A bibliai alkalmazásról szóló chicagoi nyilatkozat - I-IV. cikkely

A bibliai alkalmazásról szóló chicagoi nyilatkozat - I-IV. cikkely

Ez a nyilatkozat a harmadik és utolsó a három gyűlés közül, amit a Bibliai Tévedhetetlenség Nemzetközi Bizottsága (BTNB) támogatott.

Az első gyűlés (1978. október 26-28) adta ki a bibliai tévedhetetlenségről szóló chicagoi nyilatkozatot.

A második gyűlés (1982. november 10-13) eredményezte a bibliai hermeneutikáról szóló chicagoi nyilatkozatot.

Ez utolsó konferencia, a harmadik gyűlés (1986. december 10-13) vázolta fel a bibliai alkalmazásról szóló chicagoi nyilatkozatot. Ezzel a nyilatkozattal a BTNB-nek kijelölt munkája be lett fejezve, mivel a tévedhetetlenség hitelve a ma élő evangéliumi vezetők nagy számától így meghatározva, értelmezve és alkalmazva lett.

Megjegyzés

A harmadik gyűlés résztvevői aláírták az alábbi kijelentéseket és elutasításokat tartalmazó nyilatkozatot, a következő előszóval:

„Mint a BTNB harmadik gyűlésének résztvevője, aláírom ezeket a cikkelyeket, az ezek együttes üzenetével való egyetértésem kifejezéseként."

Kijelentő és elutasító cikkelyek

I. Cikkely: Az élő Isten

Kijelentjük, hogy az egy igaz Isten a teremtője és fenntartója mindeneknek.

Kijelentjük, hogy ez az Isten megismerhető az Ő kijelentése és tévedhetetlen Igéje által.

Kijelentjük, hogy ez egyetlen Isten örökkévaló három személyben létezik, mint Atya, Fiú és Szentlélek, akik közül mindegyik teljesen Isten.

Kijelentjük, hogy ez élő, cselekvő, beszélő Isten belépett a történelembe az Ő Fia, Jézus Krisztus által, hogy megváltást hozzon az emberi fajnak.

Kijelentjük, hogy Isten kijelentett jelleme és akarata minden erkölcsnek az alapja.

Elutasítjuk, hogy a Szentírás emberi nyelve nem megfelelő arra, hogy tájékoztasson arról, hogy kicsoda vagy milyen az Isten.

Elutasítjuk, hogy a Szentháromság hitelve ellentmondásos vagy elfogadhatatlan lételméletre alapulna.

Elutasítjuk, hogy az Istenről szóló álláspontot egyeztetni kellene a modern gondolkozással, amelyben nincs hely a bűn és megváltás fogalmának.

II. Cikkely: A Megváltó és munkája

Kijelentjük, hogy Jézus Krisztus igazi Isten, az örökkévalóságtól kezdve az Atyától származik, és igazi ember, Aki Szentlélektől fogantatott és Szűz Máriától született.

Kijelentjük, hogy a Jézus Krisztus személyében található elválaszthatatlan egység az Ő teljes istensége és teljes embersége között lényeges az Ő megváltó munkájára nézve.

Kijelentjük, hogy Jézus Krisztus, az Ő helyettes szenvedése, halála és feltámadása folytán, az egyetlen Szabadítója és Megváltója a világnak.

Kijelentjük, hogy a megváltás egyedül Jézus Krisztusban való hit által van.

Kijelentjük, hogy Jézus Krisztus, ahogyan a Szentírás kijelentette, a kegyes élet legmagasabb példája, és ez élet benne és általa a miénk is.

Elutasítjuk, hogy a Szentírás bármilyen kijelentést vagy kínálatot biztosítana a megváltásra, kivéve a megfeszített és feltámadott Krisztus megváltó munkája alapján.

Elutasítjuk, hogy azok, akik Krisztus nélkül halnak meg, üdvözülhetnének az elkövetkező életben.

Elutasítjuk, hogy azok a személyek, akik képesek értelmi döntésre, megváltva lehetnének a bibliai Krisztusban való személyes hit nélkül.

Elutasítjuk, hogy megfelelne a Szentírás tanításának Jézus Krisztus bemutatása, mint erkölcsi példa az ő istenségére és helyettesítő váltsághalálára való utalás nélkül.

Elutasítjuk, hogy az Isten szeretetének és igazságának megfelelő megértése garanciát jelentene az egyetemes megváltás reménységére.

III. Cikkely: A Szentlélek és munkája

Kijelentjük, hogy a Szentlélek a szentháromság istenség harmadik személye és az Ő munkája lényeges a bűnösök megváltásához.

