Apostoli problémamegoldás - ApCsel 6:1-7

Apostoli problémamegoldás

ApCsel 6:1-7

Az első gyülekezetben is voltak bajok. Talán azt mondjuk magunkban, hogy van nekünk bajunk éppen elég, nem kellene az ősgyülekezet bajával is foglalkozni. Azonban, az, ami miatt ez támadt, és ahogyan megoldották, az példa lehet a számunkra. „Amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg.”

Az ördög ellentámadása először kívülről jött, üldözéssel. Ma is van ilyen. Közel kétszázezren halnak meg évente csak azért, mert az Úr Jézus követői.

Ha az üldözéssel nem ért célt, az ördög megpróbált belülről támadni, Ananiás és Sabira bűnével. Ez sem ját sikerre.

A harmadik próbálkozása arra vonatkozott, hogy elterelje a figyelmet: foglalkozzanak egyébbel, ne az imádkozással és az igehirdetéssel.

I. A probléma

Morgolódás támadt a keresztyének között.

Az soha nem jó, ha morgolódás támad egy gyülekezetben: sok bajnak lehet az okozója. Megosztja a közösséget.

Mi miatt támadt a morgolódás, zúgolódás? - „A görögül beszélő zsidók morgolódni kezdtek a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban.” (2. v.)

Tudjuk a Bibliából és a Szentíráson kívüli iratokból, hogy a zsidóság hamar szétszóródott. Mindenfele zsinagógák épültek a babiloni fogság után. A Római Birodalomban szétszóródott zsidók vallásukat tekintve, megmaradtak zsidónak, de görögül beszéltek, és átvették a görög kultúrát. Azok, akik otthon maradtak, azok viszont a héber-arám nyelvet beszélték.

A szétszóródottak közül megöregedve, sokan visszatelepültek, mert bizonyos okok miatt minél többen szerettek volna Jeruzsálemben meghalni. Ezek között sok özvegy is volt, akiknek a gyerekeik viszont távol maradt.

Akkor még nem volt nyugdíj, és semmilyen szociális védőháló. Az özvegyek kiszolgáltatottak voltak. Róluk a keresztyén gyülekezet gondoskodott. Sokan eladták vagyonukat, mezejüket, és annak árát szétosztották a szegények között.

Az apostolok tehát azzal voltak elfoglalva, hogy osztogatták a segélyeket. Mivel egyre nőtt a tanítványok száma, és ezzel együtt azok száma, akikről gondoskodni kellett, ez növelte az apostolok munkáját.

Nem volt még tágas imaház. Nem voltak vacsoráló termek. Nem közös étkezések voltak, hanem az ételt házhoz kellett szállítani. Ez időigényes és fáradságos munka volt.

Az apostolok egyre túlterheltebbek lettek. A túlterhelés több hibalehetőséget rejtett magában. Ilyenkor egyre nehezebb minőségi munkát végezni. Bizonyára előfordult, hogy kifelejtettek egy-egy öreg nénit. Vagy nem volt elég idő mosolyogni. Sem annyi idejük nem maradt, hogy annyit beszélgessenek, amennyi idejük lett volna erre az özvegyeknek.

De mindezt nem mondták meg az apostoloknak, hanem elkezdtek morgolódni. Kialakult a „mi” és „ti” csoportosulás. Azt a következtetést vonták le, hogy őket mellőzik a többiekkel szemben.

Az az ördögi folyamat egyre megismétlődik ma is a hívők közösségében. HA sikerül a bizalmat megingatni az elöljárókban, egymásban, akkor elérte célját.

Képzeljük el, hogyan is történtek a dolgok. Az első keresztyén gyülekezetben is voltak érzékenyek, akiket meg lehetett sérteni. Ők azt feltételezték, hogy őket mellőzik, másokkal kivételeznek. Azzal gyanúsították meg az apostolokat, hogy személyválogatók. Minden bizonnyal ennek semmi alapja nem volt: az apostolok örültek, ha győzték az egyre növekvő munkát.

Senki nem mondta meg nekik, nem kérdezte meg: kedves apostolok, miért nem kaptam ma ebédet? Mi ennek az oka? Haragszotok? Erre talán azt a választ kapták volna, hogy jaj, kedves néni, a nagy rohanásban magát kifelejtettem. No, de miért éppen engem? Hogy-hogy nem felejtették ki a szomszédomat… stb.

Az első gyülekezetben hirdették az egyenlőséget nemcsak a nemek között, hanem a nemzetiségek között is. Krisztusban nincs zsidó meg görög – Gal 3:28. Kol 3:11. Jézus lerontotta a közbevetett választófalat és eggyé tette a két nemzetséget, békességet szerezve – Ef 2: 11kk.

II. A probléma oka

Lássuk, mi lehetett az érzékenykedésnek és morgolódásnak.

Az egyik oka volt, hogy a hívőknek is megmarad a régi természetük. Az újjászületés folytán a megromlott, régi, lázadó természetünk nem szűnik meg. Azt „megöldökölni” kell, hogy „megerőtlenüljön” a bűnnek teste… De nem szűnik meg. Továbbra is önző marad, maga körül forog, lázad Isten ellen.

A két természet kibékíthetetlenül hadakozik egymás ellen: „a test hadakozik a lélek ellen, a lélek a test ellen, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok”. Ez a harc megvan minden hívő ember életében.

Sok hívő ember azonban cinkosául szegődik a régi természetének! Védik és mentegetik a régi természetük tulajdonságait. Kifogásokat hoznak, amelyekkel bűneiket mentegetik: rosszul aludtam… felidegesítettek… bárkivel előfordulhat… a lónak is négy lába van, mégis megbotlik…

Ilyenkor kiderül, hogy régi természetének nem ellensége, hanem pártfogoltja lett!

