Három lelki axióma - 4Móz 11,24-29

Ma, Pünkösd ünnepének utolsó nagy napján, Kalotaszegen jártam. Délelőtt Kalotaszentkirályon, délután pedig Kiskapuson és Magyarlónán szolgáltam. Az Úr áldja meg a kalotaszegi gyülekezeteket és lelkipásztorokat! Ahol pedig nincs, oda rendeljen szíve szerint való pásztort!
Ma újra idemásolok egy régebben írt pünkösdi prédikációmat.

Három lelki axióma

4Móz 11,24-29

Egy Ószövetségi történet áll előttünk. Talán ismerős is valamennyire azok előtt akik rendszeresen olvassák a Bibliát, és ebben az esetben az előzményeket is valószínű ismerjük. Egy gyülekezet, és annak vezetője mutatkozik be előttünk. A nép sír, és Mózes is nagyon el van keseredve. Így elkeseredve talán még nem is láthattuk ezt az embert: azt gondolja, hogy neki nem érdemes élni. „Vedd el az én életemet, haljak meg” - mondja az előbbi versekben. Az Úrnak nem tetszik a nép lázadása, Mózesnek nem tetszik Isten haragja. A megoldás nem hetven ítélet, nem hetven csapás, hanem az, amit nem érdemeltek meg: hetven áldás. Isten ad Mózes mellé még hetven embert, akiket olyan lélekkel ruház fel, hogy viselhessék a gyülekezetnek terhét és sorsát Mózessel együtt.
Hadd kérdezzem meg, vajon különbek vagyunk-e mi ennél a gyülekezetnél? Vagy különb lennék én ennél a vezetőnél? Azt hiszem, nem. A mi gyülekezetünk vegyes, a vezetők állapota is siralomra méltó. Szánalmas az akkori látvány, és szánalmas a mai is. De milyen jó, hogy a megoldásról is beszélhetek. Isten nem pusztította el a lázadó népet, és nem állította félre panaszkodó szolgáját. Istennél volt megoldás! Betöltötte őket az Ő Lelkével, Aki vihették az emberfeletti terhet is.
Állapítsunk meg két-három lelki axiómát az igék alapján. Ezek a következők: akik az összeírtak közé tartoznak, azok vették, kapták a Szentlélek ajándékát, ingyen kegyelemből. Másodszor, akiket Isten szólaltatott meg, azokat ember nem hallgattathatja el. Végül, akik nem az Úrért buzgólkodnak, azok célt tévesztettek.

I.
Kezdjük tehát az első igazsággal: akik az összeírtak közé tartoznak, azok vették, kapták a Szentlélek ajándékát, ingyen kegyelemből.
Nem attól függött ez az ajándék, hogy ki mennyit tusakodott érte, hány éjszakán át imádkoztak, mennyire érdemelte ki... Azok mindannyian méltatlanok voltak. De akik az összeírtak közé tartoztak - akár ott volt a sátornál, akár nem, azok mind vették a Szentlélek ajándékát.
Tudjuk azt, hogy Izrael tábora elég nagy kiterjedésen feküdhetett. 600.000 fegyverfogható ember családostól, sátrakban letelepedve nagy helyet foglalhatott el. Istentől kapott parancs szerint ütött tábort a tizenkét nemzetség, és nem lehetett olyan gyorsan egyik végéből a másik végéig gyalogolni. Amikor azt olvassuk, hogy Mózes a sátor köré állította őket, akkor az összeírt hetven férfi közül kettő még valahol a tábor egyik negyedében volt. Valószínű ők is igyekeztek a nagy találkozóra, de nem értek oda idejében. Nos, ez nem lett akadálya annak, hogy amikor az Úr az Ő Lelkével mindegyik összeírt férfit betöltötte, akkor Eldád és Médád is ugyanazon ajándékban részesüljön, mint azok, akik idejében odaértek a sátorhoz. Ugyanis, akik az összeírtak közé tartoznak, azok mindannyian kapták a Szentlélek ajándékát. Ennek látható és hallható jele akkor az volt, hogy prófétáltak: hirdették Isten üzenetét.
Ebből az a tanulság vonható le, hogy a legfontosabb dolog a számunkra, hogy az összeírtak közé tartozzunk. Persze itt nem olyan listára gondolok, amilyet Mózes készített. Arra a névsorra gondolok, amit az élet könyvében az Úr készít. Ott van-e a neved? Ott vagy-e az összeírtak között?
Egy alkalommal a tanítványok azzal érkeznek vissza a misszióból, hogy újságolják nagy örömmel Jézusnak: „még az ördögök is engednek nékünk a Te nevedben”. De az Úr azt válaszolja, hogy ne azon örüljenek, hogy az ördögök is engedelmeskednek a Jézus nevére, hanem annak, hogy neveik fel vannak írva a mennyben. Ez sokkal nagyobb örömöt jelent, mert ez a Szentlélek ajándékának is az alapja. Akiknek neveik fel vannak írva a mennyben, azok vették a Szentlélek ajándékát is.
A 87. zsoltár arról beszél, hogy Isten nyilvántartja az ő népét, mégpedig születésük szerint. Akik a Sionhoz tartoznak, azok ott vannak Isten nyilvántartásában. Gyülekezeteink anyakönyve nem mindig egyezik azzal a nyilvántartással, amit Isten vezet. Mi tévedhetünk, de Isten nem téved. Ő aszerint ítél, ami a szívben van. „Ismeri az Úr az övéit, álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja!” Az utolsó napon könyvek nyittatnak majd meg, többek között az élet könyve, amelynek nyilvántartását maga Isten vezeti. Természetesen ezek jelképes beszédek, de azt nyilván jelentik, hogy Isten személyesen ismeri az övéit.
De ismer-e téged? Ott van-e a neved az élet könyvében? Akkor van ott, ha beleszülettél Isten családjába, ha Isten gyermeke lettél, ha újjászülettél. Ha ott a neved, akkor te is az összeírtak közé tartozol, akik vették a Lélek ajándékát. Legyen ott a neved az éle könyvében! Legyen ott a neved az összeírtak között!
Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. (Róm 8, ) „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” ( ) Nem kaptunk szolgaság lelkét a félelemre, hanem Istennek Lelkét kaptuk, aki által bizonyságot teszünk és kiáltjuk, hogy Abbá, vagyis: Atyám. S ez a Lélek együtt a mi lelkünkkel bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is: örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak. (Róm 8,17)

II.
A második lelki axióma ebből az igéből az, hogy akiket Isten szólaltatott meg, azokat ember nem hallgattathatja el.
A Szentlélek ajándékának jele, amint említettem, az volt, hogy elkezdtek prófétálni. Hirdették Isten beszédét! Eldád és Médád is, akik elmaradtak a táborban, egyszer csak hirtelen megszólaltak, és a körülöttük levő emberek észrevették azt, hogy őket Isten szólaltatta meg. Mi történt? Elkezdtek prófétálni. Erre futott a hír Mózeshez, hogy Eldád és Médád prófétálnak a táborban. Józsué, aki Mózesnek szolgája, és később utódja lett, felbuzdulva azt mondja: „Uram, Mózes, tiltsd meg őket!” De mit mond rá Mózes? Azt, hogy nem teheti. Nem ő szólaltatta meg, és ezért ő nem hallgattathatja el őket.
Ugye te is látod, hogy nagyon sok minden szól amellett, hogy elhallgassunk. Akkor is, ha az összeírtak közé tartozol, és az Úr betöltött az Ő Lelkével. A körülmények és sokszor a mellettünk élő emberek, vagy épp a legközelebbi szolgatársak vagy rokonok el akarnak hallgattatni, tiltani minket. Tudsz hallgatni? Az nem lehet. Akiket Isten szólaltatott meg, azokat senki és semmi nem hallgattathatja el. Hadd mondjak erre egy néhány példát.
Illés az Ószövetségben szinte az ismeretlenből jelenik meg, és jön hirdetni az Isten beszédét a királynak. Kemény beszéd volt az. Azt kellett mondania, hogy az következő hónapokban, esztendőkben nem lesz sem eső, sem harmat, hanem csak az ő beszéde szerint. Illés aztán három és fél év múlva visszatér a királyhoz. Nem félt visszamenni. Azért ment, hogy a Kármel-hegyi istenítéletet bejelentse. Nem volt olyan királyi vagy más emberi hatalom, aki el tudta volna hallgattatni Illést. Ő Istent képviselte. Ő soha nem félt kimondani azt, amit Isten a szájába adott. Nem hallgathatott, mert Isten szólaltatta meg.
Ugyanígy volt Jeremiás, aki egy alkalommal a nép hitetlenségétől elgyötörve azt mondta az Úrnak, hogy „Rávettél Uram, és én rávétettem. Mindenki csúfol engemet amikor igéd hirdetem. A Te üzeneted mindennapi gyalázatomra és csúfságomra lett nékem. Ezért elhatároztam, hogy nem szólok többé az Úr nevében”. De nem tudott hallgatni. Erőlködött, hogy elviselje a hallgatást, de nem tehette. „Mintha tűz lenne csontjaimba rekesztve, erőlködöm, hogy elviseljem azt de nem tehetem” - mondta. Mondania kellett, prédikálnia kellett, mert az Úr szólaltatta meg.
Keresztelő János tudta, hogy a fejével játszik, amikor Heródes bűneit fejére olvasta. De ő nem félt a haláltól. Hallgatni pedig nem hallgathatott, mert Isten üzenetét hordozta.
Péter azt mondta a nagytanács előtt, hogy ők nem tehetik, hogy amiket láttak és hallottak, azokról ne szóljanak. Pál apostol így kiáltott fel: „Jaj nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem”. Ezzel nem lehet hallgatni.
Hadd tegyem fel a kérdést: te tudsz-e hallgatni? Ha el tudod hallgatni az evangéliumot, az örömhírt, azt ami veled történt, akkor baj van. Akkor félő, hogy nem Isten szólaltatott meg. Akiket Isten szólaltatott meg, azokat nem lehet elhallgattatni. Sem a lánc, a börtön, sem az üldözés, sem a halálos veszedelem.
Evangelizálni annyit jelent, hogy az egyik koldus megmondja a másik koldusnak, hol található kenyér. Ha te tudod koldus létedre hol van az életnek kenyere: hallgatni tudsz vele az éhezők előtt? Akkor félő, hogy nem Isten szólaltatott meg. Ha hallgatni tudsz a benned végbement változásról, akkor valószínű, nem is történt semmi változás. Ha hallgatni tudsz a kincsedről, akkor ez azt jelenti, hogy már nincs is kincsed. Akiket Isten változtatott meg, Ő töltött be Lelkével, Ő szólaltatott meg, azok nem tudnak hallgatni, és azokat nem lehet elhallgattatni.
Az ünnep utolsó nagy napján - ez a sátrak ünnepe volt, és annak a nyolcadik napja volt az ünnep utolsó nagy nap - Jézus felállott Jeruzsálemben és azt kiáltotta: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. S amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből”. Ezt a Szentlélek munkájáról mondta. Arról az erőről, Aki megszólaltatta a félő Pétert, az öldöklő Saulust. A mi erőnk erre nem elég, erre Isten ereje szükséges. És ha az ellenség meg is próbál elhallgattatni, gondolj arra, hogy az Úr mellette áll szolgáinak, hogy megsegítse őket, bármi jöjjön. Érdemes szolgálni az Úrnak!

III.
Harmadjára egy másik lelki axiómát szeretném ha megjegyeznénk: akik nem az Úrért buzgólkodnak, azok célt tévesztettek.
Amikor Mózes Józsué felhívására válaszol, hogy „uram, Mózes tiltsd meg őket!”, erre Mózes azt felelte: „Avagy érettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az Ő lelkét Ő beléjük.” Annak ellenére, hogy Mózes sokkal előtte élt az első pünkösdnek, itt olyan kívánságot fejezett ki, amely Pünkösdkor beteljesedett. Isten minden népe üzenetének hordozója lett, és a Szentlélek temploma. Nemcsak egy néhány kiválasztott személy a nép közül, hanem mind.
De Mózes azt is mondja: Józsué, ne érettem buzgólkodj! Nem ezt kell tenned! Buzgóságod az Úrért legyen, ne emberekért!
Vajon ha mi lettünk volna Mózes helyében, nem azt gondoltuk volna, hogy milyen rendes ember is ez a Józsué: félti az én tekintélyemet. Minden körülmények között mellém állt és most is mellém áll. Hát egy ilyen embert érdemes tartani magam mellett, érdemes nevelni, tanítani és így tovább... De Mózes nem így gondolkozott. Azonnal rájött arra, hogy valami itt nincs rendben. Most Józsué téved, azért, mert Mózesért buzgólkodik. Itt nem Mózes van a központban, hanem Isten! Ha emberekért buzgólkodunk, akkor célt tévesztettünk. Ha az Úrért buzgólkodunk, akkor a helyünkön vagyunk.
A szolgálatok között különbségek vannak, ezt az ige is mondja. De nagyon könnyen megtörténhet az, hogy valaki csak az Úr házáért buzgólkodik, és nem az Úrért. Valaki csak az éneklésben buzgólkodik nagyon, és nem az Úrért. Ugyanígy áldozni, szenvedni és szenvedélyesen dolgozni lehet valami egyébért, mint az Úrért. Ez mind céltévesztés. Olyan, mint amikor Izrael népe a törvény betűit próbálta betartani, megfeledkezve annak szellemiségéről. Folyt az áldozati vér, mint a patak. De az Úr azt mondta: „ez a nép szájával közelget hozzám, de a szíve távol van tőlem”. Ők buzgólkodtak - de nem az Úrért.
A farizeusok is így tettek. Szerfelett rajongtak atyáik hagyományaiért. De az üres vallásoskodás volt, a kegyesség látszata, erő nélkül. Buzgólkodtak ők, de nem az Úrért. Miközben megadták a tizedet, böjtöltek és imádkoztak, valami nagyon-nagyon lényeges dolog kimaradt. Nem arról van szó, hogy nem fontos adakozni, böjtölni és imádkozni, hanem arról, hogy mindazzal az Úrnak kell szolgálnunk, mindenek előtt.
Pál apostol azt mondta: „Most embereknek engedek-e avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekszem-e tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekeznék tetszeni Krisztus szolgája nem volnék.” (Gal 1,10) Máshelyen pedig így ír: „Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangéliumot - más szóval, megszólaltatott minket - és ekképpen szólunk. Nem úgy, hogy embereknek tetsszünk, hanem az Istennek, Aki megvizsgálja a mi szívünket.” (2Thessz 2, )
Igen, mindenek előtt az Úrnak való szolgálat az, ami igazán fontos. Miközben az Ő házáért, az Ő népéért, az Ő igéjéért buzgólkodunk, ne tévesszük szem előtt, hogy Istennek szolgálunk, és érte ég a szívünk. Nehogy célt tévesszünk. A mi áldoztunk, a mi odaszánásunk, a mi lemondásunk legyen kedves Érte hozott áldozat, Neki adott szolgálat, amely kedves Előtte.