Boldogok, akik sírnak
Boldogok, akik sírnak!
Máté 5:4
E második boldogmondás megtalálható úgy a Máté, mint a Lukács evangéliumában: „boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak”, valamint: „boldogok ti, kik most sírtok, mert nevetni fogtok”. E két feljegyzés között nincs ellentmondás, mert akár a sokasághoz intézett kijelentésként, akár a tanítványoknak mondott üzenetként értelmezzük, a lényeg ugyanaz. Még az sem jelent ellentétet, hogy Máté a hegyen mondott prédikációként írja le, míg Lukács szerint a síkságon elhangzott tanításként rögzíti, ugyanis egy fennsíkon elhangzó beszéd egyaránt lehet sík földön is és mégis hegyen.
Számunkra azért mindegyik boldogmondás magyarázatra szorul. Emberi ésszel nehezen értjük, hogyan lehet valaki boldog, aki éppen sír? A sírás szerintünk nem egyeztethető össze a boldogsággal. Mi általában úgy gondoljuk, hogy az az igazán boldog, akinek nincs oka sírni… Ha sírni kellakkor ez kizárja a boldogságot! Mert hát, hogyan is lehetnének boldogok azok, akik sírnak?
Mindnyájan boldogságra vágyunk. Ha így van, akkor meg kell értenünk és alkalmaznunk kell az Úr Jézus ezen szavait, amely a boldogság receptjét közli velünk. A boldogsághoz vezető nyolc lépcső ez. Mindegyik lépésnél boldog lehetsz, ha így teszel. E második lépcső arról szól, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Mivel Isten igéjéből nyilvánvaló az, hogy kétféle sírás van, előbb vizsgáljuk meg, melyik az a sírás, ami nem boldogít, majd azt, hogy melyik az a sírás, amely boldogít, és végül vegyük figyelembe a boldogító sírás akadályait is.
I.
Sírás, és az ezzel együtt járó szomorúság, kesergés, bánat, kétféle van. Az egyik sírás, amely a leggyakoribb, az a sírás, amely nem tesz boldoggá senkit, sőt, ellenkezőleg, boldogtalanná tesz. Pál apostol így említi ezt a második korinthusi levélben: „az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez” (2Kor 7:10). Van tehát kétféle szomorúság: egy Isten szerint való, és egy világ szerint való.
Milyen a világ szerint való szomorúság, amely nem okoz boldogságot?
Ez az a szomorúság, amikor valaki azért keseredik el, mert valamilyen bántalom, veszteség, sikertelenség, kudarc érte, ami miatt megsértődik, haragszik, nagy keserűség gyűl fel benne, és nem tud egyebet tenni, mint keserűségében sír és egyre csak sír. De csak azért sír, mert nem kapja meg azt, ami szeretne, amit betervezett! Valami nem úgy sikerült, ahogyan számította, nem azt várta, ami történt, és emiatt kiömlik belőle a felgyűlt fájdalom egy nagy zokogásban és sírásban. Ez a világ szerint való szomorúság.
A világ szerinti sírást akár ördögi sírásnak is nevezhetnénk. Ugyanis, ami halált szerez, az csak ördögi sírás lehet. Ott van például a Júdás esete, akiről azt olvassuk, hogy visszament a papokhoz és azt mondta, hogy megbánta, hogy ártatlan vért árult el. Akár meg is állapíthatjuk, hogy Júdás csakugyan megbánta azt amit tett. Bizonyosan kesergett és sírt is miatta! De az egy kétségbeesett sírás lehetett, egy olyan embernek a sírása, aki nem tudta kihez forduljon, nem látott kiutat, és csak annyit tudott mondani, hogy „bánom, bánom!” De bánata nem oda vezette, ahol a vigasztalást adják, ahol bocsánatot nyerhetett volna. Bűne miatt volt szomorúság a szívében, de az nem Isten szerint való szomorúság volt.
Saul királyról is azt olvashatjuk, hogy miután Sámuel meggyőzte őt bűne felől, azt mondta, hogy megbánta. Elkezdett szomorkodni. „Akkor monda Saul Sámuelnek: vétkeztem, mert megszegtem az Úrnak szavát és a te beszédedet. De mivel féltem a néptől, azért hallgattam szavukra. Most azért bocsásd meg az én vétkemet, térj vissza velem, hogy könyörögjek az Úrnak” (1Sám 15:24-25). Azonban Sámuel átlátott a szitán és látta, hogy a Saul szomorúsága nem igazi szomorúság, hanem csak amiatti képmutatásból mondja ezt, hogy ne kelljen megszégyenülnie a nép előtt. Világ szerinti szomorúság volt az, amely végül a halálát okozta.
Vannak emberek, akik így, képmutatásból nagyon jól tudnak sírni. Láthatunk embereket, akik törölgetik a szemüket, pedig könny nem jött ki rajta. Ők csak mutatják azt, hogy sírnak. Az Úr Jézus elítélte a farizeusokat, akik elváltoztatták arcukat, hogy az emberek böjtölésük miatti szomorúságukat lássák. Valójában azonban csak képmutatás és színjátszás volt az egész! Világ szerint való szomorúság volt az, amely nem boldogít senkit.
