a pap, sem a lévita nem segített a félholtra
vert emberen. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a törvény és az áldozatok nem
menthetnek meg minket, hanem azt is, hogy akikben a legjobban
megbíztunk,akiktől a legtöbbet vártunk, akikre felnéztünk, sokszor azokban
csalódunk a legnagyobbat.
IV. A
samaritánus
<
A
samaritánussal külön kell foglalkoznunk. Ő az „irgalmas” samaritánus.
<
A példázat lényege abban van, hogy a
félholtra vert emberen egy samaritánus könyörült. Ehhez meg kell értenünk, hogy
a zsidók hogyan tekintették a samáriaiakat.
<
A
„könyörületességre indult” kifejezés
csak az Úr Jézus Krisztusra van alkalmazva. Most azonban egy samaritánust
jelöli.
v A samaritánusok eredete – 2Kir 17-ben. A zsidók és a samaritánusok
kölcsönösen gyűlölték egymást.
v Volt, amikor a samaritánusok nem fogadták be Jézust szállásra. - Lk
9:52-53.
<
A
zsidók annyira haragudtak a samaritánusokra, hogy nem mentek keresztül Samárián,
hanem megkerülték azt a Jordán túloldalán.
v A samaritánus nem azt tette, ami a kötelessége lett volna. Nem nézte, hogy
a haldokló milyen származású. Azt se kérdezte, miért jutott ilyen állapotba.
Lehajolt, áldozott, könyörült rajta.
v Mondhatta volna, hogy megadom neki a kegyelemdöfést… egy zsidóval kevesebb
a világon…
v A vendégfogadó háznál lehet, hogy megkérdezték: honnan jött… Jeruzsálemből?
És a haldokló honnan van? Testvéred? Rokonod? Miért áldozol rá ennyit? Ki ez?
v Mit válaszolt? – Ő engem ellenségének tart, de én őt (fele)barátomnak
tartom.
v Ha a legnagyobb magyar és a legnagyobb román így találkozna… Az ilyen magatartás
nem magától érhető.
<
Az Úr Jézust példázza ez. Ú az, aki nem
kérdez, nem kárhoztat, nem von felelősségre, hanem könyörült rajtad. Lehajolt a
vérző szívekhez, és felemelte a tehetetlen, bűnöst, a vérében vergődő ellenségét.
<
Ki
volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett? – Az, aki könyörült rajta.
Még ki se ejti a samaritánus nevét. És a fogadós? A fogadós pénzért cselekedte,
amit tett – és nem számít felebarátnak.
v Eredj el, és te is hasonlóképpen cselekedjél!
<
Gondolj
bele: szereted te az Istent teljes szívedből, lelkedből és erődből? És
szereted-e felebarátodat, mint magadat? Nem.
v De van egy másik út. Te nem az
az ember vagy, akinek csak meg kell mondani, hogy mit kell tenni, és teszed is…
Nem. Te néha pap vagy, néha lévita, néha rabló, aki a másikat félholtra veri. És néha te vagy az, aki ott
fekszik félholtan.
v Beismered-e, hogy egy kifosztott, félholt, tehetetlen ember vagy? Ismerd el, hogy te vagy a kifosztott, sebekkel
teli ember. Jézus Krisztusra van szükséged!
<
Egyedül
Jézus az, aki segíthet rajtad.
V. A tanulság
<
Az írástudónak még a kérdése sem volt
jó, amit feltett az Úr Jézusnak: „Mester,
mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Lk 10,25). Pontosan: hogy örököljem az örök életet. Mi tehet az
ember, hogy „örököljön”?
v Az Úr Jézus nem tanított ilyen cselekedeteket.
Ahhoz, hogy örökös lehess, nem tehetsz semmit: - vagy beleszülettél az örökösök
családjába, vagy nem.
<
A kérdést helyesen így tehetjük fel: Mit cselekedett Isten, hogy nekünk örök
életünk legyen?
<
Mit kell nékem cselekednem?… - Ez
nem jó kérdés. Mit cselekedett Jézus
Krisztus, hogy te Isten gyermeke lehess? Eljött, hogy meghaljon a te
bűneidért.
v Erre megkapjuk a választ: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki
hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16).
v Nem tehetsz semmit
csak: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad
népe!” (ApCsel 16:31)
<
Atyád-e
neked az Isten? Gyermeke vagy-e az Istennek? Mert csak úgy örökölhetsz örök
életet!
v Születésünktől fogva nem vagyunk Istennek gyermekei. Oda újjászületésre van szükség. „Valakik befogadák őt hatalmat adott
azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek.” (Jn 1:12)
v Fogadd be őt, és vele együtt tied lehet minden. Örök
élet, bűnbocsánat, biztonság, jövő. Ha őt elutasítod, mindent elveszítesz.