Kijelentjük, hogy Isten igazi és üdvözítő ismerete az Isten Szentlelke által adatik, ahogyan ő igazolja és megvilágosítja a kanonikus Szentírás igéjét, amelynek Ő elsődleges szerzője.

Kijelentjük, hogy a Szentlélek irányítja Isten népét, bölcsességet adva nekik a Szentírás alkalmazására a modern kérdésekben és mindennapi életben.

Kijelentjük, hogy a gyülekezet imádatának és közösségének elevensége, a bizonyságtevésben való hűsége, a tanúskodásban való eredményessége és a misszióban való ereje direkt módon függ a Szentlélek erejétől.

Elutasítjuk, hogy bármilyen nézet, ami kétségbe vonja Isten három-személyiségét, összeegyeztethető lenne az evangéliummal.

Elutasítjuk, hogy bárki szívből vallhatná Jézus Krisztust Úrnak, a Szentlélek nélkül. 

Elutasítjuk, hogy a Szentlélek, az apostoli korszaktól mostanig, vagy most, adott volna normatív kijelentést a gyülekezetnek.

Elutasítjuk, hogy ébredésnek lehetne nevezni bármilyen mozgalmat a gyülekezetben, ami nem hozza magával Isten ítéletének és Krisztus irgalmának mélyebb ismeretét.

IV. Cikkely: A Gyülekezet és missziója

Kijelentjük, hogy a Biblia kanonikus tekintélyét annak Szentlélek általi ihletése adja, és a gyülekezet szerepe az volt és most is az, hogy felismerje és hirdesse annak autoritását.

Kijelentjük, hogy az Úr Krisztus megalapította az Ő gyülekezetét a földön és uralja azt az Ő Igéje és Lelke által.

Kijelentjük, hogy a gyülekezet apostoli, úgyhogy fogadja az apostoli hitelveket, azokra épül, ahogyan azok a Szentírásban meg vannak örökítve, és folytatja az apostoli evangélium hirdetését.

Kijelentjük, hogy a helyi gyülekezetek azonosító jegyei az Isten Igéjének hűséges vallása és hirdetése, és a keresztségnek és az úrvacsorának felelősségteljes kiszolgálása.

Kijelentjük, hogy a gyülekezetek alá vannak rendelve Krisztus Igéjének, úgy a gyakorlatukban, mint a hitelveikben.

Kijelentjük, hogy a helyi gyülekezet iránti elkötelezettség mellett a hívők megfelelően bekapcsolódhatnak a gyülekezettel párhuzamos szervezetek szakosított szolgálatába is.

Kijelentjük, hogy Krisztus arra hívja Gyülekezetét, hogy szolgáljon Neki imádással, táplálással és hitvallással, mint az Ő népe a világban.

Kijelentjük, hogy Krisztus kiküldi a gyülekezetet az egész világba, hogy a bűnös emberiséget hitre, megtérésre és igazságosságra szólítsa fel.

Kijelentjük, hogy a Szentírás egységessége és érthetősége arra bátorít, hogy keressük a hívők közötti hitelvi különbségek megoldását, és így bizonyítsuk Krisztus gyülekezetének egységét.

Elutasítjuk, hogy a gyülekezet adhatna kanonikus autoritást a Szentírásnak.

Elutasítjuk, hogy a gyülekezet az emberek akaratára vagy hagyományára épülne.

Elutasítjuk, hogy a gyülekezet megköthetné a lelkiismeretet, Isten Igéjét kivéve.

Elutasítjuk, hogy a gyülekezet szabaddá tehetné magát Isten írott Igéjének tekintélyétől, és mégis érvényes fegyelmet gyakorolhatna Krisztus nevében.

Elutasítjuk, hogy a gyülekezet alkalmazkodhatna egy sajátos kultúra követelményeihez, ha azok ellenkezést követelnek a Szentírás kijelentésével, vagy korlátozzák a hívők lelkiismeretének szabadságát.

Elutasítjuk, hogy különböző kulturális helyzetek érvénytelenítenék a férfi-nő egyenlőségét, vagy azok szerepének bibliai követelményeit a gyülekezetben.

Megtérésem története

Megtérésem története, 
ahogyan elhangzott Szatmárnémetiben 2002. június 30-án. 

A Biblia könyvei

Az Isten szavát megtaláljuk leírva

A Bibliában szép sorban:

Mózes öt könyvét az Ótestamentumban,

Józsué, Bírák, Ruth követik nyomban.

