Az ország, a hatalom és a dicsőség - Mt 6:13c

Az ország, a hatalom és a dicsőség
Mt 6:13c

Ebben a sorozatban utoljára állunk meg az Úrtól tanult imádság mellett, az utolsó, befejező mondat mellett. Az imádság szerkezete szerint a rövid bevezető megszólítás után először a Te-kérések, aztán a mi-kérések következnek sorra. A kérések után jön a befejezés, a záró mondat, ami egy doxológia, vagyis Istent magasztaló, dicsőítő, liturgikus áldásmondás.
Többen gondolják azt, hogy eredetileg ez nem hagyta el az Úr Jézus ajkát, mivel több fontos kéziratból hiányzik, és Lukács evangéliumából is. Mégis úgy gondolom, hogy nincs semmi tévedés, ez tökéletesen odaillik az imádság végére. „Tied az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké” - mondja az Úr Jézus befejezésül, mintegy Istennek tulajdonítva mindent.
Nem önmagammal kell befejeznem az imádságot, hanem Istennel. Nekem orcám pirulása, méltatlan és érdemtelen vagyok az előbbieket kérni, mivel Istené minden. Nehogy mi kerüljünk még imádságunk középpontjába is, hiszen itt igazán nem a mi akaratunk vagy elképzelésünk a fontos. Még az előbbi kérések is akkor kerülnek a megfelelő helyre, ha Isten után következnek. Vele kell kezdenünk, és Vele kell befejeznünk az imádságot. Kéréseinket és könyörgéseinket hálaadással kell tárnunk Isten színe elé. Ő kell legyen minden, mindenekben.
A Miatyánkot befejező mondat három dolgot tulajdonít Istennek: az országot, a hatalmat és a dicsőséget. Ezeket fogjuk most sorra venni.

I.
Először tehát „Tied az ország”.
Ez azt jelenti, hogy Isten tulajdona az az ország is amelyben élünk. Az Úr Jézus elismerte az államhatalmat, még a rómaiak hatalmát is, pedig annak idején ők a zsidó állam leigázói voltak. De azt mondta: „adjátok meg a császárnak ami a császáré és az Istennek, ami az Istené” (Lk 20,25).
Három intézmény van, amit nem ember alapított, hanem Isten. Az egyik a család. Ezt nem ember találta ki, és Isten úgy tervezte meg, hogy az emberi társadalom alapsejtjét képezze. Ezért ha a család nincs a helyén, akkor minden összeomlik. A második az államintézmény, a harmadik a gyülekezet. A Gyülekezet Isten műve, nem emberé, ezért, a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta. De Pál apostol azt mondja, hogy államhatalom sincs, hanem csak Istentől. Ez valójában ugyanazt jelenti, mint az, hogy az ország Istené.
Minden ország határok közé van szorítva. A határok Isten gyermekei számára nem olyan lényegesek, mint azok számára, akik nem tartoznak Isten családjához. Mi tudjuk, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük, mert a mi országunk a mennyekben van, ahonnan a Megtartó Jézus Krisztust is várjuk. A határok igazi átjárhatóságát a Jézus Krisztusba vetett hit érheti el. Általa lehetünk igazán testvérek, bármilyen nemzetűek, nyelvűek, származásúak legyünk. Bárhol lennénk, ez a föld nem hazánk, ezért a földi országhatár kevesebbet jelent, mint másnak. Mi tudjuk, hogy Istené az ország. Isten húzza meg a vonalat, ott ahol Ő akarja. Nem egy diktátor kezében van az sorsunk, hanem Isten kezében van, mivel az ország az Övé. „Az Úré a föld és annak teljessége. A föld kereksége, s annak lakosai.” (Zsolt 24,1)
Pál apostol akkor amikor Athénben prédikált, bizonyságot tett többek között arról is, hogy „Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a Földnek egész színén meghatározva eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait” (ApCsel 17,26). Ebből következik, hogy nem véletlen az, hogy mint magyarok, Erdélyben születtünk, amely Romániához tartozik. Mint Isten gyermekei, tudjuk, hogy az ország Istené, és Ő határozta meg születésünk idejét és helyét. Ő az, Aki tudja miért születtünk vagy nem születtünk négernek, cigánynak, amerikainak, németnek és így tovább. Ezért nem tekinthetjük szerencsés dolognak azt, mikor valaki kitépi a gyökereit innen - mondjuk Erdélyből, - és megpróbálja magát beplántálni Budapestre vagy New Yorkba. Persze, lehetnek kivételek, de a szabály az, hogy Isten meghatározta lakásunk idejét és határait. Ha valaki beleszól Isten dolgaiba, ezzel fölé helyezi magát Isten bölcsességének, és nem ismeri el, hogy Istené az ország. Pedig ezt még a fáraónak is, majd Nabukodonozornak is el kellett ismernie. Ők végül meg is értették, hogy Istené az ország, és annak adja, akinek akarja.
Ábrahámnak az Úr kijelentette: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őt négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én. ...Csak a negyedik nemzedék tér meg ide. Mert az emoreusok gonoszsága még nem tölt be.” (1Móz 15,13-16) Világos, hogy Isten volt az, aki Kánaán földjét Izraelnek adta. Nem az ő kézívük, nem az ő harci technikájuk, bölcsességük vagy erejük szerezte számukra az országot. Az ország Istené, és annak adta, akinek akarja.
Ézsaiás idejében Ákháznak kellett megértenie azt, hogy ha Istenben bízik, nincs senki, akitől félnie kellene. Sajnos, a király nem merte magát Istenre bízni. Inkább Asszíria királyához fordult segítségért. Krónikák 2. könyvének 28. részében azt olvashatjuk, hogy „Az Úr az ő Istene őt a Szíriabeli király kezébe adta, és őt igen megverték és sok foglyot hurcoltak el tőle, akiket Damaszkuszba vittek. Izrael királyának kezébe is adaték, és az is igen megverte őt. Pekah, Izrael királya egy nap levágott Júdából százhúszezer embert, mind vitézeket.” Végül Ákháznak mégis meg kellett értenie, hogy az ország Istené. Később Ezékiás király, mivel az Úrban bízott, nagy szabadulásban volt része: eljött az Úr Angyala és levágott az asszír seregben 185000 embert.
Tied az ország. Igen, ez akkor is igaz, ha elnökök és kormányok váltják egymást, ha a politikai irányzattól változik is. Semmi hatalmuk nem volna, ha fentről nem adatott volna nekik. Mert az ország Istené.

