Elizeus elhívása - 1Kir 19:19-21

Elizeus elhívása

1Kir 19:19-21

¹⁹ És ő elmenvén onnét, megtalálta Elizeust, a Sáfát fiát, amint szántott tizenkét járom ökörrel, és ő maga a tizenkettedikkel volt. És Illés hozzá ment, és az ő palástját reá vetette. ²⁰ És ő elhagyván az ökröket, Illés után futott, és azt monda: Kérlek, hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek. És monda: Menj, térj vissza; mert mit cselekedtem tenéked? ²¹ És elmenvén őtőle, vett azután egy pár ökröt, és levágta azt, és az ekéhez való szerszámokból tüzet rakva, megfőzte azok húsát, és a népnek adta, és ettek; és felkelve, elmente Illés után, és szolgált néki.

n Elizeus elhívásáról van szó. Amikor Illés reá vetette palástját, ő abban a pillanatban tudta, hogy az mit jelent, és az milyen következményekkel jár.

n Meg kell jegyeznünk, hogy Elizeus az ítélet eszköze.

v Az előbbi igékben arról olvashattunk, hogy Illés elkeseredettségében egyre délebbre vonult, annak a pogácsának és víznek erejével, míg úgy 300 km-re Beersebától egész Hórebig jutott.

n Odáig kellett mennie, ahol Mózes találkozott az Istennel, és az elhívást kapta, ahol Isten a törvényt adta és ahol a szövetségkötés történt.

v Mikor Mózes az Úrnak hasonlatosságát látta, és elvonult előtte az Úr, hallotta a kiáltást: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül…” (2Móz 34:6-7). Most Illés is valami hasonlót él át: a forgószél, a földrengés és tűz után, egy halk és szelíd hang újra csak azt kérdezte tőle, hogy: „Mit csinálsz itt, Illés?” (12-13. v.) Erre a próféta még egyszer kiöntötte a szívét, hogy „Nagyon buzgólkodtam (féltékeny szeretettel) az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (14. v.). Féltékenyen őrizte az Úr tiszteletét, nehogy Astarót vagy Baál tiszteletáre jusson abból valami. De Izráel, a Te néped elhagyta a Te szövetségedet… Pedig „teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből” kellene Őt tisztelni!

n Nem kell azt gondolnunk, hogy Illés nem tudott arról, hogy mélg vannak, akik az Urat szolgálják.

v Óbadjáhú elrejtette az Úr száz prófétáját két csoportban, táplálva őket kenyérrel és vízzel (1Kir 18:4. 13).

v Szolgáját otthagyta Beersebában.

v Bizonyára arról is tudott, hogy a Kármel hegyen sokan komolyan kiáltották, hogy az Úr az Isten.

v Isten nem dorgálta meg Illést ezért a panaszért, hanem igazat adott neki. Persze, volt egy istenfélő maradék, de a többség nem volt az!

v Aháb ugyanis nem tért meg a Kármel hegyi események után sem, és prófétagyilkos felesége, Jézabel sem változtatott istentelen és bálványimádó életén. Illés panasza épp arról szól, hogy minden buzgósága ellenére mégsem változott semmi –, és ezt az Úr is elismerte. Izráel csakugyan elhagyta az Úrral kötött szövetséget.

n Van egy maradék – de az ítéletnek az is eljött az ideje.

n Éppen ezért, most az ítélet következik, és ennek az ítéletnek az eszközeit kell Illésnek kineveznie és szolgálatba állítania: „¹⁵ És monda az Úr néki: Menj el, térj vissza a te utadon a pusztán át Damaszkuszba, és mikor oda jutsz, kenjed királlyá Hazáelt Szíriában; ¹⁶ És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királlyá Izráelben, és Elizeust, az abelméholai Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe. ¹⁷ És lesz, hogy aki megmenekedik Hazáel fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és aki megmenekedik a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg. ¹⁸ De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt a Baálnak, és minden ajkat, mely meg nem csókolta azt.” (1Kir 19:15-18)

v Illés a szó szoros értelmében nem kente fel egyiket sem, hanem Elizeusra a palástját terítette, Elizeus megbízottja kente királlyá Jéhút (2Kir 9:1-10), és ugyancsak Elizeus jövendölte meg Hazáel királyságát (2Kir 8:7-15). A lényeg inkább azon a tekintélyen van, amellyel Illés elindult Hóreb hegyéről, hogy az ítélet eszközeit szolgálatba állítsa.

n Elizeus tehát az ítélet egyik eszközeként van megnevezve ebben a megbízatásban. Ő az, aki folytatta és véghez vitte mindazt, amit Illés elkezdett (2Kir 2:19-8:15; 9:1-3; 13:14-20), úgy, ahogyan Józsué folyatta és véghez vitte, amit Mózes elkezdett. Keresztelő János útkészítőnek van nevezve az Úr Jézus Krisztus előtt, aki épp az Illés lelkületével végezte munkáját. Erre a folytonosságra maga az Úr mutatott rá (Mt 11:14; 17:12-13).

n Itt Elizeus elhívásáról van szó, később azonban ennek az elhívásnak az igazolása is részletezve van, amikor meglátja Illés elragadtatását és a Jordán kettéválását, amikor prófétatársai megértik, hogy nála Isten kijelentése van, ellenségei pedig átélik Isten ítéletét.

v Az Elizeus elhívásról figyeljük meg: hogyan történik, és mit eredményez rövidtávon, és milyen következményekkel jár hosszú távon.

I. Ahogyan történik

n Arról, hogy Elizeus elhívása a prófétaságra hogyan történik, azt mondhatjuk, hogy olyan hirtelen, mint derült égből villámcsapás… Erre senki sem számított!

v Elizeus végezte apjának mezején a napi teendőket, Abelmehola mellett. Sáfát nem lehetett szegény ember, még akkor sem, ha kölcsön kérte az ökröket: jó nagy földterülete lehetett, ha tizenkét pár ökörrel kellett felszántani! A fia még azt is megengedhette magának, hogy később megáldozza az egyik ökröt és elégesse az ekeszerszámokat.

n Az elhívás hirtelen történt, de nem előkészítetlenül.

n Istennél ez nem volt hirtelen cselekedet, hanem jó előre megtervezett és elkészített cselekedett volt. Az Úrnál ennek komoly előzménye volt.

v Úgy történt ez, mint Jeremiásnál: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé.” (Jer 1:5)

v Hasonlóképpen az atyai hagyományaiért szerfelett rajongó, egyházüldöző Pál apostolnál is így történt: „Mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által, hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.” (Gal 1:15-16)

n Az Elizeus elhívása is Isten előre elkészített terve szerint történt, amelynek a végrehajtásáról van itt szó: „Kend prófétává a magad helyébe” (16. v.) Elizeus számára hirtelen jött, de Isten számára kezdettől fogva el volt tervezve.

n Vannak, akik kiemelik Elizeus elhívásának különleges volát: ahogyan elhívta Józsuét, hogy Mózes utódja legyen…

v Nem a különlegességekre kell összpontosítanunk, hanem arra, ami közös. Ez az elhívás a prototípusa, a mintája annak, ahogyan az elhívás történik, és ahogyan arra válaszolni kell.

n Amikor utolér az Isten hívása, akkor nem mehetsz tovább azon az úton, amelyen addig jártál!

n Elizeus kész volt feladni kényelmét és jólétét, kész volt engedelmeskedni az isteni hívásnak, elhagyva családját, vállalva a veszélyeket és az alacsonyrendű szolgálatokat. „És felkelvén, elment Illés után, és szolgált neki.” (21. v.) Ilyennek kell lennie a válasznak akkor, ha az Úr hív az üdvösségre, vagy akkor, amikor hív a szolgálatra.

v Ugyanis, Isten mindenekelőtt az üdvösségre hív. Ez benne van az Ő tervében. A hívásra adott válaszunk olyannak kennie, mint az Elizeusé.

v Az üdvösségre való elhívás után az Úr hív a neki való szolgálatra. Ezt az elhívást jöttem átadni nektek.

n Elizeusban Illés visszakapta szolgáját, akiről lemondott elkeseredettségében, amikor Beersebába jutott (1Kir 19:3). Elizeus nemcsak szolgája, hanem méltó utódja is lesz: „Elizeust, az abelméholai Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe.” (1Ki 19:16)

II. Amit azonnal eredményez

n Az elhívásra válaszolni kell. Láthatjuk, hogy mit jelent ez a válasz először rövidtávon, aztán hosszabb távon.

n Mit eredményez az elhívás, rövidtávon?

n Elizeus végezve mindennapi munkáját, ahogyan Mózes is legeltette apósa juhait, mikor az isteni elhívás utolérte.

n Illés odament ahhoz a tizenkettedik pár ökörhöz, ahol Elizeus az eke szarvát fogta, és reáterítette palástját. „Akkor ő otthagyta az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek!” (20. v.)

v Illés szavai figyelmeztetésként hangzottak: „Menj, de térj vissza, mert valamit tettem veled.” (20. v.), vagyis: „Eredj, de ne feledd, mit tettem veled!”

n Vannak, akik Elizeus nem megfelelő magatartását vélik felfedezni, mivel összekapcsolják ezt az igét azzal az önkéntessel, akiről a Lk 9:61-62 beszél: „Követlek téged Uram; de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, akik az én házamban vannak. És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és (folyton) hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”

v Az Úr Jézus szavaiban folytonos és ismételt hátratekintésről van szó, olyan magatartásról, amikor valaki elindul Jézust követni, de valami mindig visszahúzza!

n Itt viszont épp az ellenkezőjéről olvasunk: Elizeus búcsút venni ment vissza, amikor azt mondta: „Hadd csókoljam meg apámat és anyámat!” – nyilván azért, hogy búcsút vegyen tőlük.

n Ő azonnal megértette, hogy korábbi élete lezárult, és a régit teljesen fel kell számolnia. Bizonyára nem azért áldozta meg az ökröket, mintha nem lehetett volna más állatot találni az áldozatra! És nem azért darabolta fel az ekeszerszámokat, mivel nem lehetett volna egyéb fát találni a tűzhöz, hanem azért, mert tudta, hogy addig nem indulhat Illés után, míg a régieket nem számolta fel!

v Ugyanígy kellett a kis Sámuelről is lemondjon az édesanyja: „Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve! És imádkoztak ott az Úrhoz.” (1Sám 1:28)

v Így kellett Péternek is lemondania a halászásról, amikor az Úr lelki szolgálatot bízott reá (Lk 5:10-11. Jn 21:15).

n Az apjától és anyjától való elbúcsúzás mutatja, hogy a Sáfát családjában összhangban éltek. Elizeus nem azért ment Illés után, mert összeveszett volna a szüleivel! Kissé túlozva, magunk elé képzelhetjük az otthoni jelenetet, amikor Elizeus bejelentette, hogy a szántással félbehagy és beáll az Úr szolgálatába!

n Talán előbb az édesanyja kezdett el tiltakozni, keserves siránkozással: „Nem engedlek! Nem adlak! Jézabel téged is meg fog ölni!”

n Majd az apja is hasonlóképpen folytathatta: „Mit akar ez az Illés? Hol van? Hőst akar belőled is csinálni? Annak sem volt nagy értelme, ami a Kármelen történt! Majd én beszélek vele!”

v Könnyebb válaszolni az elhívásra, amikor Elizeus Illéssel van kettesben, és nehezebb a családi körben! Ha elindulsz Jézus követésében – jönni a támadások, hogy visszarántsanak!

n A család sem lehetett akadály! Az Úr Jézus azt mondta: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám!” (Mt 10:37)

v Ami addig rutinfeladatnak számított, egyszerre megváltozott. Ámós így ír erről: „Nem vagyok próféta, sem prófétának fia; barom-pásztor vagyok, és vad fügét szedek; De elhívott engem az Úr a nyáj mellől, és azt mondta nékem az Úr: Menj el és prófétálj az én népemnek, az Izráelnek!” (Ám 7:14-15)

n Így jött, hirtelen, Elizeushoz is az isteni elhívás, és egyszerre megváltoztatta az életét.

III. Amibe hosszú távon belekerül

n Végül lássuk meg, hogy az elhívásra adott válasznak milyen hosszú távú következményei vannak.

n A prófétai szolgálat mindig is kockázattal járt, de abban az időben egyenesen életveszélyes feladat volt. Aháb nem változott meg, és vérengző felesége halálra kereste az Úr prófétáit!

v Nem az elfogyasztott ökör, hanem az élete volt az igazi áldozat! Ilyet kér mitőlünk is az Isten: „Szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:1-2)

n Ez érvényes akkor is, ha az üdvösségre hív téged az Isten, és akkor is, ha a Neki való szolgálatra hív!

v Kezdetben nem valami magas rangú feladatról, szolgálatról volt szó: „és felkelve, elmente Illés után, és szolgált néki” (23. v.) Elizeus szolgálatra, nem pedig uralkodásra kapott elhívást!

v Később így említik a királyok is: „Elizeus, a Sáfát fia, aki Illésnek kezeire vizet töltött”. (2Kir 3:11) Hát ez nem valami magasztos feladat! A nagy farmot felváltja egy egyszerű szolgálat – és egy állandó üldöztetés.

n Amikor szüleitől elköszönt, akkor azzal együtt elköszönt a biztonságtól is és a jóléttől is. Alárendelte magát az Úrnak és Illés vezetésének.

n De hát, nem tétlenségre hívott el minket az Isten, hanem szolgálatra!

n Mindannyian számíthatunk arra, hogy ha Isten szolgálatába állunk, akkor az életünk gyökeresen megváltozik. Még az anyai hivatás is gyökeresen megváltoztatja az életet: többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt!

v Olyan ez, ahogyan Pál apostol kijelentette magáról: „Énreám fogság és nyomorúság következik, de semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20:23-24)

n Mózes is úgy van emlegetve, hogy „az Úr szolgája” (Józs 1:1).

n Illés is azért imádkozott, hogy „hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok” (1Kir 18:36).

n Keresztelő János is a szolga szerepét vette fel, amikor kijelentette: „Ő az, aki utánam jön, aki előttem lett, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam.” (Jn 1:27) „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (Jn 3:30)

n A Krisztus követésének is meg kell fizetni az árát! Senki se gondolja, hogy Jézust követni nem kerül semmibe.

n Engedelmességbe, szolgálatba kerül, sőt, meglehet, hogy üldözésbe és megvetésbe is.

n De még így is érdemesebb vállalni az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét, és a világ minden kincsénél érdemesebb nagyobb gazdagságnak tartani a Krisztus gyalázatát: a megjutalmazás csodálatos lesz (Zsid 11:25-26).

n Az ilyeneknek az Úr azt fogja mondani: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad örömébe!” (Mt 25:21)