Pál apostoli szolgálatának igazolása - 1Kor 9:1-23

Pál apostoli szolgálatának igazolása

1Kor 9:1-23

¹ Nem vagyok-e apostol? Nem vagyok-e szabad? Nem láttam-e Jézus Krisztust, a mi Urunkat? Nem az én munkám vagytok-e ti az Úrban? ² Ha egyebeknek nem vagyok apostoluk, de bizony néktek az vagyok, mert az én apostolságomnak pecsétje az Úrban ti vagytok. ³ Ez az én védelmem azok ellenében, akik vádolnak engem. ⁴ Nincsen-e arra jogunk, hogy együnk és igyunk? ⁵ Nincsen-e arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzunk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai és Kéfás? ⁶ Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-e jogunk, hogy ne dolgozzunk?

⁷ Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján? Kicsoda plántál szőlőt, és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? ⁸ Vajon emberi módon beszélem-e ezeket? Vagy nem ezeket mondja-e a törvény is? ⁹ Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-e az Istennek gondja? ¹⁰ Avagy ne m érettünk mondja-e általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek lennie reménység alatt. ¹¹ Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-e, ha mi a testi javaitokat aratjuk? ¹² Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, mért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. ¹³ Nem tudjátok-e, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? ¹⁴ Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.

¹⁵ De én ezek közül eggyel sem éltem. Nem azért írtam azonban ezeket, hogy velem is így történjék, mert jobb nékem meghalnom, hogysem valaki hiábavalóvá tegye az én dicsekedésemet. ¹⁶ Mert ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem. ¹⁷ Mert ha akaratom szerint művelem ezt, jutalmam van; ha pedig akaratom nélkül, sáfársággal bízattam meg. ¹⁸ Micsoda tehát az én jutalmam? Hogy prédikálásommal ingyen valóvá tegyem a Krisztus evangéliumát, hogy ne használjam ki ama szabadságomat az evangélium hirdetésénél.

¹⁹ Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. ²⁰ És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem; ²¹ A törvény nélkül valóknak törvénynélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. ²² Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. ²³ Ezt pedig az evangéliumért művelem, hogy részestárs legyek abban.

A 9. rész kapcsolódik az előbbihez abban, hogy itt is a testvéri lehajlás témájáról van szó. A testvérek üdvössége fontosabb, mint a személyes önmegvalósulás. Pál nem bocsátkozik okfejtésekbe, csupán szemléltet. Még­pedig a maga életével. Rákényszerítették erre a kritikusai.

Több olyan dologról szól, amelyekről joggal el­mondhatta volna, hogy ezek magánügyek. A testvéri le­hajlás nevében, legintimebb rész­letekbe menően, hozza saját életének dolgait. A lelki munka a nyilvánosság előtt folyik. Szokták mondani, hogy a parókia falai üvegből vannak, vagyis, mindenki mindent lát. Ez azt is jelenti, hogy a lelki szolgálattevőnek nem lehetnek titkai. Jobb, ha mindent nyíltan az érdeklődők tudomására hozza.

I. Az eltartási jog, ami az evangélium hirdetőjét megilleti – 1-6. v.

„Nem vagyok szabad?” Ha valaki, akkor Pál osz­tozott az „Isten fiainak” szabadságában (Gal 4:1-7). Tehetett volna úgy, hogy nem törődik semmit azzal, hogy mit gondoltak róla.

„Nem vagyok apos­tol?” Ez azt jelenti, hogy mint apostol különleges előnyökkel dicsekedhetett volna. Kitűnik, hogy az apostol finom társalkodó viszony­ban van a korinthusiakkal, és hallja a titkos ellenvetéseket, fenntartásokat, az elhallgatott vitakérdése­ket, és azokra válaszol. A korinthusiak ugyan­is így gondolták: „Na, ugyan szép apostol ez a kézműves, alkalmi munkás, akinek az egyháztól nincs fizeté­se!… Bezzeg, mennyivel különbek a mi teológiai tanító­ink, akiket a korinthusi gyülekezet tart el, nem is említve a többi apostolokat, vagy éppen Kéfást! Az itteni vezetők látomásokban és természetfeletti élmények dolgában is gazdagab­bak, mint Pál!