II.
Sőt, Istené a hatalom is.
Mit értünk ez alatt? Azt, hogy neki abszolút tekintélye van, abszolút hatalma. Az embereknek Isten kölcsönöz, Isten delegál a maga tekintélyéből, saját hatalmából. Ezt tette Ádámmal, amikor reá bízta a teremtett világot, hogy hajtsa birodalma alá, és uralkodjon fölötte. Ugyanez érvényes a családi, a gyülekezeti rendre, de érvényes az ország rendjére nézve is. Mivel a hatalom valójában Istené, ezzel nem élhet vissza a férj a családban, sem a lelkipásztor a gyülekezetben, de sem az elnök vagy a kormányzó az országban. Ez még a demokratikus választások és döntések értékelését is befolyásolja, mivel Isten gyermekei tudják, hogy akkor valójában nem a nép akarata érvényesül, hanem Istené. Az övé a hatalom.
Góliát azt hitte, hogy nagy hatalma van. De Dávid Isten hatalmával szembe szállt vele, és legyőzte. Nem azért, mert Dávid hatalmasabb volt Góliátnál, hanem azért, mert Isten Dávidnak kölcsönözte a hatalmat. Ez így van manapság is: Isten adja a hatalmat azoknak, akik uralkodnak. Tanítványainak is azt ígérte: „vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljön reátok, és lesztek nékem tanúim...” (ApCsel 1,8) Így Krisztus erejével és hatalmával, az Ő követségében indulhatunk az evangéliummal, amely Istennek hatalma. (Róm 1,16) Úgy kell prédikálnunk, mintha Krisztus prédikálna, hiszen az Ő küldetésében vagyunk.
Jézus Krisztus nem úgy prédikált, mint a farizeusok, hanem mint akinek hatalma van. Ugyanezzel a hatalommal ment Péter is meg János is, akik a jeruzsálemi Templom Ékes kapujában meggyógyítottak egy sántát. Azt mondták, nem ők tették, hanem az a Jézus, akit megfeszítettetek. Az Ő nevében van a hatalom. (ApCsel 3,12. 16) Pál apostol is tudta, hogy akkor van ereje mindenre, ha Krisztus megerősíti. (Fil 4,13) Mivel nemcsak az ország, hanem a hatalom is az Istené.

III.
Végül ott van a harmadik félmondat is, amely azt mondja: „Tied a dicsőség.” Ez a három össze van kötve egymással, de azt hiszem mindenek felett e harmadikat szokták Istentől legtöbbször ellopni: a dicsőséget.
Egy igehirdető mesélte, hogy valahol egy munkahelyen sikert könyvelhettek el, de az egyik munkás kikérte magának, hogy az az ő érdeme. A munkatársak enyhén, szelíden próbálták megmagyarázni neki, hogy azért mégiscsak csapatmunka volt, mégsem egyedül ő áll dolgok mögött. Nagy nehezen beadta a derekát és elismerte, hogy nemcsak egyedül ő cselekedte, de még akkor is azt hajtogatta, hogy a dicsőség, az egyedül mégiscsak az övé. A kollégái reáhagyták: na jó, legyen a tied.
Nagy kérdés ez: kié a dicsőség? Isten azt mondja, hogy dicsőségét másnak nem adja. (Ézs 42,8). Meg kell tanulnunk a zsoltárossal együtt mondani: „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget, a Te kegyelmedért és hívségedért!” (Zsolt 115,1) Isten magának követeli a dicsőséget, és nem engedi, hogy mások bitorolják azt.
Józsué, amikor Aiban vereséget szenvedett Izrael serege, leborult imádkozni az Úr elé, és végül azt kérdezte, „mit fogsz cselekedni most a Te nagy nevedért?” (Józs 7,9) Tudta, hogy saját érdemeire nem hivatkozhat, a vének vagy Izrael érdemeire sem. Egyedül Isten neve maradt: Isten dicsősége. Soli Deo Gloria: Egyedül Istené a dicsőség. Mózes csupán egyszer tulajdonította el magának és Áronnak az Istennek kijáró dicsőséget, és amiatt nem mehetett be Kánaán földjére.
Nagyon sokan itt buknak el: elfelejtik, hogy Istené a dicsőség. Gedeon itt kísértetett meg. Saul is önmagának állított emlékoszlopot, a győzelem után. (1Sám 15,12) Látnunk kell állandó érdemtelenségünket, méltatlanságunkat, hogy a dicsőséget Istennek adhassuk.
De ezt a dicsőséget mi is hordozhatjuk. „Átváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,18) Valamikor mi is szűkölködtünk Isten dicsősége nélkül. De eljött az Úr Jézus Krisztus, Aki Isten dicsőségének a visszatükröződése (Zsid 1,3), hogy bennünket megdicsőítsen. Főpapi imájában azt mondta: „Atyám, akarom, hogy akiket nékem adtál ott legyenek, ahol én vagyok, hogy meglássák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál. Én azt a dicsőséget amelyet nékem adtál, őnékik adtam.” (Jn 17,24. 22) Így lettünk mi a dicsőség gyermekei. Isten dicsőségét hordozhatjuk, tükrözhetjük, mint akik Isten jelenlétében élünk. Mózesnek sugárzott az arca, amikor Isten társaságából lejött a nép közé. Így sugározhatjuk mi is az ő dicsőségét az emberek között, alárendelve magunkat az Ő akaratának, tudva, hogy Övé az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.

„Szabadíts meg!” - Mt 6,13/b

„Szabadíts meg!”
Mt 6,13/b. Mt 17:14-21

Az Úrtól tanult imádság utolsó kérése két részből áll. Az első része a kísértéseinkkel foglalkozott, a második része kiegészíti és tovább viszi az előbbi témát, és a gonosztól való szabadulást kéri. „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” A két kérés ellentétbe van állítva. Az első még a bűnbeesés előtt hangzik, de a másik már utána. Az első a gonosz munkájának körülményeitől kér felmentést, annak lehetőségét akarja elvágni, míg a második már a gonosz hatalma alól vágyik a szabadulásra, a bűn rabságától kíván megmenekülni.
Külön kell tehát vennünk a „szabadíts meg a gonosztól” kérést, mivel ez egy lépéssel többet kér, mint a „ne vígy minket kísértésbe.” Most azt az induktív módszert kívánom követni, amit épp a Miatyánk utolsó kérésével kapcsolatban ajánlanak egyik homiletikai tankönyvben.
Az első kérdés, amit fel kell tennünk, az, hogy szükségünk van-e szabadításra? Továbbá, tudnunk kell, hogy részesültek-e szabadulásban valakik a múltban vagy a jelenben? Végül, azt is tudnunk kell, hogy most hogyan szabadulhatunk meg a gonosztól?

