Mire késztet a feltámadásba vetett hit? - 1Kor 15:29-34

Mire késztet a feltámadásba vetett hit?

1Kor 15:29-34

²⁹ Különben mit cselekszenek azok, a kik a halottakért keresztelkednek meg, ha halottak teljességgel nem támadnak fel? Miért is keresztelkednek meg a halottakért? ³⁰ Mi is miért veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban? ³¹ Naponként halál révén állok. A veletek való dicsekedésre mondom, mely van nékem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. ³² Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak? Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk! ³³ Ne tévelyegjetek. Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok. ³⁴ Serkenjetek fel igazán és ne vétkezzetek; mert némelyek nem ismerik Istent; megszégyenítésetekre mondom.

Az Újszövetség leghosszabb tanítása a feltámadásról az 1Kor 15-ben található. Itt Pál apostol nem új dolgokat ír, hanem csak „eszükbe juttatja az evangéliumot”, azt az evangéliumot, amelyhez a feltámadásról szóló üzenet is hozzátartozik. Az evangéliumban benne van, hogy Krisztus meghalt az Írások szerint, eltemettetett, és a harmadik napon feltámadt az Írások szerint. Ennek az igazságnak az elfogadásával nem is volt Korinthusban semmi probléma. Azonban a mi feltámadásunkat (és az övékét) már nem fogadták el.

Pál apostol érvelése több síkon mozog. Elmondja, hogy ha nincs halottak feltámadása (ahogyan a korinthusiak képzelték), akkor Krisztus sem támadt fel! Akkor hiábavaló a prédikálásunk, nincs evangélium! A hitünk is hiábavaló, és mindazok, akik eddig hittek, hiába hittek! Sőt, hazugoknak találtatunk, mert olyat prédikáltunk, ami nem igaz! A legrosszabb az, hogy még a bűneitekben vagytok, nincs megváltás, el fogtok kárhozni! És minden embernél a legnyomorultabbak azok, akik csak ebben az életben reménykednek a Krisztusban! Mikor ide érkezik, diadalmasan kiált fel az apostol: Ámde Krisztus feltámadott a halálból, mint az elhunytak zsengéje!

Érthető, hogy a hívők legnagyobb reménysége a feltámadás, mivel ez összetartozik az örök életbe vetett hittel. Ha nincs feltámadás, akkor nincs örökélet. Mivel hiszünk az örökéletben, hiszünk a feltámadásban is. Ez ennyire összetartozik. Ez a hit pedig motivál, késztet, buzdít, lelkesít bennünket az üdvösségre (megtérésre), a szolgálatra és a szentségre. Ezek nagyon gyakorlati dolgok. Minden hitelvnek, így a feltámadásba vetett hitnek is, csak akkor van haszna, ha a gyakorlatban is megnyilvánul. Az elméleti hit nem ér semmit. A teológiai alapvetés után Pál apostol mindig rátért leveleiben a gyakorlatra. Így cselekszik a feltámadásról szóló tanításában is.

I.

A feltámadásba vetett hit mindenekelőtt az üdvösségre késztet minket. Az üdvösség utáni vágy ott él mindenki szívében. Isten „szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta” (Préd 3:11). Ezt nem lehet belőlünk kitörölni. Minden ember vágyik az örökéletre. Tudja, hogy van. Nem a haláltól fél, hanem attól, ami azután következik. Ki ne szeretne üdvözülni? Azonban Pál apostol azt mondja, hogyha nincs halottak feltámadása, akkor nem érdemes prédikálni az üdvösséget! „Ez által üdvözültök is, ha megtartjátok...” (2. v.) A feltámadásba vetett hit és az üdvösség összetartozik!

A 29. vers a Bibliának egyik legnehezebb verse... „Mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?” Nincs feljegyezés arra nézve, hogy az első gyülekezetben megkeresztelkedtek volna némelyek a halottakért (ahogyan a mormonok teszik). De akkor mi ennek az igeversnek az értelme? A nehézség a görög „hüper” viszonyszó miatt van, birtokos esettel, amelynek több jelentése lehetséges: a halottak fölött, a halottakon, a halottak javára, a halottak érdekében, a halottak nevében, a halottak helyett, a halottakért, a halottak miatt, stb. Főképp ez utóbbi, „a halottak miatt” értelmezhető úgy, hogy összhangba hozható az Újszövetség tanításával.

