Még egy kicsi az előbbiből...

Nyílt levél Horváth Andorhoz - Visky S. Béla
Erdélyi Riport, VI. évfolyam 13. szám – 2007. április 5.

Horváth Andor az Új Magyar Szó című országos napilap március 21-i számában a következőket írta:

Horváth Andor: Hang és értelem

„Az igazság pedig az, hogy nagy baj, sőt szörnyű szerencsétlenség, ha az egykori forradalmár diktátorrá válik. (…) Vajon Tőkés Lászlóra, az egykori forradalmárra alkalmazható-e a fenti tétel? Magyarul: Tőkés László olyan egykori forradalmár-e, aki – hogy milyen okok miatt, most ne firtassuk – időközben diktátorrá vált?”
A Tőkés Istvánnak címzett nyílt levél a kolozsvári napilapban jelent meg (Szabadság, 2007. III. 17.). Szerzője Visky S. Béla. Válasznak tekinthető egy vitában, amely a református egyház nyilatkozatával kezdődött, s amelyben a püspök úr édesapja is megszólalt.
Nem hiszem, hogy a kérdés eldönthető igennel vagy nemmel. Talán nem is így kell feltenni. A bejelentésre, hogy Tőkés László jelölteti magát az európai parlament képviselőjének, érdemben csak az RMDSZ tisztségviselői reagáltak (vagy e reagálások nyomán néhány kommentátor). Ami arra vall, hogy közéletünk fórumain fontos kérdésekben nincs vita.
Az egyházi állásfoglalás a kérdést a tekintélyelvű érvelés magasságába emelte. Ebben a körben a gondolat vagy rejtőzködően patetikus, vagy szentségtörően brutális.
Forradalmárból diktátor? Közéletünknek nem a püspök úr – vagy bármely más politikai szereplő – jelleme a problémája, hanem saját képessége a nyílt és érett véleménycserére.

Tisztelt Tanár Úr!

Mindig is érdeklődéssel olvastam írásait. A múltban éppúgy, mint a jelenben (Nyomunkban a hírözön. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1982; illetve A szent liget. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005. A következőkben az elsőt NYH-val, a másodikat SZL-lel jelölöm). A nyolcvanas évek legelején, huszonéves teológusként az ön írásaiban mérhetetlenül több szellemet, frissességet, igazságot és erkölcsi tartást fedeztem föl, mint sok korabeli békepap és béke-teológus írásában vagy prédikációjában. A kiadó neve nem tévesztett meg; a tartalom érdekelt, a tudás, a tájékozódásra alkalmas mondatok felfedezésének gyönyörűsége és izgalma. Annál több: létszükséglete. Akár a holokausztról írt, akár a chilei rémuralomról, politikai harcok áldozatairól vagy diktátorok bukásáról, tudtam: ez bizony rólunk szól. Mint ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy a rendszer és a mindenható cenzúra szorításában, itt és most ez a maximum, ami még napvilágot láthat. Lehet, hogy új ez most önnek: a Protestáns Teológia Intézetében volt valaki, akinek bibliai-hitbeli tájékozódásán túl, többek között az ön szavai hozták el a szellemi szabadság szippantható levegőjét. De némelykor még egyházi-teológiai kérdésekre is felhívta a figyelmemet: például Hans Küngre és esetére (Bizalom a határon c. tanulmánykötetemben vizsgálom a kereszténység és világvallások viszonyát az ő gondolkodásában; Kolozsváron pár hónapja személyesen is találkozhattunk vele). A különböző világszemléleti módok metszik tehát egymást; van ugyanis egy közös fókuszuk, mégpedig az ember. Pontosan negyedszázada történt mindez.
Ma ezt olvasom az ön tollából: „Az antik tragédiát a szabad ég alatt játszották, és ez létének nem mellékes eleme. A tér, amelyben történik, éppoly valóságos, mint maga a néző, akinek teste van, és aki érzékeli a helyszínt, a napot és a felhőket, a szél járását és a csillagokat.” (SZL, 284) Ennek a „szabad ég” kifejezésnek a rezgése most nem véletlenül hívja elő bennem a „szabad levegő” szókapcsolatot. Ez utóbbi Dietrich Bonhoeffer, az 1945. április 9-én kivégzett német ellenálló teológus egyik sürgető javaslatában így hangzik: „Az egyháznak fel kell ocsúdnia tespedtségéből. Vissza kell térnünk a világgal való szellemi eszmecsere szabad levegőjére (kiemelés – V. S. B.), és azt is meg kell kockáztatnunk, hogy támadható dolgokat mondunk, ha életfontosságú kérdéseket érinthetünk ezáltal.” A berlini Tegel-börtönből írja ezt 1944. augusztus 3-án.
Tisztelt Tanár Úr! Ezúton is szeretném megköszönni, hogy március 21-én az Új Magyar Szóban megemlíti a Szabadság március 17-i számában közölt írásomat (Nyílt levél Tőkés István részére). Csak egyetérteni tudok azzal a megállapításával, hogy „közéletünk fórumain fontos kérdésekben nincs vita”.
Csupán zárójelben mondom: a Babes–Bolyai Tudományegyetemen magyarul tanítók gárdája alig háromszáz fő. Mi magunk sem tudjuk megteremteni saját, görcsöktől mentes, szabad beszélgetésre alkalmas fórumainkat, pedig ebben senki sem akadályoz. Több mint egy évtizede tanítunk mindketten ebben az intézményben. Személyesen nem is ismerjük egymást. És ezt most igazán nem kettőnkről írom (nem kell feltétlenül mindenkinek mindenkit ismernie, még ebben a szűk körben sem), hanem a jelenségről. Pedig ahogyan csak könyveink bibliográfiáját elnézem, jó néhány darab talál közülük. Volna tehát kapcsolópont. Ezt csupán azért jegyeztem meg, hogy visszaigazoljam a Tanár Úr előző mondatának súlyos igazát.