I.
Kezdjük tehát azzal a kérdéssel, hogy szükségünk van-e szabadításra? Kell-e nekünk imádkoznunk egyáltalán ez utolsó kérést a Miatyánkból, vagy kihagyhatjuk azt? Komolyan gondoltad-e már legalább egyszer ezt az imádságot, és benne ezt a kérést? „Szabadíts meg a gonosztól!” - nem tűnik ez divatjamúlt, ósdi kifejezésnek? Csakugyan úgy hiszed, hogy a gonosz hatalmat vett rajtad, és szabadulnod kell?
Mintha az lenne látható sokak életéből akik ezt az imádságot mondják, hogy kérik a szabadítást, de nem kívánják azt most, azonnal vagy teljesen. „Szabadíts meg, de ne olyan nagyon, ne olyan kimondottan, vagy úgy, ahogy én gondoltam és főleg akkor, amikor én erre kész leszek...” Ez az, amit érezni lehet sokak imádságából, amikor az Úrtól tanult imádság utolsó kérését mondják.
Mire is gondolunk akkor, amikor a gonoszt említjük? Talán a betegségre, a szenvedésre, a félelemre, a teherviselésre, mások rosszindulatára vagy egyébre, amelyektől szabadulni szeretnénk? Vagy a népszerűtlenségtől, a nehézségektől, a harcoktól, esetleg fegyelemtől akarunk szabadulni? Van-e valaki, aki most ezt a kérést mondva, nem látja maga előtt annak valódi jelentését, azt a nagy szükséget, amiért ezt kérni kell? Ha körülnézünk, mindenütt láthatjuk az emberi gyengeséget és nyomorúságot. Láthatjuk a gonosz elterjedését. Még nem is számoltuk össze az összes terheket, az összes panaszokat, az összes jajokat, hogy annak értemében kérjük: szabadíts meg a gonosztól.
Kell-e nekünk szabadítás? A Bibliában több, mint 400-szor van említve a szabadulás szó. Van-e valami, amiből szeretnél szabadulni most? A harmadik világ nyomorultjai ez alatt azt értik, hogy a politikai és gazdasági rabságból kell szabadulniuk. Valahogy úgy, mint ahogy Izrael népe megszabadult Egyiptomból.
Van-e szükség szabadulásra, olyan szabadulásra, amilyenről az Úr Jézus beszél?
Kérdezd meg az összetört szíveket a romba dőlt otthonokból. Kérdezd meg a kocsmákban azokat, akik összetört álmaikat mámorba temetik. Kérdezd meg a kórházakban fekvő összetört testeket. Van-e valakinek szüksége szabadításra? Kérdezd meg a börtönökben élőket: kell-e szabadítás a gonosztól? Kérdezheted a munkahelyeden, a piacon, az iskolában. Kérdezheted a sokezer magyar alkoholistát. Kell-e valakinek szabadítás? Kérdezd meg a rohanókat, aztán azt a több mint száz magyart, akik öngyilkosságot kíséreltek meg az elmúlt héten. Ők saját kezük által akartak megszabadulni. Kérdezd meg azokat, akiket eltemetett az élet, a családi gondok, a bajok, a terhek tengere. Azokat is, akik már nem is tudnak érthető hangon beszélni, csak feltekintenek az égre és suttogják: ó Isten, ó Isten, ó Isten... Kell-e valakinek szabadítás? Nézz szét: Lásd a pénz szerelmét, amely minden rossznak gyökere! Lásd az elvilágiasodás mindent elárasztó hullámát! Lásd ez az élvezet-őrült társadalmat! Mikor mindezt felmérted, azután kérdezd meg: van-e itt valakinek szüksége szabadítása? Azt hiszem azonnal rájössz arra, hogy ez nem kérdés. A szükség általános. A válasz egyértelmű: igen, sürgősen szükségünk van szabadításra. Szabadítás nélkül menthetetlenül elveszünk. Jézus Krisztus tehát nem hiába tanította tanítványait így imádkozni: „szabadíts meg a gonosztól”.

II.
A második kérdés az kell legyen, hogy részesült-e valaki szabadításban a mi időnkben? Vagy csak Gedeonék, Dánielék, Józsefék és mások szabadultak meg a bibliai időkből? Ma már nem szabadul meg senki?
Vannak, akik szabadító szemináriumokra invitálnak, ahol egy kevés hozzájárulással garantálják a szabadítást a démonoktól. Ma már szinte az őrültségig fokozódik az összpontosítás a démonokra, a megszállottságra, a horoszkópokra, az okkult dolgokra. Olyan is van, ahol az álmosság ördögét, a balkezesség ördögét, a kényelem és lustaság ördögét próbálják kiűzni. Démont látnak minden bokor mögött, ott is, ahol nincsenek bokrok. Sokan olyasmitől akarnak szabadulni, amit rosszindulattal sem lehet gonosznak nevezni. Nagyon sokan csupán kuriózumnak, valamilyen egzotikumként fogják fel a szabadítást. De ilyen szabadításra nincs szükség.
Ez arra az emberre emlékeztet, aki anti-elefánt sípot hordozott a nyakában. Azt hajtogatta, hogy az a kicsi piros fütyölő igazi elefánt-biztos fütyölő. Megőriz attól, hogy az elefántok eltapossanak. Belefújt, hogy mindenki hallja. Némelyek az árára voltak kíváncsiak, mások csodálták. És voltak, akik megjegyezték, hogy ezer kilométer körzetben nem található egyetlen elefánt sem. Erre az volt a válasz, hogy íme, az anti-elefánt síp nagyon hatásosan működik.
„Szabadíts meg minket” - de milyen gonosztól?
Ifjak néha arról tesznek bizonyságot, hogy Isten megszabadította őket az italtól, a kábítószertől, az erkölcstelenségtől, az öngyilkosságtól vagy valamilyen más káros ördögi körből, a gonosztól. Mások arról tettek bizonyságot, hogy Isten megszabadította őket egy betegségből, akkor amikor az orvosok már lemondtak róla. Autó szerencsétlenségből, szélvihar pusztításaiból, a háború borzalmaiból vagy a fogságból is sokan megszabadultak. Olyanok is vannak, akik megszabadultak az üres vallásoskodástól, a pénz szerelmétől, a depressziótól, a képmutatástól, a csalás és hazugság dzsungeléből.
„Szabadíts meg!” De mindentől? Azonnal? Láttál-e már valakit, aki segített volna a bábnak, hogy megszabaduljon belőle a pillangó, mielőtt eljött volna annak az ideje? Megszabadítható-e a tojásból kibújó kiscsibe időnap előtt? Vagy a gyermek a négykézláb mászástól. Helyes-e ha megakarunk szabadulni minden mocsoktól - mosdás nélkül? Minden adósságtól - fegyelem nélkül? Minden veszélytől és csalódástól - tanulás nélkül? Minden betegségtől orvosság nélkül? Hallottál-e valakiről, aki megszabadult volna a haláltól, legalább néhány ezer évre?
Nyilvánvaló, hogy a szabadulás csak a gonoszra vonatkozik. Ne is próbálj másféle szabadulást kérni, mivel Jézus nem arra tanít.
A gonosztól való szabadulásnak hosszú története van. Nemcsak a felvilágosodásról, a reformációról, a forradalmakról kell beszélnünk, hanem arról a szabadulásról is, amit egyéneknek adott Isten. „Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” Isten lelke által sokan megszabadultak a gonosztól. Tisztátalan múltjuk, vádoló lelkiismeretük, szennyes szívük, rablánc alatt sorvadó életük egyszerre szabad lett és tiszta. Ő ma is teljes, azonnali és rendkívüli szabadítást képes nyújtani. Meg tud szabadítni, úgy, ahogy Bartimeus megszabadult vakságától. Ahogyan a három zsidó ifjú megszabadult Babilonban. Ahogyan Eszter idejében megszabadultak a halálra ítéltek, ahogy megszabadult Ezékiás betegségéből, Naámán leprájától, Jónás a hal gyomrából, és Elizeus Szennakherib seregétől. Ahogyan a tékozló fiú megszabadult, vagy az öldöklő Saulus, a megszállott Mária Magdolna, és sokan mások. Van szabadulás!