Olyat is láthatunk, ahol erőltetik a sírást. Az ilyen még a gyermekeknél is visszatetsző, hát még a felnőtteknél! Az ilyen embernek a sírása a gonoszságának a palástja, ürességének, tartalmatlanságának a rejtegetése. Képmutatás az is a javából. Spurgeon, a híres londoni prédikátor akkor említette ezt, amikor az életre szóló megtéréssel szembe állította a sokféle hamis és érvénytelen megtérést. Ezek között említi azt is, amikor valaki zokogva sír, de nem igazi bűnbánattal. Pedig a képmutató sírás nem lehet boldogító sírás! Ez is világ szerint való szomorúság.
Hadd említsem még meg a nem boldogító sírosok között azt, amikor valaki hiába fog sírni a bűnei felett a pokolban. Az Úr Jézus azt mondta, hogy ott lesz sírás és fogcsikorgatás! Sírás, amely őszinte bűnbánatból is fakadhat, de mindhiába: ott már túl késő lesz megbánni a bűnt. Csak a marcangoló lelkiismeret, az önvád, a keserűség, az elszalasztott alkalmak, a megtérésre kínálkozó lehetőségek elmulasztása okozza majd a sírást, amely boldogság helyett további keserűséget és fájdalmat idéz majd elő.
II.
De lássuk ezek után azt a sírást, amely boldoggá tesz. Tudjuk, hogy van ilyen sírás, mert az Úr Jézus azt mondja, hogy „boldogok vagytok ti, akik sírtok”. A boldogító sírás kétféle lehet: amikor önmagam miatt sírok, vagy amikor valaki másért sírok. E boldogmondás ilyenképpen kapcsolódik az előbbi és utóbbi mondáshoz. Ha önmagam miatt sírok, akkor azért vagyok boldog, mert én vagyok a lelki szegény, aki felett sírni kell. Ha pedig mások felett sírok, azért vagyok boldog, mert olyankor irgalmas vagyok, és az irgalmasok boldogok. De e kétféle boldogító sírásnak sorrendje van. Csak akkor boldogít a mások felett való sírásom, ha a saját bűneimet már elsirattam. Ha azonban magam felett még nem tudok sírni igazán, akkor a gyermekeim, hozzátartozóim, rokonaim, ismerőseim, munkatársaim gonoszsága vagy hitetlensége miatti sírásom nem tehet engem boldoggá. Azért nem, mert én magam is siralmas állapotban vagyok!
Magammal kell tehát kezdenem, utána sírhatok másokért is. Mindenekelőtt akkor leszek boldog, ha már magam felett sírhattam. A megtérés, a bűnbánat könnyeit kell előbb hullatnom, és bűneim terhét Isten elé kell vinnem, hogy Ő könyörüljön rajtam. Amikor meglátom hiányosságaimat, hálátlanságomat, lázadásomat, közömbösségemet, elveszett voltomat, akkor ez engem odakényszerít a kereszt alá, ahol nem tudok egyebet tenni, mint szívemben megkeseredni, és Jézus engesztelő áldozatát elfogadni. Ekkor rájövök arra, hogy énmiattam kellett Jézusnak meghalnia! Íme az Isten Báránya, aki az én bűneimért jött, hogy azokat elvegye! Ekkor átélhetem a szabadulást, amiért Jézus jött erre a földre! Ekkor a bánatom örömre fordul, a szomorúságomat boldogság váltja fel, és átélem azt, hogy boldogok, akik így sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!
Ez történt pünkösd napján több mint háromezer emberrel, akik hallgatták Péter prédikációját: előbb szívükben megkeseredtek, aztán örömest vették az ő beszédjét és megkeresztelkedtek mindnyájan. A sírásukat öröm váltotta fel.
Nincs igazi megtérés bűnbánat nélkül. A bűnbánatban pedig, ahogyan a szó is mondja, benne van a bánat, a sírás. Csak ezek lesznek boldogok. A megtérést követően Isten országa igazság, békesség és Szentlélek által való örömből áll. Az ilyenek örülhetnek az Úrban mindenkor. Azért boldogok, akik sírnak, mert Istentől nyernek vigasztalást. Ha azonban az örömet nem előzte meg a sírás, nem volt őszinte bűnbánat, akkor hiába a halleluja, az ujjongás… Az Írás azt mondja, hogy „jobb a siralmas házhoz menni, mert az arc szomorúsága által jobbá lesz a szív” (Préd 7:2). Ott ahol sírnak magába száll az ember és elgondolkozik. Boldogok, akik sírni tudnak önmaguk felett, bűneik felett, elrontott életük felett, téves döntéseik felett, megkeményedett szívük miatt! Ezeknek Jézus Krisztusban fel van kínálva a feloldozás, a vigasztalás, az öröm.
Ezért szól hozzánk most a felhívás Jóel második részéből, hogy „de még most is így szól az Úr: térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is. És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert könyörülő és irgalmas Ő, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű és bánkódik a gonosz miatt. Fújjatok kürtöt a Sionon; szenteljetek böjtöt, hirdessetek gyűlést! Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet; hívjátok egybe a véneket, gyűjtsétek össze a kisdedeket és a csecsszopókat; menjen ki a vőlegény az ő ágyasházából és a menyasszony is az ő szobájából. A tornác és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái és mondják: Légy kegyelmes, Uram, a te népedhez és ne bocsásd szidalomra a te örökségedet” (Jóel 2:12-17). Íme, még a papoktól is azt várja el az Úr, hogy sírjanak. Nemcsak azt, hogy prédikáljanak, szép szavakkal, érthetően, világosan, hanem azt, hogy sírjanak! Először önmagukért, hogy utána sírhassanak másokért is.
Több helyen olvashatjuk Isten igéjéből azt, hogy az Úr szolgái sírtak mások felett. Például Jeremiás, aki látta saját népének romlását, és azt mondta: „bárcsak éjjel, nappal sirathatnám az én népem leányainak megöltjeit” (Jer 9:1). Pál apostol azt mondta, hogy szüntelen való a szívének fájdalma népe miatt, akik nem akartak megtérni (Róm 9:2). A 119. zsoltárban a zsoltáros is erről tesz bizonyságot: „víznek folyásai erednek az én szemeimből azok miatt, akik nem tartják meg a te törvényedet” (Zsolt 119:136). Egyrészt tehát önmagunkért sírunk, utána pedig másokért, akik még nem tértek meg. A 137. zsoltárban előbb a Babilon vizeinél levők sírása van említve, de azután az a kívánság is, hogy az Úr bárcsak visszahozná a foglyaikat, mint patakokat a déli földön. Sírni önmagunk bűnei felett, aztán sírni másokért! Ez az a két sírás, amelyre nézve érvényes e boldogmondás ígérete.
Jézus is ezt tette: virágvasárnapján megállt az Olajfák hegyén, látta a várost és sírva fakadt! Körülötte ott volt a hozsannázó tömeg, az Istent dicsérő gyermekek sokasága, és Ő mégis sírt! Azért sírt, mert azok nem akartak megkeseredni, nem ismerték fel meglátogatásuk idejét.
Lincoln elnök azt mondta annak idején, hogy „nagyon sajnálom azt az embert, akinek nem fáj, amikor embertársát ostorozzák”. Jaj nekünk, ha nem érdekel a mások sorsa! Jaj nekünk, ha nem tudunk sírni a mások romlásán! Az Ige sírásra szólít fel: önmagad felett és mások felett. Ha ezt megteszed, boldog lehetsz. Térj meg az Úrhoz kesergéssel is és sírással is! Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!
III.
Miért nem tudják ezt sokan megtenni? Azért, mert a boldogító sírásnak akadályai vannak. A szent dolgok iránt érzéketlenné válhat a szív. A sok szenvedést, nyomorúságot látva már nem dobban meg a szív, nem tud sírva fakadni. Továbbá, nem tudunk sírni, ha szeretjük a bűnt. Ha szereted a bűnödet, akkor nem sírsz felette, hanem kimagyarázod, eltitkolod, dédelgeted és folytatod… Nem tudod odavinni a kereszt alá, sírva.
Másokat a félelem akadályoz meg a sírásban. Mit mondanak majd mások? Mi lesz a szomszédjaim, ismerőseim, gyermekeim véleménye, ha engem sírni látnak? Vannak, akik félnek a sírástól, mert keményeknek akarnak látszani, hajlíthatatlannak, olyanoknak, mint akiket nem lehet betörni, és ezért egy könnycseppet sem hullatnak.
Mások könnyelműségük miatt nem sírnak, halogatják bűneik rendezését, azt gondolva, hogy Isten úgyis megbocsát. Az ilyen önámítás megcsal, mert meggátol a sírásban.
Ámós próféta azt mondja: „jaj azoknak, akik gondtalanul, élnek a Sionon, akik elbizakodnak Samaria hegyén; akik a népek elejének elei, és akikhez jő az Izráelnek háza! Akik a veszedelem napját messze gondoljátok, és az erőszaknak széket emeltek; akik elefántcsont pamlagon hevernek, és az ő nyoszolyáikban lenyújtózkodnak, és a nyáj legjavából és a kihizlalt borjakból lakmároznak. Akik hárfa mellett dalolgatnak, és azt hiszik, hogy hangszereik a Dávidéi. Akik a bort serlegekkel isszák, és szín-olajjal kenegetőznek, és nem búsulnak a József romlásán.” (Ám 6:1-6) Ez utolsó mondatot mintegy összegezésként, következtetésként összefoglalja az előbbieket: ezek az emberek nem búsulnak József romlásán, nem tudnak sírni.
Ó, boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Olyan vigasztalásban részesülnek, amely egyedül Jézus Krisztustól jön. Sírás utáni vigasztalás ez, olyan vigasztalás, amely már itt a földön adatik az ilyen síróknak. Már itt a tied lehet a békesség és az öröm. „Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő kévéit emelve” (Zsolt 126:5-6). Kívánom ezt a boldogító, örömöt hozó sírást minden embernek. Ámen!
