Isten gyermekeinek a felelőssége - Kol 4:2-18
Isten gyermekeinek a felelőssége
Kol 4:2-18
n Az ember az egyetlen
lény a földön, aki olyan munkát (is) végez, ami nem felel meg ösztöneinek és
hajlamainak. Az állatok is végeznek bizonyos „munkát”, ez azonban természetes
következménye ösztöneiknek. A vadászó ragadozóknak, hangyáknak vagy méheknek a
munka nem esik nehezükre, mert tevékenységük ösztönszerű, nem kényszerből
származik.
v Az ember azonban
egészen más. Neki nemcsak másféle munkája van, hanem ebből származó hivatása is. A hivatás magába foglalja a
tevékenység céljának ismeretét, ennek a célnak a szeretetét, és azt az érzést,
hogy a feladat megvalósítása éppen nekünk való.
n A hivatástudat kárpótol a munkával együtt
járó fáradalmakért, az említett kényszerért. Ez könnyűvé teszi még a
hajlamainkkal ellenkező tevékenységek elvégzését is. A hivatástudattal végzett
munkának nemesebb jellege van. Szükséges, hogy valamilyen kapcsolat, összhang
legyen az ember egyénisége és munkája között, vagyis, hogy legyen „kedve”
hozzá.
v Persze, meglehet,
hogy úgy általában a háziasszonynak nemigen van kedve mosogatni vagy
takarítani, a gyári munkásnak nincs kedve korán kelni, és a földművesnek nincs
kedve a hasító szélben vagy a tűző napon a mezőn verejtékezni, de hivatásuk eltartani családjukat, és felelősségüknek tartják gondot viselni
annak szükségeiről! Ennek a célnak elérésére bármilyen feladatot szívesen
vállal, és azt örömmel teljesíti.
n A hivatásnak sokféle
foka van. A legmagasabb foka a küldetés
(misszió). Missziónak nevezzük azt a hivatást, amely Isten országának
terjesztését segíti elő, mások megmentését, a gyülekezetbe való
felelősségteljes beépülését és misszióra való nevelését. Az ilyen küldetés
Istentől származik. Maga a szó is kifejezi, hogy ez nem választott, hanem
kapott feladat, ezzel megbíznak, és annak teljesítését felelősséggel,
szívvel-lélekkel vállaljuk.
v Úgy érezzük, hogyha
küldetésünkért az életünket is oda kellene adni, akkor ezt is megtennénk,
fontolgatás nélkül. Miért? Egyszerűen azért, mert felelősséget érzünk küldetésünk teljesítéséért.
n A küldetés iránti felelősség belőlünk kell fakadjon. A
felelősség végig kell kísérje életpályánkat, akkor is ha sikeres, akkor is ha
kudarcokkal van tele. A felelősség segít abban, hogy a magunk kicsinyes körén
felülemelkedhessünk, és ne a saját érdekeinket nézzük. Segít önzetlenül,
kötelességtudattal, szerénységgel másokért, és főleg Istenért élni.
v Mert a hívő ember
küldetése az, hogy Istenért éljen. „Mindent, amit csak cselekedtek
szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván
az Istennek és Atyának Őáltala.” (Kol 3:17)
v A hívő ember kedvét leli ebben a küldetésben, és nem kényszerből teszi azt:
„Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem!” (Zsolt
40:8[9])
v Aki csak a jutalomra tekint, és annak alapján fontolgatja, hogy érdemes-e
megerőltetnie magát, az nem érzi e hivatás felelősségét. „…Nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem
jóindulattal!” (1Pt 5:2)
n A felelősséggel végzett hivatás gyakran tekintélyt
eredményez: tisztelni kezdik azt, aki a gyülekezetben felelősséggel prédikál,
imádkozik, vagy áldozatot hoz. Az így végzett szolgálat megbecsülését maga a
Szentírás parancsolja: „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre
méltattassanak, főképpen, akik a beszédben és tanításban fáradoznak.” (1Tim
5:17) A megbecsülés nemcsak földi, hanem mennyei megjutalmazásban is meg fog
nyilvánulni: „Eltétetett nékem az igazság
koronája.” (2Tim 4:8)
n Különböző felelősségi szintek vannak. A felelősség a kapott megbízatásból,
a küldetésből ered: akire sokat bíztak, az sokért felelős. Mint ilyen, sokak
számára áldásul lehet, segíthet mások kibontakozásában, fejlődésében. Amit
követelnek tőle az, hogy hű legyen. (1Kor 4:2) Ha hűséggel teljesíti
megbízatását, többre bízzák azután. (Mt 25:21) Ez a jutalma.
