Isten hűséges a szövetségéhez - 2Móz 6:1-13

Isten hűséges a szövetségéhez

2Móz 6:1-13

I. Meghallotta kiáltásukat

n  Az 5:20-21-ben Mózest és Áront vádolják, mintha ők lennének a hibásak.

v   Ezek még nem láttak ennél távolabb. A teljes kép ezután bontakozott ki számukra.

II. Kijelentette magát

n  A kijelentés progresszív.

n  Vannak, akik a jelenben élnek, és félnek a változásoktól.

v   Úgy vélik, hogy ki kell szolgálniuk a rendszert…

III. Elhívta Mózest és Áront

n  Az elhívás teljesítése nem volt könnyű számukra.

v   Isten nem ígérte meg, hogy könnyű lesz!

n  Gyakran épp a testvérek vádolnak, bántanak, azok, akik felé jót teszel.

n  5:22 – Isten türelmesen válaszol a kérdésekre.

v   Közben Mózes újra megkérdőjelezi az elhívását… Jellegzetes.

n  Miért! – kérdezi, amikor a szolgálatod sikertelen, eredménytelen…

IV. Isten cselekszik

n  6:1 – Isten szuverén Isten. Mindent a kezében tart. Kormányoz.

n  6:2 – „Én vagyok az Úr” – Isten bemutatkozik. Kijelenti magát. Ő a szabadító Isten.

v   6:9 – de nem hallgattak rájuk.

v  6:13 – „rendelte őket” – Mózes és Áron csak eszközök: „istenévé teszlek a fáraónak”

V. Isten velük marad

n  Kifogásokat nem fogadhat el. „Én veled leszek!”. „Immánuel!”

v  7:3 – „megkeményítem” – Lásd: 4:21 -  ott ő keményítette meg a szívét. Megátalkodott. (Más szó van használva.)

n  A fáraó gonosz. Nem egy jó ember szívét keményítette meg az Isten, hanem meghagyta őt a gonoszságában. Róm 1 – „kiszolgáltatta”.

Az úrvacsora és a bálványáldozat - 1Kor 10:14-22

Az úrvacsora és a bálványáldozat

1Kor 10:14-22

¹⁴ Azért, szerelmeseim, kerüljétek a bálványimádást.

¹⁵ Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg ti, a mit mondok. ¹⁶ A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? ¹⁷ Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk. ¹⁸ Tekintsétek meg a test szerint való Izráelt! Akik az áldozatokat eszik, avagy nincsenek-e közösségben az oltárral?

¹⁹ Mit mondok tehát? Hogy a bálvány valami, vagy, hogy a bálványáldozat valami? ²⁰ Sőt, hogy amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek. Nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.

²¹ Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát! Nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei! ²² Vagy haragra ingereljük az Urat? Avagy erősebbek vagyunk-e nálánál?

n A korinthusi gyülekezet tagjai nem zsidó környezetben nőttek fel. Abban is különböztek a római gyülekezettől, vagy a Zsidókhoz írt levél olvasóitól, hogy korábban nem jártak zsinagógákba, nem gyakorolták a zsidó szokásokat. Pogány hátterük volt, amelyben pogány rítusokat gyakoroltak, és ezektől nem tudtak megszabadulni egyhamar.

n A gyülekezet megosztottsága, hogy „én Pálé, én Apollósé”, „én Kéfásé”, „én Krisztusé” vagyok, ugyancsak a pogány tár­sadalom és vallásos berendezkedés szokásait követte.

n Később a nyelveken szólás ugyancsak pogány hatás eredménye volt, és veszedelmesen keveredett azzal a valódi, pünkösdi nyelveken szólással, amely a Szentlélek ajándékaként adatott.

n Ebben az igeszakaszban arról olvashatunk, hogy a bálványáldozati lakomákat is összekeverték az úrvacsorai közösséggel. Fontos, hogy az úrvacsoráról világos látásunk legyen! Annak idején a reformátorok, Luther, Kálvin és Zwingli egyetértettek a gyermekkeresztség gyakorlásában, de megkülönböztek az úrvacsora értelmezésében.

n Korinthusban kultikus paráznaságot is gyakoroltak bálványuk templomában. Ez kihatott a megtértek házasságára, amellyel az apostol a 7. részben már foglalkozott.

n Majd a bálványáldozati lakomákról írt, amelyről némely korinthusiak úgy gondolták, hogy nekik szabadságuk van azon részt venni.

