Mindennapi kenyerünk

Mindennapi kenyerünk

Mt 6:11

A mai kéréssel az Úrtól tanult imádság második csoportjához érkeztünk. A negyedik kérés nyitja meg a második szakaszt, amely egészen más dolgokkal foglalkozik, mint az előbbi. Itt rólunk van szó. Nem magunkkal kezdtük ez imádságot, és nem is magunkkal fogjuk befejezni, de a többiek mellett testi és lelki szükségleteinket sem hagyhatjuk ki, még akkor sem, ha másodrendűek az első három kéréssel szemben.
Az Úrtól tanult imádság fentről indul, és alászáll a földre, ami azt érzékelteti velünk, hogy nemcsak lelkünk van, hanem testünk is. Isten azt akarja, hogy lelki és testi szükségeinkkel egyaránt foglalkozzunk. A negyedik kérés mindennapi táplálékunkra vonatkozik, amelyből három dolgot szeretnék kiemelni: először a kenyeret, azt, amit kérünk. Azután a mi kenyerünket, vagyis azt, hogy ez többes számban van, mások kenyerét is kérem a magaméval együtt, mivel nemcsak én vagyok a világon. Végül a mindennapi kenyeret, vagyis a kenyér mennyiségét. A görög epiuszion szó értelme bizonytalan, de Károli valószínű nem járt messze az igazságtól amikor „mindennapi”-nak fordította.

I.
Először tehát a kenyér.
Nem szükséges spiritualizálnunk, lelki értelmet tulajdonítanunk ennek a kérésnek. Jóllehet lelki szükségleteink fontosabbak a testieknél, és „nemcsak kenyérrel él az ember” - az Úr Jézus szavai szerint (Mt 4,4), itt mégis nyilvánvaló, hogy testi táplálékunkat kérjük, a megélhetésünkhöz szükséges mindennapi kenyeret. Arról a napi adagról van tehát szó, amellyel éhségünket csillapítjuk, mikor elfogyasztjuk.
A személyazonossági igazolványomba annak idején sok utánajárás után beütöttek egy pecsétet, amellyel kolozsvári lakos lettem, és élelem-porciót kaphattam. Lehet sokan elfelejtették már, hogy nehezebb idők is voltak... Az olaj, a cukor, a kenyér szűkös rációja épphogy biztosította a túlélést annakidején. Talán feleslegesnek is tűnik a mindennapi kenyérért imádkozni most, amikor mindenki vásárolhat szükségei szerint eleget. Azt hiszem hamar rá fogunk jönni arra, hogy Jézus nem tanított felesleges kéréseket ebben az imádságban.
Luther helyesen állapította meg, hogy az élethez nemcsak kenyér szükséges. Ő a mindennapi kenyér mellé odatette a mindennapi rózsát is. Beletartozik a negyedik kérésbe a házfedél, a család, a feleség és a gyermekek ruházata és biztonsága. Jézus arra tanít minket, hogy ezt kérni kell. Isten felhozza a napját mind az igazakra, mind a gonoszokra, és eledelt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak, mégis, emlékezzünk arra, hogy a Miatyánk a fiak kiváltsága. A fiak kérik Atyjuktól a mindennapi kenyeret. A rabszolgáknak annak idején porcióra adták az eledelt, míg a fiak az atya asztalánál ehettek. A fiaknak olyan előjoguk van, hogy az Atya asztalához ülhetnek.
Ez a kenyér amit itt kérünk, nem egy olyan dolog, amit azért érdemlünk meg, mivel megdolgoztunk érte. Akik így gondolkoznak, azok nem kérik, hanem követelik, mint kijáró jussukat. A földművelő ember látja talán leginkább mennyire rá van szorulva Isten kegyelmére, aki korai és késői esőt ad, napsugarat, hideget és meleget, és mindazt ami kell a jó terméshez. Ha pedig az Úr nem ad, akkor nincs! Falun, sok szántóvető embert látni, amint a barázda szélén levett kalappal imádkoznak. Ők tudják azt, hogy a magot elvetni nem elég, és megművelni a földet sem elég. Isten áldása kell hozzá, mivel a kenyeret Ő adja. „Szerelmesének álmában ád eleget” - mondja az egyik zsoltár. (Zsolt 127,2) Isten eteti az égi madarakat és a ragadozókat is, az emberre pedig különösképpen gondja van. Kérjük tehát Tőle: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!

