Istenítélet a Kármel-hegyen - 1Kir 18:20-40

Istenítélet a Kármel-hegyen

1Kir 18:20-40

²⁰ És elküldte Akháb mind az egész Izráel fiaihoz, és egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyre. ²¹ És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt. És nem felelt néki a nép csak egy szót sem.

²² Akkor monda Illés a népnek: Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül; míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak; ²³ Adjatok azért nékünk két tulkot, és [ők] válasszák magoknak az egyik tulkot, a melyet vagdaljanak darabokra, és rakják a fákra; de tüzet ne tegyenek alája; én pedig a másikat készítem el, amelyet a fákra rakok, de tüzet én sem teszek alája. ²⁴ Akkor hívjátok segítségül a ti isteneteknek nevét, és én is segítségül hívom az Úrnak nevét; és amely isten tűz által felel, az az Isten. És felelvén az egész sokaság, monda: Jó lesz! ²⁵ És monda Illés a Baál prófétáinak: Válasszátok el magatoknak az egyik tulkot, és készítsétek el ti először; mert ti többen [vagytok,] és hívjátok segítségül a ti isteneteknek nevét, de tüzet ne tegyetek alája. ²⁶ És vették a tulkot, amelyet nékik adott, és azt elkészítették, és segítségül hívták a Baálnak nevét reggeltől fogva délig, mondván: Baál! hallgass meg minket! De nem jött szó, sem felelet. És ott sántikáltak az oltár körül, amelyet készítettek. ²⁷ Mikor pedig már dél lett, elkezdte őket gúnyolni Illés, azt mondván: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán aluszik, és felserken. ²⁸ És [elkezdtek] hangosan kiabálni és az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metélték magokat, míg csak ki nem csordult a vérük. ²⁹ Mikor pedig a dél elmúlt, prófétálni [kezdtek] egész az esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó, se felelet, se meghallgattatás. ³⁰ Akkor monda Illés az egész sokaságnak: Jöjjetek én hozzám. És hozzá ment az egész sokaság, és megépítette az Úr oltárát, amely leromboltatott volt. ³¹ És vett Illés tizenkét követ, a Jákób fiai nemzetségeinek száma szerint, akiknek az Isten azt mondotta volt: Izráel legyen a te neved; ³² És oltárt épített a kövekből az Úr nevében, és egy árkot húzott az oltár körül, a melybe két véka vetni való mag férne. ³³ És oda készítette a fát, és felvagdalta a tulkot, és felrakta azt a fára; ³⁴ És monda: Töltsetek meg négy vedret vízzel, és öntsétek az égőáldozatra és a fára. Monda ismét: Tegyétek ezt még egyszer! És másodszor is azt tették. Monda mégis: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is azt művelték; ³⁵ Úgy, hogy a víz lecsurgott az oltárról, és még az árok is tele lett vízzel. ³⁶ És amikor eljött az esteli áldozás ideje, oda lépett Illés próféta, és monda: Ó, Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. ³⁷ Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket! ³⁸ Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, amely az árokban volt. ³⁹ Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és azt mondta: Az Úr az Isten! az Úr az Isten!

⁴⁰ És azt mondta Illés nékik: Fogjátok meg a Baál prófétáit; senki el ne szaladjon közülük! És megfogták őket, és alávitte őket Illés a Kison patakja mellé, és megölte ott őket.

Omri után fia, Akháb került a trónra. Már apja is „gonoszul cselekedett az Úr szemei előtt, és gonoszságával meghaladta mind az őelőtte valókat”. (1Kir 16:25) Nevéhez fűződik Samária, a főváros megalapítása. Ahkáb apja nyomdokaiban járt, és feleségül vette Etbaál leányát, Jézabelt, a főniciai Szidonból, amely a baáltisztelet központjának számított. Így sikerült aprját is túlhaladnia a gonoszságában: „jobban haragra indította Akháb az Urat, Izráel Istenét, mint az Izráel valamennyi királya, a kik ő előtte voltak” (1Kir 16:33).

Az előbbi részben Illés, akinek neve azt jelenti, hogy „az én Istenem az Úr”, szembeszállt Akhábbal és szárazságot prófétált, ami három és fél évig tartott. A szárazság a baálkultusz szívét célozta meg, mivel Baált a termékenység és eső istenének tartották. Ezzel együtt Akháb irányvonalára is csapást mért.

A három és féléves szárazság után Illés az Isten parancsából a Kármel hegyre gyűjtötte össze a Baál és Astarót prófétáit a néppel együtt. (Később nem olvasunk többé Astarót négyszáz prófétájáról, csak a Baáléról.) A Kármel hegy tetején a királlyal az élen nagyon sokan összegyűltek: ott tartott nyilvános istenítéletet Illés. Odaállott elébük és bátran azt kérdezte: „Meddig sántikáltok kétfelé?”

Bátorság kellett ehhez, mert tudta, hogy a bálványimádók többségben vannak. Ha kudarcot vall, bizonyára a fejével játszik! De van ilyen időszak, amikor le kell leplezni a képmutatást. A „ne szólj szám, nem fáj fejem” közmondás nem megoldás, és nem is jellemzi az Illéseket. Ők bátran vállalják a szembesítést a bűnnel, főképp, ha Isten ezt kéri tőlük. Meg vannak győződve arról, hogy a Baál társasága fog csődbe jutni, és mindenestől vereségre van ítélve. És biztosan tudja, hogy az Úr győzni fog.

I. Az igazi Isten felismerése (20-21)

²⁰ És elküldte Akháb mind az egész Izráel fiaihoz, és egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyre. ²¹ És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt. És nem felelt néki a nép csak egy szót sem.

A Baál tisztelete vonzotta az izráelitákat: ez volt a „királyi” vallás, az államilag finanszírozott vallás, ennek voltak hagyományai. Gyakorlatiasnak vélték, mert úgy vélték, hogy Baál, eső és a vihar istene, termékennyé teszi a földet és az embert, és az érzékiségre is kívánatosan hatott, mivel kultikus prostituáltak álltak a Baál-szentély szolgálatában.

Szükséges volt tehát felismerni, hogy ki az igazi Isten: a Baál, vagy az Úr. Nem az a lényeg, hogy ki mennyire tudja megvédeni bálványimádását, hanem az, hogy igazi-e az az isten, akit imádni kell? Ebben az igeszakaszban tehát ez a fő kérdés: „Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt” (21. v.); „Amely isten tűz által felel, az az Isten” (24. v.); „hogy te vagy az Isten Izráelben, ismerjék meg e mai napon. Te az Úr vagy az Isten, te fordítod vissza az ő szívüket” (36. v.). Aztán a nép leborult és azt kiáltotta, hogy „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” (39. v.)

Ahhoz, hogy erre a kérdésre mindenki megérthesse a helyes választ, Isten kénytelen (néha) extrém eszközökhöz folyamodni. A hosszú szárazság után újra esőt szándékszik küldeni Izráel földjére. De előbb radikális leszámolásra van szükség Baállal! Baált hitelteleníteni kell, nyilvánosan, világosan, egyértelműen, véglegesen, nehogy azt gondolja valaki, hogy az esőt mégis csak Baál adta.

„Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt.” (21. v.) Ez nem csupán akadémiai kérdés. A teológia tanítványsághoz vezet, amit hiszel, azt követned kell! A felismerés elkötelezettséget eredményez. Illés nem engedi meg, hogy Izráel népe részt vegyen ezen az istenítéleten csak úgy közömbösen, hogy a végén kimondják, hogy „Na, végre, tudjuk, hogy ki az igazi Isten!”, és onnan elsétáljanak szántani, vetni, halászni, ki hova akar, futballmeccset nézni, vagy kártyázni… No, nem! Ha az Úr az Isten, akkor kövessétek Őt! Ő nem egy eszme, hanem a Király, akinek engedelmeskedned kell! Egy bálványt oda tehetsz, ahova akarsz, és bármikor hátat fordíthatsz neki. A bálvánnyal megteheted, hogy csak akkor fordulsz hozzá, amikor bajban vagy. Éppen ez a különbség Isten és a bálványok között. A bálványra rázárhatod az ajtót, és nem fogja számon kérni, hogy hol jártál. De az igazi Isten nem ilyen, Vele nem lehet játszadozni. Ha felismerted Őt, akkor követned kell! Másképp a felismerés nem a megmentésedet eredményezi, hanem az ítéletedet. Az lesz a veszted: „Tudtad, gonosz szolga!” (Lk 19:22) Tehát értelmetlen dolog azt mondani, hogy valakinek Jézus a Megváltója, de nem az Ura. Nem lehet senkinek Megváltója, ha nem engedelmeskedik, mint Urának.

II. Az igazi Isten egyedisége (19-39)

Az ige több szempontból világítja meg Isten tulajdonságait.

Ő az az Isten, aki számára nincsenek földrajzi akadályok (v. 19-20). Kármelt nem ok nélkül választotta Illés erre a szembesítésre. (Kármel a Földközi-tenger partján, Haifa mellett, egy 535 m magas mészkő hegygerinc, 17-18 km hosszan vonul dél-kelet felé.) Kr. e. már a második évezredben egyiptomi iratok szent helyként emlegették, III. Salmanasszár, asszír király feljegyzéseiben (Kr. e. 841) pedig Baál hegyének van nevezve. A Kármel hegyén Baál élvezhette a hazai pálya előnyeit. Ha a lerombolt oltárú Jáhve (30. v.) itt győzi le Baált, akkor ez még világosabbá teszi tehetetlenségét és az Úr egyedüli istenségét.

Isten számára a létszám nem jelent akadályt (v. 22. 25.) Baál prófétái 450-en vannak, (Asera prófétái pedig 400-an), míg Illés egyes-egyedül. Bíztatja őket, hogy induljanak elsőként, mert ők sokan vannak (v. 25). De hát, a számbeli fölény Istennél nem akadály. A valóságot nem a népszerűség, a létszám, a divat határozza meg. Az igazság akkor is igazság, ha senki sem képviseli, vagy csak egyedül Illés. „Az Úr előtt nincs akadály, hogy sok vagy pedig kevés által szerezzen szabadulást” (1Sám 14:6).

Isten számára a buzgóságot nem decibelben és mozgalmasságban mérik (v. 26-29. 36-38.) A Baál tisztelői nagyon hangoskodtak és mozgolódtak (v. 26). Nagy buzgóságot tanúsítottak: egész estig ugrándoztak, kiáltoztak, vagdalták magukat, révületbe estek az oltár körül… „Ott sántikáltak az oltár körül, a melyet készítettek” (26. v.) Korábban a kétfelé sántikálás a határozatlanságot jelentette, itt pedig a hatékonyságtalanságot. Hiábavaló sántikálás volt ez! De nem mondhatjuk, hogy félvállról vették feladatukat! Csakhogy nem mindegy, hogy kiért buzgólkodunk! Az Úr Jézus a hegyi beszédben említi, hogy az utolsó napon lesznek, akik azt mondják: „Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben?” (Mt 7:22) És ezekről az Úr vallást tesz: „Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Azok bizonyára buzgó emberek voltak, a maguk módján. Talán televízióban is prédikáltak, és szenzációs műsorokat tartottak, mint a Baál prófétái. Illésnek nem volt ilyesmire szüksége. Illés gúnyolódott velük (v. 27), ugyanis a pogány felfogás szerint az istenek emberi tevékenységeket folytatnak… Innen van, hogy „elmélkedik”, „félrement” (- a WC-re!), „úton van” (és nem vitte a mobiltelefonját), vagy „alszik”. Micsoda irónia! A bálványimádás csakugyan nevetséges. Baállal szemben az Úrról az van megírva: „Nem szunnyad el a te őriződ, íme, nem szunnyad, és nem alszik az Izráelnek őrizője!” (Zsolt 121:3-4) Nem volt „se szó, se felelet, se meghallgattatás” – v. 29.

Illés egyszerű imájára viszont „leszállott az Úr tüze” – v. 38. Illés is buzgó, de nem kapkod, nem próbál erőszakoskodni az Úrral. A mi Istenünknek nincs szüksége ilyen modern, „evangélikál” baálizmusra! Nem a mi sürgölődésünk miatt fog meghallgatni. Mt 6:7-9 szerint a pogányok sokbeszédűek, másként imádkoznak! A mi imánk legyen rövid, egyszerű és átfogó (Mt 6:9b-13). Imádságod tartalmazzon inkább teológiát, nem pedig pszichológiát (v. 36-37)!

Isten számára a fogyatékosság sem jelent akadályt (v. 32-35). Emberileg úgy tűnik, hogy Illés a vízzel lehetetlenné tette Isten győzelmét. Négy veder víz, háromszor ismételve – az izráeliek tudták, hogy a vizes dolgok nem gyúlnak meg!… (Voltak források a hegyen, és a Földközi-tenger sem volt távol.) Illés meg volt győződve, hogy az Úr tüzet fog adni. A nép pedig meg fogja érteni, hogy a vizes áldozat meggyúl és elég, akkor arra nem lesz más magyarázat, minthogy azt Isten cselekedte. „Avagy az Úrnak lehetetlen-e valami?” (1Móz 18:14)

III. Az igazi Isten gondviselése (30-38)

³⁰ Akkor monda Illés az egész sokaságnak: Jöjjetek én hozzám. És hozzá ment az egész sokaság, és megépítette az Úr oltárát, a mely leromboltatott volt. ³¹ És vőn Illés tizenkét követ, a Jákób fiai nemzetségeinek száma szerint, a kiknek az Isten azt mondotta volt: Izráel legyen a te neved; ³² És oltárt épített a kövekből az Úr nevében, és egy árkot húzott az oltár körül, a melybe két véka vetni való mag férne. ³³ És oda készítette a fát, és felvagdalta a tulkot, és felrakta azt a fára; ³⁴ És monda: Töltsetek meg négy vedret vízzel, és öntsétek az égőáldozatra és a fára. Monda ismét: Tegyétek ezt még egyszer! És másodszor is azt tevék. Monda még is: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is azt művelték; ³⁵ Úgy, hogy a víz lecsurgott az oltárról, és még az árok is tele lett vízzel. ³⁶ És a mikor eljött az esteli áldozás ideje, oda lépett Illés próféta, és monda: Ó, Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. ³⁷ Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket! ³⁸ Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, a mely az árokban volt. ³⁹ Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és monda: Az Úr az Isten! az Úr az Isten!

Illés nemcsak ítél, hanem evangélizál is! Itt nemcsak büntetés történik, hanem meghívás is az Istennel való szövetségbe! Illés újra megépítette a lerontott oltárt: 12 kőből építette, vagyis nem vette tudomásul az ország kettészakadását (v. 31. 2Móz 24:4. Józs 4:1-10). Az északi országrész létének sajátos elítélése ez. Az oltárt az Úr nevében építette (32. v.), majd imádkozott. Rövid, konkrét, hittel és meggyőződéssel teljes imát mondott. Imádságában nem önmagát sajnáltatta, sem nem a maga dicsőségét kereste, hanem inkább az Istenét. Három dolgot kér: hogy a nép megtudja „hogy te vagy az Isten az Izráelben”, „hogy én a te szolgád vagyok”, és „hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem”.

Bárcsak megépülnének a lerombolt oltárok: a személyes csendesség oltárai, családi oltárok, a gyülekezeti imaórák romló oltárai, a nemzetünk hitéletének oltára!

Tűz szállott alá, mint az első áldozatkor (3Móz 9:24), vagy Dávid idejében (1Krón 21:26), vagy Salamonnál (2Krón 7:1). A tűz alászállása azt jelentette, hogy Isten elfogadta Illés áldozatát! Mutatta, hogy van visszafelé vezető út Izráelnek, van lehetőség a helyreállásra! Ez a helyreállás az oltáron keresztül lehetséges. Az áldozat miatt van kegyelem, feloldozás, engesztelés.

Talán szebb lett volna befejezni a 39. igeverssel, ahol a nép leborul és kiáltja, hogy „az Úr az Isten, az Úr az Isten”. Ámde itt van a 40. igevers is, amely a Baál prófétáinak ítéletéről szól. Isten az ítélet Istene is (Ézs 30:18). Illés Istene ma is ugyanaz: kegyelmet kínál, de ítélni is fog. „Mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” (2Kor 5:10)