Miről is lehet szó? Arról, hogy a keresztség gyakran az üdvösség szinonimájaként volt használva. Az első keresztyének számára a keresztség annyira hozzátartozott az üdvösséghez, hogy a keresztség alatt magát az üdvösséget értették. „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül.” (Mk 16:16) Persze, nem a keresztség üdvözít, ez csak annak a jele, de áttételesen magát az üdvösséget lehet érteni alatta.

Abban az időben már elkezdődött a keresztyének üldözése. Különböző hamis vádakkal illették őket: hogy emberhúst esznek, vért isznak, tönkre teszik a társadalmat és a családokat, hogy felgyújtották Rómát, stb. Az Úr követői vállalták a szenvedést, vállalták a halált. Némelyeket égő fáklyaként égettek el, másokat vadállatok elé dobtak vagy keresztre feszítettek. Mikor azok halálát szemlélték, sokakat megérintett a hívőknek az örökéletbe vetett reménysége, és ezt látva ők is hitre jutottak. Vagyis, a halottak miatt, a halálba menők miatt keresztelkedtek meg. A feltámadásba vetett hit késztette őket az üdvösségre.

Mivel van halottak feltámadása, érdemes hinni, érdemes megtérni. Egyébként mi haszna lenne annak, hogy a halottak miatt, vagy akárki miatt, valaki megkeresztelkedjen? Semmi haszna nem lenne! Nem lenne érdemes kitartani, az Úr dolgában buzgólkodni és az apostol sem mondhatná, hogy „munkánk nem hiábavaló az Úrban” (58. v.).

A halállal nem ér minden véget! Lesz feltámadás! „Mikor Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor majd ti is vele együtt megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:4)

II.

A feltámadásba vetett hit a szolgálatra is késztet minket, amit Pál apostol önmagával próbál szemléltetni. Azt mondja, hogy ha nem lenne halottak feltámadása, akkor nem lenne értelme annak, hogy annyit gyötörje magát, annyit szenvedjen... „Mi is miért veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban? Naponként halál révén állok…” (30-31a. v.) Ha nincs feltámadás, akkor ez értelmetlen... Értelmetlen lenne a mi szenvedésünk is: miért is mennénk misszióba, miért osztogatnánk meghívókat, miért hívogatnánk Krisztushoz? „Mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak? Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk!” (32. v.)

Az apostol nem túloz, amikor azt állítja, hogy veszélyezteti magát minden pillanatban! Se akkor, amikor arra utal, hogy naponta a halállal kell szembenéznie. Máshol így sorolja: „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben.” (2Kor 4:8-11) Ehhez hozzáolvashatjuk még, hogy mennyi mindenben ajánlja magát az apostol (2Kor 6:4-10), mennyit szenvedett az Úrért (2Kor 11:24-28), és mi az, amit a Krisztusért kárba veszni hagyott (Fil 3:7-11), hogy „valami módon eljuthatna a halottak feltámadására”. A feltámadás reménysége késztette őt arra, hogy ilyen áldozatkészen szolgáljon az Úrnak. Efézusban fenevadakkal viaskodott. Némelyek úgy vélik, hogy átvitt értelemben kell ezt érteni: Demeterre és ötvös társaira, a hagyomány azonban azt tarja, hogy őt az efézusi arénában valóságos vadállatok elé dobták! Az Úr viszont onnan is kiszabadította.

Nos, tudva, hogy lesz feltámadás, késztet-e ez téged arra, hogy vállald a Krisztus keresztjét? Késztet-e nagyobb odaadásra, buzgóbb szolgálatra?

III.

Végül, a feltámadásba vetett hit szent életre késztet minket. A korinthusi gyülekezet nem akarta tudomásul venni, hogy Isten szent. Voltak, akik a gyülekezetben „nem ismerték az Istent”. Aludtak lelkileg. (Ezeknek kellett mondani, hogy „serkenjetek fel!” „ébredjetek fel!”.) Valóban, ha nincs feltámadás, akkor a szentség is értelmét veszti: sem célja, sem értelme nincs az életnek. Hogyan is lenne, ha a halállal mindennek vége? De azt gondolni, hogy csak ennyi az élet, az nagy tévelygés! „Ne tévelyegjetek. Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok.”

