Centenárium

Kulcsár Hajnal:

„Emlékezzél meg az ősidőkről!” (5Móz 32:7)

A Szilágyperecseni Baptista Gyülekezet centenáriuma

Száz évvel ezelőtt a maroknyi csapat aligha gondolta, hogy kezdeményezésüknek ilyen visszhangja lesz: 2010-ben egy forró augusztusi vasárnapon, több mint ezeregyszázan, a világ különböző pontjairól érkezve adtak hálát a kezdetekért, a megélt évtizedekért, a gyarapodásért. Az 1910-ben megalakult gyülekezetnek az első évben mindössze 12 tagja volt, míg jelenleg 321 tagot számlál. Van tehát okunk a hálaadásra, az ünneplésre.

„Emlékezz vissza az útra/ És Megtartódat áldd!” – énekelte a lelkes gyülekezet a napfényes vasárnapi reggelen. De miért is fontos az emlékezés? Elsősorban azért emlékezünk – ahogy Borzási István, a gyülekezet lelkipásztora írta erre az alkalomra megjelent gyülekezeti krónikában –, hogy hálát adjunk, hiszen van miért. Továbbá azért is, hogy bűnbánatot tartsunk: erre is van okunk, és nem is kevés. Emlékezünk, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, végül pedig azért, mert reménykedünk: a mi Istenünk semmit sem változott az elmúlt száz év alatt, ezért lehet reménységünk a jövőt illetően is.

A szilágyperecseni gyülekezet 1910-ben alakult, Péntek Pál megtérésével, aki kovácsmesterként tevékenykedett a faluban. Korábban feleségével együtt Szilágyzoványról költözött a faluba. A következő évben 12-en, majd 1912-ben előbb 15-en, ősszel pedig újabb csoportban Kulcsár István is bemerítkezett, aki a gyülekezet prédikátora és lelkipásztora volt 47 éven át. Minden évben több tucat új megtérővel gyarapodott a gyülekezet, 1919-ben pedig megvásárolták a régi postaépületet imaházhelynek. Ekkor már 125 tagja volt a gyülekezetnek. A régi épület lebontása után a második baptista templom is felépült ezen a helyen, amit 2004-ben nyitottak meg. Az új szellemi mozgalom lázba hozta a községet: vitatták, védték, vagy éppenséggel támadták a hívőket. Volt, aki szimpatizált velük, és volt, aki ellenséges maradt. Mi lesz ebből? – kérdezgették akkoriban. Ma már tudjuk rá a választ: népes gyülekezet, amelynek, hisszük, nem csak múltja, de jövője is van. Haraszti István, egykori iskolaigazgató, aki részt vett a baptisták egyik összejövetelén, Gamáliel tanácsával intette a népet: „Álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik: mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz; ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok.” (ApCsel 5:38-39)

A jubileumi ünnepséget megelőzendő, szombaton a faluból elszármazottak találkozója volt: szerte a nagyvilágból érkeztek testvérek, akik az elmúlt száz évben a gyülekezet tagjai voltak. A több mint 300 vendég, többek között Kanadából, az Egyesült Államokból, Magyarországról, illetve a hazai nagyvárosból „látogatott” haza. „Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók…” – hangzott a reggeli imaáhítaton. „Hogyan feledkezhetnék el rólad, Jeruzsálem (és Szilágyperecsen)” – mondta valaki a nap során. Mindenki arról tett bizonyságot, hogy jó dolog hazajönni, mert a szív megtelik melegséggel és hálával.

A néhány perces bemutatkozásokat a közösen elfogyasztott ebéd, illetve a Kulcsár István, egykori lelkipásztor sírhelyénél tett látogatás szakította meg. Kulcsár István lelkipásztor és Boncidai János úttörő sírjánál koszorút helyeztünk el. Az alkalmakat pedig délelőtt és délután igehirdetés zárta. Délelőtt Borzási István jelenlegi lelkipásztor, délután pedig Kulcsár Sándor, a gyülekezet volt lelkipásztora (1965-1967) olvasott igét. Ruth könyvéből hirdette az Igét: „Én mentem el, és az Úr hozott vissza”– mondta Naomi. Elhangzott, hogy Isten áldása nem attól függ, hogy mennyi a pénz: az áldott, kiteljesedett életet nem ez határozza meg. „És menének az úton, hogy visszatérjenek Júda földjére” – folytatta délután Kulcsár testvér, gyülekezetünk volt lelkipásztora (1965-1967), hangsúlyozva a találkozás céljait. Nagy elhatározások helyszínén vagyunk, s e cél lehet egy újabb döntés is. Szükség van újabb követőkre, újabb missziómunkásokra, állhatatos emberekre. Fontos a döntés azért is, hogy „királyi gyermekként élhesd életed, bárhol is vagy a nagyvilágban”.

„Ünnepelj ma boldogan!” – zengett az énekkar szava vasárnap reggel. A napot imaáhítattal kezdte a gyülekezet, amely során Józsa Sándor, a helyi gyülekezet vezetője, illetve Bákai István, a torontói gyülekezet diakónusa buzdította hálaadásra az egybegyűlteket. A Jelenések könyvéből felolvasott ige üzenete, hogy ne féljünk! Ne féljünk bizonyságot tenni, ne féljünk beszélni Isten csodálatos dolgairól.
Majd Both József igehirdetése következett, amelynek alapjául 5Móz 8:1-14-ig terjedő igeszakasz szolgált. „Határkő ez a nap” – mondta az igehirdető, három fő gondolat köré építve mondanivalóját: emlékezzetek, vizsgáljátok meg a jelent, és készüljetek fel a jövőre. Emlékezzél, honnan, és hogyan szabadultál meg. Jó emlékezni arra, hogyan hordozott minket az Úr, hogy mekkora fejlődést tudhat maga mögött a gyülekezet. „Nagyon jól emlékszem azokra az alkalmakra, amikor a régi kicsinek bizonyult, és mostanra, Isten kegyelméből tágas terünk lett” – fogalmazott Both testvér.