III.
Most már csak az kérdezném, hogy van-e valaki, aki komolyan gondolja ez utolsó kérést a Miatyánkból? Van-e valaki, aki meg akar szabadulni? Nem akármilyen hatalomtól, hanem a gonosztól.
Nem mondhatod minden tettedre, hogy az ördög késztetett reá, de ha úgy történt is, lett volna hatalmad ellenállni mielőtt leigázott volna. „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (1Pt ) „A bűn az ajtó előtt leselkedik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4, ) Nem álltál ellene, nem uralkodtál rajta, ezért most szabadításért kell könyörögnöd. Bátran kérheted ezt, hiszen maga Jézus biztat rá: „Ti azért így imádkozzatok: ...szabadíts meg a gonosztól!” Isten szabad népet akar magának. Jézus neve épp Szabadítót jelent: Ő azért jött, hogy megszabadítsa népét bűnéből. A prófécia szerint, melyet az Úr első prédikációjában idézett, azért jött, hogy „megszabadítsa a foglyokat... hogy szabadon bocsássa a megkínzottakat”. (Ézs 60,1-2. Lk 4,18-19)
A történelem bizonyítja, hogy Isten meg tud szabadítani a gonosztól. Körülötted sokan bizonyságot tehetnek erről, mert átélték ezt. A Biblia mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15) „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róm 10,13) Kérheted tehát, Atyám, szabadíts meg a gonosztól! Az irigységtől, a szeretetlenségtől, a megbocsátani nem tudó lelkülettől, a közömbösségtől, a makacsságtól, büszkeségtől, önzéstől, ital-, dohány-, vagy egyéb szenvedélytől. A gonosztól.
Ha már átélted ezt a szabadítást, amit Isten adhat, akkor hálát adhatsz érte. Ha pedig most kel kérned, mert rájöttél, hogy a gonosz halamat vett rajtad, akkor bátran tedd rá ujjadat arra a bűnre, valld meg Isten előtt rabságodat, és kérd tiszta szívből: „Szabadíts meg a gonosztól!” Megtapasztalhatod, hogy Isten csakugyan meg tud szabadítani.

A mi kísértéseink - Mt 6:13

A mi kísértéseink
Mt 6:13

Ebben a kérésben említett kísértés, görögül „peiraszmosz” nemcsak azt a csábítást jelenti, amely a Sátán részéről jön, mellyel hitünket akarja gyengíteni és bűnre késztet, hanem azt a kísértést is jelenti pozitív értelemben, amellyel Isten próbára teszi hitünket, hogy abból megerősödve, nagyobb odaszánással, kitartással, hűséggel kerüljünk ki. A szónak ez a két jelentése sokszor összefonódik. Ha a Sátán csábít, ezt Isten felhasználhatja hitünk erősítésére, és ha Isten megpróbálja hitünket, ezt az ördög használhatja fel arra, hogy bűnre késztessen. Ha a bűn csábításának ellenállunk, megerősödünk hitünkben, ha pedig a hitpróbában elesünk, a bűn vesz hatalmat rajtunk.
Isten megkísértette Ábrahám hitét, majd Izrael népét is próbára tette, megkísértette a pusztában, hogy megtudja, mi van szívükben. A kísértés célja minkét esetben az volt, hogy valami jó, valami áldott és hasznos dolog váljék belőle. Így tesznek manapság különböző prototípusokkal: mielőtt megkezdenék sorozatgyártásukat, próbára teszik őket, vagyis „megkísértik” őket. Nemrégen hallhattuk például arról, hogy az Opel Astra gépkocsi gyártója több százezer példánynál kifizette és újraszerelte a biztonsági övet, mivel az nem állta ki a próbát. Senki sem hajlandó utazni olyan repülőgéppel, amelyet előzőleg nem próbáltak ki. A hidak terhelését nemcsak kiszámítják, hanem elkészültük után ki is próbálják. Mi lenne, ha a hitünket Isten soha nem kísértené meg? A kísértés hitelesíti annak valódiságát.
Jakab apostol azt mondja, hogy teljes örömnek kell tartanunk azt, amikor különféle kísértésekbe esünk (Jak 1,2). Megmagyarázza azt is, hogy nem a Sátán részéről jövő kísértésekre gondol, hanem azokra a kísértésekre, amelyek kitartást szereznek és állhatatosakká tesznek minket. A próba után aztán elnyerjük az igazság koronáját is.
Az Úrtól tanult imádság amikor a hatodik kéréshez érkezik, hogy „ne vígy minket kísértésbe”, akkor nemcsak pozitív oldalát látja a kísértésnek, hanem azt is, hogy a próba idején a Sátán is nagyobb erővel támad. Nekünk pedig fel kell öltöznünk Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassunk annak a kísértésnek, amely a gonosz részéről jön. A Kísértő meg nem szűnik vádolni az Isten választottjait. Először kísért, aztán vádol is, ha elbuktál a kísértésben.
Ez a kérés mindenekelőtt rávilágít a Sátán valóságára, de ugyanakkor azt is elismeri, hogy nem a Sátán hanem Isten az Ura mindeneknek, az apró dolgoknak is, és Tőle oltalmat és segítséget kérhetünk a kísértések idején. Továbbá, ebben a kérésben elismerjük azt is, hogy szentségre vágyunk, és ehhez a szentséghez Isten erejére van szükségünk. Mi azt szeretnénk, ha megállhatnánk és kitarthatnánk a kísértések alatt, tiszták maradnánk akkor is, ha mindenünnen szenny vesz körül.