<
Az
írástudó tehát a második kérdésével is tévesen kérdezett. Ahelyett, hogy azt
kérdezze, „ki az én felebarátom”, azt kellett volna kérdezze, hogy „kinek
lehetek én felebarátja”?
v „Ha azt mondja valaki, hogy szeretem Istent és gyűlöli
az ő atyjafiát, hazug az, mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát,
hogyan szeretheti Istent, akit nem lát?” (1Jn 4:20)
Befejezés:
<
Ki
a felebarát? Az Úr Jézus szerint nem lehetnek faji, színbeli vagy osztálykülönbségek: mindenki felebarátod,
akinek segítségedre van szüksége. Akit az ellenség megsebesített és összetört,
az a te felebarátod!
v „Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (Jn
15:17) „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13:34).
v A szeretet cselekedetekben nyilvánul meg. Nem kell félni
névtelenül jónak lenni, mert valahol feljegyzik az egészet.
Túrmezei Erzsébet: A harmadik
Valamit
kérnek tőled. Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog, és mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd! Tedd
meg, ha teheted.
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert
az a szeretet.
Fáradt
vagy. Léptél már százat. Valakiért még egyet kellene. De tested, véred, lázad.
Majd
máskor, - nyugtat meg az ész. És a jog is józanságra int.
De egy
szelíd hang azt súgja megint: Tedd meg, ha teheted.
Mindig
arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Valakin
segíthetnél: Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt mondja: Minek? De Krisztus
nyomorog benne.
És a szelíd hang újra kérlel: Tedd meg,
ha teheted.
Mindig arra a harmadikra hallgass: mert
az a szeretet!
Ó, ha
a harmadik egyszer első lehetne. És diktálhatna, vonhatna, vihetne.
Lehet,
elégnél hamar. Valóban esztelenség volna. De a szíved békességről dalolna.
S míg
elveszítenéd, bizony megtalálnád az életet.
Bízd
rá magad arra a harmadikra, - mert az a szeretet!
Irgalmas samaritánus
monológ
- Miközben itt fekszem
véresen, félholtra verve az erdei ösvényen, talán másodszor is elbúcsúztam már
az élettől. Nincs remény. Nem jön erre senki.
Ekkor hirtelen,
lépéseket hallok. Ki jöhet? Erőlködve felnézek, hátha a támadók jöttek vissza!
Az ember ebben a világban már gyanakvóvá válik. Ám nem a támadóim jöttek.
Messziről látszik: egy lelkész jön. Ekkor megörülök. Ó, milyen áldott az Isten!
Megmenekültem! Ez zakatol a fejemben. Egy lelkipásztor, Isten szolgája jön
felém, ő meg fog menteni engem! Összeszedem maradék erőmet, sugárzó arccal
felemelkedek kicsit. Intek neki, gyere, siess, segíts rajtam! Talán hörgök is
valamit összevert ajkaimon át. S mit látok? Ez a lelkész, (aki e történetben
szintén én vagyok), átmegy az út túlsó oldalára, és sietős léptekkel távozik.
Rettenetes! Elment! Ebben volt minden reményem, és ez is elment! Egy „pap!”
„Isten szolgája” és mégis itt hagyott. Mit várjak a többi embertől, ha az Isten
szolgája is ilyen?! Akkor én már itt maradok végleg. Talán meg is halok. A
sebeim még jobban fájnak, de azt hiszem, legjobban a szívem fáj.
A nap egyre jobban süt,
a homok éget, az ájulás határán vagyok, amikor újra lépteket hallok. Mégis csak
van remény! Újra összeszedem minden maradék erőmet, s látom, hogy egy presbiter
körvonalai bontakoznak ki a forróságtól reszkető levegőben. Ő nem lelkész, ő
templomszolga. Megint örülök. Uram, köszönöm, hogy erre vezetted! A papok azok
nagy urak, ez viszont egy egyszerűbb ember, templomszolga. Megszokta a piszkos
munkát, nem úgy, mint a papok. Ő biztos segít rajtam. Most már tényleg
megmenekülök. Reménnyel telve nyújtom felé a kezemet. S mit látok? A presbiter
is (aki megint csak lehetek akár én is), átmegy az út túloldalára, és sietve
távozik. Most már elég, már jobb lenne, ha meghalnék. Milyen ostoba is vagyok?!
Hogy hihettem egy percig is akárkinek! Hányszor becsaptak már?! Most fosztottak
ki. Mit érnek itt a lelkészek is, és a presbiterek is? Inkább jönne már a
halál! Ekkor újra lépéseket hallok. Azt mondom: Nekem már mindegy, én már oda
se nézek. Úgy sem segít rajtam ez sem. Jobb, ha az ember nem is vár semmit.
Akkor legalább nem csalódom! Csakhogy a lépések egyre közelebb jönnek. Ez nem
lehet igaz, gondolom, de azért felnézek. Á, csak egy cigány, akit mindenki
gyűlöl, és (aki lehetnék én is?) Mit várhatok tőle? Hiszen ők sem szeretnek
bennünket. Ekkor vizet érzek a szájamban, sebeimre hűvös olaj csordul, gyengéd
kezek kötözik be. Perceken belül úton vagyok egy orvosi rendelő felé. Segített
a megvetett, a lenézett, a kigúnyolt, a senki. Aki “csak” egy cigány.