I. A bálványimádás kerülése – 14. v.

n Most pedig azzal kezdi, hogy „azért, szerelmeseim, kerüljétek a bálványimádást.” (14. v.) Ez hasonlít a 6:18-ban található parancshoz: „Kerüljétek a paráznaságot!” Ezt azoknak üzeni, akik erőseknek vélik magukat, úgy gondolják, hogy részt vehetnek a bálványáldozati lakomákon, mert ellene tudnak állni a kísértéseknek.

n „Kerüljétek!” – Ez azt jelenti, hogy még a környezetétől is őrizkedjetek! Határozott kijelentés. Fussatok a bálványoknak való szolgálattól!

n De nincs ez ellentétben a korábbi engedménnyel? (lásd: 8:9) Nincs. Korábban a hívők szabadságának a korlátjairól szólt (10:24. 32), itt pedig a bálványimádásról szól.

n A bálványáldozati hús megevése nem minden esetben jelentett bálványimádást. A bálványimádás az, ami áthágja az Isten parancsolatát (2Móz 20:4-6. 5Móz 5:8-20). Így felmerül a kérdés, hogy azok, akik tudják, hogy bálványok nincsenek, vajon részt vehetnek-e a bálványáldozati lakomákon? Pál apostol erre immár határozott nemmel válaszol!

n A pogány templomba bemenni, a bálványáldozati lakomákon részt venni, Isten elleni támadás. A szentség és az Istenhez való tartozás megtagadása az. A hűség elárulása az.

II. A bálványáldozati lakoma – 15-18. v.

n Az úrvacsorában maga Isten kínál megterített asztalt övéinek, vendégül látja a gyülekezet tagjait, közösséget vállal velük.

n Korinthusban az úrvacsorai közösség hasonlított ahhoz, amit a bálványtemplomokban gyakoroltak, és azt kezdték azzal azonosnak tekinteni. De miben hasonlított egy bálványáldozati lakoma és az úrva­csora?

n Abban, hogy mindkettő asztalközösség volt. Az asztalkö­zösség egyetértést sugallt.

n Emlékezzünk arra a névtelen prófétára Júdából, akit Jeroboám, a szakadár király meghívott, hogy aszta­lának vendége legyen, amelyre az a próféta azt mondta, hogy akármit adna neki, ő akkor sem ülne egy asztalhoz a bálványozó királlyal (1Kir 13:7-10). Tudta ugyanis, hogy ha leülne a bálványimádó királlyal egy asztalhoz, akkor ezzel mintegy igazolná a működését. Az asztalközösség azt jelentette, hogy az asztal köré telepedők azonos véleményen vannak.

n Egy másik azonos pont volt a bálványáldozati lakoma és az úrvacsora között az volt, hogy mindkettő étke­zés is volt. Az egyik esetben pogány istenséggel kerülnek kap­csolatba, a másikban az Úr Jézussal kerülnek kapcsolatba és a vele való közösséget mélyí­tették el. De a korinthusiak kezdték elveszíteni a kettő közötti különbséget!

n A kultikus étkezéseken való részvétel bálványimádást, bálványoknak való szolgálatot jelentett. Ez nem az Úr Jézussal való közösséget erősítette és mélyítette.

n A családban lehette olyan meg nem tért tagok, akik meghívták házastársukat vagy rokonukat azokra a lakomákra, amelyeken ők részt vettek. Talán megállapodtak, hogy az egyik alkalmat itt, a másikat meg ott töltik mindketten… A részvétel visszahozta azokat a régi, pogány szokásokat, amelyekből megszabadultak, amikor megtértek.