Sámuel, Királyok, Krónikák utánuk,

Két-két könyvre lévén felosztva mindhármuk.

Ezsdrás, Nehémiás, Eszter, Jób sorára

Következik Dávid százötven zsoltára.

A bölcs Salamon Példabeszédjeire

Jön a Prédikátor és Énekek éneke.

Ézsaiás, Jeremiás mennek,

Siralmai jövén mindjárt ugyanennek.

Ezékiel, Dániel, Hóseás és Jóel,

Ámós, Abdiás és Jónás,

Mikeástól Náhumhoz, majd Habakkukhoz érünk,

Zofóniásról Haggeusra térünk.

Mégcsak Zakariás és Malakiás jönnek,

És vége van az Ószövetség könyvének.

Máté nyitja meg az Újszövetség könyvét,

Márk, Lukács, János követik ösvényét.

Az Apostolok Cselekedetei után találjuk

A Szent Pál leveleit:

Az elsőt intézi a Rómaiakhoz,

A két ez utánit a Korinthusiakhoz.

Galácia, Efézus, Filippi és Kolossé városit

Csak egy-egy illeti,

Viszont két levél szól Tesszalonikába és Timótheusnak,

De csak egy Tituszhoz, Filemonhoz, Zsidókhoz is végre,

Összes számok ekként mennek tizennégyre.

Jakab után érjük Péter két levelét,

Három hordja János-, egy a Júdás nevét.

Jelenések könyve áll legesleghátul,

Szent Jánostól, amaz evangélistától.


2015. május 2 - kiegészítés: 
Egy más, de hasonló megfogalmazásban így is lehet mondani:

Mózes írt öt könyvet, elsőt teremtésről.

Másodikat Izrael kijöveteléről.

Harmadikat Lévi nemzete tisztéről. 

Negyediket a nép megszámlált rendjéről.

Ötödikbe tette a törvénynek mását.

Mely után, Józsué vagyon és a Bírák,

Ruth asszony; Sámuel, Királyok. Krónikák

Két-két könyvben írták meg a zsidók dolgát,

Ezsdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok.
Példabeszédeknek Prédikátor társok.

Énekek éneke, próféta mondások.

Ezek után esnek, kiknek így van számok:

Ézsaiás első, Jeremiás menten,

Siralmival együtt, aztán Ezékiel.

Dániel, Hóseás, Jóél, Ámos renddel.

Abdiás Jónással, Mikeással egyben.

Náhum következik együtt Habakukkal,

Zofoniás. Haggeus és Zakariással.

Malakiás végső, s e hármak sorával

Nagy fogság után szóltak látásokkal.

Máté nyitja meg az Újszövetség könyvet.

Márk. Lukács és János követik ez ösvényt

Sorban Apostolok Cselekedeteit,

Utánuk találjuk Szent Pál leveleit

Az elsőt intézi a Rómaiakhoz.

Két ez utánit a Korinthusiakhoz.

Sorban Galácia, Efézus, Pilippi,

Kolossé városit csak egy-egy illeti.

Thesszalonikába és Timótheushoz

Viszont kel levél szól, de csak egy Titushoz.

A Filemonhoz írt kis levelet ráadd!

Összes számuk ekképp tészen tizenhármat.

Magányosan áll a Zsidókhoz írt levél,

Nagy szerzője benne névtelenül beszél.

Jakab után érjük Péter két levelét.

Három hordja János, egy a Júdás nevét.

Jelenések könyve áll legeseleghátul,

Szent Jánostól, amaz evangélistátul.

Az ország, a hatalom és a dicsőség - Mt 6:13c

Az ország, a hatalom és a dicsőség
Mt 6:13c

Ebben a sorozatban utoljára állunk meg az Úrtól tanult imádság mellett, az utolsó, befejező mondat mellett. Az imádság szerkezete szerint a rövid bevezető megszólítás után először a Te-kérések, aztán a mi-kérések következnek sorra. A kérések után jön a befejezés, a záró mondat, ami egy doxológia, vagyis Istent magasztaló, dicsőítő, liturgikus áldásmondás.
Többen gondolják azt, hogy eredetileg ez nem hagyta el az Úr Jézus ajkát, mivel több fontos kéziratból hiányzik, és Lukács evangéliumából is. Mégis úgy gondolom, hogy nincs semmi tévedés, ez tökéletesen odaillik az imádság végére. „Tied az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké” - mondja az Úr Jézus befejezésül, mintegy Istennek tulajdonítva mindent.
Nem önmagammal kell befejeznem az imádságot, hanem Istennel. Nekem orcám pirulása, méltatlan és érdemtelen vagyok az előbbieket kérni, mivel Istené minden. Nehogy mi kerüljünk még imádságunk középpontjába is, hiszen itt igazán nem a mi akaratunk vagy elképzelésünk a fontos. Még az előbbi kérések is akkor kerülnek a megfelelő helyre, ha Isten után következnek. Vele kell kezdenünk, és Vele kell befejeznünk az imádságot. Kéréseinket és könyörgéseinket hálaadással kell tárnunk Isten színe elé. Ő kell legyen minden, mindenekben.
A Miatyánkot befejező mondat három dolgot tulajdonít Istennek: az országot, a hatalmat és a dicsőséget. Ezeket fogjuk most sorra venni.