Isten mindig gondoskodott vezetőről is. Gondoljunk arra, hányszor tapasztaltuk a vezetést, az oltalmat az elmúlt száz évben – noha voltak megaláztatások, próbák. Erről árulkodik a gyülekezeti krónika is. Már rögtön a kezdet, a húszas évek az üldözések évtizedeit jelentették az erdélyi baptisták számára. Előfordult, hogy csak vasárnap gyűlhettek össze, akkor is csupán egyszer. Az sem volt ritka, hogy a helyi hatóságok megzavarták az összejöveteleket, ahogy a prédikátorokat üldözése sem volt idegen az akkori hatóságoktól. A korabeli feljegyzések szerint elkobozták a Bibliákat és az énekeskönyveket, de több helyen a gyülekezetek anyagi javait is. A korabeli napilapok is sokszor cikkeztek a baptisták üldöztetéséről, amelynek ellenére is, az erdélyi misszió nagy erővel terjeszkedett.

Ahogy Both testvér hirdette vasárnap, Istennek gondja volt akkor is ránk. Isten népéhez hasonlóan, akik oly sok csodát éltek át a pusztai vándorlásuk alatt, mi is különös bánásmódban részesültünk, és sokszor megtapasztalhattunk a szabadítást.
Neked ki az Istened, kinek szolgálsz? – tevődött fel a kérdés. Isten megígérte népének, hogy beviszi népét az ígéret földjére, és így lett. Amikor Isten bőven megáld minket, vigyázzunk arra, hogy el ne bizakodjunk, mert onnan könnyen a lejtőre vihet az út. A falu sokat fejlődött az elmúlt években, vigyázzunk, hogy el ne feledkezzünk arról, kinek tartozunk ezért köszönettel: „Mindenért neki adj hálát!”

„Minden baptista egy misszionárius!” – a mondás Gerhard Onckentől származik, az európai baptista misszió atyjától. Egy emlékünnepen fontos megemlíteni az úttörőket is, ezt tette Borzási István testvér, aki egy rövid power pointos prezentációban összefoglalta a gyülekezet történetét, belefoglalva az anabaptizmus, a baptizmus kialakulását, és a Szövetség 90 évét.

Délelőtt sor került a köszöntésekre is: a román és roma testvérgyülekezet részéről Buciu Petre, a református egyház részéről pedig Nagy Bálint lelkipásztor köszöntötte a gyülekezetet. A meghívott vendégek részéről Seres Dénes képviselő (az RMDSZ képviseletében), illetve Végh Sándor Szilágy megye prefektusa gratulált az elmúlt száz évhez, majd a falu polgármestere, Boncidai Csaba is köszöntötte az ünneplő gyülekezetet. A délelőtti záró szavakat Budai Lajos, a Missziókerület elnöke mondotta.

A délutáni összejövetelen rövid bizonyságtevésekre is sor került, így köszöntötte a gyülekezete Nagy F. István korábbi lelkipásztor is, akiknek a szolgálata alatt épült az új imaház, majd a környező körzetek lelkipáasztorai: Péter István, Kiss Zoltán, Szekrényes Pál, valamint Nagy B. István, Szabó Szilárd és Deák Zsolt, akiknek az Úr Perecsenből rendelt feleséget. A záró igeszolgálatot Király Tibor tartotta, aki ügyintéző lelkipásztora volt a gyülekezetnek.

„Ünneplünk!” – szólt a felhívás vasárnap délután is. Kulcsár Sándor testvér 3Móz 25:8-15 illetve Lk 4:16-21 igéket olvasta fel. Ünneplésünket többször is párhuzamba állította a pusztai vándorlással. „Kürtölésnek esztendeje ez, az legyen néktek az ötvenedik esztendő!” Az igeszóló szerint a mi esetünkben kétszer 50 évről van szó, de minél több van mögöttünk, annál komolyabban kell azt vennünk. Fel kell értékelni a múltat, és Isten szerint tovább menni. A délutáni igehirdetésnek is három vezérgondolata volt: a szövetség, a felszabadítás, illetve az örökség.

Isten döntött e nép mellett, hogy általa ismertesse meg kegyelmét, jövőre vonatkozó tervét.

„Megváltottalak, enyém vagy!” „Nem a senki földjén vagy!” Isten népe vagyunk, ez az alapja életünknek. Nem csak a verőfényes napokon vagy az övé. Ha már szövetségre léptél vele, akkor ünnepelj, akkor a tiéd is ez a történelem. De újra és újra kér, hogy őt válaszd – hirdette Kulcsár testvér.

A nagy felszabadításra pedig azért van szükség, mert Isten népe között nem lehetnek foglyok. Ha szenvedélyek rabjai vagyunk, ma szabadságot nyerhetünk. Isten meghagyta: hirdessétek meg, hogy van szabadítás. „Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36). De nem kevés szerepe van az örökségnek sem: a tulajdon kerüljön vissza ahhoz, akit megillet. „Nyílván szép örökség jutott nekem!” – idézhetjük a zsoltárost. Hol van az örökségünk? Hol veszítettük el? Az örökség ugyanis lelki helyreállást, rendezett állapotot is jelenthet. „Légy alázatos, hidd le, hogy Ő a jelenünk és a jövőnk. Ezzel a lelkülettel induljunk tovább, míg meg nem érkezünk a Kánaánba” – zárta prédikációját Kulcsár testvér.

Istenünknek hála az elmúlt száz évért!