Pál apostoli szolgálatának igazolása - 1Kor 9:1-23
Pál apostoli szolgálatának igazolása
1Kor 9:1-23
1 Nem vagyok-e apostol? Nem vagyok-e szabad? Nem láttam-e Jézus Krisztust, a
mi Urunkat? Nem az én munkám vagytok-e ti az Úrban? 2 Ha egyebeknek
nem vagyok apostoluk, de bizony néktek az vagyok, mert az én apostolságomnak
pecsétje az Úrban ti vagytok. 3 Ez az én védelmem azok ellenében,
akik vádolnak engem. 4 Nincsen-e arra jogunk, hogy együnk és igyunk?
5 Nincsen-e arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal
hordozzunk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai és Kéfás? 6
Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-e jogunk, hogy ne dolgozzunk?
7 Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján? Kicsoda plántál szőlőt, és
nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a
nyájnak tejéből? 8 Vajon emberi módon beszélem-e ezeket? Vagy nem
ezeket mondja-e a törvény is? 9 Mert a Mózes törvényében meg van
írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-e az Istennek
gondja? 10 Avagy ne m érettünk mondja-e általában? Mert mi érettünk
íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő
reménységében részesnek lennie reménység alatt. 11 Ha mi néktek a
lelkieket vetettük, nagy dolog-e, ha mi a testi javaitokat aratjuk? 12
Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, mért nem inkább mi? De mi nem éltünk e
szabadsággal; hanem mindent eltűrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a
Krisztus evangéliuma elé. 13 Nem tudjátok-e, hogy akik a szent
dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül
forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? 14 Ekképpen
rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból
éljenek.
15 De én ezek közül eggyel sem éltem. Nem azért írtam azonban ezeket, hogy
velem is így történjék, mert jobb nékem meghalnom, hogysem valaki hiábavalóvá
tegye az én dicsekedésemet. 16 Mert ha az evangéliumot hirdetem, nem
dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nékem, ha az evangéliumot
nem hirdetem. 17 Mert ha akaratom szerint művelem ezt, jutalmam van;
ha pedig akaratom nélkül, sáfársággal bízattam meg. 18 Micsoda tehát
az én jutalmam? Hogy prédikálásommal ingyen valóvá tegyem a Krisztus evangéliumát,
hogy ne használjam ki ama szabadságomat az evangélium hirdetésénél.
19 Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek
szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. 20 És a zsidóknak
zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény
alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem; 21 A törvény
nélkül valóknak törvénynélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem
Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. 22
Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindeneknek
mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. 23 Ezt
pedig az evangéliumért művelem, hogy részestárs legyek abban.
A
9. rész kapcsolódik az előbbihez abban, hogy itt is a testvéri lehajlás témájáról
van szó. A testvérek üdvössége fontosabb, mint a személyes önmegvalósulás. Pál
nem bocsátkozik okfejtésekbe, csupán szemléltet. Mégpedig a maga életével.
Rákényszerítették erre a kritikusai.
Több
olyan dologról szól, amelyekről joggal elmondhatta volna, hogy ezek magánügyek.
A testvéri lehajlás nevében, legintimebb részletekbe menően, hozza saját életének
dolgait. A lelki munka a nyilvánosság előtt folyik. Szokták mondani, hogy a
parókia falai üvegből vannak, vagyis, mindenki mindent lát. Ez azt is jelenti,
hogy a lelki szolgálattevőnek nem lehetnek titkai. Jobb, ha mindent nyíltan az
érdeklődők tudomására hozza.
I. Az eltartási jog, ami az evangélium hirdetőjét megilleti
– 1-6. v.
„Nem
vagyok szabad?” Ha valaki, akkor Pál osztozott az „Isten fiainak”
szabadságában (Gal 4:1-7). Tehetett volna úgy, hogy nem törődik semmit azzal,
hogy mit gondoltak róla.