I.
Először tehát „Tied az ország”.
Ez azt jelenti, hogy Isten tulajdona az az ország is amelyben élünk. Az Úr Jézus elismerte az államhatalmat, még a rómaiak hatalmát is, pedig annak idején ők a zsidó állam leigázói voltak. De azt mondta: „adjátok meg a császárnak ami a császáré és az Istennek, ami az Istené” (Lk 20,25).
Három intézmény van, amit nem ember alapított, hanem Isten. Az egyik a család. Ezt nem ember találta ki, és Isten úgy tervezte meg, hogy az emberi társadalom alapsejtjét képezze. Ezért ha a család nincs a helyén, akkor minden összeomlik. A második az államintézmény, a harmadik a gyülekezet. A Gyülekezet Isten műve, nem emberé, ezért, a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta. De Pál apostol azt mondja, hogy államhatalom sincs, hanem csak Istentől. Ez valójában ugyanazt jelenti, mint az, hogy az ország Istené.
Minden ország határok közé van szorítva. A határok Isten gyermekei számára nem olyan lényegesek, mint azok számára, akik nem tartoznak Isten családjához. Mi tudjuk, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük, mert a mi országunk a mennyekben van, ahonnan a Megtartó Jézus Krisztust is várjuk. A határok igazi átjárhatóságát a Jézus Krisztusba vetett hit érheti el. Általa lehetünk igazán testvérek, bármilyen nemzetűek, nyelvűek, származásúak legyünk. Bárhol lennénk, ez a föld nem hazánk, ezért a földi országhatár kevesebbet jelent, mint másnak. Mi tudjuk, hogy Istené az ország. Isten húzza meg a vonalat, ott ahol Ő akarja. Nem egy diktátor kezében van az sorsunk, hanem Isten kezében van, mivel az ország az Övé. „Az Úré a föld és annak teljessége. A föld kereksége, s annak lakosai.” (Zsolt 24,1)
Pál apostol akkor amikor Athénben prédikált, bizonyságot tett többek között arról is, hogy „Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a Földnek egész színén meghatározva eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait” (ApCsel 17,26). Ebből következik, hogy nem véletlen az, hogy mint magyarok, Erdélyben születtünk, amely Romániához tartozik. Mint Isten gyermekei, tudjuk, hogy az ország Istené, és Ő határozta meg születésünk idejét és helyét. Ő az, Aki tudja miért születtünk vagy nem születtünk négernek, cigánynak, amerikainak, németnek és így tovább. Ezért nem tekinthetjük szerencsés dolognak azt, mikor valaki kitépi a gyökereit innen - mondjuk Erdélyből, - és megpróbálja magát beplántálni Budapestre vagy New Yorkba. Persze, lehetnek kivételek, de a szabály az, hogy Isten meghatározta lakásunk idejét és határait. Ha valaki beleszól Isten dolgaiba, ezzel fölé helyezi magát Isten bölcsességének, és nem ismeri el, hogy Istené az ország. Pedig ezt még a fáraónak is, majd Nabukodonozornak is el kellett ismernie. Ők végül meg is értették, hogy Istené az ország, és annak adja, akinek akarja.
Ábrahámnak az Úr kijelentette: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őt négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én. ...Csak a negyedik nemzedék tér meg ide. Mert az emoreusok gonoszsága még nem tölt be.” (1Móz 15,13-16) Világos, hogy Isten volt az, aki Kánaán földjét Izraelnek adta. Nem az ő kézívük, nem az ő harci technikájuk, bölcsességük vagy erejük szerezte számukra az országot. Az ország Istené, és annak adta, akinek akarja.
Ézsaiás idejében Ákháznak kellett megértenie azt, hogy ha Istenben bízik, nincs senki, akitől félnie kellene. Sajnos, a király nem merte magát Istenre bízni. Inkább Asszíria királyához fordult segítségért. Krónikák 2. könyvének 28. részében azt olvashatjuk, hogy „Az Úr az ő Istene őt a Szíriabeli király kezébe adta, és őt igen megverték és sok foglyot hurcoltak el tőle, akiket Damaszkuszba vittek. Izrael királyának kezébe is adaték, és az is igen megverte őt. Pekah, Izrael királya egy nap levágott Júdából százhúszezer embert, mind vitézeket.” Végül Ákháznak mégis meg kellett értenie, hogy az ország Istené. Később Ezékiás király, mivel az Úrban bízott, nagy szabadulásban volt része: eljött az Úr Angyala és levágott az asszír seregben 185000 embert.
Tied az ország. Igen, ez akkor is igaz, ha elnökök és kormányok váltják egymást, ha a politikai irányzattól változik is. Semmi hatalmuk nem volna, ha fentről nem adatott volna nekik. Mert az ország Istené.

