Az elsőrendű tennivaló - Hagg 1:1-15

Az elsőrendű tennivaló

Hagg 1:1-15

¹ Dárius király második esztendejének hatodik hónapjában, a hónapnak első napján szólott az Úr Aggeus próféta által Zorobábelnek, a Sealtiél fiának, Júda fejedelmének, és Jósuának, a Jehosadák fiának, a főpapnak, mondván: ² Így szól a Seregek Ura, mondván: Ezt mondja e nép: Nem jött még el az idő, az Úr háza építésének ideje! ³ Az Úr pedig így szól Aggeus próféta által, mondván: ⁴ Ideje-e néktek, hogy ti mennyezetes házakban lakozzatok, holott ez a ház romban áll?

⁵ Most azért ezt mondja a Seregeknek Ura: Gondoljátok meg jól a ti útjaitokat! ⁶ Sokat vetettetek, de keveset takartok; esztek, de meg nem elégedtek; isztok, de meg nem részegedtek; ruházkodtok, de meg nem melegedtek, a bérlő is lyukas zacskóra bérel. ⁷ Ezt mondja a Seregeknek Ura: Gondoljátok meg jól a ti útjaitokat! ⁸ Menjetek fel a hegyre, és hordjatok fát, és építsétek e házat, hogy gyönyörködjem benne, és dicsőíttessem, azt mondja az Úr. ⁹ Sokat vártatok, de íme, kevés lett; haza is hordtátok, de én ráfuvallok arra! Mi okért? azt mondja a Seregeknek Ura. Az én házamért, amely íme, romban áll, ti pedig siettek, ki-ki a maga házához. ¹⁰ Azért vonták meg tőletek az egek a harmatot, vonta meg a föld az ő termését. ¹¹ És pusztulást rendeltem a sík földre és a hegyekre, a búzára és a borra, az olajra és mindarra, a mit a föld terem; sőt az emberre és a baromra és minden kézimunkára is.

¹² És meghallotta Zorobábel, a Sealtiél fia, és Jósua, a Jehosadák fia, a főpap, és a nép minden többi tagja az Úrnak, az ő Istenüknek szavát és Aggeus próféta beszédeit, amiként elküldte őt az Úr, az ő Istenük, és megfélemlett a nép az Úr előtt. ¹³ És szólott Aggeus, az Úr követe, az Úr küldetésében, mondván a népnek: Én veletek vagyok, azt mondja az Úr. ¹⁴ És felindította az Úr Zorobábelnek, a Sealtiél fiának, a Júda fejedelmének lelkét, és Jósuának, a Jehosadák fiának, a főpapnak lelkét, és a nép minden többi tagjának lelkét is, és bementek és munkálkodtak a Seregek Urának, az ő Istenüknek házában. ¹⁵ A hatodik hónapnak huszonnegyedik napján, Dárius királynak második esztendejében.

Jules Verne a „Rejtelmes sziget” című regénye azzal kezdődik, hogy öt fogoly úgy szökik meg a börtönből, hogy felszáll egy légballonra. Ahogy a ballon felröppent, a szél az óceán fölé röpíti őket. Ahogy az órák telnek, a gondolában lévők látják, hogy az óceán felszíne egyre közelebb kerül. Rájönnek, hogy ha nem sikerül följebb emelni a ballont, akkor soha nem jutnak ki a szárazföldre. Úgyhogy, elkezdték kidobni a fölösleges dolgokat: cipőket, ruhákat, fegyvereket... Kissé följebb emelkedtek, de egy újabb süllyedéskor kidobták az élelmet is: jobb éhesen megmenekülni, mint jóllakottan megfulladni. Aztán, amikor újra veszedelmes közelségbe került a víz felszíne, és már nem volt egyéb, amit kidobhattak volna, elhatározták, hogy levágják a gondolát, és megkapaszkodnak a kötelekben. Úgy is tettek, és a ballon újra a magasba lendült. Így értek ki a szárazra a rejtelmes szigeten...

Ez az ige a prioritásainkról, az elsőrendű tennivalóinkról szól. Mi az, ami számunkra mindennél fontosabb? Ha életünk a mélybe süllyed, mi az, amit a legfontosabb feladatunknak tekintünk, amiért érdemes mindent kárba veszni hagyni?

Jeremiás megprófétálta, hogy a babiloni fogság 70 évig fog tartani. Dániel ezt megértette, és imádkozott a szabadulásért (Dán 9:2). A 70 év letelte után Círus perzsa király engedélyt adott a foglyoknak a hazatérésre atyáik földjére, hogy megépítsék a lerombolt templomot Jeruzsálemben.

Mintegy ötvenezren tértek vissza. El is kezdték a templomépítést, de a kör­nyező népek irigysége miatt abbahagyták. 16 év elteltével, Kr.e. 520-ban előállt Haggeus próféta és felrázta a saját munkájába merült népet, hogy folytassák az Úr házának építését.

