Magam szívét elemezve
Ma hazajöttem a Hargitáról, ahol a fiatalokkal vagyunk együtt. Tegnap öt órát gyalogoltunk a Pongrác tetőről a Csofronkáig és vissza. Majd egy félórát a jéghideg vízben álltunk, amíg a Békási szoros patakjában fényképet készítettünk az ifjúsági találkozó bannerje számára... Jó az Úr! De még folytatni kell az imádkozást a táborozókért, hogy ne csak ilyen élményekkel jöjjünk haza! Örülök, hogy vannak, akik teszik ezt, sőt, böjtölnek is érte! Vasárnap este visszautazom. Kedden van a befejező.
A blogom profiljában annak idején megfogalmaztam, miként is képzelem el ennek az internetes eszköznek (a blognak) a célját és működését. Nagy részben ez így is történt: számtalan testvér és testvérnő kezdett el imádkozni azokért a gyülekezetekért, munkákért, emberekért, akik közé az Úr szolgálatba állított. Ezzel együtt értem és családomért is komoly imatársakat kaptam, akik folyton szívükön viselik sorsunkat és a gyülekezeteink sorsát, mert valamilyen mértékben az életünk összefonódott azon gyülekezetek sorsával, ahol szolgálunk. A blog csupán szélesebb platformot, lehetőséget biztosított arra, hogy a közbenjárás érdekében pontosabb, gyorsabb és hatékonyabb tájékoztatást nyújthassak. Ezt fogom tenni ezután is, megosztva magamat és Isten Igéjét, gondolataimat és látásaimat azokkal, akiket ez érdekel.
Azt mindig is tudtam, hogy nem mindenki olvassa imádsággal az általam leírtakat, és nem mindenki örül, ha örömöm van és sír, ha én sírok... Rosszindulatú emberek mindig is voltak, és vannak. És ezek közül csak nagyon kevés szólal meg a kommentek ablakában, „Névtelen” palástban! Amikor valaki mégis megszólal, ott mindjárt érezhető, hogy véleménye milyen lélekből fakad. Az ilyen hozzászólásokra csak akkor kívánok reagálni, ha az írón vagy az olvasókon valamit segíthetek. Nyílván sok támadási felületet lehet találni, és mindig jobb, ha nem mentegetem magam, mert bizonyára nem is kell. Sok mindent másképp tennék, ha újra tehetném, azonban nem a tévedéseim és mulasztásaim határozták meg az életemet és a szolgálatomat. A lényeges kérdésekben ma is ugyanúgy tennék, ahogyan akkor régen tettem, és a nagy döntésekből eddig nem kellett megbánnom egyet sem. Az Úr kegyelmesen megőrzött a tévedésektől, ami az igazán fontos dolgokat illeti. Volt azonban, hogy azokat a döntéseket az utolsó pillanatban hoztam meg, mindaddig erősen állva az ellenkező véleményem mellett... Van, aki ezt gyengeségnek tekinti (hogy nem maradtam meg téves véleményem mellett, noha annyit hangoztattam, úton, útfélen). A kegyelem csodálatos útjai voltak azok, amikor makacs természetem ellenére megtudtam adni magam. És az ilyen lépéseket sohasem bántam meg.
Néhány személyről tudom, hogy nem tartoznak azok közé, akik kedvelnek. Ennek ellenére néha imádkozom értük és megpróbálom szeretni őket. Azt kívánom, hogy az Úr áldja meg őket, és szabadítsa meg minden ellenségeskedéstől. Nem kívánok hordozni senki felé semmilyen neheztelést. Amennyiben rajtam áll, keresem a békességet ellenségeimmel is, ahogyan erre az Ige tanít. Sajnos, megtörténik, hogy az igazság képviselése és alkalmazása folytán megsértődnek azok, akik az igazságtól elhajoltak. A szeretet nincs mindig szeretettel viszonozva, és vannak, akik csak önmagukra gondolnak. Nekem Isten teljes akaratát kell hirdetnem és megélnem, családommal együtt. És Isten teljes akaratát csak lépésről-lépésre jelenti ki. Most például mondhatom, hogy itt, Perecsenben van a helyem, és úgy végzem a szolgálatom, mintha ez még hosszú időre így lenne - de csak azért, mert nem láthatom a következő kanyart. És hogy mi van azután. Meg hogy egyáltalán, van-e kanyar. Ezért csak relatív megállapításokat tehetek, amelyek itt és most igazak, de holnap lehet mást kell mondanom.
1994-ben, amikor a Teológiánkat indítottuk, hat éve voltam már lelkipásztor, de még mindig túl fiatal és tapasztalatlan. Vágytam tanulni, éreztem szükségét, de a lehetőségekben korlátolt voltam. Korábban egy évet tanultunk a zilahi missziós háznál, amit sajnos nem lehetett akkreditáltatni. A zilahi MABS tanulmányok miatt félbehagytam a gyulafehérvári missziót! Akkor főképp a Teológia jövője állt a szemem előtt, de később más okok is a továbbtanulásra késztettek. Azt nem tehettem meg, hogy a lelkipásztori munkát részben vagy egészen félbehagyjam a tanulmányaim miatt. Erre sohasem kaptam szabadságot. Örülök, hogy elöljáróim akkori tanácsát elfogadtam, és nem iratkoztam be olyan iskolába, amely akkor elérhető lett volna számomra (Kolozsváron). Még ma is több felkészülésre lenne szükségem ahhoz, hogy munkámat jobban végezhessem. De nagyobb "fákat" már nem próbálok kivágni, mert az élet rövid.
Mivel az idő rövidre van szabva, tegyük szorgosan, ami megtehető!