III. Az áldás pohara és az ördögök pohara – 15-18. v. 21-23. v.

n Pál apostol megmagyarázza a különbséget. „Senki sem szolgálhat két úrnak” (Mt 6:24. Lk 16:13). Az úrvacsora magával az Úrral jelent élő közösséget.

n Az apostol így érvel: „Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg ti, a mit mondok.” (15. v.) Nem az apostoli tekintélyéből adódóan erőlteti a véleményét. Abban hisz, hogy a Szentlélek megvilágosító munkája, bölcsessége elég lesz ahhoz, hogy meggyőződjenek arról, mi lenne a helyes magatartás.

n „A hálaadásnak/áldásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk” (16-17 v.) Ezekre a költői kérdésekre csakis azt válaszolhatták, hogy „Pál, neked igazad van, ez teljesen így van”. Ezek olyan tételek, amelyekre a gyülekezet tagjai könnyen igent mondhatnak. Ezekkel próbálja megnyerni a gyülekezetet a nehezebb érvelésnek, amely ezután következik.

n Az áldás pohara, ame­lyet megáldunk, az a Krisztus vérével való közösség. A kulcsszó a közösség. A kenyér, amelyet megtörünk, az a Krisztus testével való közösség. A kulcsszó itt is a közösség. Mert egy a kenyér, és e kenyérből való részesedés azt jelképezi, hogy egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. Ez tiszta sor.

n Amikor az újszövetséget megkötötték, Mózes vért hintett az oltárra (2Móz 24:8), majd Áronnal és két fiával, valamint a 70 vénnel felmentek a Sinai hegyre. Ott nemcsak találkoztak Istennel, hanem együtt ettek színe előtt: „Látták az Izráel Istenét, és annak lábai alatt valami zafír fényű tárgy volt, és olyan tiszta, mint maga az ég, és Izráel fiainak e választottjaira nem bocsátotta kezét; jóllehet látták az Istent, mindazáltal ettek és ittak is.” (2Móz 24:10-11).

IV. Közösség Krisztussal vagy az ördögökkel – 19-20. v.

n „Tekintsétek meg a test szerint való Izráelt!” A szemléltetést Pál nem a pogányok vallásából hozza, hanem Izráel népéből, még akkor is, ha a korinthusiak számára ez nem annyira ismerős.

n „Akik az áldozatokat eszik, avagy nincsenek-e közösségben az oltárral?” Ebben azt kívánja kiemelni, hogy az oltáron az állatok kövérjét kellett feláldozni, azt, amit a legértékesebbnek tartottak. Ez a pogányoknál is így volt. Miután a soványabb része megmaradt, azt odaszentelték az istenségnek, a mészárszékekbe került, kimérték, és a lakosság elfogyasztotta. Akik az áldozatokat ették, azok így kerültek közösségbe az oltár­ral.

n Aztán így folytatja: „Mit mondok tehát? Hogy a bálvány valami, vagy, hogy a bálványáldozat valami?” (19. v.) Más szóval, vajon a közösség az oltárral fennáll a bálványáldozati lakomák esetében is?

n Ha csak a bálványok nem létezéséről lenne szó – akkor ugye, nem történne semmi. Hiszen a bálványt semmiségnek, hiábavalóságnak, értelmetlenségnek nevezi a Biblia! De nem ennyiről van szó.

n Az Ószövetségben az oltár Istenével közösségben lenni egy jó dolog volt. Az úrvacsorában az Úr Jézus Krisztussal közösségben lenni ugyancsak egy nagyon jó dolog. Ám egy bálványistennel közösségben lenni egészen más, mert jóllehet a bálvány semmi ugyan, és a bálványáldozat is semmi, de ezek mögött ördögi erők működnek! „Amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek. Nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.” (20. v.) Pál e magyarázatával az 5Móz 32:17-re tá­maszkodik.

n Vagyis, a bálvány és a bálványáldozat mégsem vehető semmiségnek, mivel az, aki azoknak hódol, az gonosz szellemi erőkkel kerül kapcsolatba, közösségbe. Maga az ördög ölti magára a bálványt, amely így már nem egy tehetetlen, nevetséges semmiség, nem halott fa, fém, vagy kő, hanem valóságos szellemi hatalom. Az ördög beleköltözik a bálványokba! Attól kezdve, hogy az ördög belé bújik a bálványokba, már nem lehet többé szórakozás tárgya! A bálványok az ördög eszközei.

n A gonosz hatalmát az ember kétféleképpen túlozhatja el: vagy úgy, hogy ignorálja, nem foglalkozik vele, úgy tesz, mintha nem létezne. Vagy úgy, hogy túlságosan nagyon foglalkozik vele, és így válik a rabjává.

n Az úrvacsora Jézus Krisztussal való közösség. A bálványkultusz és bálványáldozati lakoma az ördögökkel való közösség. A kettőt nem lehet összekeverni! Nem lehet szünkretista módon innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit venni, és a kettőt megpróbálni közös nevezőre hozni. Agy kicsi méreg halálossá teheti az egész ételt!