A hazatért nép nagy áldozatot vállalt azzal, hogy hazatért. Ezek nagy része Babilóniában született, ahol bizonyára szép házuk, menő kereskedésük, vagy jól jövedelmező állásuk volt. Mikor Megérkeztek Jeruzsálembe, ott kormos köveket, elégett kapukat találtak. Az oltár megépítésekor „erős fundamentumra állították föl az oltárt, mert féltek a föld népétől.” (Ezsd 3:3). Ez a maroknyi nép, egy elpusztult vidéken, ellenségekkel körülvéve, jöttek, hogy újat kezdjenek Istennel.

A próféta először rámutat a templom építésének mellőzésére (1-4. v.), majd ennek következményeire (5-11. v.), végül a megoldásra (12-15. v.)

I. A mellőzött feladat – 1-4. v.

Látjuk mindenekelőtt, ahogyan mellőzték, halasztgatták az Úr házának építését. Bizonyára megvoltak a kifogásaik. Milyen kifogásokat hozhattak fel? A maguk háza fontosabb. Ez túlságosan nagy feladat számunkra. Mi kevesen vagyunk. Nem vagyunk rá képesek. Nincs rá elég pénzünk. Többet kell imádkoznunk érte. Nekünk a családunkra kell gondot viselnünk. Nem a mi hibánk, hogy ide jutottunk. Valaki más majd elvégzi ezt is, de reánk ne számítsanak. Nekünk nem erre van szükségünk. Nincs időnk rá. Nem jött még el az ideje. Ismerősek ezek a szólamok?

Az abbahagyott buzgósággal főképp azok kell szembenézzenek, akiknek megtérése 10-20, 40-50 évvel ezelőtt történt. Izráel népe is jól kezdte: letették a fundamentumot. De az első szeretet tüze alábbhagyott. Az „első szeretet” jelentheti időrendi sorrendben az elsőt, de jelentheti minőségi sorrendben az elsőt, amikor Isten van az első helyen. Az az első szeretet, amikor teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből szeretet az Istent, és nálánál senkit sem szeretsz jobban.

Tehát, a sorrenddel, a prioritásokkal van gond. Ki van az első helyen? Számíthat-e rád az Isten, minden körülmények között, minden időben? Megbízhat-e benned, hogy teljes bevetéssel Neki szolgálsz, akár az életed árán is? Vannak, akik úgy vélik, hogy a család mindenképp az első helyen kell legyen, pedig az Úr Jézus világosan megmondta, hogy „aki jobban szereti apját, anyját, fiát vagy leányát, mint Őt, nem méltó Őhozzá” (Mt 10:37).

A hazatért zsidók bizonyára bemutatták az áldozatokat rendszeresen, és igyekeztek megtartani a törvényt. Imádkoztak otthon is, és a mezőn is, ha eljött az ideje. Nem az egyéni kegyesség gyakorlásával volt a baj, hanem a sorrenddel. Az nem baj, ha gyomlálták elgazosodott földjüket, szőlőt ültettek, házakat építettek, kutakat ástak... A kérdés az, hogy mi a sorrend? Az Úr háza az első, vagy a magad munkája? Mi az elsődleges? Meg tud akadályozni, hogy imaházba jöjj, ha van egy jó film? Ha vendégségbe érkeztek a rokonok? Ha labdarugó világbajnokság van?

Lehet, hogy amit végzel, nélkülözhetetlen családi, társadalmi szempontból, mégsem lesz rajta áldás, ha az Úr ügyére nincs se időd, se pénzed. „Gondoljátok meg jól a ti útjaitokat!” (5b. v.)

Ha nem az Úr van az első helyen, akkor semmivel sem vagyunk különbek a világnál – és a samaritánusoknál. Ők is szolgáltak az Úrnak is, áldoztak az Úrnak is, imádták az Urat is... Hogy is mondta az Úr Jézus: „Keressétek először...” (Mt 6:33) Ezt az elsőt kérte Ábrahámtól, amikor vitte Izsákot megáldozni, ezt kérte a sareptai özvegytől, amikor csak egy marok lisztecskéje maradt a vékában, és egy kevés olaja a korsóban...

Abbahagyást, az első szeretetet elhagyását többször láthatjuk: aki elkezdi egy idegen nyelv megtanulását, de abbahagyja... aki elkezdi egy hangszer tanulását, de abbahagyja... aki elindul Krisztust követni – de abbahagyja. Volt ilyen Jn 6-ban. Az Úr Jézus azt kérdezte a 12-től: „Vajon ti is el akartok-e menni?” (Jn 6:67) Így cselekedett Orpa, aki „visszatért az ő népéhez és az ő isteneihez” (Ruth 1:15), és Démás, aki a „jelenvaló világhoz ragaszkodott (2Tim 4:10).

Isten senkitől sem kéri azt, amije nincs, de amije van, teljes életével együtt, azt kéri mind.

II. A mellőzés következményei – 5-11. v.

Az Úr rámutat prófétája által mindarra, amit a kibillent sorrend okozott: „Sokat vetettetek, de keveset takartok; esztek, de meg nem elégedtek; isztok, de meg nem részegedtek; ruházkodtok, de meg nem melegedtek, a bérlő is lyukas zacskóra bérel.” (6. v.) „Sokat vártatok, de íme, kevés lett; haza is hordtátok, de én ráfuvallok arra!” (9a. v.) Egy szóval: elmaradt az áldás. Munka az volt sok. Éjt nappallá téve dolgoztak, de nem volt rajta Isten áldása.

