Az ország, a hatalom és a dicsőség - Mt 6:13c

Az ország, a hatalom és a dicsőség
Mt 6:13c

Ebben a sorozatban utoljára állunk meg az Úrtól tanult imádság mellett, az utolsó, befejező mondat mellett. Az imádság szerkezete szerint a rövid bevezető megszólítás után először a Te-kérések, aztán a mi-kérések következnek sorra. A kérések után jön a befejezés, a záró mondat, ami egy doxológia, vagyis Istent magasztaló, dicsőítő, liturgikus áldásmondás.
Többen gondolják azt, hogy eredetileg ez nem hagyta el az Úr Jézus ajkát, mivel több fontos kéziratból hiányzik, és Lukács evangéliumából is. Mégis úgy gondolom, hogy nincs semmi tévedés, ez tökéletesen odaillik az imádság végére. „Tied az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké” - mondja az Úr Jézus befejezésül, mintegy Istennek tulajdonítva mindent.
Nem önmagammal kell befejeznem az imádságot, hanem Istennel. Nekem orcám pirulása, méltatlan és érdemtelen vagyok az előbbieket kérni, mivel Istené minden. Nehogy mi kerüljünk még imádságunk középpontjába is, hiszen itt igazán nem a mi akaratunk vagy elképzelésünk a fontos. Még az előbbi kérések is akkor kerülnek a megfelelő helyre, ha Isten után következnek. Vele kell kezdenünk, és Vele kell befejeznünk az imádságot. Kéréseinket és könyörgéseinket hálaadással kell tárnunk Isten színe elé. Ő kell legyen minden, mindenekben.
A Miatyánkot befejező mondat három dolgot tulajdonít Istennek: az országot, a hatalmat és a dicsőséget. Ezeket fogjuk most sorra venni.