n A Sátánnal való közösség megszűnteti az Úr Jézussal való közösséget – még akkor is, ha fizikailag részesülnek az úrvacsorából: az nem áldást közvetít, hanem átkot. Sok erőtlen, beteg és halott lesz a következménye.

n A pogányok persze, nem így gondolkodtak. Gondoljuk végig a Dágon templomában lejátszódó eseményt (1Sám 5)! A filiszteusok megverték Izráelt a csatában, elrabolták a frigyládát, ami Isten jelenlétének a jelképe volt. Nem törték szét, nem dobták el, hanem bevitték Dágon bálványuk templo­mába, odahelyezték a többi legyőzött népek bálványai mellé. Úgy gondolták, hogy egy legyőzött isten – még ha gyengébb, mint az övék, mert legyőzték, azért jól jön nekik pluszban… Szerintük össze lehet az isteneket vegyíteni, erejüket, hatalmukat össze lehet vonni, és egyiké növelni fogja majd a másikét.

n Az apostol ellenben azt mondja, hogy „Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát! Nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei!” (21. v.)

n Az Isten pohara és az ördögök pohara kizárja egyik a másikat. Másként büntetés a vége, mert azzal haragra ingerelnénk az Urat. „Ő féltőn szerető Isten" (2Móz 20:5/b.). Kizáró­lagos igénnyel lép fel. A keresztyénségnek épp ez a lényege, hogy kizárólagos jelleggel lép fel.

n Ha nincs is a korinthusiakhoz hasonló bálványimádás a mi időnkben, azért van már sokféle pogány irányzat. Arról is lehetett hallani, hogy egy bizonyos vallási közösség egy tehergépkocsi almát – amit először odaáldoztak a maguk istenségének - a főváros utcáin szétosztogattak! Azzal a tudattal és hittel tették ezt, hogy ezzel az áldozattal vallásuk terjesztését szolgálták. És a statisztika szerint, taglétszámuk meredek növekedést mutat! Hatékony ez a gyakorlat.

n A mi gyülekezetünkben milyen típusú kísértések vannak? Például a televízió, meg a számítógép. Előfordult már, hogy egy napon többet nézted a tévét vagy a számítógép képernyőjét, mint amennyit Bibliára szántál?

A lemorzsolódás veszélye - 1Kor 10:1-13

A lemorzsolódás veszélye

1Kor 10:1-13

¹ Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által; ² És mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben; ³ És mindnyájan egy lelki eledelt ettek; ⁴ És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket: e kőszikla pedig a Krisztus volt.

⁵ De azoknak többségét nem kedvelte az Isten, mert elhulltak a pusztában.

⁶ Ezek pedig példáink lőnek, hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, a miképpen azok kívántak. ⁷ Se bálványimádók ne legyetek, mint azok közül némelyek, amint meg van írva: Leült a nép enni és inni, és felkeltek játszani. ⁸ Se pedig ne paráználkodjunk, mint azok közül paráználkodtak némelyek, és elestek egy napon huszonhárom ezren. ⁹ Se a Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek, és elvesztek a kígyók miatt. ¹⁰ Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülük zúgolódtak némelyek, és elvesztek a pusztító által. ¹¹ Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.

¹² Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék. ¹³ Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.

n Az áldozati hús evésének kérdése (a 8. részben) egyre szélesebb körben gyűrűzik tovább: a 10. rész üdvtörténeti példát hoz fel. Milyen alapelvekről szólt eddig? Arról, hogy (1) bálványok nem léteznek, (2) ez a felismerés mégsem az egyedüli módja a helyes magatartásnak, mert a Krisztus testében „nincs mindenki tisztában önmagával”. (3) A testvérek lelki érettségét figyelembe kell venni, az áldozati hús kérdésében. (4) Közben a legjelentősebb kérdés ez: a bálványáldozatokban való tudatos részvétel összeegyeztethető-e az Úr asztalánál való részvétellel? Más szóval: a keresztség és úrvacsora által a szentek közösségébe betagolódott hívő megengedheti-e magának ezt a „szabadságot”?  Erre válaszol a 10. rész félreérthetetlen nemmel.