II.
Sőt, Istené a hatalom is.
Mit értünk ez alatt? Azt, hogy neki abszolút tekintélye van, abszolút hatalma. Az embereknek Isten kölcsönöz, Isten delegál a maga tekintélyéből, saját hatalmából. Ezt tette Ádámmal, amikor reá bízta a teremtett világot, hogy hajtsa birodalma alá, és uralkodjon fölötte. Ugyanez érvényes a családi, a gyülekezeti rendre, de érvényes az ország rendjére nézve is. Mivel a hatalom valójában Istené, ezzel nem élhet vissza a férj a családban, sem a lelkipásztor a gyülekezetben, de sem az elnök vagy a kormányzó az országban. Ez még a demokratikus választások és döntések értékelését is befolyásolja, mivel Isten gyermekei tudják, hogy akkor valójában nem a nép akarata érvényesül, hanem Istené. Az övé a hatalom.
Góliát azt hitte, hogy nagy hatalma van. De Dávid Isten hatalmával szembe szállt vele, és legyőzte. Nem azért, mert Dávid hatalmasabb volt Góliátnál, hanem azért, mert Isten Dávidnak kölcsönözte a hatalmat. Ez így van manapság is: Isten adja a hatalmat azoknak, akik uralkodnak. Tanítványainak is azt ígérte: „vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljön reátok, és lesztek nékem tanúim...” (ApCsel 1,8) Így Krisztus erejével és hatalmával, az Ő követségében indulhatunk az evangéliummal, amely Istennek hatalma. (Róm 1,16) Úgy kell prédikálnunk, mintha Krisztus prédikálna, hiszen az Ő küldetésében vagyunk.
Jézus Krisztus nem úgy prédikált, mint a farizeusok, hanem mint akinek hatalma van. Ugyanezzel a hatalommal ment Péter is meg János is, akik a jeruzsálemi Templom Ékes kapujában meggyógyítottak egy sántát. Azt mondták, nem ők tették, hanem az a Jézus, akit megfeszítettetek. Az Ő nevében van a hatalom. (ApCsel 3,12. 16) Pál apostol is tudta, hogy akkor van ereje mindenre, ha Krisztus megerősíti. (Fil 4,13) Mivel nemcsak az ország, hanem a hatalom is az Istené.