I.
Kezdjük először azzal, hogy ez a kérés rávilágít arra, hogy a Sátán hatalma valóság. Mégis, vannak, akik nemcsak Isten létezését tagadják, hanem a gonosz hatalmát is. De hitetlenségük nem óvja meg őket attól, hogy a gonosz uralma alatt legyenek, az ő rabságában. Mások tudják, hogy a bűn rabjai lettek, de nem ismerik a szabadulás útját.
Egyik székelyföldi faluban, egy megtermett ember bekopogott egy hívő családhoz pénzt kérni, pedig már alig állt a lábán, olyan részeg volt. A házigazdának a fülébe súgták, hogy a részeg kéregető szülei valamikor istenfélő, megtért életet éltek. No, csak ennyi kellett a hívő gazdának, azonnal elővette a Bibliát, és elkezdett prédikálni. Az igét hallva, a látogató elkezdte a sírást, és azt mondta: „Ha maga leveszi rólam ezt az átkot, az ital rabságát, adok magának százezer lejt!” Ez akkor nagy összeg volt, több, mint egy új gépkocsi ára. A hívő ember így válaszolt: „Nézze, én nem tudom levenni magáról, de azt meg tudom mondani, ki vette le rólam. Egyedül Jézus Krisztus tud megszabadítani!” Leültek mindketten a Biblia mellé, hogy az evangélium szavait olvassák.
Igen, a Sátán hatalma akkor is reális, ha nem hisznek benne. Egy ideig még uralkodni tudnak a kísértések felett, de azután teljesen leigázza, rabbá teszi áldozatát. Kainnak az Úr azt mondta: „A bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4,7) Ez azt jelentette, hogy még lehetőség lett volna nemet mondani a bűnnek: akkor, a kísértés alatt, a gonosz csábítása idején. Ha viszont nem tette meg, azután már nem teheti meg többé saját erejéből. A lejtő olyan nagy, hogy megállni nem lehet. A Sátán hatalma nagy. Csupán Isten szabadíthat meg. Az, Akit itt arra kérünk, hogy „ne vígy minket kísértésbe”.
Nem kell nagy tudomány ahhoz, hogy észrevegyük azt, hogy az ördög mennyire hatalmába vette ezt a világot. Az erkölcsi élet romlottsága, a harag és gyűlölet elterjedése, a politikai és társadalmi élet fertőzöttsége mind a Sátán hatalmát mutatja. Ott van a templomban is, hogy gondolataidat elterelje, tekintetedet irányítsa, szándékaidat, indulataidat befolyásolja, érzelmeket keltsen. A Sátán hatalmasabb, mint te vagy.
Ez az igazság megmutatkozott már az Éden kertben, az első emberpárnál. Látták, hogy jó az a fa az eledelre, kedves a szemnek és kívánatos az a fa a bölcsességért (1Móz 3,6), és a gonosz becsapta őket. János apostol említi azt, hogy a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kérkedése a világból van. (1Jn 2,16) Ezt a világot pedig egyelőre a gonosz hálózta be. Felkelti érdeklődésedet a bűn iránt, az öltözet, a magatartás, a beszéd, a viselkedés, a szándék, a test különböző kívánsága, kísértése iránt. Anélkül, hogy ezt sokat részletezném, mindenekelőtt az válik nyilvánvalóvá ebből a kérésből, hogy a Gonosz hatalma valóság.

II.
De ezzel a kéréssel másodszor azt is elismerjük, hogy nem a Sátán, hanem Isten az Ura mindeneknek, az apró dolgoknak is, a kísértéseknek is. Ő irányítja az Univerzumot, a Kozmoszt, Ő tartja tenyerén ezt a világot, elhozza a tavaszt, kirügyezteti és virágba borítja a fákat, zöldre festi a mezőt. Ő irányítja az időjárást is, ezért lehet Hozzá imádkozni az esőért, vagy az esőzés leállásáért. Ő parancsolni tud a hollóknak, hogy etessék prófétáját. Parancsolni tud egy nagy halnak, hogy engedetlen prófétáját szállítsa vissza a partra. Ő parancsolt tikkasztó keleti szelet, és féregszúrást az árnyékot tartó növénynek Jónás idejében.
A tanítványok azt kérdezték: kicsoda ez, hogy a tenger és a szél engednek neki? (Mk 4,41) Megértették, hogy Ő Istennek fia, aki a tengernek is, a szélnek is parancsol. Ő Úr a Sátán felett is. Ezt nemcsak onnan tudjuk, hogy hatalommal parancsolt a tisztátalan lelkeknek, és azoknak engedelmeskedni kellett, hanem az Ószövetségből is, Jób könyvéből. Jób könyve elején, mintegy kicsi ablakon, az ige betekintést enged a láthatatlan világba. Ott arról van szó, hogy a Sátán engedélyt kap Istentől arra, hogy Jób minden vagyonát és fiait elvegye, őt magát pedig betegséggel sújtsa. De ennél többet nem tehetett, mivel Isten nem engedte meg! Csak addig mehetett el, ameddig Isten engedélyt adott számára.
Isten úr a Sátán hatalma felett is. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” - mondta az Úr Jézus. (Mt 28,18) Még a Sátán és a pokol felett is Neki van hatalma. „Pokol, hol a te diadalmad, halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Ezért mondja az ige, hogy a kísértések amelyek eddig értek benneteket, nem haladták meg az emberi erőt, az Isten pedig hűséges és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni. (1Kor 10,13)
Az efézusi levélben Pál apostol parancsképpen mondja, hogy „Legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében. Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.” (Ef 6,10-11) Miért? Azért, mert a Sátán egy rettenetes valóságával az Isten hatalmas ereje segíthet. Van remény a győzelemre! Ezért kérjük a Miatyánkban: „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!” Álljatok hát elő felövezve magatokat, sisakot, mellvértet, sarut, a kardot, a pajzsot felvenni, és mint akik mindig harcban állnak, készen lenni a hit nemes harcára. A Sátán nem alszik. Mi sem aludhatunk: riadókészültségben kell lennünk, mint akik tudjuk, hogy harctéren vagyunk. Isten hatalma által felettébb győztesek leszünk, mert nem nagyobb a szükség, mint a segítő.