v A körülötte élő emberek hamar ráéreznek arra, hogy mennyire veszi komolyan
küldetését, és a szerint értékelik. Ha biztosak abban, hogy a legjobbat teszi
számukra, akkor nagyon megszeretik és tisztelni fogják. Ennek a szeretetnek a
viszonzása még nagyobb felelősséggel jár: nem engedheti meg, hogy csalódjanak
benne!
n A felelősség nem
jelent parancsuralmat vagy diktatúrát. „Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a
gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.” (1Pt
5:2-3) „Azok, a kik a
pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük, és az ő nagyjaik
hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek... Mert az embernek Fia sem
azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon... (Mk
10:42-45) A reánk bízott nyáj Isten tulajdona: „Viseljetek gondot azért magatokra
és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett.” (ApCsel
20:28) A felelősségteljes szolgálat szerénységgel párosul,
mivel a büszkeség méltatlanná tesz a szolgálatra: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és
mindeneknek szolgája.” (Mk 9:35)
n Itt van például a gyülekezeteinkben levő legnagyobb felelősség, a lelkipásztori felelősség. Vannak, akik
szeretnék megkapni a pásztori tekintély a pásztori felelősség nélkül. Ezt a
felelősséget nem lehet másra hárítani, mert Isten mindenképp a lelkipásztortól
kéri számon azt, amivel őt bízta meg. „Testvéreim,
ne legyetek sokan tanítók, tudva
azt, hogy súlyosabb ítéletünk lesz.” (Jak 3:1)
v Azonban kétféle hibába is esni lehet ezzel kapcsolatban: először, ha azt
gondoljuk, hogy minden felelősség a
lelkipásztoré a gyülekezetben, és másodszor, ha nem adjuk meg a felelősségéért
járó méltó tiszteletet.
n A lelkipásztor felelős, mint vezetője és felvigyázója a gyülekezetnek. De a
takarító, a pénztáros, az orgonista, a karvezető, az ifjúsági vezető, az
ajtónálló és a többi szolgálattevők egyenként külön felelősek a rájuk bízott
feladatokban. Hogy ezeken a területeken a szolgálat hogyan van végezve, azt
csak részben kérhetjük számon a lelkipásztortól: nem ő van megbízva azok végzésével.
Azzal segíthetünk neki, ha kifejezésre juttatjuk, hogy mi is felelőseknek
érezzük magunkat.
n Magáért a felelősségért is tisztelet jár, még akkor is, ha az, aki kapta,
nem mindig méltó a tiszteletre. Ilyenkor magát a tisztséget tiszteljük, nem
pedig azt, aki viseli.
v Maga a lelkipásztori tisztség tehát tiszteletet parancsol: Dávid tisztelte
Isten felkentjét, még akkor is, ha az a személy, aki ezt a felelősséget kapta
(Saul), nem volt méltó a tiszteletre. Azonban a „kettős tisztesség” nem a
hivatalnak jár, hanem a „jól forgolódásért”, a hűséggel teljesített
küldetésért. Az ilyen „kettős” tiszteletet csak kiérdemelni lehet, kikövetelni
nem. Ez mindenütt így van.
n Édentől kezdve hajlamos az ember másra hárítani a felelősséget, ha
megbízatásának teljesítésében híjával találtatik. Nem én vagyok a hibás, hanem
az asszony, akit mellém adtál... nem én, hanem a kígyó ámított el engem... És
ott van Kain: „Avagy őrizője vagyok-e én
az én atyámfiának?” (1Móz 4:9) Az emberi természet azóta sem változott: az
elnök a parlamentet és a kormányt hibáztatja, a jelenlegi kormány a korábbit,
és így tovább: egyik sem vállalja a felelősséget. Ami a bűnt illeti, csak a
megtérés vezethet el oda, hogy a keresztnél magunkra ismerhessünk: én vagyok a
hibás! A megtérő ember Istentől hivatást, küldetést, missziót kap, amellyel új
felelősség jár. Az elszámolás pedig az utolsó napra lett halasztva. Bárcsak azt
mondhatná nekünk az Úr: „Jól van, jó és
hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi
lakomájára!” (Mt 25:21)