III.
Végül ott van a harmadik félmondat is, amely azt mondja: „Tied a dicsőség.” Ez a három össze van kötve egymással, de azt hiszem mindenek felett e harmadikat szokták Istentől legtöbbször ellopni: a dicsőséget.
Egy igehirdető mesélte, hogy valahol egy munkahelyen sikert könyvelhettek el, de az egyik munkás kikérte magának, hogy az az ő érdeme. A munkatársak enyhén, szelíden próbálták megmagyarázni neki, hogy azért mégiscsak csapatmunka volt, mégsem egyedül ő áll dolgok mögött. Nagy nehezen beadta a derekát és elismerte, hogy nemcsak egyedül ő cselekedte, de még akkor is azt hajtogatta, hogy a dicsőség, az egyedül mégiscsak az övé. A kollégái reáhagyták: na jó, legyen a tied.
Nagy kérdés ez: kié a dicsőség? Isten azt mondja, hogy dicsőségét másnak nem adja. (Ézs 42,8). Meg kell tanulnunk a zsoltárossal együtt mondani: „Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget, a Te kegyelmedért és hívségedért!” (Zsolt 115,1) Isten magának követeli a dicsőséget, és nem engedi, hogy mások bitorolják azt.
Józsué, amikor Aiban vereséget szenvedett Izrael serege, leborult imádkozni az Úr elé, és végül azt kérdezte, „mit fogsz cselekedni most a Te nagy nevedért?” (Józs 7,9) Tudta, hogy saját érdemeire nem hivatkozhat, a vének vagy Izrael érdemeire sem. Egyedül Isten neve maradt: Isten dicsősége. Soli Deo Gloria: Egyedül Istené a dicsőség. Mózes csupán egyszer tulajdonította el magának és Áronnak az Istennek kijáró dicsőséget, és amiatt nem mehetett be Kánaán földjére.
Nagyon sokan itt buknak el: elfelejtik, hogy Istené a dicsőség. Gedeon itt kísértetett meg. Saul is önmagának állított emlékoszlopot, a győzelem után. (1Sám 15,12) Látnunk kell állandó érdemtelenségünket, méltatlanságunkat, hogy a dicsőséget Istennek adhassuk.
De ezt a dicsőséget mi is hordozhatjuk. „Átváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3,18) Valamikor mi is szűkölködtünk Isten dicsősége nélkül. De eljött az Úr Jézus Krisztus, Aki Isten dicsőségének a visszatükröződése (Zsid 1,3), hogy bennünket megdicsőítsen. Főpapi imájában azt mondta: „Atyám, akarom, hogy akiket nékem adtál ott legyenek, ahol én vagyok, hogy meglássák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál. Én azt a dicsőséget amelyet nékem adtál, őnékik adtam.” (Jn 17,24. 22) Így lettünk mi a dicsőség gyermekei. Isten dicsőségét hordozhatjuk, tükrözhetjük, mint akik Isten jelenlétében élünk. Mózesnek sugárzott az arca, amikor Isten társaságából lejött a nép közé. Így sugározhatjuk mi is az ő dicsőségét az emberek között, alárendelve magunkat az Ő akaratának, tudva, hogy Övé az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.

„Szabadíts meg!” - Mt 6,13/b

„Szabadíts meg!”
Mt 6,13/b. Mt 17:14-21

Az Úrtól tanult imádság utolsó kérése két részből áll. Az első része a kísértéseinkkel foglalkozott, a második része kiegészíti és tovább viszi az előbbi témát, és a gonosztól való szabadulást kéri. „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” A két kérés ellentétbe van állítva. Az első még a bűnbeesés előtt hangzik, de a másik már utána. Az első a gonosz munkájának körülményeitől kér felmentést, annak lehetőségét akarja elvágni, míg a második már a gonosz hatalma alól vágyik a szabadulásra, a bűn rabságától kíván megmenekülni.
Külön kell tehát vennünk a „szabadíts meg a gonosztól” kérést, mivel ez egy lépéssel többet kér, mint a „ne vígy minket kísértésbe.” Most azt az induktív módszert kívánom követni, amit épp a Miatyánk utolsó kérésével kapcsolatban ajánlanak egyik homiletikai tankönyvben.
Az első kérdés, amit fel kell tennünk, az, hogy szükségünk van-e szabadításra? Továbbá, tudnunk kell, hogy részesültek-e szabadulásban valakik a múltban vagy a jelenben? Végül, azt is tudnunk kell, hogy most hogyan szabadulhatunk meg a gonosztól?

