A felelősség
A felelősség
Az ember az egyetlen lény a földön, aki olyan munkát (is) végez, ami nem felel meg ösztöneinek és hajlamainak. Az állatok is végeznek bizonyos „munkát”, ez azonban természetes következménye ösztöneiknek. A vadászó ragadozóknak, hangyáknak vagy méheknek a munka nem esik nehezükre, mert tevékenységük ösztönszerű, nem kényszerből származik. Az ember azonban egészen más. Neki nemcsak másféle munkája van, hanem ebből származó hivatása is. A hivatás magába foglalja a tevékenység céljának ismeretét, ennek a célnak a szeretetét, és azt az érzést, hogy a feladat megvalósítása éppen nekünk való.
A hivatástudat kárpótol a munkával együtt járó fáradalmakért, az említett kényszerért. Ez könnyűvé teszi még a hajlamainkkal ellenkező tevékenységek elvégzését is. A hivatástudattal végzett munkának nemesebb jellege van. Szükséges, hogy valamilyen kapcsolat, összhang legyen az ember egyénisége és munkája között, vagyis, hogy legyen „kedve” hozzá. Persze, meglehet, hogy úgy általában a háziasszonynak nemigen van kedve mosogatni vagy takarítani, a gyári munkásnak nincs kedve korán kelni, és a földművesnek nincs kedve a hasító szélben vagy a tűző napon a mezőn verejtékezni, de hivatásuk eltartani családjukat, és felelősségüknek tartják gondot viselni annak szükségeiről! Ennek a célnak elérésére bármilyen feladatot szívesen vállal, és azt örömmel teljesíti.
A hivatásnak sokféle foka van. A legmagasabb foka a küldetés (misszió). Missziónak nevezzük azt a hivatást, amely Isten országának terjesztését segíti elő, mások megmentését, a gyülekezetbe való felelősségteljes beépülését és misszióra való nevelését. Az ilyen küldetés Istentől származik. Maga a szó is kifejezi, hogy ez nem választott, hanem kapott feladat, ezzel megbíznak, és annak teljesítését felelősséggel, szívvel-lélekkel vállaljuk. Úgy érezzük, hogyha küldetésünkért az életünket is oda kellene adni, akkor ezt is megtennénk, fontolgatás nélkül. Miért? Egyszerűen azért, mert felelősséget érzünk küldetésünk teljesítéséért.
A küldetés iránti felelősség belőlünk kell fakadjon. A felelősség végig kell kísérje életpályánkat, akkor is ha sikeres, akkor is ha kudarcokkal van tele. A felelősség segít abban, hogy a magunk kicsinyes körén felülemelkedhessünk, és ne a saját érdekeinket nézzük. Segít önzetlenül, kötelességtudattal, szerénységgel másokért, és főleg Istenért élni.
Mert a hívő ember küldetése az, hogy Istenért éljen. „Mindent, amit csak cselekedtek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván az Istennek és Atyának Őáltala.” (Kol 3:17) A hívő ember kedvét leli ebben a küldetésben, és nem kényszerből teszi azt: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem!” (Zsolt 40:8[9]) Aki csak a jutalomra tekint, és annak alapján fontolgatja, hogy érdemes-e megerőltetnie magát, az nem érzi e hivatás felelősségét. „…Nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal!” (1Pt 5:2)
A felelősséggel végzett hivatás gyakran tekintélyt eredményez: tisztelni kezdik azt, aki a gyülekezetben felelősséggel prédikál, imádkozik, vagy áldozatot hoz. Az így végzett szolgálat megbecsülését maga a Szentírás parancsolja: „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltattassanak, főképpen akik a beszédben és tanításban fáradoznak.” (1Tim 5:17) A megbecsülés nemcsak földi, hanem mennyei megjutalmazásban is meg fog nyilvánulni: „Eltétetett nékem az igazság koronája.” (2Tim 4:8)
Különböző felelősségi szintek vannak. A felelősség a kapott megbízatásból, a küldetésből ered: akire sokat bíztak, az sokért felelős. Mint ilyen, sokak számára áldásul lehet, segíthet mások kibontakozásában, fejlődésében. Amit követelnek tőle az, hogy hű legyen. (1Kor 4:2) Ha hűséggel teljesíti megbízatását, többre bízzák azután. (Mt 25:21) Ez a jutalma. A körülötte élő emberek hamar ráéreznek arra, hogy mennyire veszi komolyan küldetését, és a szerint értékelik. Ha biztosak abban, hogy a legjobbat teszi számukra, akkor nagyon megszeretik és tisztelni fogják. Ennek a szeretetnek a viszonzása még nagyobb felelősséggel jár: nem engedheti meg, hogy csalódjanak benne!