Az áldás attól függ, hogy ki van az első helyen. Általában úgy van, hogy nem tesszük az első, legfontosabb helyre az Urat, akkor a sürgős dolgok kiszorítják a fontos dolgokat az életünkből. Ez érvényes a személyes csendességre, a bibliaolvasására, az istentiszteleteken való részvételre, az imádkozásra, stb. Egy befőttes üvegbe ha nem tesszük bele a nagyobb darabokat először, akkor azok többé nem fognak beleférni: a kisebbek kiszorítják azt.

Tedd az első helyre Istent, és Isten majd gondoskodni fog a sikereidről. Ne az elkeserítő tényezőkre nézz: az öregekre, akik sírva panaszolják, hogy milyen volt a Salamon templom,a bezzeg, az ő idejükben... a samaritánusokra, akik árulkodnak, ellenőriznek és támadnak... Bízz az Úrban! Ha Isten azt mondta, hogy „Én veletek leszek!” (13. v.) – ez elég, még akkor is, ha nagyon rövid prédikáció. Nekünk áldásra van szükségünk! Ismerős a történet a boldog ember ingéről: nem az ing a lényeg, hanem a boldogság. Isten áldása akkor is megadatik, ha a körülmények teljesen mást mondanak.

A kifogás, hogy „még nem jött el az ideje”, abból fakadt, hogy „siettek ki-ki a maga házához” (9b. v.) El voltak foglalva. Nem értek rá meghalni se. A „nincs időm” azóta is kedvenc csalása az ördögnek. Az Úr azt kérdezi: „Ideje-e nektek, hogy ti mennyezetes házakban lakjatok?” (4a. v.) A helyzet, a kultúra, a divat olyan volt, hogy ők sem maradhattak le... És igyekezve lépést tartani a világgal, nem maradt idejük az Úr számára... Nem „maradt”, mert a maradékot akarták adni.

Ne értsen senki félre: nem arról van szó, hogy maradjunk a tapasztott padló és a petróleumlámpa mellett, hanem arról, hogy melyik a sorrend? „Az Uré a föld és annak teljessége”, és mi csak sáfárai vagyunk a vagyonunknak. Hogy bánunk a ránk bízott vagyonnal, tehetséggel, idővel, pénzzel? Nagy baj, ha úgy kezeljük, mintha a miénk volna.

De add oda Istennek először azt, ami Őt illeti, és átélheted az Ő áldását. Ellenkező esetben pedig átélheted az áldás hiányát: „Sokat vetettetek, de keveset takartok; esztek, de meg nem elégedtek; isztok, de meg nem részegedtek; ruházkodtok, de meg nem melegedtek, a bérlő is lyukas zacskóra bérel.” (6. v.) „Sokat vártatok, de íme, kevés lett; haza is hordtátok, de én ráfuvallok arra!” (9a. v.)

III. A mellőzés kijavítása – 12-15. v.

A prófétai üzenetre „megfélemlett a nép az Úr előtt” (12. v.).

Isten szavát meghallani már önmagában nagy előrelépés. Csoda az, amikor hallod az Isten figyelmeztetését! Innen már csak egy lépés az Ige teremtő és újjáteremtő erejének megtapasztalása.

Az Ige félelmet támaszt az ember szívében. Ádám is megijedt, amikor meghallotta az Úr szavát. De az engedelmességre Isten válasza ez: Ne féljetek! „Én veletek vagyok!” (13b. v.) Eddig ráfuvallt a munkájukra, és az elszáradt, semmivé lett (9. v.). Ám ha velük van, akkor a kőből is víz fakad, a mennyből manna hull. „Áldást parancsol melléd az Úr, a te csűreidben és mindenben, a mire ráteszed kezedet; és megáld téged azon a földön, a melyet az Úr, a te Istened ad néked” (5Móz 28:8). Első osztályosként nem féltem senkitől, mert a negyedik osztályban ott volt a nagyobbik testvérem. Ha az Úr velünk van, senki sem lehet ellenünk (Róm 8:31).

A 8. versben így hangzott a felszólítás: „Menjetek fel a hegyre, és hordjatok fát, és építsétek e házat, hogy gyönyörködjem benne, és dicsőíttessem”, majd a 14. versben olvassuk, hogy „bementek és munkálkodtak a Seregek Urának, az ő Istenüknek házában”. Ez áldozatba került. Belefájdulhatott a derekuk is. Úgy tűnt, veszteséggel és veszedelemmel jár, de végül mégis megérte. Így történt Mózessel is: Egyiptom minden kincsénél nagyobb gazdagságnak tartotta a Krisztus gyalázatát, inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Sokat vállalt, míg a pusztán vándorolt a lázadó néppel. De végül együtt látták Jézussal a megdicsőülés hegyén, az ígéret földjén! Megérte!