III.
Harmadszor, ezzel a kéréssel elismerjük azt, hogy szentségre, tisztaságra vágyunk és erre Isten ereje szükséges. Mintha azt mondanánk Istennek: „Uram, sok a támadás, és a Sátán hatalma nagy. De a Te hatalmad még nagyobb! Én mértékletesen, igazán és szentül szeretnék élni e jelenvaló világon! (Tit 2,12) Ez az én legfőbb vágyam, légy segítségül nékem!”. Ez egybecseng Isten akaratával: nem kérünk olyat, aminek Isten ne örülne. Ez volt Isten terve Izraellel is amikor azt mondta: „lesztek nékem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19,6) „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (3Móz 19,2) Most mi magunk kérhetjük azt, ami Isten akaratával megegyezik.
Tudjuk azt, hogy a szentség is Isten ajándéka, a megszentelődés folyamata is Isten munkája. Isten hatalma őriz bennünket az üdvösségre, amely készen van. (1Pt 1,5) A tisztaság iránti vágyunkat Neki kell feltárnunk, mivel a mi erőnk kevés ahhoz, hogy megmaradjunk tisztáknak. De rajtunk is van felelősség. Akarnunk kell a tisztaságot, ragaszkodnunk kell a mi Urunkhoz.
„Ne vígy minket kísértésbe!” - Ez mintha azt mutatná, hogy legnagyobb félelmünk a bűn. Az egyetlen negatív kérés, az egyetlen „ne” ebben az imádságban a bűnnek szól. De vajon igaz-e ez? Csakugyan nemet akarunk mondani? Csakugyan meg akarunk állni a kísértések között? Amennyire kéred a mindennapi kenyeret és bocsánatot, úgy kívánod mindennap azt is, hogy oltalmazzon meg a kísértésekben? Ugyanis ebben a kérésben nem azt kérjük, hogy semmilyen kísértés ne érjen minket, mivel ez lehetetlen. Nem is lenne jó, ha életünk mentes lenne mindenféle kísértés vagy próba alól. Isten kitartókká, állhatatosakká akar formálni minket, és ennek megvalósításához szükséges hitünk megpróbálása, szükséges a kísértés. (Jak 1,3)
Valójában tehát ez a kérés bővebben azt jelenti: „Uram, tudod, hogy mire vagyok hajlamos, de én nem szeretnék bűnös hajlamaim miatt bűnbe esni. Te tudod, hogy anyagias vagyok, kérlek segíts, hogy ne jussak olyan állapotba ahol anyagiasságom bűnre vinne. Te tudod, hogy heves természetem van, kérlek ne vígy olyan helyzetbe, ahol emiatt bűnbe esnék”. Nyilvánvaló az, hogy ezzel a kéréssel is önmagunk ellen imádkozunk. Mindennél fontosabb, hogy becsületesen járjunk el Istennel szemben. Ezzel a kéréssel elismerjük, hogy lelkünk sorsa fontosabb minden egyébnél. Ezért azt kérem, hogy az Úr csak olyan kísértéseket engedjen meg, amelyekben nem esem el, amelyeket kibírok.
Kérhetjük tehát az Urat arra, hogy ne engedjen olyan körülmények közé, ahol nem állhatjuk ki a próbát. Ahol gyávaságunk miatt megtagadnánk Őt. Vagy érzékiségünk miatt elcsábítana a gonosz. Hozhatjuk hevességünket, indulatosságunkat, haragvó természetünket, gondolatainkat, érzéseinket, tetteinket, mindent Isten elé, és azok értelmében kérhetjük: „Mi Atyánk, ne vígy minket kísértésbe!”
Ezt mindennap kérnünk kell, mivel támadás mindennap éri lelki életünket Segítségre is mindennap szükségünk van. Atyánkról van szó: melyik szülő az, aki nem oltalmazná gyermekét ha tudná, hogy az bajban van? Vannak próbák, kísértések, amelyek hozzátartoznak életünkhöz. Isten megengedi a Jóboknak, a feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő embereknek is a kísértést, a próbát. Azért, mert mint szenteket akar maga elé állítani azon a napon, olyanokat, akiken nincs semmi folt.

„És bocsásd meg!...” - Mt 6,12

„És bocsásd meg!...”

Mt 6,12

Bűneink kérdését a halál után senkinek sem lesz lehetősége megoldani. A purgatóriumról szóló tanítás emberi kitaláció: ilyet a Biblia nem tanít. Azok találták ki, akik szeretnének még egy lehetőséget kapni a halál után. Az biztos, hogy odaát mindenki megtér, de az a megtérés már késő lesz, mivel a megtérésnek ideje van: „ma van a kellemetes idő, most van az üdvösség napja” (2Kor 6,2) - mondja Isten igéje. Semmiképpen nem a halál után tehát.
A Miatyánk kérései közül e mostani immár az ötödik, melyben a bűneinkről van szó. Bűneink kérdésével most kell foglalkoznunk. Azt mondhatjuk, hogy ez az Úrtól tanult imádság központi gondolata, amely az imádság szerkezetéből is látható, mert itt van a kellős közepén, de látható abból is, hogy ez az egyetlen kérés, amelyre az Úr később visszatér a 14-15. igeversben.
Találóan jegyezte meg valaki, hogy nem hiába kezdődik kötőszóval. Idáig mondatonként következtek az Úr Jézus szavai: Szenteltessék meg a te neved. Pont. Jöjjön el a Te országod. Pont. Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Pont. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma... No, itt nem pont következik, hanem vessző és kötőszó. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ez első kötőszó az Úrtól tanult imádságban összekapcsolja a mindennapi kenyeret a mindennapi bocsánattal. Ahogy szükségünk van a mindennapi kenyérre, úgy van szükségünk a mindennapi bocsánatra is Istentől.
Ennek a kérésnek két része van. Az első részében Isten bocsánatáért kiáltunk, a második részében a mi bocsánatunkat ajánlunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. Az a bocsánat amit mi adunk a mércéje, mintája és feltétele az Istentől kért bocsánatnak.

