Jósafát elfordulása az Úrtól - 1Kir 22:13-28

Jósafát elfordulása az Úrtól 

1Kir 22:13-28 (2Krón 18:4-27)

¹³ A követ pedig, aki elment volt, hogy elhívja Mikeást, szólott neki, mondván: Íme, a próféták egyenlő akarattal jót jövendölnek a királynak: szólj, kérlek, te is úgy, mint azok közül egy, és jövendölj jót. ¹⁴ Mikeás pedig monda: Él az Úr, hogy csak azt fogom mondani, amit az Úr mond nekem.

¹⁵ És mikor a királyhoz ment, monda néki a király: Mikeás! elmenjünk-e Rámoth Gileád ellen hadba, vagy elhagyjuk? Ő pedig monda néki: Menj fel és járj szerencsével; az Úr kezébe adja azt a királynak. ¹⁶ És monda néki a király: Még hányszor kényszerítselek téged, hogy az igaznál egyebet ne mondj nékem az Úr nevében? ¹⁷ És monda: Láttam az egész Izráelt szétszéledve a hegyeken, mint a juhokat, amelyeknek nincsen pásztoruk. És monda az Úr: Nincsen ezeknek uruk? Térjen vissza ki-ki az ő házához békességben. ¹⁸ És monda az Izráel királya Josafátnak: Nemde nem megmondtam-e neked, hogy soha jót nekem nem jövendöl, hanem csak rosszat.

¹⁹ És monda Mikeás: Azért halld meg most az Úr beszédét: Láttam az Urat az ő székében ülni, és az egész mennyei sereget az ő jobb- és balkeze felől mellette állani. ²⁰ És monda az Úr: Kicsoda csalja meg Akhábot, hogy felmenjen, és elvesszen Rámoth Gileádnál? És ki egyet, ki mást szólt hozzá. ²¹ Akkor előjött egy lélek, aki az Úr eleibe állt, és monda: Én akarom megcsalni őt. Az Úr pedig monda néki: Miképpen? ²² És felele: Kimegyek, és hazug lélek leszek minden ő prófétáinak szájában. Akkor monda az Úr: Csald meg és győzd meg; menj ki, és cselekedjél úgy. ²³ Íme, az Úr a hazugságnak lelkét adta mindezeknek a te prófétáidnak szájába; és az Úr szólott veszedelmes dolgot ellened. ²⁴ Akkor odalépett Sédékiás, a Kénaána fia, és arcul csapva Mikeást, monda: Hogyan? Eltávozott volna én tőlem az Úrnak lelke, hogy csak néked szólana? ²⁵ És monda Mikeás: Íme, meglátod azon a napon, amikor az egyik kamarából a másik kamarába mégy be, hogy elrejtőzhess. ²⁶ Az Izráel királya pedig monda: Fogjad Mikeást, és vidd vissza őt Ammonhoz, a város fejedelméhez, és Joáshoz, a király fiához; ²⁷ És mondjad: Ezt mondja a király: Vessétek ezt a tömlöcbe, és tápláljátok őt a nyomorúság kenyerével és a nyomorúság vizével, míg békességgel megjövök. ²⁸ Monda pedig Mikeás: Ha békességgel térsz vissza, nem az Úr szólott én általam. Azután monda: Halljátok ezt meg minden népek!

Jósafát király bukásának története példát ad arról, mit jelent nem engedni az Úr szavának. Nagyon jól kezdte, de rosszul folytatta. Csak Isten kegyelméből történhetett meg, hogy végül mégis jól fejezhette be.

Bukásának további lépései abban mutatkoztak meg, hogy miután kimondta szörnyű fogadalmát, hogy elmegy Akhábbal a harcba, mindjárt rossz érzése támadt, és megpróbálta megtudni Isten akaratát. Sajnos, ahogyan ez történni szokott, már nem volt bátorsága vállalni az igazságot, hanem felpártolta a bűnt, és tudatosan elpártolt az Úrtól, tétlenül nézte végig Mikeás bántalmazását. Figyeljük meg Jósafát engedetlenség miatti nyugtalanságát, (2) megalkuvás miatti gyávaságát, és (3) hitványságát, amikor szótlanul eltűrte a hűséges Mikeás bántalmazását.

