Egy kis politika

Ma a Székelyföldi Bibliaiskola felvételijén veszek részt a Hargitán.
Úgy gondoltam, hogy egy kis olvasnivalót teszek közzé, amit máshol is meglehet találni az Interneten. Remélem tanulságos lesz.

Templomaink nyugalmáért
Krónika – 2007. március 2

Az elmúlt vasárnap (február 18.) a Romániai Református Egyház némely gyülekezetében az RMDSZ kampányolt, másokban a „Tőkés-párt.” (A kivételnek ezúton is tisztelet). Sőt értesüléseim szerint egyik kolozsvári templomunkban istentisztelet végeztével a lelkész – az európai parlamenti választások ügyében tanúsított buzgalma hevében – azt is kijelentette, hogy „a másik fél most elmehet, nekünk még dolgunk van.”
Egyszerre tragikus és groteszk ez a kolozsvári és erdélyi református panoráma. És nagyon félek, hogy ez még csak a kezdet. Félek, ha nem vigyázunk, bekövetkezhet a legrosszabb: hogy a templomba igyekvő híveink majd sandán és gyanakodva fürkészik egymást, hogy kiderítsék, kinek áll inkább jobbra, és kinek inkább balra a sapkája. Meg a szíve csücske. Félek, hogy némely templomunkon ezentúl a csillag (kakas) helyén tulipán, más istenházán meg kokárda fog virítani, a hasadt gyülekezetek pedig – fél ilyet, fél olyat alkalmazva – majd a „tul-ko” jelét szerelik a gomb fölé, magasra emelve ekként az erdélyi vallásbéke multikulturális szimbólumát. Nem hiszem, hogy a templomban nyugalmat kereső emberek – éppen böjt idején – ilyen cirkuszokra vágynának.
Az egyház önmagát számolja fel, ha a legcsekélyebb mértékben is helyet ad az Orwell Állatfarmjából jól ismert „négy láb jó, két láb rossz” direktíva hírhedt, bornírt filozófiájának. Sokkal bölcsebb, ha ehelyett az evangéliumi szemléletből fakadó elveket hangsúlyoz, értékeket hirdet, híveit pedig kész olyan felnőtt embereknek tekinteni, akik képesek lesznek eldönteni, hogy adott esetben ezen értékek képviselete dolgában melyik jelölttől remélhetik a legtöbbet.
Az egyház politizálásának hitelességhatára
Adott történelmi helyzetben a próféta nem más, mint maga a királlyal – a mindenkori kisebb-nagyobb politikai hatalmasokkal – szembeni kritikai funkció megtestesülése. A próféta valóban a legjobb értelemben vett demokrata, mégpedig azáltal, hogy nem fél. A próféta szabad: mivel többé már nem önmagáé, hanem testestül-lelkestül, akár él, akár hal, Ura szolgája, felmentetett annak pszichikai kényszere alól, hogy önmaga megtartója legyen; beszélhet tehát. Lecsaphatják ugyan a fejét, de a földi igazságszolgáltatásnak ez a megcsúfolása, nemcsak hogy nem távolítja el őt Istenétől, hanem éppen ellenkezőleg, megpecsételi az iránta való hűségét; az igazság rendje égbekiáltó sérelmet szenved ugyan, de az üdvösség rendje töretlen marad. A mindenkori Isten-szolgának ilyenszerű politizálására bőven találunk példát a bibliai időkben és az egyháztörténelemben Jeremiástól kezdve Keresztelő Jánoson keresztül Bonhoefferig és Salkaházi Sáráig, és mind e mai nap elhívottaiig. Az efféle prófétai szolgálatnak azonban – a különböző konkrét helyzetek bizonytalanságán és összetettségén túl – mindig van egy kristálytisztán fénylő, pengeéles határa, vagy ha úgy tetszik, igazoló jegye, mégpedig a próféta személyes érdekmentessége. Nátán próféta Isten ítéletét hirdeti Dávid királynak. Azonban rögtön elveszítené minden hitelét, ha a bírálata nyomán esetlegesen eltávolított király megüresedett trónusára – önkéntesen vagy mások nógatásának engedve, az össznép érdekében, természetesen – ő maga ülne be. Nem hiszek abban a Keresztelő Jánosban, aki miközben arról prédikál Heródesnek, hogy nem szabad neki testvére feleségével élnie, ő maga kívánja meg az asszonyt.
Egyházunknak esélye sincs a társadalom irányába bármiféle hiteles prófétai szolgálatot gyakorolni addig, amíg nem képes mindenki számára egyértelművé tenni, hogy sem személyei, sem pedig intézményei révén semmiféle érdeke nem fűződik e prófétasághoz, legyen az tekintélybeli, anyagi, politikai vagy csak politikai színezetű akár.
A „másik oldal” bűne