„Nem láttam Jézust, a mi Urunkat?” Pál birtokában volt annak az alapvető apostoli előfeltételnek, ami az apostoli kvalifikációnál elengedhetetlen.

Mátyás választásánál ezt volt feltétel: „Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, a János keresztségétől kezdve mind a napig, melyen fölvitetett tőlünk, azok közül egy az ő feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egyetemben.” (ApCsel 1:21-22) Pál látta az Urat, ott Damaszkusz közelében, ami megváltoztatta az életét. Ugyanakkor az Úr apostoli megbízatást adott neki.

„Ha másoknak nem vagyok apostol...” Ezek a „mások” valószínű azok a judaizáló zsidókeresztyének, akik a gyülekezetet eltéríteni igyekeztek Páltól. Az Úr Jézus Krisz­tus apostoli eszköze nem mindig talál elismerésre az egész keresztyénség körében. De a ko­rinthusiak akarva-akaratlanul legitimálták Pál apostolságát. „Mivel magyarázhatnátok meg a korinthusi gyülekezet létének csodáját, ha nem Pál apostoli küldetésével? A korinthusi gyülekezet léte hangosabban beszél, mint az ellenkezők érvei.”

A következő ellenérv az lehetett, hogy fizetés nélkül végezte a szolgálatát. Nem adta Pál az evangéliumot túlságosan olcsón? Óriási missziói sikereivel túllicitálta a többi apostolokat együttvéve.

„Nincsen-e arra jogunk, hogy együnk és igyunk?” – mármint a gyülekezet költségére. Az apos­tol ellátása csak kicsiny ellenszolgáltatása lett volna annak, ami az evangélium nyújtásáért járt. Ez a 6. versből kitűnik:

„Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-e jogunk, hogy ne dolgozzunk?” Ugyanis, a többi apostolok számára általánosan elfogadott gyakorlat volt, hogy teljes eltartásban részesültek. Pál apostol szerint ez az eltartás egy érinthe­tetlen apostoli jog: szent joga mindazoknak, akik minden idejüket és erejüket az evangélium szolgálatára fordítják.

Ehhez hozzá tartozott volna az is, hogy keresztyén feleségüket magukkal vigyék, aki bizonyára növelte az eltartás költségeit. Mindezzel joggal feltételezhetjük, hogy a korinthusi gyülekezet messzemenő ismeretekkel rendelkeztek a többi keresztyének viszonyairól.

A korinthusi hívők jól tudták, hogy „más” apostolok, közöttük az Úr Jézus vezetői tisztségben lévő testvérei, valamint Kéfás, a legfőbb vezető, nemcsak a maguk eltartását és útiköltségeik fedezését igényelték a gyülekezettől, hanem a feleségükét is! Kiérthető tehát az az alapelv, hogy a gyülekezet és az evangélium szolgája joggal várhatja el, hogy szolgálatáért a gyülekezet nemcsak őt, hanem fe­leségét, esetleg gyermekeit is eltartsa.

Az apostolok Jézus szolgálata idején elhagyták ugyan feleségüket, de utána újra összejöttek, és a misszió utakat együtt járták (Mt 19:29). Egyik sem tért vissza többé korábbi földi hivatásához.

II. A lelki munkások fizetésének alapja – 7-14. v.

Pál apostol nem konkurenciát akart a többi apostollal, amikor lemondott arról, hogy őt az egyház tartsa el. Csupán saját élete példáján kívánta megmutatni a Krisztus lehajlását. Nem elvenni akart, ha­nem adni, felragyogtatva azt, hogy Krisztus milyen sokat adott. Saját maga esetét kivételnek tartja, és támogatja azt, hogy „akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek”. A lelki munkások fizetésének ilyen védelmét csakis az mondhatta el, aki ettől teljesen szabad volt.