„Nem
vagyok apostol?” Ez azt jelenti, hogy mint apostol különleges előnyökkel
dicsekedhetett volna. Kitűnik, hogy az apostol finom társalkodó viszonyban van a
korinthusiakkal, és hallja a titkos ellenvetéseket, fenntartásokat, az elhallgatott
vitakérdéseket, és azokra válaszol. A korinthusiak ugyanis így gondolták: „Na,
ugyan szép apostol ez a kézműves, alkalmi munkás, akinek az egyháztól nincs
fizetése!… Bezzeg, mennyivel különbek a mi teológiai tanítóink, akiket a korinthusi
gyülekezet tart el, nem is említve a többi apostolokat, vagy éppen Kéfást! Az
itteni vezetők látomásokban és természetfeletti élmények dolgában is gazdagabbak,
mint Pál!
„Nem
láttam Jézust, a mi Urunkat?” Pál birtokában volt annak az alapvető apostoli
előfeltételnek, ami az apostoli kvalifikációnál elengedhetetlen.
Mátyás
választásánál ezt volt feltétel: „Szükség
azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden
időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, a János keresztségétől kezdve mind
a napig, melyen fölvitetett tőlünk, azok közül egy az ő feltámadásának
bizonysága legyen mivelünk egyetemben.” (ApCsel 1:21-22) Pál látta az Urat,
ott Damaszkusz közelében, ami megváltoztatta az életét. Ugyanakkor az Úr
apostoli megbízatást adott neki.
„Ha másoknak nem vagyok apostol...”
Ezek a „mások” valószínű azok a
judaizáló zsidókeresztyének, akik a gyülekezetet eltéríteni igyekeztek Páltól.
Az Úr Jézus Krisztus apostoli eszköze nem mindig talál elismerésre az egész
keresztyénség körében. De a korinthusiak akarva-akaratlanul legitimálták Pál
apostolságát. „Mivel magyarázhatnátok meg a korinthusi gyülekezet létének
csodáját, ha nem Pál apostoli küldetésével? A korinthusi gyülekezet léte hangosabban
beszél, mint az ellenkezők érvei.”
A
következő ellenérv az lehetett, hogy fizetés nélkül végezte a szolgálatát. Nem
adta Pál az evangéliumot túlságosan olcsón? Óriási missziói sikereivel
túllicitálta a többi apostolokat együttvéve.
„Nincsen-e arra jogunk, hogy együnk
és igyunk?” – mármint a gyülekezet költségére. Az apostol ellátása csak kicsiny
ellenszolgáltatása lett volna annak, ami az evangélium nyújtásáért járt. Ez a
6. versből kitűnik:
„Avagy csak nekem és Barnabásnak
nincs-e jogunk, hogy ne dolgozzunk?” Ugyanis, a többi
apostolok számára általánosan elfogadott gyakorlat volt, hogy teljes
eltartásban részesültek. Pál apostol szerint ez az eltartás egy érinthetetlen
apostoli jog: szent joga mindazoknak, akik minden idejüket és erejüket az
evangélium szolgálatára fordítják.
Ehhez
hozzá tartozott volna az is, hogy keresztyén feleségüket magukkal vigyék, aki
bizonyára növelte az eltartás költségeit. Mindezzel joggal feltételezhetjük,
hogy a korinthusi gyülekezet messzemenő ismeretekkel rendelkeztek a többi
keresztyének viszonyairól.
A
korinthusi hívők jól tudták, hogy „más” apostolok, közöttük az Úr Jézus vezetői
tisztségben lévő testvérei, valamint Kéfás, a legfőbb vezető, nemcsak a maguk eltartását
és útiköltségeik fedezését igényelték a gyülekezettől, hanem a feleségükét is!
Kiérthető tehát az az alapelv, hogy a gyülekezet és az evangélium szolgája
joggal várhatja el, hogy szolgálatáért a gyülekezet nemcsak őt, hanem feleségét,
esetleg gyermekeit is eltartsa.
Az
apostolok Jézus szolgálata idején elhagyták ugyan feleségüket, de utána újra
összejöttek, és a misszió utakat együtt járták (Mt 19:29). Egyik sem tért
vissza többé korábbi földi hivatásához.
II. A lelki munkások fizetésének alapja – 7-14. v.
Pál
apostol nem konkurenciát akart a többi apostollal, amikor lemondott arról, hogy
őt az egyház tartsa el. Csupán saját élete példáján kívánta megmutatni a
Krisztus lehajlását. Nem elvenni akart, hanem adni, felragyogtatva azt, hogy
Krisztus milyen sokat adott. Saját maga esetét kivételnek tartja, és támogatja
azt, hogy „akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek”. A lelki
munkások fizetésének ilyen védelmét csakis az mondhatta el, aki ettől teljesen
szabad volt.