De miért nem beszélek inkább a „másik oldal” bűneiről, kérdezhetné bárki. Azért, mert én elsősorban az egyház megnyilvánulásainak a tisztaságáért viselek felelősséget, ennek egyetlen botlása jobban fáj, mint a másik oldalon tíz rossz lépés. Mert az egyház abból él, és éppen azáltal szolgál a világnak, ha mindenkor a legmagasabb mérce alá áll, amely nemcsak erkölcsi, de isteni mérce is egyben. Pál apostol nagyon is egyetemes gondolkodású ember volt, egyáltalán nem csupán a lélek érdekelte a test ellenében. Együtt nyögött az egész teremtés fájdalmával, kiváltképpen pedig saját népe gyötrelmeivel, olyannyira, hogy akár az üdvösségét is odaadta volna nemzete megtartatásáért. Mégis azt mondja: „Mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!” (1Kor 5,12) Ez persze nem jelenti azt, hogy szabad kezet kapnak a világi hatalmaskodók a garázdálkodásra, mindössze azt jelenti, hogy az egyház vizsgáló tekintetének első körben mindig önmagára kell esnie, és csak azután a világra: a sorrend felcserélhetetlen.
Összeelegyítetlenül és elválaszthatatlanul
A mindenkori hatalom érdeke a test és lélek, a mennyei és földi dolgok, az egyház és politika teljes elkülönítése, a „ne szóljon bele az egyház” jelszó alapján. A német etikus, Leonhard Ragaz, miután a (református számozásban) harmadik parancsolat magyarázata rendjén kijelenti, hogy Isten nevét nem manipulálhatjuk saját egyéni érdekeink szerint, méltán egészíti ki gondolatát: „…az is visszaélés az Isten nevével, amikor valaki Istent csak az ő privát dolgai terén ismeri el, de nem kérdezi, hogy vajon az ő akarata megvalósul-e a Földön a politikai, a szociális és minden más életterületen.” A politikum mindig a személyes szférába igyekszik visszaszorítani a hitbeli megnyilvánulásokat.
A nem evangéliumi módon politizáló egyház kísértése viszont a kettő összeelegyítése: ha a földi rend helyes működése nyomán remélhető életminőség-javulást (amiért dolgozni és imádkozni minden hívő kötelessége) összekeveri magával az üdvösséggel. Ily módon politikai célokhoz egészségtelenül felfokozott, messianisztikus reményeket kapcsol. Akikben viszont ilyen reményeket kelt, azoknak szükségképpen csalódniuk kell, még akkor is, ha megvalósulnak az álmok. Ha viszont nem, oda minden reménység, nincs semmi már, ami az adott helyzet romjai fölé emelhetné a kisemmizettek tekintetét. Ha az egyház – legalábbis metakommunikációja szintjén – ilyen reményekhez nyújtott volna táptalajt akár a rossz emlékű december 5-i, anyaországi népszavazás kapcsán (melynek eredménye nekem éppoly fájdalmas, mint bármely más erdélyi magyarnak), akár tenné ezt most, amikor az Európai Parlamentben való képviseletünk a tét, úgy megfontolatlanul cselekedett, illetve cselekszik. Amekkora szarvashiba volna ugyanis politikai szempontból leértékelni a jelenlegi választások fontosságát, ugyanolyan megbocsáthatatlan lenne viszont egyházi részről annak túlértékelése. Az egyház tanításának mindig is szerves része kell hogy maradjon a földi dolgaink bizonyos viszonylagosságára való emlékeztetés. „Aki él e világgal, mintha nem élne vele” (1Kor 7,31), javasolja az apostol. És ez nem azt jelenti, hogy csak fél szívvel éljen vele, csak fél lélekkel örüljön neki, csak fél felelősséget vállaljon érte, hanem épp ellenkezőleg: ne legyen a rabja, miközben nyakig benne van, akkor is maradjon tárgyához képest józan távolságban, hogy annak örvénye fel ne szippantsa őt, és hogy éppen így tehesse dolgát teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes felelősségvállalással és erőbedobással.
A politikus dolga a jogbiztonság garantálása, ahogyan az orvosé az egészség felügyelete. A papé viszont a Krisztusban megjelent üdvösséges egészen másnak a megjelenítése és továbbadása a létezés sokszor rögös feltételei közepette.
Az ember testi, illetve lelki vonatkozásának az összeelegyítése éppoly veszélyes, mint e kettő elválasztása. Jelen esetben az RMDSZ érdeke az elválasztás, az egyházi hátterű tömörülésé pedig az összekeverés. Mindkettő súlyos következményekkel járhat, de az egyház számára az alattomosabb kísértés mindig is a hit és politikum összeelegyítése volt, és ma is az.
Személyes ügy-e, vagy pedig közügy a hit, kérdezték jó másfél évtizede az anyaországi csatározásokban. A legszemélyesebb közügy, hangzott a válasz, és ennél pontosabban aligha fogalmazhatnánk.
Templomaink nyugalmáért – az anyaország intő példája