I. Jósafát nyugtalansága

Jósafátnak rossz érzése támadt, nyugtalan lett azonnal, ahogyan odaígérte magát Rámót Gileád visszafoglalására. Az engedetlenség miatti nyugtalanság ez. Ez természetes, mert akiben Isten Szentlelke munkálkodik, akik Istenre figyelnek, azokon valami szent békétlenség vesz erőt mindig, amikor engedetlenek lesznek iránta. Jósafát hozzászokott ahhoz, hogy megkérdezze az Urat: ezt most is így kellett volna tennie. De elhirtelenkedte a választ és túlságosan hamar kimondta, hogy menni fog Akhábbal a hadba. Már nincs mit tennie, de ha előtte nem kérdezte meg az Urat, akkor legalább utólag kérdezze meg! Igaz, hogy ez egy kicsit olyan „eső után köpönyeg”, de jobb későn, mint soha! „Kérdezősködjél még ma az Úr beszéde után” (5. v.).

Úgy tűnik, hogy Akhábot meglepte ez a dolog. Mit kell arról kérdezősködni, ha már mindketten eldöntötték, hogy indulnak? De hát, ha ennyire kegyes ez a Jósafát, ám legyen. Nehogy azt higgye már, hogy itt a szomszéd várban nem vallásosak az emberek. Majd ő megmutatja neki. Összeszedte összes udvari prófétáját, akiknek nem kellett megmondani, hogy mit akar hallani a király, mert azt ők úgyis tudták. Egyébként a hamis próféták mindig azt mondják, amit hallani akarnak tőlük. Akkor fizetik meg őket jól. Ezek tehát kórusban kezdték mondani, hogy vonulj föl, mert az Úr győzelmet ad neked! Jósafátnak gyanús lett ez a nagy egyhangúság és hirtelen harci kedv. Isten Szentlelke jelezni szokta övéinek, ha valami hamisan cseng. Akiben Isten Szentlelke van, az ismeri a Pásztor hangját (Jn 10:3-5). Az Úr nevében már nagyon sok hazugságot és féligazságot hirdettek. Jósafát megérezte, hogy itt valami nincs rendben. Újra kérdez, habár kérése szinte udvariatlan és erőszakoskodó: „Nincs itt már több prófétája az Úrnak, hogy attól is tudakozódhatnánk? És monda az Izráel királya Jósafátnak: Még van egy férfiú, aki által megkérdhetjük az Urat, Mikeás, a Jemla fia; de én gyűlölöm őt, mert soha nem jövendöl nékem jót, hanem mindig csak rosszat. És monda Jósafát: Ne beszéljen így a király!” (7-8. v.)

Akháb attól félt, hogy elveszíti Jósafát támogatását, akinek több mint egymillió katonája volt (2Krón 17:13-19), ezért megpróbálta hitelteleníteni előtte az Úr prófétáját: „Nemde nem megmondtam-e neked, hogy soha jót nekem nem jövendöl, hanem csak rosszat?” (18. v.) Akháb egyre zaklatottabb, mert kezdi látni, hogy az igazság egészen más, mint amit ő elképzelt magának, és amit Akháb megpróbál elhitetni vele. Akháb sem Benhadád ellen harcol immár, hanem Isten ellen: gyűlöli a prófétát, aki megmondja neki az igazat! Bezzeg Dávid soha nem gyűlölte Nátánt amiatt, hogy rámutatott bűneire. De az Akháboknak nincs fülük a hallásra. Ők már úgyis eldöntötték, hogy mit tesznek, és haragszanak, ha Isten azt nem írja alá. „De én gyűlölöm őt...” Micsoda téves gondolkozás!

II. Jósafát gyávasága

A Jósafát nyugtalanságát nemcsak érdeklődés követte, hanem elbátortalanodás, gyávaság is. Amikor nyilvánvalóvá lett Akháb istentelensége, akkor gyáván megalkudott, és nem mert kiállni többé az igazság mellett, nem merte keményen megfeddeni Akhábot istentelensége miatt.