I.
Kezdjük tehát azzal a kérdéssel, hogy szükségünk van-e szabadításra? Kell-e nekünk imádkoznunk egyáltalán ez utolsó kérést a Miatyánkból, vagy kihagyhatjuk azt? Komolyan gondoltad-e már legalább egyszer ezt az imádságot, és benne ezt a kérést? „Szabadíts meg a gonosztól!” - nem tűnik ez divatjamúlt, ósdi kifejezésnek? Csakugyan úgy hiszed, hogy a gonosz hatalmat vett rajtad, és szabadulnod kell?
Mintha az lenne látható sokak életéből akik ezt az imádságot mondják, hogy kérik a szabadítást, de nem kívánják azt most, azonnal vagy teljesen. „Szabadíts meg, de ne olyan nagyon, ne olyan kimondottan, vagy úgy, ahogy én gondoltam és főleg akkor, amikor én erre kész leszek...” Ez az, amit érezni lehet sokak imádságából, amikor az Úrtól tanult imádság utolsó kérését mondják.
Mire is gondolunk akkor, amikor a gonoszt említjük? Talán a betegségre, a szenvedésre, a félelemre, a teherviselésre, mások rosszindulatára vagy egyébre, amelyektől szabadulni szeretnénk? Vagy a népszerűtlenségtől, a nehézségektől, a harcoktól, esetleg fegyelemtől akarunk szabadulni? Van-e valaki, aki most ezt a kérést mondva, nem látja maga előtt annak valódi jelentését, azt a nagy szükséget, amiért ezt kérni kell? Ha körülnézünk, mindenütt láthatjuk az emberi gyengeséget és nyomorúságot. Láthatjuk a gonosz elterjedését. Még nem is számoltuk össze az összes terheket, az összes panaszokat, az összes jajokat, hogy annak értemében kérjük: szabadíts meg a gonosztól.
Kell-e nekünk szabadítás? A Bibliában több, mint 400-szor van említve a szabadulás szó. Van-e valami, amiből szeretnél szabadulni most? A harmadik világ nyomorultjai ez alatt azt értik, hogy a politikai és gazdasági rabságból kell szabadulniuk. Valahogy úgy, mint ahogy Izrael népe megszabadult Egyiptomból.
Van-e szükség szabadulásra, olyan szabadulásra, amilyenről az Úr Jézus beszél?
Kérdezd meg az összetört szíveket a romba dőlt otthonokból. Kérdezd meg a kocsmákban azokat, akik összetört álmaikat mámorba temetik. Kérdezd meg a kórházakban fekvő összetört testeket. Van-e valakinek szüksége szabadításra? Kérdezd meg a börtönökben élőket: kell-e szabadítás a gonosztól? Kérdezheted a munkahelyeden, a piacon, az iskolában. Kérdezheted a sokezer magyar alkoholistát. Kell-e valakinek szabadítás? Kérdezd meg a rohanókat, aztán azt a több mint száz magyart, akik öngyilkosságot kíséreltek meg az elmúlt héten. Ők saját kezük által akartak megszabadulni. Kérdezd meg azokat, akiket eltemetett az élet, a családi gondok, a bajok, a terhek tengere. Azokat is, akik már nem is tudnak érthető hangon beszélni, csak feltekintenek az égre és suttogják: ó Isten, ó Isten, ó Isten... Kell-e valakinek szabadítás? Nézz szét: Lásd a pénz szerelmét, amely minden rossznak gyökere! Lásd az elvilágiasodás mindent elárasztó hullámát! Lásd ez az élvezet-őrült társadalmat! Mikor mindezt felmérted, azután kérdezd meg: van-e itt valakinek szüksége szabadítása? Azt hiszem azonnal rájössz arra, hogy ez nem kérdés. A szükség általános. A válasz egyértelmű: igen, sürgősen szükségünk van szabadításra. Szabadítás nélkül menthetetlenül elveszünk. Jézus Krisztus tehát nem hiába tanította tanítványait így imádkozni: „szabadíts meg a gonosztól”.