Méltán
hasonlítja össze a Krisztus ilyen szolgálatát más munkásokéval, akik vállalják
szolgálatuk sokféle kockázatát. A hivatás egyben megélhetést jelent a zsoldosoknak,
a szőlőmunkásoknak és a pásztoroknak. Az apostol is zsoldos, szőlőmunkás és
pásztor, sőt még ezeknél is több! Úgyhogy, munkájának díjazása nem kellene,
hogy probléma legyen.
A
következőkben a mózesi törvény autoritására támaszkodik. Igei utasítást talál
az 5Móz 25:4-ben, az állatokra vonatkozó törvények között. Finom, szent
humorral, ezt a lelki munkásokat védő törvénnyé emeli. Amint a nyomtató ökör
szájára nem tehető szájkosár, akként nem tartható vissza a lelki munkás
járandósága sem, akiknek Krisztus szolgálata a kenyerük. Ilyen értelemben
vehető, hogy ez „érettünk íratott meg”. Az ökör, mint szántó és nyomtató, „reménység
alatt” végezte a munkát, a jászolra való tekintettel. E nélkül nem húzta volna
az ekét. Ugyanúgy érvényes mindez a messze magasabb rendű szántók és aratók
munkára.
Bizonyára
Korinthusban is voltak olyan tanítók és pásztorok, akiket munkájuk végzéséért a
gyülekezet eltartott. Pál azonban nem élt ezzel a joggal. Nem gyávaságból,
hanem azért, hogy tehermentesítse a gyülekezetet és ezt eszközül használhassa
az emberek megnyerésére.
Hogy
mennyire szabálytalanul járt el, azt az izraeli papok életrendjével is magyarázza.
Pál is a „a szentély papjának” tartja magát (Róm 15:16): „Akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az
oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket” (13. v.). A
papoknak joguk volt a szent helyről élni. De Pál nem élt ezzel a jogával, és
saját kézi munkájával kereste meg a kenyerét, amit missziói taktikaként
alkalmaz. Közben jóvátételre buzdítja a korinthusiaknak e téren történt
mulasztásait, mozgósítva a gyülekezet adakozó készségét (a 16. részben, majd a
2Kor 8-9-ben). De ekkor sem a maga javára gyűjt, hanem a jeruzsálemi gyülekezet
megsegítésére, épp annak a gyülekezetnek, amelyik nem palástolta a vele
szembeni gyanakvását. Ebben mutatkozik meg Pál igazi valója.
III.
Szolgálat a dicsőség és jutalom fényében – 15-18. v.
A
15-18. versekben Pál leleplezi ilyenszerű szolgálatának további okait. Előbb
azt említette, hogy mindezt azért teszi, „hogy a többséget megnyerje”, vagyis,
hogy „lehetőleg sokakat megnyerjen” (19. v.). Úgy tekint az általa Krisztushoz
vezetett hívőkre, mint dicsekedésének, vagyis dicsőségének tárgyaira: „ti
vagytok az én dicsőségem” (2Kor 1:14. 9:3. 11:10.) „Hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába,
sem nem fáradtam hiába.” (Fil 2:16). „Bizony
ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Thessz 2:19). Ez a dicsőség
azonban, melyre Pál vágyik, és ami lelkesíti, merőben más, mint amire földi
dicsvágyók igyekeznek. Azonos azzal a dicsőséggel, mellyel Isten ruházza fel
azokat, akiket akar.
Az üdvtörténeti dicskoszorúért küzd Pál, amelyet
Krisztus fog átadni neki, miután megharcolja a nemes harcot és elvégzi futását.
Erre utalva mondja, hogy „jobb nékem
meghalnom, hogysem valaki hiábavalóvá tegye az én dicsekedésemet/dicsőségemet”
(15. v.).