Akháb már régóta hazugságban élt. Most következett, hogy learassa hazugságának következményeit. Ne mondjuk azt, hogy Isten félrevezette Akhábot. Nem Isten a hibás azért, hogy Akháb folytonosan elutasította az igazságot, és emiatt Isten most kiszolgáltatta saját hazugságának (Róm 1:18-32). Itt Jósafát az, akin csodálkoznunk kell, mivel ő nem ilyen életet élt. De amikor meghallotta Akháb istenkáromló szavait, csak annyit mondott: „Ne beszéljen így a király.” (8. v.) A szíve mélyén érezte, hogy a füle hallatára gyalázzák az ő Istenét, de nem mert egyértelműen odaállni Mikeás mellé, mint testvére mellé, mert az istengyalázó Akháb a rokona lett. Úgyhogy, alkalmazkodik. Megalkuszik. Talán azzal magyarázta ezt, hogy vendégségben van, és nem bánthatja meg vendéglátóját. Ezért megpróbál elfogadhatóan, politikailag korrektül mondani véleményt. Tiltakozik, de nem úgy, ahogyan tiltakoznia kellene, egyértelműen, bátran felvállalva a presztízs-veszteséget, vagy akár a halált is, hanem csak úgy udvariasan, amelynek nyílván, semmilyen hatása nem lett.

Mikeást megakarták vesztegetni. Tájékoztatták, hogy mindenki jót mond, álljon ő is be a sorba. Csakhogy az igaz prófétákat nem lehet megvásárolni, nem lehet megvesztegetni. Mikeás megesküszik, hogy csak azt fogja mondani, amit az Úr a szájába ad.

Kissé csodálkozunk azon, hogy ő is úgy kezdi, ahogyan a többiek. Két feltételezés van, amivel ezt magyarázzák. Az egyik az, hogy Mikeás mindezt gúnyosan mondta, ahogyan Illés bíztatta Baál prófétáit Kármel hegyén: „Kiabáljatok hangosabban, hátha kicsit nagyothall, félrement, vagy alszik...” (2Kir 18:27) Így szólhatott Mikeás is, gúnyolódva: „Menj fel és járj szerencsével; az Úr kezébe adja azt a királynak”, hiszen ezt mondják a többiek is mind... (15. v.) Ám lehetséges az is, hogy Mikeás meggyengült: látva a túlerőt, úgy érezte, hogy nem érdemes az árral szemben úszni. Ismerve Akhábot úgy látta, hogy hiábavaló erőlködés lenne ilyen hangos kórussal szemben egyedül képviselni az igazságot. Négyszáz ember! És van képük Istenre hivatkozni! Hát hogy jöjjön ő egy ünneprontó üzenettel ennyi ellenében? Isten azonban olyan kegyelmes, hogy nem engedte meg, hogy Mikeásban maradjon az igaz ige. Akhábot használta fel, hogy Mikeás megbátorodjék, és elmondja szomorú prófétai látomását: „Láttam az egész Izráelt szétszéledve a hegyeken, mint a juhokat, amelyeknek nincsen pásztoruk.” (17. v.) A vereség utáni menekülő népet látta, amelynek királya már meghalt.

Magunk elé képzelhetjük, ahogyan ott ült a két király Samária főterén, díszruhában pöffeszkedve. Már ez is paródiája annak, ami történik, mert Istent nem így kell megkérdezni, hanem inkább térden állva, zsákruhában. Hát még, amikor kiderült, hogy senki sem hajlandó engedelmeskedni Istennek! Ők már előre eldöntötték, hogy mit fognak tenni. Pedig Akháb életében most hallott utoljára igét. Most még megtérhetett volna. Ottmaradt, elesett ebben a csatában. Csak órák, napok választották el a halálától. Hallotta az igét, de engedetlenségével halálra ítélte magát.

Isten szeretetének csodája az, hogy még ilyen körülmények között is kijelentette akaratát. Még meg lehetett volna térni, még elkerülhető lett volna a gyalázat, a vereség, a gyász, a vérveszteség, mégsem érdekelt senkit őszintén, hogy mit üzen az Úr. Megkérdezik az Urat, ha már ennyire ragaszkodik hozzá Jósafát, „hívd ide hamar Mikeást” (9. v.), legyünk túl rajta minél előbb, de már mindenki eldöntötte magában, hogy mit fog tenni. Érezhető Akháb magatartásán az idegesség, a nyugtalanság, a bosszúság, hogy késleltetik, pedig már végleg eldöntötte, hogy mit fog tenni, bármit mondana is az Úr.

III. Jósafát hitványsága

Az ige beszámol arról, hogy mit kellett szenvednie Mikeásnak hűsége miatt. Ilyen nehéz időkben az Úr prófétáinak mindig szenvedniük kell. De még így is érdemesebb vállalni az arculütést, inkább, mint hordozni vas-szarvakat! Kár, hogy Jósafát mindezt hitványul végignézte, anélkül, hogy közbelépett volna.

Sorba vehetjük azokat az alkalmakat, amikor Jósafát döntés elé volt állítva és visszafordulhatott volna: a sógorságnál, a látogatásnál, a könnyelmű igenmondás után, a gyanúsan csengő hamis próféták koholmánya hallatára, a Mikeás látomásának átadása után… Azt mindannyian tudjuk, hogy ilyenkor már nagyon nehéz visszafordulni. De mégsem lehetetlen. Azért nehéz, mert ilyenkor már ki kell jelentenie, hogy „vétkeztem”. Vállalni kell, hogy meglesz róla a vélemény: „Micsoda ember ez, hogy megszegi a szavát, visszakozik..., megbízhatatlan és kiszámíthatatlan...” Jósafát nem tudott megállni és visszafordulni. Megalkudott, magára hagyta Mikeást, és átpártolt Akhábhoz, követve a hamispróféták hamisságát.

Egyedül vállalni az igazságot mindig nagyon nehéz. Képviselni szeretettel, határozottan, odaállni azok mellé, akik ugyanezt képviselik: ez nagyon nehéz. De mégis ezt kell tenni! Bármibe kerülne is, ez a helyes magatartás! Jósafát megpróbált kétfelé sántikálni: úgy akart Mikeás testvére maradni, hogy Akhábbal sem szakított. Márpedig „senki sem szolgálhat két úrnak” (Mt 6:24). Oda kell állni Isten sokat szidott népe mellé, felvállalva, hogy azután téged is szidni fognak. Az igazság ma sem népszerű. Kiállni az Ige mellett, hogy az aktuális üzenet az élet, a család, a társadalom számára, ez ma sem népszerű, sokszor még teológiai körökben sem. Egyre pogányabb világban élünk, ahol egyre nehezebb vállalni az Úr akaratát. Mindinkább különcnek tűnik az, aki ragaszkodik a Szentíráshoz. Sokan vannak, akik a népszerűt hirdetik, mert az kifizetődőbb. Egyre több oldalról halljuk, hogy „íme... mindenki jót mond, mondjad te is”, próbálva rávenni minket a megalkuvásra, a békesség kedvéért, a szeretet jegyében, a tolerancia jelszavával... Csak épp azt nem tolerálják, aki engedelmes akar maradni az Úrnak. Mózes vállalta az Isten népével való együtt nyomorgást! (Zsid 11:25) Vállaljuk mi is! „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” (Mt 24:13)

Ha közösséget vállalsz azokkal, akik az Úr ellenségei, ez azt eredményezheti, hogy te is azok sorsára fogsz jutni. Így írja Pál Timótheusnak: „Te pedig követted az én tanításomat, életmódomat, szándékomat, hitemet, hosszútűrésemet, szeretetemet, türelmemet, üldöztetésemet, szenvedéseimet, amelyek rajtam estek Antiókhiában, Ikóniumban, Listrában: minémű üldöztetéseket szenvedtem! De mindezekből megszabadított engem az Úr. De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak. A gonosz emberek pedig és az ámítók nevekednek a rosszaságban, eltévelyítvén és eltévelyedvén. De te maradj meg azokban, amiket tanultál és a mik reád bízattak, tudván kitől tanultad.” (2Tim 3:10-14)

Jósafát leszármazottjait szinte teljesen kiirtották! Attália, mint egy trójai faló, a bálványozást és pusztulást importálta Júdába. Pedig csak egy ártatlan menyegzővel kezdődött! „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában!” (2Kor 6:14) Ha egy pacsirta és egy veréb egy kalitkába kerül, hamarabb megtanul a pacsirta csiripelni, mint a veréb énekelni!

A vallásos köntös nem jelenti azt, hogy jó úton jársz. „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-e; mert sok hamis próféta jött ki a világba.” (1Jn 4:1)