n A küzdelem, fegyelem és győzelem említését a 9. rész végén az apostol azzal folytatja, hogy jóllehet ebben a lelki versenyfutásban mindenkinek megvan az esélye, hogy győztesen célba érjen, mégsem fog mindenki célba érni. Miért? Talán nincs Istennek elég hatalma vagy szeretete megtartani és célba vinni azokat, akik hívásának engedelmeskedve elindultak a cél felé? De igen. Csakhogy a célba éréshez egyéb tényezőkre is szükség van.

n Úgy, ahogyan az elindulásnál az ember felelőssége megnyilvánult abban, hogy döntött Jézus Krisztus mellett, ugyanúgy felelőssége van a megmaradásban, kitartásban, állhatatosságban is. Nincs garancia senki számára az automatikus célba érésre. „Úgy fussatok, hogy elvegyétek!” a megígért jutalmat (1Kor 9:24). Csak akkor lettünk részesei a Krisztusnak „ha az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk” (Zsid 3:14). A hit dolgában hajótörést lehet szenvedni (1Tim 1:19). Aki nem tartja meg a hitet, úgy, ahogyan nyerte, az hiába lett hívővé (1Kor 15:3).

n Sajnos, hogy a megtérés, az elindulás után még mindig megmarad a lehetősége annak, hogy kikerüljünk az Isten szeretetének köréből. Vannak, akik ezt másképp tanítják, arra hivatkozva, hogy az Isten szeretete, meg­őrző képessége és ereje végtelen: „senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből” (Jn 10:28), „senki sem szakaszthat el a Krisztus szerelmétől” (Róm 8:39). De az is igaz, hogy ez nem független a mi hozzájárulásunktól! A mi hozzájárulásunk pedig lehet ingatag. Az első szeretetet el lehet hagyni. A kegyelemben való megtartás nem statikus, hanem dinamikus folyamat.

n Akik a versenypályán futnak, azok közül csak egy nyeri el a jutalmat. A hívő életben azonban bizonyára nem egy kisszámú hívő csoport fog üdvözülni, hanem egy megszámlálhatatlan sereg! De azok a győztesek mind odaszánt hívő emberek voltak! Mindegyik hívő odaadással futott, és úgy ért célba! Ezt az alapelvet az apostol történeti példával szemlélteti.

I. „Mindnyájan” – 1-4. v.

¹ Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által; ² És mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben; ³ És mindnyájan egy lelki eledelt ettek; ⁴ És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket: e kőszikla pedig a Krisztus volt.

n Az első négy igeversben ötször szerepel ez a szó, hogy „mindnyájan”. Az Egyiptomból kijövő Izrael népe közül mindegyik azonos feltételekkel, és azonos kegye­lemben részesülve indult útnak. Mindnyájan részesültek az áldásokban, a csodákban, a rendkívüli lehetőségekben. Melyek voltak ezek?

n „Mindnyájan a felhő alatt voltak.”

n „Mindnyájan a tengeren mentek által.”

n „Mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben.”

n „Mindnyájan egy lelki italt ittak.”

II. A „többség” – 5. v.

⁵ De azoknak többségét nem kedvelte az Isten, mert elhulltak a pusztában.

n A szemléltetésben az apostol nem is élezi ki olyan mértékben a példát, mint amennyire azt a történelem kiélezte. Csak annyit említ, hogy azok többségét nem kedvelte Isten. De mi ismerjük a postos adatokat! Mennyi is volt az a kisebbség, amely végül célba ért? Hatszáz ezer fegyverfogható ember közül csupán kettő, Józsué és Káleb.

n A bibliatudósok vitatják, hogy hányan is lehettek azok, akik elindultak Egyiptomból. 4Móz 1:46 szerint 603.550-en voltak a hadban használható, megszámlált izráeliták. A héber „elef” szó általában azt jelenti, hogy „ezer”, de jelenthet „családot”, „klán”-t is. A több tízezres tömeg így is biztosra vehető, de sokan többszázezer emberre gon­dolnak, ahogyan a bibliai híradás erről beszámol.

n Ha 603.550-en voltak a húsz évesnél idősebbek, akkor ezek közül 603.548 meghalt a pusztában! Ez azt jelenti, hogy naponta több mint negyven temetés volt! Ez egy óriási mértékű lemorzsolódás.

n Az Ósz-ben az Isten jó tetszését a földi élet hosszúsága is jelezte. A földi élet rövidségét valamilyen bűn büntetéseként értelmezték. Az Úsz-ben már nincs ilyen összefüggés az életkor és az áldás között: a rövid életű ember is lehet kedves Isten előtt.

n Azon fáradozunk, hogy megalapozott le­gyen a gyülekezethez csatalakozók megtérése. Ne látszat-megtértekkel, hanem valóban átadott, mély hitű emberekkel gyarapodjon a gyülekezetünk. Ezt követően, a lélekmentésen túl a lelkek megőrzése is feladatunk.

n De úgy tűnik, hogy ezt nem mindig sikerül megvalósítani!

n Az Úr Jézus bizonyára jól végezte szolgálatát, mégis voltak, akik lemorzsolódtak követői közül. Egy alkalommal ezt mondta a tanítványainak: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital...” (Jn 6,54-55) Ezt a beszédet sokan túl keménynek tartották: „Tanítványai közül sokan, amikor ezt hallották, így szóltak: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” (Jn 6:60) Majd t olvassuk: „Ettől fogva tanítványai közül sokan vissza­vonultak, és nem jártak vele többé” (Jn 6:66). Van ez így ma is: a gyülekezet tagjai nem mindig azt kapják a prédikációban, a szolgálatokban, amelyet igényelnének!

n De az Úr nem hatódott meg a lemorzsolódástól. Még a tizenkettőt is megkérdezte: „Vajon ti is el akartok menni?” (Jn 6:67) A lemorzsolódás kockázata olyan jelenség, amely még Jézus Krisztus szolgálatában is megmutatkozott. Csak azok maradtak mellette, akik kijelenthették: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad!” (Jn 6:68) Vagyis azok, akik nemcsak arra figyeltek, hogy milyen kemény tanítást ad Jézus, hanem arra is, hogy ki máshoz csatlakoznának helyette?

n A kritikus helyzetben sokan csak azt nézik, hogy hogyan lehetne kiszabadulni belőle, és nem gondolnak arra, hogy mi lesz utána. Péter kijelenti: nem me­hetnének senki máshoz, sehova máshová.

n Persze, ugyanez a Péter később átkozódva, szitkozódva tagadta meg Jézust, akiről ilyen bizonyságtételt tett! Az elmélet, és a gyakorlat néha nem egyezik.

n Tamás, a többiekkel együtt hitetlenkedve fogadja Jézus feltámadásának tényét.

n Júdás harminc ezüstpénzért árulta el a világ Megváltóját. A lemor­zsolódás a tizenkettőnél is valóságos, szomorú tény volt.

n A gyülekezethez való csatlakozás nagy öröm, és a lemorzsolódás nagy fájdalmat okoz.

III. A lemorzsolódás okai – 6-11. v.

⁶ Ezek pedig példáink lőnek, hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, a miképpen azok kívántak. ⁷ Se bálványimádók ne legyetek, mint azok közül némelyek, amint meg van írva: Leült a nép enni és inni, és felkeltek játszani. ⁸ Se pedig ne paráználkodjunk, mint azok közül paráználkodtak némelyek, és elestek egy napon huszonhárom ezren. ⁹ Se a Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek, és elvesztek a kígyók miatt. ¹⁰ Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülük zúgolódtak némelyek, és elvesztek a pusztító által. ¹¹ Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.

n Miért tör­ténhetett meg ez az óriási lemorzsolódás? Néhány ok van felsorolva. Az első a kívánság.

n A kívánság önmagában még nem bűn, hanem a kívánság tárgya határozza meg, hogy az Isten szerinti-e, vagy a Sátán eszköze.

n Azt énekeljük: Vágyom Jézus közelébe... Szeretnék Jézus folyton Veled járni... Vonj Uram, vonj engemet... Úgy szeretnék én szent lenni... És a 105. zsoltár 4. verse így szól: „Kívánjátok az Urat és az Ő erejét; keressétek az Ő orcáját szüntelen!” Szóval, a kívánság, vágyakozás nélküli élet nagyon sívár és üres lenne. Maga az Úr Jézus is így szólt: „Kívánva kívántam a húsvéti bárányt me­genni veletek, mielőtt én szenvednék" (Lk 22:15)

n Azonban a kívánság nem mindig jó tárgyra irányul. Máskor pedig nemcsak a tárgya, hanem amennyisége is lehet bűnös. Jakab apostol ezt írja: „Mert mindenki saját kí­vánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1:14- 15)

n A kívánság a kísértéshez van kapcsolva, amely bűnné érleli a kívánságot. Ez a lemorzsolódás egyik oka: a kívánság megfoganva bűnt szül.

n A bűn, amit a kívánság szült az izráelieknél, a bálványimádás volt.

n A bálványimádáshoz kultikus paráznaság kapcsolódott.

n Ezt követte az istenkísértés, az elégedetlenségből szár­mazó zúgolódás.

n A korinthusiaknál a bálványál­dozati lakomákon való részvétel könnyen vezethetett ezekhez hasonló bűnökhöz. Könnyen visszahúzta őket a régi életük iránti kívánság, és elmerültek a régi pogány istentiszteletük bűneiben. A valamikori megtérés nem zárja ki a lemorzsolódás veszélyét.

IV. A kísértés – 12-13. v.

¹² Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék. ¹³ Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.

n A végső ok, amiért a lemorzsolódások megtörténnek, a sátáni kísértés, amely bűnre késztet.

n Van, aki lebecsüli, aláértékeli a kísértést: aki azt hiszi, hogy áll. Aki bizonyos a maga hitben, és úgy gondolja, hogy senki és semmi sem veszélyeztetheti. Ez kóros önbizalom, nem pedig az Úrba vetett bizalom.

n Ne becsüljük alá a kísértéseket! A kísértés alábecsülése a Sátán malmára hajtja a vizet.

n Gyakran a friss, buzgó hívők kísértése vezet bukáshoz. Ők azok, akik nem ismerik még eléggé Isten igéjét, akik nem ismerik a hívő élet realitásait és kockázatait.

n A tapasztalt, szolgálatukat kiválóan végző hívő embereknél is előfordulhat kóros önbizalom. Ők úgy érzik, mivel fontos szolgálatot töltenek be, erősebbek másoknál. De ez nem mindig így van. A lelki erő nem azon múlik, hogy milyen szolgálatot végzünk, mert nem a szolgálat erősít meg a hitben. Csak annyira lehet erős egy szolgálattevő, amennyire ő maga is megéli azt az igét, amelyet prédikál. Aki áll, esetleg szolgálatban áll, vagy a szószéken áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

n Ennek ellenkezője is lehetséges: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.”

n Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kí­sérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.”

n Az Újfordítás itt azt mondja, hogy „emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket”. Pedig nincs olyan kísértés, amely emberi erővel megoldható lenne. Emberi erővel egyetlen kísértés sem oldható meg. Emberi kísértésről van szó, amely azt jelenti, hogy em­berre szabott, az embert kockára tevő kísértés. De nem megoldhatatlan, ha Jézus Krisztus segít­ségét igénybe vesszük. Az önmagunk ereje vagy hűsége nem elég. A Jézus Krisztustól kapott se­gítség vezet győzelemre.

n A kísértésben a hívő ember szenved, de nem bukik el benne.

n A baj akkor kezdődik, ha élvezi azt, és nem szenved benne! Ekkor áldozatául esik a kísértésnek.

n A kísértés szenvedést okoz, de el lehet szenvedni. Olyankor a Sátán támadja a lelkünket. Azért szenvedünk, hogy a kísértés ne váljék bűnné. De Isten nem hagy feljebb kísértetni, mint amit képesek lennénk elszenvedni. A kísértés érkezésével egyben, a kimenekedést is megadja. Így lehet elszenvedni azt, bűn­beesés, elbukás nélkül.

n „Senki se mondja, mikor kísértetik: Az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért.” (Jak 1:13) Isten senkit sem kísért, mivel nem célja az ember elbuktatása. Az érkező kísértés mellé megadja a szükséges bölcsességet, kitartást, erőt, kimenekedést, annak elszenvedéséhez.

n A kísértésnek korszakai vannak. Az Úr Jézushoz hasonlóan a Kísértő csak egy időre távozik el (Lk 4:13). A következő alkalmas pillanatig hagyta el, egy időre szűnt meg a koncentrált támadás. Ez a mi életünkben is így működik. A kísértés nem bűn, de magában rejti az elesés lehetőségét, ezért kockázatot jelent. Ezért a kísértések lehetőségeit is kerülni kell. „Ne vígy minket kísértésbe!”