Miért? Azért, mert a damaszkuszi úton egy üldözőből
lett apostol. „Szükség kényszerit engem”
(16. v.), mondja. Mikor kegyelemben részesült, arra „ítéltetett”, hogy apostol
legyen. Ez egy szenvedéssel teljes szolgálat volt. Krisztus győzött élete
felett és „mindig diadalmenetben hordozta” őt (2Kor 2:14). Nem kell azt
gondolnunk, hogy szolgálatát nem önkéntesen vállalta, hanem azt, hogy az
önkéntesség mellett ilyen erős volt az elhívás tudata. Elhívásának tudatában
mondott le arról, hogy a gyülekezet eltartottja legyen.
De nem ölt a szolgálat így önző jelleget?
Azért kell végezni a lelki munkát, mert lesz jutalmazás? Vár a dicsőség? Nem
inkább önmagáért kell azt tenni?
A jó cselekvés lelki értelemben értelmét
veszti, ha azt nem az Úrért tesszük. Jézus nélkül semmit sem cselekedhetünk,
vagyis semmi jót, amit az örökkévalóság szempontjából értékelni lehetne. Isten „megfizet mindenkinek az ő cselekedetei
szerint: azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget,
tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel.” (Róm 2:6-7) Így tehát,
minden áldozat, amit önként az Úrért hozunk, azt a célt is szolgálja, hogy
részesüljünk abban a dicsőségben, amellyel Isten az Ő szolgáit jutalmazza majd.
„Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan
fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről
dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3:18).
IV.
Alkalmazkodás/lemondás a lelki szolgálatban - 19-22. v.
Az utolsó szakaszban újra felmerül az az 1.
vers vezérszólama „szabad vagyok!” Ám döntő jelentőségű az a tény, ahogyan ez a
szabadás megnyilvánul. Úgy, hogy szabadásgjogairól is lemond, és azok szolgájává
lesz, akiket Istenhez akar vezérelni. Ezt csak úgy teheti meg, ha Jézus
Krisztus példáját követve, megüresíti magát szabadság-jogaitól, és
alkalmazkodik hallgatói helyzetéhez. A Fil 2:5-öt így lehetne Pálra alkalmazni:
„Noha a szabadság formájában voltam, szabad mindenektől, nem tekintem
zsákmánynak azt, hogy Isten országának szabadosa vagyok, hanem önmagam megüresítve,
szolgai formát vettem fel: mindenki számára mindenné lettem, hogy minden módon
megtartsak némelyeket.”
Miként Krisztus, híddá válik azok felé,
akiket el akar érni az evangéliummal. Nem a távolságot, a különbségeket
hangoztatja, hanem a szeretet hídját építi. Így tett Isten szeretete is.
Ennek érdekében kijelentette, hogy „a
zsidóknak zsidóvá lett”. Ez azt jelentette, hogy amikor a zsidók felé szolgált,
akkor a mózesi törvény szerint járt el: körülmetélte Timótheust (ApCsel 16:3), és
alávetette magát a ceremóniáknak (ApCsel 18:18. 21:24). Jézus Dávid Fiának
nevezte Róm 1:3), és felértékelte a Sinai-szövetséget és Israel kultikus
istentiszteletét (Róm 9:4). De nem volt a júdaizmus megszállottja, mint
megtérése előtt. Minden módon szerette volna megmenteni őket (Róm 9:1-5).
A „törvény nélkül valók” felé is közeledett,
de bizonnyal nem úgy, mint a zsidók felé. Nem lehetett mindenben hasonló
hozzájuk. Kerülte mindazt, ami a „szentségtelennel”, profánnal, bűnnel és
bálványimádással kapcsolatos volt. De belépett a görög világba, felhasználva
azok kifejezéseit és világnézetét.
A lelki munkásoknak alkalmazkodniuk kell
azokhoz, akik felé szolgálni akar. Így lett David Brainard indiánná az indiánok
számára, William Carey indiaivá az indiaiak számára, David Livingstone
afrikaivá az afrikaiak számára. Miért? „…Hogy minden módon megtartsak
némelyeket.” Mindeneket nem tarthatott meg. A meghozott áldozat és az
evangelizáció legjobb esetben is csak elenyésző kisebbséget szerez Krisztus
gyülekezetének. Azok a kevesek fogják örökölni Isten országát. Nagy eredmény,
ha legalább „némelyek” részesülnek a kegyelemben mi általunk, mert így mi is
„részestársai” lehetünk az evangéliumnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése