A vasárnap megünneplése

Ha a szombatról szóltam, szükségesnek látom, hogy vasárnapról is szóljak egy-két szót. Philip Schaff teológiája több esetben téves lehet, de kitűnő történész volt. Itt az ő anyagát használom fel.

Az Úr napjának megünneplése Krisztus feltámadásának emlékére egész az apostoli korig nyúlik vissza. Ennek jogosultságát legalább a második századig senki sem kérdőjelezte meg. A korai apostoli atyák írásai bizonyítják ezt: Barnabás, Ignác, Jusztim Mártír és a fiatalabb Plíniusz. A Didaché a hét első napját „az Úr napjának” nevezi.

Az atyák a vasárnapot nem a zsidó szombat folytatásaként ünnepelték, hanem annak helyettesítéseként. Nem is úgy ünnepelték, mintha a negyedik parancsolatnak engedelmeskednének, vagy az Isten megpihenésének emlékére a teremtéskor, hanem az Úr feltámadásának emlékére és az apostoli gyakorlat (hagyomány) folytatásaként. Persze, lehetett valamilyen buzgóság is arra nézve, hogy a zsidó törvénytől elkülönüljenek, bizonyítva ezzel a keresztyénség intézményeinek eredetiségét... De a lényeg az, hogy a vasárnapot másodlagos isteni eredetű intézménynek tekintették, megkülönböztetve az elsődlegesen parancsolt intézményektől, mint amilyen a keresztség és Úrvacsora volt. Ugyanis a nyilvános és rendszeres istentiszteletek magával hozták az istentisztelet napjának meghatározását.

Ignác volt az első, aki a vasárnapot a zsidó szombattal szembeállította. Ő úgy vélte, hogy a szombatot Isten eltörölte. Ugyanígy vélekedett a „Barnabás levele” című írás szerzője. Jusztin Mártír, egy zsidóval vitázva azt mondja, hogy a Mózes előtti hívők kedvesek voltak Istennek körülmetélkedés és szombat nélkül is, és a keresztyénség nem egy meghatározott szombatot kér, hanem egy folytonos szombatot! A vasárnap kiválasztását, mint istentiszteleti alkalmat azzal támasztja alá, hogy Isten az első nap szétválasztotta a világosságot a sötétségtől, és Jézus ekkor támadt fel, megjelenve a tanítványoknak.

A korintusi Dionüszosz megemlíti a vasárnapot egy levelében, amit Rómának írt, Kr. u. 170-ben: „Ma megtartottuk (megszenteltük) az Úr napját, amelyen felolvastuk a leveledet...” A szárdiszi Melito írt egy tanulmányt az Úr napjáról, de az elveszett. Lyoni Iréneusz, Kr. u. 170-ben tanúskodik az Úr napjának megünnepléséről, és a zsidó szombatot jelképesnek és átmeneti jellegűnek tekintette, amely képtelen tökéletességet hozni. Tertulliánusz is, a II. század végén és III. század elején, jelképesnek tekintette az Úr napját, mint ami a bűntől való megnyugvásra, és a végső megnyugvásra utal: „Nincs semmi közünk a szabbatokhoz, újholdakhoz és zsidó ünnepekhez, még kevesebb a pogányokéhoz. Megvannak a saját ünnepeink, az Úr napja, például, és a Pünkösd...”

A Nicea előtti gyülekezetek tehát megkülönböztették a keresztyén vasárnapot a zsidó szombattól. Szent napnak tartották azt, az Úr napjának, és a Jézus feltámadására vonatkozó heti megemlékezésként és a Szentlélek kitöltetésének emlékeként ünnepelték. A szent örömnek és hálának napja volt ez, amit imádsággal, dicsőítéssel és a közösség gyakorlásával töltöttek.