II.
A második kérdés az kell legyen, hogy részesült-e valaki szabadításban a mi időnkben? Vagy csak Gedeonék, Dánielék, Józsefék és mások szabadultak meg a bibliai időkből? Ma már nem szabadul meg senki?
Vannak, akik szabadító szemináriumokra invitálnak, ahol egy kevés hozzájárulással garantálják a szabadítást a démonoktól. Ma már szinte az őrültségig fokozódik az összpontosítás a démonokra, a megszállottságra, a horoszkópokra, az okkult dolgokra. Olyan is van, ahol az álmosság ördögét, a balkezesség ördögét, a kényelem és lustaság ördögét próbálják kiűzni. Démont látnak minden bokor mögött, ott is, ahol nincsenek bokrok. Sokan olyasmitől akarnak szabadulni, amit rosszindulattal sem lehet gonosznak nevezni. Nagyon sokan csupán kuriózumnak, valamilyen egzotikumként fogják fel a szabadítást. De ilyen szabadításra nincs szükség.
Ez arra az emberre emlékeztet, aki anti-elefánt sípot hordozott a nyakában. Azt hajtogatta, hogy az a kicsi piros fütyölő igazi elefánt-biztos fütyölő. Megőriz attól, hogy az elefántok eltapossanak. Belefújt, hogy mindenki hallja. Némelyek az árára voltak kíváncsiak, mások csodálták. És voltak, akik megjegyezték, hogy ezer kilométer körzetben nem található egyetlen elefánt sem. Erre az volt a válasz, hogy íme, az anti-elefánt síp nagyon hatásosan működik.
„Szabadíts meg minket” - de milyen gonosztól?
Ifjak néha arról tesznek bizonyságot, hogy Isten megszabadította őket az italtól, a kábítószertől, az erkölcstelenségtől, az öngyilkosságtól vagy valamilyen más káros ördögi körből, a gonosztól. Mások arról tettek bizonyságot, hogy Isten megszabadította őket egy betegségből, akkor amikor az orvosok már lemondtak róla. Autó szerencsétlenségből, szélvihar pusztításaiból, a háború borzalmaiból vagy a fogságból is sokan megszabadultak. Olyanok is vannak, akik megszabadultak az üres vallásoskodástól, a pénz szerelmétől, a depressziótól, a képmutatástól, a csalás és hazugság dzsungeléből.
„Szabadíts meg!” De mindentől? Azonnal? Láttál-e már valakit, aki segített volna a bábnak, hogy megszabaduljon belőle a pillangó, mielőtt eljött volna annak az ideje? Megszabadítható-e a tojásból kibújó kiscsibe időnap előtt? Vagy a gyermek a négykézláb mászástól. Helyes-e ha megakarunk szabadulni minden mocsoktól - mosdás nélkül? Minden adósságtól - fegyelem nélkül? Minden veszélytől és csalódástól - tanulás nélkül? Minden betegségtől orvosság nélkül? Hallottál-e valakiről, aki megszabadult volna a haláltól, legalább néhány ezer évre?
Nyilvánvaló, hogy a szabadulás csak a gonoszra vonatkozik. Ne is próbálj másféle szabadulást kérni, mivel Jézus nem arra tanít.
A gonosztól való szabadulásnak hosszú története van. Nemcsak a felvilágosodásról, a reformációról, a forradalmakról kell beszélnünk, hanem arról a szabadulásról is, amit egyéneknek adott Isten. „Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” Isten lelke által sokan megszabadultak a gonosztól. Tisztátalan múltjuk, vádoló lelkiismeretük, szennyes szívük, rablánc alatt sorvadó életük egyszerre szabad lett és tiszta. Ő ma is teljes, azonnali és rendkívüli szabadítást képes nyújtani. Meg tud szabadítni, úgy, ahogy Bartimeus megszabadult vakságától. Ahogyan a három zsidó ifjú megszabadult Babilonban. Ahogyan Eszter idejében megszabadultak a halálra ítéltek, ahogy megszabadult Ezékiás betegségéből, Naámán leprájától, Jónás a hal gyomrából, és Elizeus Szennakherib seregétől. Ahogyan a tékozló fiú megszabadult, vagy az öldöklő Saulus, a megszállott Mária Magdolna, és sokan mások. Van szabadulás!

III.
Most már csak az kérdezném, hogy van-e valaki, aki komolyan gondolja ez utolsó kérést a Miatyánkból? Van-e valaki, aki meg akar szabadulni? Nem akármilyen hatalomtól, hanem a gonosztól.
Nem mondhatod minden tettedre, hogy az ördög késztetett reá, de ha úgy történt is, lett volna hatalmad ellenállni mielőtt leigázott volna. „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (1Pt ) „A bűn az ajtó előtt leselkedik, de te uralkodjál rajta!” (1Móz 4, ) Nem álltál ellene, nem uralkodtál rajta, ezért most szabadításért kell könyörögnöd. Bátran kérheted ezt, hiszen maga Jézus biztat rá: „Ti azért így imádkozzatok: ...szabadíts meg a gonosztól!” Isten szabad népet akar magának. Jézus neve épp Szabadítót jelent: Ő azért jött, hogy megszabadítsa népét bűnéből. A prófécia szerint, melyet az Úr első prédikációjában idézett, azért jött, hogy „megszabadítsa a foglyokat... hogy szabadon bocsássa a megkínzottakat”. (Ézs 60,1-2. Lk 4,18-19)
A történelem bizonyítja, hogy Isten meg tud szabadítani a gonosztól. Körülötted sokan bizonyságot tehetnek erről, mert átélték ezt. A Biblia mondja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15) „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róm 10,13) Kérheted tehát, Atyám, szabadíts meg a gonosztól! Az irigységtől, a szeretetlenségtől, a megbocsátani nem tudó lelkülettől, a közömbösségtől, a makacsságtól, büszkeségtől, önzéstől, ital-, dohány-, vagy egyéb szenvedélytől. A gonosztól.
Ha már átélted ezt a szabadítást, amit Isten adhat, akkor hálát adhatsz érte. Ha pedig most kel kérned, mert rájöttél, hogy a gonosz halamat vett rajtad, akkor bátran tedd rá ujjadat arra a bűnre, valld meg Isten előtt rabságodat, és kérd tiszta szívből: „Szabadíts meg a gonosztól!” Megtapasztalhatod, hogy Isten csakugyan meg tud szabadítani.