Mél­tán hasonlítja össze a Krisztus ilyen szolgálatát más munkásokéval, akik vállalják szolgálatuk sokféle kockázatát. A hivatás egyben megélhetést jelent a zsoldosoknak, a szőlőmunkásoknak és a pászto­roknak. Az apostol is zsoldos, szőlőmunkás és pásztor, sőt még ezeknél is több! Úgyhogy, munkájának díjazása nem kellene, hogy probléma legyen.

A következőkben a mózesi törvény autoritására támaszkodik. Igei utasítást talál az 5Móz 25:4-ben, az állatokra vonatkozó törvények között. Finom, szent humorral, ezt a lelki munkásokat védő törvénnyé emeli. Amint a nyomta­tó ökör szájára nem tehető szájkosár, akként nem tart­ható vissza a lelki munkás járandósága sem, akiknek Krisztus szolgálata a kenyerük. Ilyen értelemben vehető, hogy ez „érettünk íratott meg”. Az ökör, mint szántó és nyomtató, „re­ménység alatt” végezte a munkát, a jászolra való tekintettel. E nélkül nem húzta volna az ekét. Ugyanúgy érvényes mind­ez a messze magasabb rendű szántók és aratók munkára.

Bizonyára Korinthusban is voltak olyan tanítók és pásztorok, akiket munkájuk végzéséért a gyülekezet eltartott. Pál azonban nem élt ezzel a joggal. Nem gyávaságból, hanem azért, hogy tehermentesítse a gyülekezetet és ezt eszközül használhassa az emberek megnyerésére.

Hogy mennyire szabálytalanul járt el, azt az izraeli papok életrendjével is magyarázza. Pál is a „a szentély pap­jának” tartja magát (Róm 15:16): „Akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket” (13. v.). A papoknak joguk volt a szent helyről élni. De Pál nem élt ezzel a jogával, és saját kézi munkájával kereste meg a kenyerét, amit missziói taktikaként alkalmaz. Közben jóvátételre buzdítja a korinthusiaknak e téren történt mulasztásait, mozgósítva a gyülekezet adakozó készségét (a 16. részben, majd a 2Kor 8-9-ben). De ekkor sem a maga javára gyűjt, hanem a jeruzsálemi gyülekezet megsegítésére, épp annak a gyülekezetnek, amelyik nem palástolta a vele szembeni gyanak­vását. Ebben mutatkozik meg Pál igazi va­lója.

III. Szolgálat a dicsőség és jutalom fényében – 15-18. v.

A 15-18. versekben Pál leleplezi ilyenszerű szolgálatának további okait. Előbb azt említette, hogy mindezt azért teszi, „hogy a többséget megnyerje”, vagyis, hogy „lehetőleg sokakat megnyerjen” (19. v.). Úgy tekint az általa Krisztushoz vezetett hívőkre, mint dicsekedésének, vagyis dicsőségének tárgyaira: „ti vagytok az én di­csőségem” (2Kor 1:14. 9:3. 11:10.) „Hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába.” (Fil 2:16). „Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Thessz 2:19). Ez a dicsőség azonban, melyre Pál vágyik, és ami lelkesíti, merőben más, mint amire földi dicsvágyók igyekeznek. Azonos azzal a dicsőséggel, mellyel Isten ruházza fel azokat, akiket akar.

Az üdvtörténeti dicskoszorúért küzd Pál, amelyet Krisztus fog átadni neki, miután megharcolja a nemes harcot és elvégzi futását. Erre utalva mondja, hogy „jobb nékem meghalnom, hogysem valaki hiábavalóvá tegye az én dicsekedésemet/dicsőségemet” (15. v.).  