I.
Kezdjük azzal a bocsánattal, amit Istentől kérünk.
„És bocsásd meg a mi vétkeinket” - tanít bennünket Jézus imádkozni. Vajon miért? Azért, mert a bűnre az egyetlen megoldás a bocsánat. Bűneink nagy részét nem lehet jóvátenni, sem meg nem történtté tenni. Azzal, hogy a bűnöst börtönbe zárják valahány évre, vagy akár életfogytiglanra, azzal nincs jóvátéve az a bűn, amit elkövetett, mivel az életével kellene fizetnie. A bűn zsoldja a halál. Többszörösen bűnösen többszörösen halált érdemelnénk. Ezt semmiképp sem tudjuk megfizetni, vagy levezekelni. A bűnt csak megbocsátani lehet.
Az Úrtól tanult imádság ötödik kérését az imádkozhatja, akinek megszólalt a lelkiismerete, bűntudata lett és nem bírja tovább hordozni bűneinek terhét. Ilyenkor felkiálthat azokkal a szavakkal, amelyekre Jézus Krisztus tanított: „bocsásd meg!...” Azért tehetjük ezt, mert Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért a kereszten. Ő az Isten Báránya, aki elvette a világ bűnét (Jn 1,29). Őt Jézusnak nevezték, mert Ő szabadította meg az Ő népét bűneiből (Mt 1,21). Van bocsánat Jézus Krisztus által! Halott emberre tehetsz bármilyen nagy terhet, úgysem érzi. Az ember akkor kezd élni Isten szerint, amikor kezdi érezni bűneinek terhét, és elkezd ezért könyörögni.
Az előbbi kérés, melyhez kötőszóval csatlakozik e mostani, azt is megmutatja, milyen gyakran kell imádkoznunk ezt az imádságot. Ha mindennapi kenyerünket minden nap kérnünk kell, akkor ugyanígy, bűneinkre is kérnünk kell minden nap a bocsánatot. Erre még a kenyérnél is nagyobb szükségünk van.
„És bocsásd meg...” Mit? A mi vétkeinket. A Biblia többféle szót használ a bűnre, az Ószövetségben is, és az Újszövetségben is. Máté az ofeilema - a „vétek” kifejezést használja, Lukács a hamartia - a „bűn” szót. Árnyalati különbség lehet a kettő között, de mindkettő Isten ellen van. Tudatosan vagy tudatlanul, minden bűn Isten ellen irányul. Fordíthatjuk „tartozásnak” is. Eszerint azt kérjük, hogy Isten engedje el tartozásunkat, miképpen mi is elengedjük azt, amivel nekünk tartoznak.
Az Úr Jézus az adós szolgáról szóló példázatában tízezer talentum adósságról beszél. Ez óriási nagy összeg. Izrael évi nemzeti jövedelme mindenestől nem haladta meg a hétezer talentumot akkor, amikor a gazdasága a legjobban működött, Salamon idejében. Az, aki tízezerrel adós, és azt hajtogatja, hogy csupán haladékra van szüksége, különben mindent megfizet, az nem tudja mit beszél. Valójában elengedésre, bocsánatra, irgalomra van szüksége! Ha ezer élete lenne, akkor sem tudná megfizetni. Bűn-tarozásunk olyan nagy, hogy csak a kegyelem segíthet. Csak megbocsátani lehet, megfizetni nem. Erről a bocsánatról szól ez a kérés.
Vannak, akik nagy kölcsönöket vesznek fel a banktól, nagy kamattal. Ha azonban nem tudja kifizetni, mindjobban eladósodik, és a végén minden vagyona rámehet, mégsem tudja kifizetni. De ha ilyenkor valaki azt mondaná, nézd, én kifizetem helyetted, te újra szabad lehetsz – micsoda öröm lenne az! Nos, ez történt a kereszten. Isten kifizette bűneink adósságát. „Bűneink büntetése rajta van” – mondja Ézsaiás (Ézs 53,5). Van bocsánat! Van kegyelem! Mint a mindennapi kenyeret, úgy kérhetjük: „és bocsásd meg a mi vétkeinket!...” Erre máris ott van a válasz: „elvégeztetett!” (Jn 19,30) Beszennyezett lelki ruhád újra tiszta lehet. Adósleveled ki van fizetve. Tartozásod el van törölve. Szabad vagy!
Az Isten ellen elkövetett bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg. Mi nem oldozhatunk fel senkit Isten helyett. De amikor Isten feloldoz, megbocsát, akkor azt azonnal megérzed. Lesz egy belső bizonyosságod, hogy Isten megbocsátott. „Megmosattattatok, megszenteltettetek, megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk lelke által.” (1Kor 6:11)
Emlékezzünk arra, hogy ez a kérés is Isten gyermekeinek imádsága. Kérdezhetnénk: hát a fiaknak is kérni kell? Amikor megtértek, újjászülettek, akkor nem igazította meg őket az Isten? De igen. Azonban azóta újabb tisztulásra van szükségünk. Mindennapi tisztulásra. János evangéliuma 13. részében az Úr Jézus megmosta a tanítványok lábát. „Az én lábaimat nem mosod meg soha!” - tiltakozott Péter. Erre az Úr ezt válaszolta: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám”. Erre Péter újabb túlzásba esett: „Uram, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is” - mondta. De Jézus így szólt: „Aki megfürdött, annak nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta.” Ezeknek a szavaknak átvitt jelentőségük van. Azt jelenti, hogy aki megfürdött, vagyis megigazult Jézus Krisztus által, az már egészen tiszta, de szüksége van a rendszeres lábmosásra, vagyis a napi tisztulásra. Ezt a tisztulást kérjük ebben az imádságban, melyet Jézus Krisztus érdeme által ad a mi Istenünk. A fiak kiváltsága, hogy kérhetik a napi bocsánatot, mint a mindennapi kenyeret.