Pedig azt kellene nyilvánvalóvá tenni, hogy ellensége vagyok a régi természetemnek, és hűséges szolgája Jézus Krisztusnak! Régi természetemet nem mentegetem, nem paktálok le vele. Nem szegődöm cinkosául, hanem elítélem! Ez a lelki növekedés egyik feltétele.

A probléma másik gyakori oka pedig az, hogy sokan elvárják a gyülekezetben is, hogy szolgáljanak nekik. És ha nem megfelelő a kiszolgálás, akkor morgolódnak. Meg tudják bírálni, hogy valaki jól szolgál, vagy rosszul, miközben elvárják, hogy őket kiszolgálják.

Pedig az Úr nem arra hívott el, hogy mások szolgálatát elvárjuk, hanem arra, hogy mi szolgáljunk mások felé.

Ezt tanuljuk Jézustól. Ő „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért”. Úgy szolgált, hogy ebben a szolgálatba belehalt! És ma is belepusztul a gőgje, a hiúsága, büszkesége, önzése annak, aki krisztusi lelkülettel szolgál.

Néki növekednie kell, nekem meg egyre kisebbé lennem.

Mondhatták: öregek vagyunk, kiszolgáltatottak és betegek... De biztosan nem volt mindegyik mozgásképtelen, munkaképtelen és ágyban fekvő beteg! Voltak azok között olyanok, aki bírták még magukat. Segíthettek volna. Felajánlhatták volna, hogy elviszik egy-két házhoz az ételt. Esetleg, az egész utcában…

Amikor Pál apostol a gyülekezetet egy egészséges testhez hasonlítja, amelynek sok tagja van. Mindegyik tagnak a maga helyén megbízatása van. Így kell működnie egy gyülekezetnek. Csak az a tag nem szolgál, amely beteg, vagy halott!

Egy lelkipásztor írja le egy emlékezésében, hogy évekkel ezelőtt egy újév reggelén hirtelen nagy pelyhekben, sűrűn kezdett hullni a hó. Rövid idő alatt több centis hó esett. Az egész ház népe talpra szökött, és lapáttal, seprűvel igyekeztek eltakarítani a járdákat, hogy mire a gyülekezet jön, megközelíthessék a templomot. Az elsők között érkezett egy kedves idős néni. Tudták róla, milyen beteg. De az volt az első kérdése: van-e még egy seprű, mert néhány métert ő is el tudna seperni… Kapott egyet és egy-két métert ő is elsepert. Nem sokkal utána jött két elegáns hölgy. Azt mondta egyik a másiknak: mégis csak borzasztó, hogy nem takarítják el idejében a havat! Nem gondolva azzal, hogy a havat csak azután lehet eltakarítani, miután lehullott. Ez jól szemlélteti a kétféle lelkületet. Az egyik, mint élő tag, megpróbál hozzájárulni annak működéséhez. A másik morgolódik, hogy nem megfelelő a kiszolgálás.

Elvárod-e, hogy kiszolgáljanak? Élvezed-e a gyülekezet előnyeit, anélkül, hogy hozzájárulnál?

III. Az alapelv, amellyel a problémát megoldották

Az apostolokat sértegették, de nem sértődtek meg. Nem hagyták abba a szolgálatot. Nyilvánosságra hozták a morgolódást, és megpróbálták megoldani a problémát.

Hogyan? Először is kimondták, hogy „Nem helyes…” Ha van, valami, ami nem helyes, akkor azt fel kell ismerni, és ki kell mondani, hogy „nem helyes”. Nem struccpolitikát folytattak, nem kicsinyelték le a bajt, nem magyarázták ki magukat, nem a személyekkel foglalkoztak, hanem azzal, ami nem volt helyes. Mi volt az?

„Hogy mi az Isten Igéjét elhagyjuk, és asztalok körül szolgáljunk.” Vagyis: fel kell ismerni a sorrendet! A szeretetszolgálat nem az elsőrendű szolgálata a gyülekezetnek. Legalábbis, az apostolok szolgálatában nem ennek kell lennie az elsőbbrendűnek.

Egy európai nemzetközi missziós konferencián vettem részt, ahol már második napja arról folyt a vita, hogyan segíthetünk a szegényeken, az élelmezésen, a betegek gyógyításán, a vízellátáson, az árvákon és az öregeken. Azt mondtam, ez nem jól van így. Ezek másodrendű dolgok, és az evangélium hirdetésének vannak alárendelve. A missziótársaságok (és a gyülekezetek) elsődleges feladata az imádkozás és az igehirdetés! Az emberek megtérése és a gyülekezetek plántálása! Ennek érdekében kell végezni a szeretetszolgálatot, nem pedig öncélúan. Öncélúan az állam is tud gondoskodni az árvákról és az öregekről, a szegényekről és a vízellátásról – de az igehirdetés és az Isten országának terjesztése nem az államra van bízva! Figyelembe kell venni a sorrendet! Másképp, nekünk is ki kell mondanunk, hogy „nem helyes”!

Mindezt felismerve, megállapították, hogy több munkatársra van szükség. Növelni kell a munkatársak számát. Ez a megoldás.

Nem önjelölteket állította szolgálatba, hanem az alapelvek szerint a gyülekezet választotta meg őket: „kiknek jó bizonyságuk van, kik Szentlélekkel és bölcsességgel teljesek”.

Kérjük az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába!

„És az Isten Igéje növekedett; és sokasodott nagyon a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagy sokan követék a hitet.”