A felelősség nem jelent parancsuralmat vagy diktatúrát. „Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.” (1Pt 5:2-3) „Azok, a kik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek... Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon...” (Mk 10:42-45) A reánk bízott nyáj Isten tulajdona: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett.” (ApCsel 20:28) A felelősségteljes szolgálat szerénységgel párosul, mivel a büszkeség méltatlanná tesz a szolgálatra: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” (Mk 9:35)
Itt van például a gyülekezeteinkben levő legnagyobb felelősség, a lelkipásztori felelősség. Nincs pásztori tekintély pásztori felelősség nélkül. Ezt a felelősséget nem lehet másra hárítani, mert Isten mindenképp a lelkipásztortól kéri számon azt, amivel őt bízta meg. „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, tudva azt, hogy súlyosabb ítéletünk lesz.” (Jak 3:1) Azonban kétféle hibába is esni lehet ezzel kapcsolatban: először, ha azt gondoljuk, hogy minden felelősség a lelkipásztoré a gyülekezetben, és másodszor, ha nem adjuk meg a felelősségéért járó méltó tiszteletet.
A lelkipásztor felelős, mint vezetője és felvigyázója a gyülekezetnek. De a takarító, a pénztáros, az orgonista, a karvezető, az ifjúsági vezető, az ajtónálló és a többi szolgálattevők egyenként külön felelősek a rájuk bízott feladatokban. Hogy ezeken a területeken a szolgálat hogyan van végezve, azt csak részben kérhetjük számon a lelkipásztortól: nem ő van megbízva azok végzésével. Azzal segíthetünk, ha kifejezésre juttatjuk, hogy mi is felelőseknek érezzük magunkat a gyülekezet jó rendjéért.
Magáért a felelősségért is tisztelet jár, még akkor is, ha az, aki kapta, nem mindig méltó a tiszteletre. Ilyenkor magát a tisztséget tiszteljük, nem pedig azt, aki viseli. Maga a lelkipásztori tisztség tehát tiszteletet parancsol: Dávid tisztelte Isten felkentjét, még akkor is, ha az a személy, aki ezt a felelősséget kapta (Saul), nem volt méltó a tiszteletre. Azonban a „kettős tisztesség” nem a hivatalnak jár, hanem a „jól forgolódásért”, a hűséggel teljesített küldetésért. Az ilyen „kettős” tiszteletet csak kiérdemelni lehet, kikövetelni nem. Ez a gyülekezetben, a családban és a társadalomban egyaránt érvényes.
Édentől kedve hajlamos az ember másra hárítani a felelősséget, ha megbízatásának teljesítésében híjával találtatik. Nem én vagyok a hibás, hanem az asszony, akit mellém adtál... nem én, hanem a kígyó ámított el engem... És ott van Kain: „Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (1Móz 4:9) Az emberi természet azóta sem változott: az elnök a parlamentet és a kormányt hibáztatja, a jelenlegi kormány a korábbit, és így tovább: egyik sem vállalja a felelősséget. Ami a bűnt illeti, csak a megtérés vezethet el oda, hogy a keresztnél magunkra ismerhessünk: én vagyok a hibás! A megtérő ember Istentől hivatást, küldetést, missziót kap, amellyel új felelősség jár. Az elszámolás pedig az utolsó napra lett halasztva. Bárcsak azt mondhatná nekünk az Úr: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Mt 25:21)