A parókia fala üvegből van. Továbbá: alternatív önértelmezési lehetőségeim

Az utóbbi hetekben református egyházamban és azon kívül is, azért kapták fel némelyek a fejüket, mert bonhoefferi értelemben támadható dolgokat gondoltam. Sőt mondtam. Mi több: írtam. Mindennek a teteje: közöltem is, tehát a nyilvánosság elé vittem. De hogy életfontosságú kérdéseket érintettem ezáltal, afelől semmi kétségem. Végigcsináltam tehát mindazt, amitől a vicc is óv: ne gondolkozz! Ha gondolkozol, ne mondd el! Ha elmondod, ne írd le! Ha leírod, ne publikáld! Ha mégis, akkor meg semmin se csodálkozz!
Például ilyen életbevágóan fontos dolog a nyilvánosság ügye. Egyházam vezetésének alapdogmája ebben az kérdésben így hangzik: „Nem teregetni a szennyest odakinn!” Kár, hogy nincs benne a Bibliában ez a mondat. Bár tudom, hogy sokan utólag is beírnák. Tanácskozásokba, végzésekbe és szövegekbe történő utólagos, visszamenő érvényű belemagyarázások gyakorlatáról ugyanis reális belső tapasztalataink is vannak egyházunkban; bizony, nem csupán Orwell fantáziájának világa ez még ma sem.
Egy gyilkos világbirodalom omlott össze attól, hogy Gorbacsov annak idején meghirdette az átlátszóság programját. A keresztény egyháznak, mely kétezer éve prédikálja, hogy „isteni őszinteséggel és tisztasággal” nem pedig „testi bölcsességgel” járunk e világban (2Kor 1,12), valamint hogy „nincs oly rejtett dolog, mely napfényre ne jőne” (Luk 12,2), az áttetszőséget nem politikusoktól kellene megtanulnia.
Népünk bölcsessége is gyakran emlegeti: a parókia fala üvegből van. Tetszik vagy sem, de abból van. Az egyházi hivataloké nemkülönben. Ezzel a legkomolyabban számolni kell. Vagy nem ülök bele, vagy ha egyszer beleültem, akkor számolni kell vele. Ha nem bírom elviselni, akkor lépjek ki belőle. Kizárólag ilyen választási lehetőségek vannak. Az lehetetlen, hogy bemeszeljük vagy betapétázzuk az üvegfalakat. A tapétázás ösztöne szöges ellentétben áll Jézus szavával. Ki az, aki nem vállalja a nyilvánosság világosságát? „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei.” (János Evangéliuma 3,20). Ám „ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz”. (1Mózes 4,6)
Százszor a fejemhez vágják egy-egy kritikusabb hangvételű szövegem után: nem kint teregetni! Csakhogy huszonkét évig tartó szófogadó hallgatás után én már átlátok a szitán, és ezzel a szemforgató álnoksággal engem már nem lehet sakkban tartani. Minden hatalom gyűlöli a nyilvánosságot. A szennyest nem kell kivinni! Nocsak, gondolom ilyenkor, az egyháznak is volna szennyese? Eddig mintha nem nagyon ejtettetek volna szót róla, még így, a legszűkebb körön belül sem, tisztelt vezetőim. A magyar miniszterelnök igazán nem egy magas erkölcsi mérce; akkor lehetett volna naggyá, ha annak idején nyíltan, az Országház lépcsőin mondja el, amit mond. Utána meg felmutatja a zsebében már előre elkészített lemondását. Kár, hogy nem ezt tette; sokat nyert volna vele a politikai közerkölcs és az egész magyar nemzet. Hosszú távon. Ha arra rendezkednénk be végre, hogy ne csatákat nyerjen az ország, hanem háborút. De a dolgoknak legalább a legbelső körben történő néven nevezése terén, egyházam vezetésének még mindig fel kell nőnie hozzá. Hogy kimondjuk. El…vétettük. Nem kicsit. Nagyon. Egyház-szociológiai felmérés Nagyváradon: a református értelmiség 5%-a jár templomba. Baptista részen ugyanez az arány 100%. De mi nem ezzel foglalkozunk; és nem a hasonlóan riasztó jelekkel. Vannak ennél sürgetőbb ügyeink, amibe pénzt, energiát, időt és figyelmet ölünk. Például egy bizonyos brüszszeli bársonyszék megkaparintása. Az össznép javára, természetesen. Önmagunkat mintegy áldozatul adva.
Olyan eset nem volt még az egyház történelmében, hogy az őszinte és nyilvános bűnbánata presztízsveszteséggel járt volna a világ előtt. Ez a hosszú szó nem is szerepelhet a szótárában, csak az érthetőség kedvéért mondom így. De nem. Erről szó sem lehet. Mert akkor mit mond a másik oldal? Mintha azok is nem mi volnánk. Ehelyett inkább gyártjuk a szennyest. Az ellen-politikai párttá degradált egyházamban tilos a nyilvános és őszinte bűnbánat. Nem mondhatjuk ki, hogy az egyházkormányzás szintjén elvétettük a dolgokat. Mert az blamás. Mert azt ellenünk fordíthatják. Közben tartjuk a bűnbánati heteket.
Legyen tehát világos: nem az a bűnös, aki a szennyest kiteríti, hanem az, aki produkálja. Mégpedig felelőtlenül és bőséggel. Másodszor pedig: szennyest csak oda lehet teregetni, ahol arra való hely van. Romániai református egyházam vezetése egyelőre nem hajlandó a bírálatok számára ilyen felületet biztosítani. Friss példa: március 22-én megjelent egy írásom az Erdélyi Riportban Adalékok egy kortárs magyar drámához címmel. Erdélyi Egyházkerületünknek van egy honlapja. Az internetböngészők tanúsága szerint azon az oldalon, ahol az egyházzal kapcsolatos megnyilatkozások általában megjelennek, mintha pár órára meg akart volna jelenni az én cikkem is. Fél terjedelemben olvasható is volt. Aztán az egészet kilőtték. Hogy írmagja se maradjon. Ennyit a belső nyilvánosság szabadságáról. „Ehhez képest az már csak nevetséges adalék, hogy van ma is ország Dél-Amerikában, ahol a Vörös és fekete vagy Anatole France Vörös lilioma tiltott olvasmány, nyilván azért, mert a vörös szó – más szavakhoz hasonlóan – nem kívánatos abban az országban. Az ’ige válsága’ mögött ilyenkor, lám, valóban feldereng az „idők válsága’”. Ezt írja a Tanár Úr a hetvenes évek végén, Romániában (NYH, 58). Az ige válsága mögött – az idők válsága. Milyen találó. Nekem egy dolog fáj, de az kegyetlenül, kedves Tanár Úr. Az, hogy hazai református egyházamban még mindig olyannyira aktuálisak az ön szavai.
Erdélyi Egyházkerületünk lapjának az utóbbi hat esztendőben megjelent mintegy százötven lapszámában, egyéb kiadványait nem is említve, körülbelül hatvanezer sor olvasható. A képanyagot leszámítottam; én is úgy hiszem, hogy van összefüggés a pontosság és a remény között. Ha valaki felmutat e hatvanezer sorból akár egyet is, mely a „másként gondolkodók” véleményét tükrözi, annak külön gratulálni fogok. De megsúgom: ne fáradjon e sorok bogarászásával. Nem érdemes.
Ali Meradról, az iszlám megreformálását sürgető történészről írja a Tanár Úr: „Ennek útja véleménye szerint a nézetek többszólamúsága, párbeszéde, az a fajta szemléleti pluralizmus, amely az örökség folytatása mellett választási lehetőséget is kínál.” (NYH, 172) Leszögezem: eddigi huszonkét esztendős egyházi szolgálatom alatt személyesen soha, semmiféle nézeteltérésem nem volt egyetlen lelkész vagy teológiai tanár társammal sem, vagy egyházi vezetőim közül bárkivel; nem ez motivál tehát bizonyos dolgok kimondásában. Történt pedig, hogy az utóbbi három hétben megjelentettem három cikket. Ez rögtön lehetőséget nyújtott némely magas rangú lelkipásztor kollégának, hogy azonmód segítségemre siessenek, és az említett választási lehetőséget nekem is felkínálják, mégpedig önértelmezésem dolgában. Ezek szerint, pontosan idézem: én magam nem lehetek más, mint a) fizetett aktivista; b) aljas gazember; c) talpraesett érdekérvényesítő; d) hülye. És még sorolhatnám, el egészen a szekus besúgóig. Választhatok tehát. Mégpedig szabadon. Ezek után állítsa még valaki, hogy nem működik a testvéri szolidaritás, meg hogy nincs szabadság egyházamban! Mondanom sem kell: akik a címkéket ajánlják, teszik ezt anélkül, hogy egyetlen mondatommal is érdemben vitáznának.
Jó hírt közlök, evangéliumot mondok: nos, képzeljék el azok, akiknek ez szörnyen nehezen megy: még mindig van a világon olyan, hogy lelkiismeret. Így, minden pátosz nélkül.
Meggyőződésem: ma egyházam egyetlen esélye a nyilvánosság. Vagy ha úgy tetszik: önmagunk kitétele a legteljesebb átvilágításnak. A társadalomnak joga van ehhez. Áttetszőség és átvilágítottság nélkül nem lehetünk soha a „világ világossága”.

Vallatások a református püspöki hivatalban, Nagyvárad, 2007. március 22.

Tisztelt Tanár Úr! Nem azt mondom, hogy „ma így néz ki egyházunk”. Csupán annak bizonyos – többnyire felső – szintjei és rétegei. Ez azonban éppen elég. Hát vajon túl sokat akarok-e azzal, ha szeretném, hogy egyházam minden egyes tagja a szabadságnak minimálisan azt a levegőjét és szelét, napját és csillagát érezhesse, amit annak idején a görög polgár is érzett, ha éppen beült egy színházi előadásra? És akkor még semmit sem szóltam az úgynevezett evangéliumi szabadságról, melyben az apostoli parancs szerint meg kell maradnunk (Galatákhoz 5,1). Hitem szerint ez sokkal több minden más, csupán humán erőforrásokból táplálkozó szabadságnál. De amikor még a görögök szabadságát is megtagadják egyházam bizonyos tagjaitól, jelesen a „másként gondolkodóktól”, akkor megszólalok. Ez a legkevesebb. Én szeretném leginkább, ha bizonyítható volna, hogy csak a levegőbe beszélek; inkább vállalnám azt, hogy megbolondultam, mint azt, hogy úgy nézzen ki egyházam, ahogyan ma kinéz. Éppen azért szólok, hogy megszűnjenek végre azok a dolgok, amiért szólok. Azért vagyok itt, hogy önmagamat fölöslegessé tegyem.
Újabb példa: Azon a napon, amikor az említett „kilőtt” cikkem megjelent, a nagyváradi püspökségen kihallgatások folytak. A berendelők természetesen szeretik az eufemizmusokat: „baráti beszélgetésekről” volt szó csupán. Tizennégyen (!) egy ellen. Sajnos csak tízet tudok név szerint felsorolni közülük. Merthogy a többiek a vallatottak számára is idegen arcok voltak. Fojtó cigarettafüst. Hogy is van ez ma az európai közhivatalokban? Erről, úgy tűnik, fogalma sincs annak a vezetőnek, aki pedig Brüsszelbe készül. Ennyi azért mégiscsak elvárható lenne, nem? Az első két kihallgatott nem dohányzó ember. Szembe-fény. Órákig tartó procedúra. Szabó István filmrendező bőven inspirálódhatna e helyt, ha újabb Mephisto-jeleneteket kívánna alkotni. A beidézettek: három ember, három lelkipásztor.
Az elsőnek az a bűne, hogy tagja a CE Krisztusért és egyházért nevű mozgalomnak, mely ugyanazt akarja, mint normális esetben az egyház egésze: a hitélet elevenen tartását, a személyes kegyesség gyakorlásától a társadalmilag hasznos szeretetmunka végzéséig. Igaz, a nagypolitika nem szerepel programjukban. Ez a lelkipásztor nem csupán tag, hanem horribile dictu, vezetőségi tag ebben a mozgalomban. A Királyhágómelléki Egyházkerületben ma érvényben lévő határozat szerint, egy ilyen főbenjáró bűnért azonnal fegyelmi eljárás indítható a delikvens ellen. De ezúttal a püspök úr kényúri kegyet gyakorol: eltekint ettől. Csak puhít. Mézesmadzaggal és fenyegetéssel. Régi trükk.
Az ügy természetesen az Országos Diszkriminációellenes Tanács hatáskörébe tartozik. Erre persze azt a személyt kell emlékeztetnem, aki ombudsmannak készül Brüsszelbe.
A második vallatott bűne ugyanaz, mint az enyém: ír. Néha olyasmit is, ami nem tetszik hivatali elöljáróinak. A hivatalban szép zöld dossziéban gyűjtik publikált írásait.
– Miért teszed?
– Kérem, püspök úr, adja írásba, hogy milyen témákról nem írhatok, és hogy milyen újságokban nem közölhetek.
– Írásban? Azt nem.
Az Erdélyi Riport aznapi száma közben kiterítve nyugszik az asztalon. 12 óra 17 percet mutat az időmérő. Rövidnek éppen nem mondható szövegem gondosan kijegyzetelve. Főtiszteletű mocskolódások záporoznak az ívekre. Hull és hull a püspöki átok. Mint a szűnni nem akaró májusi áldás. Kívánhat-e bárki íróember többet ennél a kitüntető figyelemnél a hatalom részéről? Nincs új a nap alatt.
Ők ketten együtt voltak bent. A harmadik kolléga váltja őket. „Egy kérdés – mondja a püspök –, melyet akár a legelején elintézhetünk: voltál-e március 15-én Kolozsváron a Visky Béla által összehívott megbeszélésen?” Az ő nem bocsánatos vétke: gyülekezetével együtt nagy áldozattal vendégházat épített, közössége javára, mely jogilag is e közösség tulajdonában van. Vagy csak volt? A vezérkar ugyanis szemet vetett az épületre: milyen jó lenne ez a porta neki is. Megy a huzavona. Meg a pszichikai gyomrozás. Persze csupa megható, szent ürügy alkalmazásával. A „partikuláris érdekű helyi létesítmény nyerjen közérdekű missziós rendeltetést (pl. idős lelkipásztorok otthona stb.)”. Mindjárt elsírom magam a nagyapám nevében. Egyben Kállay László lelkipásztor ellen induljon fegyelmi eljárás, „az ügyben tanúsított hatásköri visszaélés miatt” (Közlöny 10. szám/2002).
Akár mellékelhetem is az érintettek jegyzőkönyvszerű, precíz beszámolóját minderről.
Elképzelem, ahogyan Tőkés püspök úr e sorok olvasása közben „mélységesen megdöbben”. Mert egyáltalán nincs hozzászokva ahhoz, hogy viselt dolgaival ilyenformán találkozzon. Elfelejtett ugyanis valamit: a vallatás liturgiájának záró mozzanatát. Tudjuk, mi az, az elmúlt ötven év tapasztalatából nagyon is jól tudjuk. A fenyegetés, hogy ez „közöttünk marad”. De rossz kifejezés ez, hogy elfelejtette. Dehogyis. Egyszerűen hozzászokott ahhoz, hogy a delikvensnek eszébe sem jut kiszivárogtatni bármit is abból, ami a szent falak között zajlik. Megtörténhet, hogy ezentúl eszükbe fog jutni. Sokaknak. És lehet, hogy a püspök úr arcán egyre inkább a tribünön szónokló vezér zavarodottsága fog kiütni, aki hirtelen nem érti, hogy most miért kezd el mozgolódni és morgolódni a nyáj; az istenadta nép, mely eddig csupa taps volt. Taps és visszafojtott némaság.
Most csak ennyit a püspök úr ön által említett „lelki alkatáról”, kedves Tanár Úr, valamint a „nyílt és érett véleménycserére” való képességéről. Hogy a kettő összefügg-e, arról inkább egy lelki alkatokkal foglalkozó szakembert kérdezzünk meg. Egyúttal pedig azt is megtudakolhatnánk tőle, hogy mi a véleménye arról, ha valaki széles nyilvánosság előtt kijelenti: „Én vagyok a magyarság kvintesszenciája.” Ez 1994-ben történt. Így állunk tehát tájainkon a jézusi életeszmény legfőbb megtestesülésével. Hogy magatartása köszönő viszonyban sincs a tanítványainak lábait mosó Mesterrel, az szent.

Egy állampolgári jog

Úgy vélem: a gyülekezeteknek és a lelkipásztoroknak joguk van tudni, hogy mi történik az általuk fönntartott hivatalokban. De nem csak nekik. Minthogy átléptük a Rubicont. A püspök úr ugyanis ma Romániában nem csupán egyházi vezető, hanem politikai választás tárgya is másfél millió magyar előtt. Nekik pedig joguk, sőt kötelességük is tudni, hogy kire szavaznak. De még az anyaország polgárainak is joga ez, hisz ők is döntenek, hogy morálisan kit támogatnak. Vagy financiálisan. Vagy is-is. Írásaimmal tehát nem csupán egyházi vagy erkölcsi, hanem állampolgári feladatot is teljesítek. Mert egyházam vezetése valóban „rejtőzködő”. Meg „patetikus” is. „Rejtőzködően patetikus.”
Mondjuk ki végre: ha az egyház még a társadalmi nyilvánosság tekintetét sem képes elviselni zavarodottság nélkül, hogyan viseli el akkor pillanatról pillanatra annak a Háromszor Szentnek a tekintetét, kinek „szeme, mint a tűz lángja ” (Jel 1,14)? Ja, kérem, az messze van. Ha egyáltalán van. Ezzel, és csakis ezzel a logikával viselhető el az Ő tekintete.

Kinek van köze az Újszövetséghez? És kicsoda „szentségtörően brutális”?

Vasárnap, Kolozsvár, református prédikáció. Az igehirdető Erdélyben ugyancsak a legmagasabb egyházi rangot viseli. Idézek. „A magyar választási kampányban voltak, akik azt írták: »Jöjjön el az én országom.«” A jelszó szerintem is ízléstelen (évezredes konnotációk, érzékenységek stb.). De a szentbeszéd folytatódik: „Olyanok mondják ezt, akiknek semmi közük az Újszövetséghez.”
Vajon kikre vonatkozhat ez ma, a református püspöki logika szerint? A józan, egyházat szerető pásztori ész rögtön azokra a valamikor megkeresztelt, de útközben elveszett százezrekre, sőt milliókra kellene hogy gondoljon, akiknek de facto semmi közük az Egyházhoz vagy az Újszövetséghez, még akkor sem, ha de iure volna is. De nem. A mi logikánk már nem ez. Már nem a lelkiség dönti el, hogy kinek milyen mértékben van köze az Újszövetséghez és annak szelleméhez. Hogy ki is Ábrahám fia. Nem, mi test szerint ítélünk, noha prédikáljuk: „az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak.” (Rómabeliekhez 9,8). Közben pedig test szerint döntünk. Magyarul: faji alapon. Már megint. Mégpedig vezetésünk legfelsőbb szintjén: Árpád vére contra Mózes népe. Pontosan erre van ma szükségünk Erdélyben, ez a legfőbb probléma, nem igaz? És vajon Simone Weilnak tényleg semmi köze nem volt az Újszövetséghez? Vagy annak a Kornis Mihály írónak, aki ezt mondja: „példaképem Jézus, és zsidónak tartom magam”, valóban semmi köze nem volna az Újszövetséghez?
Önt idézem ismét, befejezésül, Künggel kapcsolatban: „Az egyházat vállalom, de az inkvizíciót nem – ez a svájci teológus válasza az ellene hozott határozatra.” (NYH, 174)
Azt azonban még megkérdem, hogy ki a „szentségtörően brutális”? Ha én volnék, egyezzünk meg inkább ebben a kifejezésben: „bálványtörően”. Ez így pontosabb. Ezt vállalom. Mert a kettő nem ugyanaz. Sőt, ég és föld, menny és pokol távolságnyira esnek egymástól. És az is megtörténhet, hogy egy írás adott esetben „brutális”. De én ezt a kifejezést is például a fenti vallatás tényére és szcenáriójára alkalmaznám inkább.
Szentségtörően brutális pedig az, aki összetöri a másik ember méltóságát. Ha egyházam vezérkara már nem képes hallgatni arra az Immánuelre, aki Jézusnak neveztetik, Immanuel Kantra figyelne oda legalább. Szerinte ugyanis az emberi méltóság éppen az a valami, ami nem vásárolható meg aranyon és ezüstön. Az ember pedig soha senki számára nem lehet eszköz; mindig és minden esetben célnak kell lennie. Szentségtörően brutális tehát az a személy, csoport és rendszer, aki és amely széttapossa a másik ember arcát: az egyetlen immanens sákramentumot. Bibliai és lévinas-i értelemben egyaránt. Amolyan erdélyi-királyhágómelléki református módra, például. „László, remélem, nem bántottunk meg, nem volt célunk!” Ezt gyomrozó László mondta a gyomrozott Lászlónak, Szent László városában.
Kedves Tanár Úr, biztos vagyok benne, hogy megértéssel fogadja érveim szomorú sorát. És azt sem kétlem, hogy előbb vagy utóbb, ország-világ előtt nyilvánvalóvá válik: nyomós okom volt rá – és ennek töredékét sem soroltam fel eddigi cikkeimben –, hogy azt a bizonyos kérdést pontosan úgy fogalmazzam, ahogyan idézett cikkemben tettem.
De reménykedjünk. Húsvét közeleg.
Tisztelettel és nagyrabecsüléssel, maradok továbbra is hűséges olvasója.

Kolozsvár, 2007. március 30-án