Miért? Azért, mert a damaszkuszi úton egy üldözőből lett apostol. „Szükség kényszerit en­gem” (16. v.), mondja. Mikor kegyelemben részesült, arra „ítéltetett”, hogy apostol legyen. Ez egy szenvedéssel teljes szolgálat volt. Krisztus győzött élete felett és „mindig diadalmenetben hordozta” őt (2Kor 2:14). Nem kell azt gondolnunk, hogy szolgálatát nem önkéntesen vállalta, hanem azt, hogy az önkéntesség mellett ilyen erős volt az elhívás tudata. Elhívásának tudatában mondott le arról, hogy a gyülekezet eltartottja legyen.

De nem ölt a szolgálat így önző jelleget? Azért kell végezni a lelki munkát, mert lesz jutalmazás? Vár a dicsőség? Nem inkább önmagáért kell azt tenni?

A jó cselekvés lelki értelemben értelmét veszti, ha azt nem az Úrért tesszük. Jézus nélkül semmit sem cselekedhetünk, vagyis semmi jót, amit az örökkévalóság szempontjából értékelni lehetne. Isten „megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel.” (Róm 2:6-7) Így tehát, minden áldozat, amit önként az Úrért hozunk, azt a célt is szolgálja, hogy részesüljünk abban a dicsőségben, amellyel Isten az Ő szolgáit jutalmazza majd. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3:18).

IV. Alkalmazkodás/lemondás a lelki szolgálatban - 19-22. v.

Az utolsó szakaszban újra felmerül az az 1. vers vezérszólama „szabad vagyok!” Ám döntő jelentőségű az a tény, ahogyan ez a szabadás megnyilvánul. Úgy, hogy szabadásgjogairól is lemond, és azok szolgá­jává lesz, akiket Istenhez akar vezérelni. Ezt csak úgy teheti meg, ha Jézus Krisztus példáját követve, megüresíti magát szabadság-jogaitól, és alkalmazkodik hallgatói helyzetéhez. A Fil 2:5-öt így lehetne Pálra alkalmazni: „Noha a szabadság formájában voltam, szabad mindenektől, nem tekintem zsákmánynak azt, hogy Isten országának szaba­dosa vagyok, hanem önmagam megüresítve, szolgai formát vettem fel: mindenki számára mindenné lettem, hogy min­den módon megtartsak némelyeket.”

Miként Krisztus, híddá válik azok felé, akiket el akar érni az evangéliummal. Nem a távolságot, a különbségeket hangoztatja, hanem a sze­retet hídját építi. Így tett Isten szeretete is.

Ennek érdekében kijelentette, hogy „a zsidóknak zsidóvá lett”. Ez azt jelentette, hogy amikor a zsidók felé szolgált, akkor a mózesi törvény szerint járt el: körülmetélte Timótheust (ApCsel 16:3), és alávetette magát a ceremóniáknak (ApCsel 18:18. 21:24). Jézus Dávid Fiának nevezte Róm 1:3), és felértékelte a Sinai-szövetséget és Israel kultikus istentiszteletét (Róm 9:4). De nem volt a júdaizmus megszállottja, mint megtérése előtt. Minden módon szerette volna megmenteni őket (Róm 9:1-5).

A „törvény nél­kül valók” felé is közeledett, de bizonnyal nem úgy, mint a zsidók felé. Nem lehetett mindenben hasonló hozzájuk. Kerülte mindazt, ami a „szentségtelennel”, profánnal, bűnnel és bálványimádással kapcsolatos volt. De belépett a görög világba, felhasználva azok kifejezéseit és világnézetét.

A lelki munkásoknak alkalmazkodniuk kell azokhoz, akik felé szolgálni akar. Így lett David Brainard indiánná az indiánok számára, William Carey in­diaivá az indiaiak számára, David Livingstone afrikaivá az afrikaiak számára. Miért? „…Hogy minden módon megtartsak némelyeket.” Mindeneket nem tarthatott meg. A meghozott áldozat és az evangelizáció legjobb esetben is csak elenyésző kisebbséget szerez Krisztus gyülekezetének. Azok a kevesek fogják örökölni Isten országát. Nagy eredmény, ha legalább „né­melyek” részesülnek a kegyelemben mi általunk, mert így mi is „részestársai” lehetünk az evangéliumnak.