Mivel van feltámadás, ez arra késztet minket, hogy megtisztítsuk magunkat, amiképpen Ő is tiszta (1Jn 3:3). Mivel várjuk ama boldog reménységet, ezért mértékletesen, igazán és szentül élünk a jelenvaló világon (Tit 2:11-13). Isten „kiváltképpen való népet” tisztít magának, és azt akarja, hogy a feltámadás erejét ismerjük meg már itt a földön.

Ne ámítsanak el bennünket korunk divatos eszméi! Jusson eszünkbe az evangélium, amely a feltámadás üzenete. Legyünk minden embernél boldogabbak, látva a láthatatlanokat, amelyek örökkévalók, és szolgálva az Úrnak hűséggel, mindhalálig! A boldog feltámadás reménysége alatt. 

Tanuljunk az építőktől! - Neh 3:1-12

Tanuljunk az építőktől!

Neh 3:1-12

¹ És fölkele Eliásib, a főpap és atyjafiai, a papok és építették a juhok kapuját; ők szentelték meg azt és állították fel annak ajtait; építették pedig a kőfalat a Meáh toronyig, amelyet megszenteltek, s azután Hanánel tornyáig; ² És ő mellette építettek a Jerikóbeliek, ezek mellett pedig épített Zakkur az Imri fia; ³ A halaknak kapuját pedig építették a Hasszenáa fiai, ők gerendázták be azt és állították fel annak ajtait, kapcsait és závárait; ⁴ Mellettük javítgatta a kőfalat Merémóth, Uriásnak, a Hakkós fiának fia, mellette pedig javítgatott Mesullám, Berekiásnak, a Mesézabéel fiának a fia, és ő mellette javítgatott Sádók, Baána fia. ⁵ Ezek mellett javítgattak a Tékoabeliek, akiknek előkelői azonban nem hajtották nyakukat az ő Urok munkájának jármába. ⁶ Az ó-város kapuját pedig javítgatták Jójada, a Pászéah fia és Mesullám, a Beszódia fia; ők gerendázták be azt és állították fel annak ajtait, kapcsait és závárait; ⁷ És mellettük javítgatott a Gibeonból való Melátia és a Meronothból való Jádón, Gibeonnak és Mispának lakosai, a folyóvízen túl való helytartónak hivatala helyéig; ⁸ Mellettük javítgatott Uzziel, Harhajának fia az ötvösökkel, és ő mellette javítgatott Hanánia, a kenet-készítők egyike, és megerősítették Jeruzsálemet mind a széles kőfalig; ⁹ Mellettük javítgatott Refája, Húr fia, aki a Jeruzsálemhez tartozó tartomány felének fejedelme volt; ¹⁰ Mellette javítgatott Jedája, Harumáf fia, és pedig a maga háza ellenébe, és mellette javítgatott Hattus, Hasabneja fia. ¹¹ A kőfal másik darabját javítgatta Malkija, Hárim fia és Hassub, a Pahath-Moáb fia, és a kemencéknek tornyát. ¹² És mellettük javítgatott Sallum, Hallóhés fia, aki fejedelme volt a Jeruzsálemhez tartozó tartomány másik felének, ő és az ő leányai.

I. Kik építettek?

1 – a főpap és atyjafiai, a papok

2 – jerikóbeliek

5 – tékoabeliek – de az előkelők NEM

7 – gibeonból való

8 – öntvösökkel, kenetkészítőkkel

9 – Jeruzsálemhez tartozó tartomány felének fejedelme

12 - aki fejedelme volt a Jeruzsálemhez tartozó tartomány másik felének,

12 - és az ő leányai

A papok vannak először említve.

A nők is részt vettek. A kormányzők is. Fiatalok is.

4. v. – Merémóth, Uriásnak, a Hakkós fiának fia… Lásd: Ezsd 8:33 – Aki a babilonból hozott kincseket átvette.

Malkija, Hárim fia – Lásd: Ezsd 10:31 – Aki Ezsdrás házasságtisztításának alávetette magát.

II. Hogyan építettek?

Házuk ellenében – 28. 29. 30. 23.

Vigyázva és pítkezve („Vigyázzatok és imádkozzatok!”)

Lelkesen, buzgósággal.

Felelősség átruházásával – 3:17-18.