II.
Ez volt az első része az ötödik kérésnek. A második része a mi bocsánatunkról szól, amit készségesen felajánlunk azoknak, akik nekünk tartoznak. Ez feltétele, mércéje és tükörképe annak, amit Istentől kérünk.
Isten bocsánata ingyenes. „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsásson, és megtisztítson minden hamisságtól” (1Jn 1,9). Ezt minden megtérőnek felkínálja Isten. Azonban ebben a kérésben az is nyilvánvaló, hogy az Istentől jövő bocsánat feltételhez van kötve: a mi megbocsátásunkhoz.
Az itt található feltétel tehát a mi megbocsátó szívünk. Ha mi nem tudunk megbocsátani, akkor az egy sorompó lesz a számunkra kért bocsánatban. Nekünk sem lehet bocsánat, ha mi nem adunk bocsánatot. Csak az irgalmasok nyernek irgalmasságot. (Mt 5,7) „Amiképpen mi is” - ez alól nincs kibúvó! Ha meg tudsz bocsátani, csak akkor kérheted a bocsánatot te is. Ha azonban a szíved kemény, és nem akarsz megbocsátani, akkor neked sincs bocsánat. Kemény beszéd ez. Félek, hogy ezzel a kéréssel némelyek átkot hoznak magukra, nem pedig feloldozást. „Amiképpen mi is megbocsátunk…!”
Lehet erre azt válaszolod, hogy te szeretnél megbocsátani, de nem tudsz. Ez nem igaz. A bocsánat nem érzelem kérdése, hanem akarat kérdése. Akarod-e? A szeretet nem rója fel a gonoszt. Vagyis kész elfelejteni. Nem emlegeti, nem veti a szemére újra meg újra. Megbocsátotta, vagyis úgy veszi, mintha meg sem történt volna.
Egy szilágysági faluban lakott egy ember, akinek szomszédságában egy egyszerű szalmafedeles házban egy öreg néni élt beteg lányával. A kerítés nem volt épp a legjobb rendben. Ha a néni majorsága átjött az ő udvarára, abból mindig nagy csetepaté lett. A harag általában mindig semmiségből született, és a tyúkok nagy rikácsolással kerültek vissza a szomszéd udvarára, ha egyáltalán visszakerültek. Ez így ment hónapról hónapra, évről évre. Valaki aztán megkérdezte: mondja kérem, jól van ez így? A Miatyánkot nem szokta imádkozni? – „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk?...” Erre aztán egyszerűen azt válaszolta: én azt ki szoktam hagyni!
No, hát ilyen is van. Az legalább őszinte volt. Nem akart átkot kérni magára. Mások nem ennyire érzékenyek, ha az Úrtól tanult imádságot mondják. Nagyon sokan vannak akiknek ez a kérés mégsem áldást jelent, mert ha Isten úgy bocsát meg nekik ahogyan ők is megbocsátottak, akkor az nem jelent semmilyen bocsánatot. Ők lehet azt mondják, hogy nem tudnak megbocsátani. Annyira megsértett, úgy megbántott, a szavával is, tettével is... letiport, megrövidített, megalázott, kisemmizett, hogyan bocsáthassak meg neki? Nos, ha így gondolkozol, ne számíts arra, hogy Isten neked megbocsásson. Csak ha te kész vagy az ellened vétkezőknek megbocsátani, akkor kérheted Atyádtól a bocsánatot, miképpen te is megbocsátottál.
Nagy hógolyócsatát rendeztek egyszer az iskolában. Egy gyermeknek aztán csúnyán betörték a fejét. Hogyan? Hiszen a hógolyó nem üthet akkorát! Igen ám, de a hógolyóba valaki beletett egy követ, és úgy dobta el. Így teszünk mi is, amikor visszaütünk. Még bíztatjuk is egymást: ne hagyd magad! Azt gondoljuk, hogy abban van a talpraesettség, a gerincesség, ha visszaütünk. Ez nem igaz, ez állati reakció: ha a másik megharapott, én is visszaharapok... Az isteni reakció az, amikor el tudod szenvedni a bántalmakat is. Amikor szelídnek maradsz akkor is, ha jogod lenne visszaütni.
Az sem megoldás, ha nem ütsz vissza, de felírod magadnak. Elraktározod, nyilván tartod összes sérelmeidet. Az ilyen ember mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Még dicsekszik is, hogy ő „nem bosszúálló fajta”. Már tele a raktár mindenféle nyilvántartott sérelmekkel... s aztán egy napon kirobban, mint egy tűzhányó, és elborít mindent az évtizedek során felgyűlt sok meg nem bocsátott bűn.
Simon farizeus házában az Úr Jézus azt mondta: akinek sok bocsáttatott meg, az nagyon szeret. (Lk 7,47) Nem tudom, neked mennyit kell megbocsátani? Isten kész a bocsánatra, sőt, „bővelkedik a megbocsátásban”! (Ézs 55,7) A tenger mélységébe veti minden bűnödet (Mik 7,19), és kiírja, hogy halászni tilos. Amit Ő megbocsát, az meg van bocsátva. De gondoljuk meg, hogy ez csak tükörképe lehet annak a bocsánatnak, amelyre mi készek vagyunk. Határozzuk el, hogy előre megbocsátunk mindazoknak, akik ellenünk vétkeznek. Legyen az bármi, soha ne hordozzuk magunkban a sérelmet. Bármivel tartoznak nekünk, engedjük el nekik. A megbocsátó szív számíthat Isten bocsánatára. Azt mondja majd neked: „Eredj el békességgel!”

Népszámlálás - igeiglenes adatok

Tegnapelőtt megjelent az első ideiglenes „eredményhirdetés” a romániai népszámlálásról (lásd: www.recensamantromania.ro). Az ideiglenes eredményeket később követi majd az előzetes, végül a végleges statisztika (provizorii, preliminare şi definitive). Az első, ideiglenes eredmények szerint Románia stabil lakossága 19.042.936 személy. Ehhez hozzászámítható még 1 millió személy, akik a népszámlálás idején külföldön tartózkodtak, és nem volt, aki nyilatkozzon a nevükben. Akiket nyilvántartásba vettek, azok közül 18.384.049 volt jelen, és 658.887 ideiglenesen hiányzott. 10.054.000 városon lakik, 8.989.000 pedig falun. Szilágy megye továbbra is a legkisebb, a 300.000-nél is kevesebb lakossal rendelkező megyék között van. Azok a megyék, amelyekben nagyvárosok vannak, jóval több lakossal rendelkeznek.
Etnikai szempontból 16.870.000 románnak (88,6%), 1.238.000 magyarnak (6,5%), és 619.000 rromának [cigánynak] (3,2%) nevezte magát. Ukránok, németek, törökök, orosz-lipovánok és tatárok vannak még, akik egyenként 20.000-nél nagyobb létszámban élnek Romániában.
A magyarok aránya számottevőbb Hargita megyében (84,8%), Háromszéken [Kovászna megyében] (73,6%), ugyanakkor Maros megyében (37,8%), Szatmár megyében (34,5%), Bihar megyében (25,2%) és Szilágy megyében (23,2%).
A romák aránya Maros megyében a legnagyobb: 8,8%, valamint Szilágy (6,9%) és Bihar megyében (6,1%).
A legtöbb magyarlakta megyében az utóbbi népszámlálások szerint folyamatosan fogyott a magyarok száma.

Az alábbi térképen látható a lakosság sűrűsége, megyénként: