Temessétek el a csatabárdot!

Temessétek el a csatabárdot!
Filemon 8-17

A Filemonhoz írt levél a kapcsolatápolás művészetére tanít minket. E rövid, személyes, bensőséges levél arról is szól, hogyan élhetnek együtt a házastársak bensőséges, szerető kapcsolatban, halálig. Az igazi, szeretetteljes, tartós kapcsolatnak az a titka, hogy elássák a csatabárdot. El kell ásni a csatabárdot! Egyszer s mindenkorra.
Onézimus elszökött urától, meglopta őt. De Pál apostolhoz kerülve Rómába, megtérésre jutott, és most következik, hogy újra hazamenjen ahhoz az emberhez, akinek rabszolgája volt. Pál apostol visszaküldi őt, de nem úgy, mint szolgát, hanem, mint testvért. „Kit visszaküldöttem, te pedig őt, azaz az én szívemet fogadd magadhoz! Őt én magamnál akartam tartani, hogy te helyetted szolgáljon nékem az evangéliumért szenvedett fogságomban, de a te megkérdezésed nélkül semmit sem akartam cselekedni, hogy jótéteményed ne kényszerítésből, hanem szabad akaratból való legyen. Mert talán azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt mint örökkévalót kapd vissza…” (12-15.)
A csatabárd eltemetése arra a ceremóniára utal, amikor az amerikai indián törzsek a békesség szentesítésére és kifejezésére ceremoniálisan elástak egy csatabárdot a földbe, mutatva ezzel, hogy elfelejtették a múltat, lezárták a háborút. Elásták a csatabárdot, mégpedig úgy, hogy a nyele se látszott ki a földből. Innen ered a mai kézfogás gyakorlata is: „itt a kezem, nem disznóláb” – ami azt jelenti, hogy: nincs nálam fegyver („disznóláb”).
A békesség kulcsa tehát a megbocsátás. Képesnek lenni megbocsátani és tovább menni boldogan, ez olyan titok, amit minden közösség meg kell tanuljon, hogy gyakorolhassa azt.
Nos, jegyezzük meg már most az elején, hogy a csatabárd elásásához két félre van szükség. A sértő fél és a sértett fél együtt kell eltemesse a csatabárdot. Gyakran megtörténik, hogy mindkettőből van bennünk egy kicsi, de most vegyük őket mégis egyenként. Történetünkben Onézimus a sértő fél. Lopott, megszökött, megrontotta a kapcsolatot. A sértett fél Filemon, mivel őt bántották meg, sértették meg, őt lopták meg. Megsebezték. Ezek mellett a csatabárd elásásához szükség van néha egy Pál apostolra is, a közvetítőre.
Lássuk csak közelebbről, hogy mibe kerül a csatabárd elásása?

I. A sértő fél részéről megtérésbe kerül.
Sokan ahelyett, hogy megalázkodjanak és megtérjenek, egyszerűen bedobják a törülközőt, és továbbmennek a következő kapcsolatba. Ha ez elromlott, hát kezdek egy másikat… Veszi a labdát, és lelép a pályáról. De ugye a gépkocsiddal nem így teszel? Ha elromlott, akkor elviszed a javítóhoz! Egyszerűen nem engedheted meg magadnak, hogy otthagyd az útszélen, és vegyél egy másikat! Miért? Mert túl sokat fektettél bele, nem mondhatsz le róla ilyen könnyen! Ha te vagy a sértő fél, akkor meg kell térned és bocsánatot kell kérned: nem mondhatsz le a kapcsolatról. Vissza kell menned!
Bizonyára megtörténik, hol a férj, hol a feleség esetében, hogy Onézimus helyébe kerülnek. Olyankor jusson eszedbe: Onézimus visszament. Onézimus kész volt megalázkodni, bocsánatot kérni. Hogyan volt ez lehetséges? Úgy, hogy találkozott Krisztussal. Nem azért ment vissza, hogy vitatkozzon, nem azért, hogy megmagyarázza a bizonyítványát, hanem azért, hogy bocsánatot kérjen és Filemonnal együtt elássa a csatabárdot.
Ezzel az alapelvvel találkozhatunk újra meg újra a Bibliában. A tékozló fiú esetében is volt egy sértő fél: a kisebbik fiú. De eljött a nap, amikor észhez tért, magához tért, és kész volt visszatérni, és elásták a csatabárdot. A kibékülés és helyreállás azonnal megvalósult, mihelyt visszament, és elmondta, hogy vétkezett és nem méltó... De jaj, milyen nehéz ezt kimondani sokszor! Milyen nehéz visszamenni!
Tanuld meg: Isten családjában az „előre” gyakran „visszafelé” van, a „fölfelé” pedig „lefelé” van. „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Talán épp neked van szükséged erre az üzenetre: vissza kell menned, hogy a helyreállás megvalósulhasson. Ismerd el, hogy tévedtél. Nem vagy két lábon járó arkangyal. El kell ásnod a csatabárdot!

II. A sértett fél részéről a csatabárd elásása egy visszafogadó, megbocsátó szívbe kerül. Ugyanis a helyreállás sohasem valósulhat meg, ha nincs visszafogadó szív. Lássuk csak mit mond Pál apostol: „Őt én magamnál akartam tartani, hogy te helyetted szolgáljon nékem az evangéliumért szenvedett fogságomban, de a te megkérdezésed nélkül semmit sem akartam cselekedni, hogy jótéteményed ne kényszerítésből, hanem szabad akaratból való legyen. Mert talán azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt mint örökkévalót kapd vissza. Nem úgy immár, mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint szeretett atyafit, kiváltképpen nékem, mennyivel inkább pedig néked, mind testben, mind az Úrban. Azért ha engem részestársadnak tartasz, úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet.” (13-17 v.)
Íme, a kapcsolt helyreállításához szükséges a visszafogadó szív. „Kit visszaküldöttem…” – ez Onézimus része, „őt fogadd magadhoz” – ez Filemon része. Mindegyik rész egyformán fontos, és gyakran egyformán nehéz. Onézimus nem tudta, hogy Filemon hogyan fog reagálni amikor visszamegy. Ő visszament függetlenül attól, hogy ott hogyan fogják fogadni.
Pál megparancsolhatta volna Filemonnak, hogy mit kellene tennie, apostoli tekintéllyel előírhatta volna neki a feladatokat, de tudta azt, hogy békességet, megbocsátást nem lehet kényszerítéssel megvalósítani. Ez önkéntes, szabad akaratú döntés kell hogy legyen.
Itt említi Pál apostol azt a szót, hogy „talán…” „Talán azért vált meg tőled ideig-óráig…” Vagyis: hagyj egy kis helyet itt az Úrnak! Gondolkozz! Talán valami titok van itt, amit még nem értesz… talán ebből is jót akar kihozni… talán ez is javadra válik… Talán… Isten keze van ebben a dologban! No nem úgy, hogy Isten rontja meg a kapcsolatokat, hanem Ő az, aki helyrehozza! E „talán” mögött annyi minden meghúzódhat! Engedj helyet Istennek!
Vegyük például József esetét. Emberi szemszögből minden ami Józseffel történt, az rossz volt. A féltékenység rossz dolog. A kútba dobás rossz dolog. A ruhájának ellopása és vérbemártása rossz volt. A hazugság, hogy vadállat tépte szét, rossz volt. Eladva lenni, rossza dolog. Idegennek szolgálni, rossz dolog. Csábítva és megvádolva lenni, rossz dolog. Börtönbe kerülni rossz dolog. Elfelejtve lenni, rossz dolog, és így tovább. De amikor a kibékülés megvalósul, akkor József azt mondja: ne bánkódjatok! Isten küldött el engem ti előttetek, hogy titeket megtarthassalak! Ti rosszat gondoltatok, de Isten jóra fordította! Nos, ez az a „talán”, aminek helyet kell hagyni!
Róma 8:28 azt mondja, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukat munkálja, mint akik Istentől hivatalosak. Ez csakis Isten családtagjaira vonatkozhat. Isten épít, nem pedig rombol, és mindent be tud építeni tervei megvalósításába, még a rosszat is.
A helyreállás után egy bensőségesebb kapcsolat alakulhat ki, mint amilyen előtte volt. „Mert talán azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt mint örökkévalót kapd vissza. Nem úgy immár, mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint szeretett atyafit, kiváltképpen nékem, mennyivel inkább pedig néked, mind testben, mind az Úrban.” (16.) A vihar után sokkal szebb a napsütés. „Ideig-óráig” – mondja Pál, mivel a nehézségek csak egy rövid ideig tartanak, és abban is ott van egy „talán”.
A visszatérés és a visszafogadás erős jellemre vall. Eltemetni a csatabárdot, erős jellemre vall. Gyenge jellem az, amikor a csatabárd csak félig van elásva, és a nyele kinn maradt… A gyengeség az, amikor nem tudsz meghajolni és bocsánatot kérni.
Azok az emberek, akik a legnagyobb hatással voltak reám, azok nemcsak arról híresek, hogy sokat tanultam tőlük, hanem arról is, hogy sokat kellett megbocsássanak nekem. Ők mindig készek voltak megbocsátani hibáimat. Erős jellemek voltak azok, akiket Isten beépített életembe, hogy tervét megvalósítsa. Persze, az nem jó, ha az egyik mindig Onézimus, a másik pedig mindig Filemon, de bármelyik lennél, légy kész a csatabárd eltemetésére!

III. Végül, néha Pál apostolokra is szükség van, a közvetítő félre. Ő az, aki megfogja mindegyiknek a kezét, egymás elé állítja őket, és kibékíti őket.
Gondoljuk csak meg! A Filemonhoz írt levél első része bíztatást, dicséretet, köszönetet tartalmaz. Pál apostol a szendvics-módszert alkalmazza. Csak a 10. versben említi kérését, és ott említi először Onézimus nevét. Talán magunk elé képzelhetjük Filemont, amikor megkapja ezt a levelet. Ahogy a 10. vershez érkezik az olvasásban, valószínű megdörzsöli a szemét: Onézimus. Onézimus??! Az nem lehet! Az a csirkefogó! Az a semmirevaló! A tolvaj! A gazember! Na, majd adok én neki!… Csak kerüljön a szemem elé! Aztán tovább olvassa: „te pedig őt, vagyis az én szívemet fogadd magadhoz…” Na, itt próbáltatik meg a Filemon hívősége. Most, amikor meg kell bocsátani, most kerül a szorítóba. Pál apostol, a közvetítő, újra alkalmazza a szendvics-módszert: azt mondja, hogy bízik a Filemon engedelmességében, tudja, hogy annál többet is fog cselekedni, mint amit mondtak neki. Igen, Filemon kész lesz elásni a csatabárdot. És mindezt Pál apostol közvetítésével.
Jézus ugyanezt tette énvelem. Amikor én, a sértő fél, Isten igazságos ítéletét érdemeltem volna. Eljött Jézus, kiterjesztette kezét a kereszten, odaállt Isten és én közém, és azt mondta: én megfizetem! Ott értettem meg, hogy nekem csupán annyiba kerül a kibékülés, hogy hazamegyek. Ha van megtérő szív, akkor van visszafogadó szív is. Mikor ezt átéltem, egy nagy kő esett le a szívemről: helyreállt a kapcsolat. Kibékültem Istennel. El lett ásva a csatabárd.
Most pedig, itt van ez az üzenet, amit hordoznom kell: béküljetek ki az Istennel! Temesétek el a csatabárdot! „Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5:20)