Ha az anyaország egyházai elfogadni látszanak azt a tényt, hogy a megosztott országban ők eleve csak az egyik fél, az alig ötven százalék egyháza lehetnek (azon belül pedig egy töredéké), akkor nekünk ugyanebbe a csapdába nem szabad belemenetelnünk.
Bízom lelkipásztortársaim megfontoltságában és presbitériumaink bölcsességében, hogy idejében felismerik a veszélyt, és nem kívánják sem más helyiségeiket, sem pedig templomukat a tragikus módon egymásnak feszülő magyar „érdekképviselők” és szavazatgyűjtők felvonulási területévé alacsonyítani. Mert egy dolgot tisztán kell látnunk végre: a szavak és határozat-szövegek csűrésén-csavarásán, interpretálásán és újrainterpretálásán túl (már tizennyolc éve: „nem párt, csak érdekképviselet” egyfelől, másfelől meg „nem politizálhat, de tulajdonképpen mégis politizálhat, csak nem ott, hanem itt”) tájainkon az elkövetkező években, hacsak meg nem jön az eszünk, két magyar politikai erő fogja vívni egymással élethalál harcát. „Már nem közös lista kell ugyanis, hanem az erdélyi magyar politika szilárd baloldali pólusával szemben kell megteremteni a jobboldalt. És ez nem mehet politikai és választási harc nélkül, anélkül a harc nélkül, amelynek most láthatjuk első, nyílt terepű ütközetét. E pólus létrehozásához immár adott a szavazótábor, csupán egy mozgósító centrum kell, amely tömöríti az RMDSZ-szel szembeállítható erőforrásokat. Meglehet, Tőkés elbukik ebben az ütközetben – de e munkát most csak ő végezheti el. Nem lesz szép. De szükséges, elkerülhetetlenül megvívandó csata ez.” Így látja ezt a politikai elemző, Bakk Miklós (Krónika, 2007. február 19. Elkerülhetetlen csata).
Ki akarja ezek után még kivel elhitetni, hogy itt nem a legkíméletlenebb pártpolitikai hadmozdulatokról van szó, masszív egyházi részvétellel? Ujj mögötti bújócskát az óvodában szokás játszani, uraim! Fájdalom, de ebben az ügyben rég leléptünk a hitelességnek arról a talajáról, amelyen állva az egyház – a harci mozdulatok görcseitől mentes, egyedül Istenére néző, gyötrődő, mégis békességes, bánkódó, mégis mindig örvendező, szabad lelkű egyház – egyáltalán prófétai szót közvetíthet a világ felé. Lehet, hogy politikai szempontból elkerülhetetlen ez a csata, ám az evangélium ügye szempontjából nem szerencsés dolog, ha egy alakuló – bármilyen irányzatú! – politikai tömörülés „mozgósító centruma” éppen egy hivatalát viselő püspök. Sőt lehet, hogy – jelen kontextusban – egyenesen történelmi bűn. Az egyházi közgyűlések persze ezerszer is szavazhatnak egyhangúlag, mindazáltal nem emlékszem, hogy a sajátosan mennyei megbízás valaha is így szólott volna: „eredj el, mert én téged politikai erők mozgósító centrumává kívánlak tenni.” Amikor Jézust királlyá akarta tenni csodaváró népe, és eldöntötték, hogy „elragadják” őt, akkor ő „ismét elvonult egymaga a hegyre” (Jn 6,15). Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetése által generált hamis – mert messianisztikus – társadalompolitikai elvárások hullámainak nyomása alatt beszakadt az Erdélyi Református Egyházkerület gátja. Talán még nem reménytelen, hogy a tizenkettedik órában a bűnbánat és imádság, a bátor megszólalások és a nyílt párbeszéd homokzsákjaival mentsük a vetést.
Ha egyházunk nem akar az anyaország politikai és társadalmi, egyházi és kulturális, sőt családi (!) hasadtságának importőre lenni, akkor – személyes véleményem szerint – leghelyesebben az a gyülekezet jár el, amelyik a maga területén nem ad helyet sem az RMDSZ, sem pedig a másik fél akciói számára, testületei pedig (presbitérium, nőszövetség, ifjúsági csoportok) nem vesznek részt ezekben. Mert itt már nem egyszeri alkalomról van szó; az egyszeri alkalom markáns nyitánya (folytatása) csupán egy hosszú, sárdobálásoktól egyáltalán nem mentes folyamatnak, mely, enyhén szólva, „nem lesz szép”, és amelyben való részvétel egyáltalán nem válik sem az egyház, sem pedig az egyház Urának dicsőségére.
Az én házam – és nemcsak építészeti, hanem lelki-gyülekezeti értelemben is – imádság háza, mondja a temploma tisztaságáért felinduló Jézus. Imádkozzunk, szóljunk, szeressünk és dolgozzunk azért, hogy istentiszteleti helyeink megmaradhassanak annak, amivé rendeltettek: az imádság házának, mégpedig mindenki számára.

Visky S. Béla
(a szerző református teológiai tanár a Babes-Bolyai Tudományegyetemen)


Adalékok egy kortárs magyar drámához - Visky S. Béla
Erdélyi Riport, VI. évfolyam 11. szám – 2007. március 22.

„Tisztelt szerkesztő úr! Mellékelek egy szöveget. Tudom, hogy ez egy bomba. Vállalom. Egyházam javáért. Semmi közöm az RMDSZ-hez. De ahhoz, hogy a Krisztusról szóló jó hír hiteles-e ma a Romániai Magyar Református Egyház ajkán, ahhoz nagyon is sok közöm van. Meg ahhoz is, hogy ezt az egyházat a legfelsőbb vezetés szintjén vajon a lehető legnagyobb szellemi-lelki tekintélynek örvendő, morális értelemben pedig a leghitelesebb emberek képviselik-e a gyülekezetek és a világ előtt. Mérhetetlenül sokat veszít mindenki, ha ez nem így van.” (V. S. B.)

Szerzőnk református lelkipásztor, a teológia doktora, a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára. Legutóbbi könyve Játék és alap, Teodicea-kísérletek a kortárs teológiában címmel jelent meg 2006-ban, a Koinónia Kiadó gondozásában. Alábbi, véglegesített szövegeit exkluzív közlésre az Erdélyi Riport rendelkezésére bocsátotta.

Ad 1. Nyílt levél Tőkés István részére

Tisztelt Professzor Úr!

Sajnálatos módon bárki, aki ma Erdélyben egy embertársával magyarul szóba áll, egy szerencsétlen társadalmi, politikai és egyházi földindulás morajában kényszerül ezt megtenni. Nemcsak hogy a levegőt tölti be eléggé félelmetesen ez a moraj, de alattomos módon mindenhová beszivárog, közéletünk minden területére: munka- és szórakozóhelyre, gyárba és egyetemre, de – fájdalom – templomainkban is igencsak elnyomja ez a zavarodott zúgás az ott remélt halk és szelíd hangot (lásd például az istentisztelet alatt történő aláírásgyűjtések botrányos, konkrét esetét).
Szeretnék ettől a háttérzajtól teljességgel elvonatkoztatni, de ez most lehetetlen. Pedig volt ez tájainkon másképp is; emlékszünk mi olyan időkre is, amikor a hasonló természetű magyarországi hisztérián csak bölcsen mosolyogtunk, és értetlenül kérdezgettük egymást: megbolondultak ezek? Az efféle kérdések pedig mindig a normalitás jelei, mert ilyen csodálkozva csak a megszeppent gyermek kérdez, tágra nyílt szemmel, aki semmiképp sem érti, hogy apu meg anyu, akik neki mindketten egyformán drágák, most éppen miért veszekednek.
Kedves István bácsi! Nemzedéktársaimmal együtt a nyolcvanas évek első felében kitüntetésnek éreztük, hogy a professzor úr tanítványai lehetünk a Protestáns Teológián. Mert mi újszövetségórán nem csupán a görög igeragozás rejtelmeibe, az Ige „hasogatásának” módszertanába nyertünk betekintést, hanem ezen keresztül valami sokkal fontosabba: Isten titkába. Ez pedig annyi mindent magába foglal! Többek között a felemelt fővel való szólás erkölcsét. A professzor úr ezt testesítette meg a lefojtott intézetben, ahol a szekus, Öcsi ezredes elvtárs úgy sétafikált, mintha ő maga lett volna a püspök (polgári nevén – akár hiszik, akár nem – Ungvárynak hívták!); csak éppen a szószékre nem ment fel, vasárnaponként legalábbis, azonkívül biztos, hogy ott is ügyködött, ha netán a bibliatartó állvány alá poloskát helyezett. Az ifjúság, mely csak a fürdőszobában megeresztett csapok zúgása mellett mert lázongani, tudta, hogy itt nem babra megy a játék. Amikor pedig lelkészként, még mindig a terror nyomása alatt, a moldvai szórványmagyarságot próbáltam összegyűjteni és gondozni, a professzor úr – ezernyi elfoglaltsága mellett – arra is talált időt, hogy egy-két levéllel biztasson nem éppen rózsás helyzetünkben.
Ilyen előzmények után történt, hogy abban a 2006. december 19-i keltezésű levélben, melyben Professzor Úr megköszöni nekem a kilencvenedik születésnapja alkalmából ajándékként kapott szerény figyelmességemet (a szenvedés problémájáról szóló könyvemet, valamint egy Nietzsche-tanulmányt az ünnepi emlékkötetbe), számomra nagy kitüntetésként, a mester azt írja tanítványának: „rokonságunkat mintegy ajándéknak tekintem”. Mármint a szellemit, de lehet, hogy még vérségire is gondolhatunk, mivel édesanyám marosvásárhelyi Tőkés lány volt, bár az esetleges közös családi gyökérre nincs bizonyíték.
Hát akkor mennyivel inkább tekinthetem én ajándékként a professzor úrnak ezt a saját kezűleg nekem írott, hosszú levelét, no meg persze az említett rokonságot, kedves István bácsi! Azt, hogy együtt döbbenünk meg porszem voltunkon, amiről az idézett levél kiemelten is szól. Ajándéknak tekinthetem azt, hogy valami hasonlót érez a kilencvenen túli aggastyán és a pont fele annyi idős tanítvány akkor, amikor belerévednek a csillagóceánba, miközben ugyanaz a Pascal-féle borzongás tölti el mindkettejüket: a végtelen terek örök hallgatása. A hallgatás, melyet a Szó alkotott. A hallgatás, melyben hangok milliárdjai kavarognak. Ajándéknak tartom továbbá a mély, közös meggyőződésünket is, miszerint a véges nem foghatja be a végtelent, finitum non est capax infiniti, melyre szintén utal az említett levél.
Hát effélékről kellene nekünk társalognunk, kedves István bácsi, drága atyai barátom! Ez lenne méltó hozzánk! Hozzánk, mégpedig nem úgy, mint arisztokratikusan elkülönülő, művelt papi főkhöz, hanem hozzánk mint emberekhez. Mert mindenkihez ez lenne méltó. Hogy a maga helyén és a maga eszközeivel mindenki válaszoljon arra a kérdésre, hogy mi végre van abban a bizonyos porszem-óceánban egy olyan por-atom, amely nem amely, hanem: aki. Én. Élő-érző-gondolkodó lény! Egyedüli példány, megismételhetetlen személy, amilyen még sohasem volt, és sohasem lesz a nagy időn keresztül. Mert mindenkinek válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy mi dolgunk a világon. És hogy milyen feltételei vannak annak, hogy valahol otthon legyünk benne. Minthogy arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit jelent a barátság. Adott esetben mester és tanítvány között. És milyen tényezőktől függ egy ilyen barátság teherbíró képessége? Vajon mi a szakítópróbája?
Csakhogy a dolgok bonyolultak. Az idegek pedig rojtosak. A dolgok pedig többek között azért bonyolultak, mert az ember számára a követendő erkölcsi mérce – ahogyan azt István bácsi is számtalanszor hangsúlyozta – nem más, mint az, amit az Ige úgy fogalmaz, hogy „igazságot szeretetben” (Efézusbeliekhez 4,15). Mindkettő fontos tehát. Egyszerűen szólva: az igazságosság a dolog tartalma, a szeretet pedig annak formája. Engem ebben a levélben egyetlen kérdés érdekel: megmaradhat-e a szeretet akkor, ha „az igazság” kimondatik? Megmaradhat-e a barátság? Az idézőjel nem véletlen az igazság szó előtt és után. Arról a hihetetlenül bonyolult kérdésről, hogy mi is az úgynevezett posztmodern, könyvtárakat lehet írni; írtak is már erről tengernyi okosságot meg szamárságot szorgos és bölcs emberek. De ha egyetlen szóval akarnám kifejezni ezt a rengeteg tudást, elegendő, ha leírom az „igazság” szót, mégpedig – nagyon fontos – így, idézőjelben.
Itt döntő az idézőjel, mert egész évszázados kulturális paradigma sűrűsödik benne; azonban az István bácsi engem támadó cikkében – Szabadság, március 6. – a „teol.tanár” előtt és után nem feltétlenül szükséges, mivel tényleg református teológiát tanítok az egyetemen, és oktattam ilyenképp az elmúlt évtizedben több száz diáknak. Továbbá pedig, kolozsvári és genfi tanulmányokat követően, a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetem néhány éve a Református Egyház tanító doktorává avatott, mégpedig a lehető legmagasabb, summa cum laude minősítéssel; mindezzel pedig azt a kötelezettséget rótta rám, hogy egyházamban még éberebben töltsem be az őrálló feladatát.
Egyébként pedig egy címkóros egyházban – tisztelet a kivételnek –, személy szerint lyukas garast sem adok a titulusokra. Nichita Stanescutól tudom, hogy egy Nobel-díj azért nagyon fontos, hogy tulajdonosa legyen mit kidobjon az ablakon. Hogy lélekben és szellemben ezzel is még szabadabb legyen.
Szóval az „igazság”. Merthogy melyik igazság, kinek az igazsága, milyen szempontok szerint megfogalmazott igazság az, amit kimondunk? Ez itt a kérdés.
Ám az igazság ennek ellenére mégsem abszolút relatív dolog. Hitünk szerint Jézus Krisztus maga az igazság. Ha tehát ez így van, ahogyan teológuséveink alatt István bácsi nem szűnt meg bennünket tanítani, akkor ez azt jelenti, hogy van kiindulópont. Az európai tudománytörténet arról beszél, hogy még a matematika és az egzakt tudományok középkori fejlődésében is milyen óriási szerepet játszott az a bizonyosság, hogy az emberek tudták, van igazság. Mégpedig ismeretük minden korlátozottsága és eszközeik minden bizonytalansága ellenére is: van igazság. Igaz, hogy ez nem az embereknél van, hanem Istennél, de van. Ha pedig van, akkor kereshető. Tehát nem eleve csalóka szemfényvesztés minden a jelenségek világában (mint például a hinduizmus bizonyos áramlataiban a világ maya-fogalom szerinti értelmezése). Ha ez még a matematikára, csillagászattanra, anatómiára is érvényes, és e tudományok fejlődésén is óriásit lendített maga az alapszemlélet, hogy van igazság, mennyivel inkább érvényes ez akkor a szellemi dolgokra.
A „van igazság – Istennél” formula évszázadokon keresztül megóvta az európai szellemet két pusztító véglettől: a bigott fundamentalizmustól egyfelől, illetve a minden értéket feloldó nihilista relativizmustól másfelől. Nem lehetek bigott, mert az igazság nem nálam van. De: nem igaz, hogy nincs igazság, hogy minden egyenértékű volna, hogy minden mindegy, akár a matematikai-fizikai világban, akár az erkölcsben.
Ahogyan tehát a matematikában, úgy az erkölcsben sem minden relatív. Nem mindegy, hogy hazudunk vagy igazat mondunk. Nem mindegy, hogy verjük a szüleinket vagy pedig ápoljuk, gondozzuk és szeretjük őket. A tiszteld atyádat és anyádat egy olyan parancsolat, amely kétségtelenül „igaz”. Arról persze lehet beszélni, hogy X. Péter vagy Y. Ilona tiszteli-e a szüleit vagy sem. De az nem vita tárgya, hogy Isten szerint tisztelni kell. Vannak tehát elvi igazságok, amelyekről nem vitatkozunk. Annak a gyakorlatáról, optimális kivitelezési módjáról egy adott helyzetben, arról igen, arról lehet vitatkozni. Az igazságnak van tehát egy objektív és egy szubjektív része. Az első kétségtelen, a második vitatható.
Tudom tehát, hogy az igazság, amit most kimondani készülök, egy olyan igazság, melynek objektív oldala nem vitatható. Miután kimondom ezt az objektív részt, csak azután fogom egyetlen kérdésben fölvetni az igazság szubjektív oldalát. Következzék tehát az igazság objektív tartalma.
Az igazság pedig az, hogy nagy baj, sőt szörnyű szerencsétlenség, ha az egykori forradalmár diktátorrá válik.
Ez egy objektív igazság. Erre tanít a történelem számtalan példája.
Ennek az igazságnak mai egyházi, társadalmi, nemzeti és politikai helyzetünkben van egy pontosan leírható, szubjektív része is. Mégpedig egy kérdés. A kérdést van, aki így, és van, aki úgy válaszolja meg. Ezért vitatható. Tehát szubjektív. A kérdés pedig így hangzik. Kimondjam? Ne mondjam? Kimondom. Bármily kegyetlen az a szerető apának, bármilyen éles tőr a gyöngéd atyai szívnek.
Vajon Tőkés Lászlóra, az egykori forradalmárra, alkalmazható-e a fenti tétel?
Magyarul: Tőkés László olyan egykori forradalmár-e, aki – hogy milyen okok miatt, most ne firtassuk – időközben diktátorrá vált?
Ez ma az erdélyi magyarság egyik legégetőbb problémája, így tehát ezúton ünnepélyesen társadalmi vitára bocsátom. Mindenekelőtt egyháztársadalmi vitára, de nem csak arra, hisz a püspök politikai közszereplő is egyben.
Megmaradhat-e a szeretet, ha az igazság kimondatik? Hát a barátság? És mi a módja annak, hogy szeretettel szembesítsünk egy ilyen súlyú megállapítással egy apát? Lehetséges-e ez egyáltalán?
Miután megtanítottál a felemelt fővel való szólás erkölcsére, most erre taníts meg engem, mesterem.
És nem csak engem. Mert kettőnk története nem egy elszigetelt személyes ügy csupán. Annál sokkal több. Erdélyi paradigmatikus dráma.

További jó egészséget és munkakedvet kívánok István bácsinak.

Kolozsvár, 2007. március 7.
Tanítványi tisztelettel,
Visky S. Béla

(Minden tiszeletem azoknak, akik a mai kedvezőtlen körülmények között is ki merik mondani az igazságot! B.I.)