I.
Először tehát „Tied az ország”.
Ez azt jelenti, hogy Isten tulajdona az az ország is amelyben élünk. Az Úr Jézus elismerte az államhatalmat, még a rómaiak hatalmát is, pedig annak idején ők a zsidó állam leigázói voltak. De azt mondta: „adjátok meg a császárnak ami a császáré és az Istennek, ami az Istené” (Lk 20,25).
Három intézmény van, amit nem ember alapított, hanem Isten. Az egyik a család. Ezt nem ember találta ki, és Isten úgy tervezte meg, hogy az emberi társadalom alapsejtjét képezze. Ezért ha a család nincs a helyén, akkor minden összeomlik. A második az államintézmény, a harmadik a gyülekezet. A Gyülekezet Isten műve, nem emberé, ezért, a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta. De Pál apostol azt mondja, hogy államhatalom sincs, hanem csak Istentől. Ez valójában ugyanazt jelenti, mint az, hogy az ország Istené.
Minden ország határok közé van szorítva. A határok Isten gyermekei számára nem olyan lényegesek, mint azok számára, akik nem tartoznak Isten családjához. Mi tudjuk, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük, mert a mi országunk a mennyekben van, ahonnan a Megtartó Jézus Krisztust is várjuk. A határok igazi átjárhatóságát a Jézus Krisztusba vetett hit érheti el. Általa lehetünk igazán testvérek, bármilyen nemzetűek, nyelvűek, származásúak legyünk. Bárhol lennénk, ez a föld nem hazánk, ezért a földi országhatár kevesebbet jelent, mint másnak. Mi tudjuk, hogy Istené az ország. Isten húzza meg a vonalat, ott ahol Ő akarja. Nem egy diktátor kezében van az sorsunk, hanem Isten kezében van, mivel az ország az Övé. „Az Úré a föld és annak teljessége. A föld kereksége, s annak lakosai.” (Zsolt 24,1)
Pál apostol akkor amikor Athénben prédikált, bizonyságot tett többek között arról is, hogy „Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a Földnek egész színén meghatározva eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait” (ApCsel 17,26). Ebből következik, hogy nem véletlen az, hogy mint magyarok, Erdélyben születtünk, amely Romániához tartozik. Mint Isten gyermekei, tudjuk, hogy az ország Istené, és Ő határozta meg születésünk idejét és helyét. Ő az, Aki tudja miért születtünk vagy nem születtünk négernek, cigánynak, amerikainak, németnek és így tovább. Ezért nem tekinthetjük szerencsés dolognak azt, mikor valaki kitépi a gyökereit innen - mondjuk Erdélyből, - és megpróbálja magát beplántálni Budapestre vagy New Yorkba. Persze, lehetnek kivételek, de a szabály az, hogy Isten meghatározta lakásunk idejét és határait. Ha valaki beleszól Isten dolgaiba, ezzel fölé helyezi magát Isten bölcsességének, és nem ismeri el, hogy Istené az ország. Pedig ezt még a fáraónak is, majd Nabukodonozornak is el kellett ismernie. Ők végül meg is értették, hogy Istené az ország, és annak adja, akinek akarja.
Ábrahámnak az Úr kijelentette: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őt négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én. ...Csak a negyedik nemzedék tér meg ide. Mert az emoreusok gonoszsága még nem tölt be.” (1Móz 15,13-16) Világos, hogy Isten volt az, aki Kánaán földjét Izraelnek adta. Nem az ő kézívük, nem az ő harci technikájuk, bölcsességük vagy erejük szerezte számukra az országot. Az ország Istené, és annak adta, akinek akarja.
Ézsaiás idejében Ákháznak kellett megértenie azt, hogy ha Istenben bízik, nincs senki, akitől félnie kellene. Sajnos, a király nem merte magát Istenre bízni. Inkább Asszíria királyához fordult segítségért. Krónikák 2. könyvének 28. részében azt olvashatjuk, hogy „Az Úr az ő Istene őt a Szíriabeli király kezébe adta, és őt igen megverték és sok foglyot hurcoltak el tőle, akiket Damaszkuszba vittek. Izrael királyának kezébe is adaték, és az is igen megverte őt. Pekah, Izrael királya egy nap levágott Júdából százhúszezer embert, mind vitézeket.” Végül Ákháznak mégis meg kellett értenie, hogy az ország Istené. Később Ezékiás király, mivel az Úrban bízott, nagy szabadulásban volt része: eljött az Úr Angyala és levágott az asszír seregben 185000 embert.
Tied az ország. Igen, ez akkor is igaz, ha elnökök és kormányok váltják egymást, ha a politikai irányzattól változik is. Semmi hatalmuk nem volna, ha fentről nem adatott volna nekik. Mert az ország Istené.

II.
Sőt, Istené a hatalom is.
Mit értünk ez alatt? Azt, hogy neki abszolút tekintélye van, abszolút hatalma. Az embereknek Isten kölcsönöz, Isten delegál a maga tekintélyéből, saját hatalmából. Ezt tette Ádámmal, amikor reá bízta a teremtett világot, hogy hajtsa birodalma alá, és uralkodjon fölötte. Ugyanez érvényes a családi, a gyülekezeti rendre, de érvényes az ország rendjére nézve is. Mivel a hatalom valójában Istené, ezzel nem élhet vissza a férj a családban, sem a lelkipásztor a gyülekezetben, de sem az elnök vagy a kormányzó az országban. Ez még a demokratikus választások és döntések értékelését is befolyásolja, mivel Isten gyermekei tudják, hogy akkor valójában nem a nép akarata érvényesül, hanem Istené. Az övé a hatalom.
Góliát azt hitte, hogy nagy hatalma van. De Dávid Isten hatalmával szembe szállt vele, és legyőzte. Nem azért, mert Dávid hatalmasabb volt Góliátnál, hanem azért, mert Isten Dávidnak kölcsönözte a hatalmat. Ez így van manapság is: Isten adja a hatalmat azoknak, akik uralkodnak. Tanítványainak is azt ígérte: „vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljön reátok, és lesztek nékem tanúim...” (ApCsel 1,8) Így Krisztus erejével és hatalmával, az Ő követségében indulhatunk az evangéliummal, amely Istennek hatalma. (Róm 1,16) Úgy kell prédikálnunk, mintha Krisztus prédikálna, hiszen az Ő küldetésében vagyunk.
Jézus Krisztus nem úgy prédikált, mint a farizeusok, hanem mint akinek hatalma van. Ugyanezzel a hatalommal ment Péter is meg János is, akik a jeruzsálemi Templom Ékes kapujában meggyógyítottak egy sántát. Azt mondták, nem ők tették, hanem az a Jézus, akit megfeszítettetek. Az Ő nevében van a hatalom. (ApCsel 3,12. 16) Pál apostol is tudta, hogy akkor van ereje mindenre, ha Krisztus megerősíti. (Fil 4,13) Mivel nemcsak az ország, hanem a hatalom is az Istené.

III.
Végül ott van a harmadik félmondat is, amely azt mondja: „Tied a dicsőség.” Ez a három össze van kötve egymással, de azt hiszem mindenek felett e harmadikat szokták Istentől legtöbbször ellopni: a dicsőséget.
Egy igehirdető mesélte, hogy valahol egy munkahelyen sikert könyvelhettek el, de az egyik munkás kikérte magának, hogy az az ő érdeme. A munkatársak enyhén, szelíden próbálták megmagyarázni neki, hogy azért mégiscsak csapatmunka volt, mégsem egyedül ő áll dolgok mögött. Nagy nehezen beadta a derekát és elismerte, hogy nemcsak egyedül ő cselekedte, de még akkor is azt hajtogatta, hogy a dicsőség, az egyedül mégiscsak az övé. A kollégái reáhagyták: na jó, legyen a tied.
Nagy kérdés ez: kié a dicsőség? Isten azt mondja, hogy dicsőségét másnak nem adja. (Ézs 42,8). Meg kell tanulnunk a zsoltárossal együtt mondani: „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget, a Te kegyelmedért és hívségedért!” (Zsolt 115,1) Isten magának követeli a dicsőséget, és nem engedi, hogy mások bitorolják azt.
Józsué, amikor Aiban vereséget szenvedett Izrael serege, leborult imádkozni az Úr elé, és végül azt kérdezte, „mit fogsz cselekedni most a Te nagy nevedért?” (Józs 7,9) Tudta, hogy saját érdemeire nem hivatkozhat, a vének vagy Izrael érdemeire sem. Egyedül Isten neve maradt: Isten dicsősége. Soli Deo Gloria: Egyedül Istené a dicsőség. Mózes csupán egyszer tulajdonította el magának és Áronnak az Istennek kijáró dicsőséget, és amiatt nem mehetett be Kánaán földjére.
Nagyon sokan itt buknak el: elfelejtik, hogy Istené a dicsőség. Gedeon itt kísértetett meg. Saul is önmagának állított emlékoszlopot, a győzelem után. (1Sám 15,12) Látnunk kell állandó érdemtelenségünket, méltatlanságunkat, hogy a dicsőséget Istennek adhassuk.
De ezt a dicsőséget mi is hordozhatjuk. „Átváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,18) Valamikor mi is szűkölködtünk Isten dicsősége nélkül. De eljött az Úr Jézus Krisztus, Aki Isten dicsőségének a visszatükröződése (Zsid 1,3), hogy bennünket megdicsőítsen. Főpapi imájában azt mondta: „Atyám, akarom, hogy akiket nékem adtál ott legyenek, ahol én vagyok, hogy meglássák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál. Én azt a dicsőséget amelyet nékem adtál, őnékik adtam.” (Jn 17,24. 22) Így lettünk mi a dicsőség gyermekei. Isten dicsőségét hordozhatjuk, tükrözhetjük, mint akik Isten jelenlétében élünk. Mózesnek sugárzott az arca, amikor Isten társaságából lejött a nép közé. Így sugározhatjuk mi is az ő dicsőségét az emberek között, alárendelve magunkat az Ő akaratának, tudva, hogy Övé az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.