II.
Említettem azonban, hogy itt nem az én kenyeremről, hanem a mi kenyerünkről van szó. Ezért nem mondhatjuk azt, hogy ha van kenyerünk ezt a kérést már nem szükséges imádkoznunk, mivel sokan maradtak még kenyér nélkül. Nemcsak azok kell kérjék, akiknek nincs, Etiópiában, Indiában, vagy Dél-Amerikában, hanem a fiak közössége mind, többes számban.
A világ hat milliárd emberének egyharmada - tehát kétmilliárd ember -, éhezik. A második harmad része - újabb kétmilliárd ember -, a létminimum alatt él. Ettől nem tekinthetünk el, még akkor sem ha nekünk az asztalunkon megvan a mindennapi kenyér. „Szegények mindenkor lesznek veletek” - mondta az Úr Jézus (Mt 26,9). A szegénység bonyolult gazdasági, társadalmi, politikai kérdés. De mindenekelőtt mégis lelki kérdés. Miért?
Azért, mert ott ahol a keresztyénség utat tört magának, ott a testi jólétet is megalapozta. Ott pedig ahol pogány vallások uralkodtak, ott elhatalmasodott a szegénység. Ott van például India vallása, a hinduizmus, amely a véget nem érő reinkarnáció-láncolatot tanítja. Szegény embert segíteni ott annyit jelent, mint beleavatkozni annak karmájába, vagyis fátumába, mellyel rosszat teszünk neki. De az állatok sorsába sem avatkozhatunk bele. A tehenek például az istenek földi inkarnációi. Mivel senki sem bánthatja őket, ezért a mezőgazdasági termelés húsz százaléka a teheneké. Aztán az egerek és patkányok is ilyen helyzetben vannak, hindu felfogás szerint nem bánthatjuk őket, mivel meglehet valamelyik rokonunk. Ezek kapják a termelés további tizenöt százalékát. A közel egymilliárd embernek pedig marad a termelés fele. Csoda-e, hogy éheznek?
Európában és Amerikában a keresztyén értékeket lassan-lassan lábbal tiporják, legális és illegális eszközökkel az istentelenséget emelik vallássá, az abortuszt, az eutanáziát, a homoszexualitást, és egyéb Bibliaellenes gyakorlatokat törvényesítenek. Mégis, itt tört először utat magának a keresztyénség, és vele együtt a fejlődés és a jólét. Ahol a pogány gyakorlatok gyökeresen megmaradtak, ott a szegénység, a nyomorúság uralkodott el, mind a mai napig. A népességrobbanás csupán tetőzte a már meglévő állapotot.
Amíg éhező ember van a világon, addig imádkoznunk kell ezt a kérést. Ezzel az Úr arra tanít, hogy mások sorsát is vállaljuk fel, tegyük magunkévá. Az én kenyerem csak akkor eshet jól nekem, ha mások kenyeréért is imádkoztam.
A probléma mindenképpen nálunk van, nem Istennél. A világ termelőképességének negyedrésze sincs kihasználva, és ez a 25% is csak fél éven át van használatba véve, a másik félévben nincs. Megfelelő technológiával és megfelelő módon, mindenkit többszörösen el lehetne látni. „Vetett Izsák és lett neki száz annyija abban az évben, mivel megáldotta őt az Úr” (1Móz 26,12). Neki kellett vetnie, de Isten áldotta meg. A pusztai vándorlás alatt is hullott a manna, de nekik kellett felszedegetni, lehajolni, talán letérdelni érte minden nap. Így kell tennünk mi is, a mindennapi kenyeret kérve Istentől, és neki adva hálát érte.

III.
Végül, itt a napi kenyéradagról van szó, az egy napra valót kérjük, a „mindennapi kenyeret”. A görög epiuszion szó, aminek jelentése bizonytalan, valószínű arra az adagra utal, amit a római katonák kaptak a következő napra. Este mindenkinek kiosztották az ennivalót, a másnapra való kenyeret. De mindig csak az egy napra valót. Az Úrtól tanult imádságban sem egy hétre valót, vagy egy hónapra- egy évre valót kérünk, hanem csak az egy napra valót! A gyermek bizalma éppen az, hogy hiszi azt, hogy Aki adott a múltban, adni fog ezután is.
Az ember aggodalma és kételkedése miatt hajlamos arra, hogy halmozzon. Mi lesz ha?... - kérdezi. Sokat mondogatják, hogy fogytán van az olaj, a szén, és egyéb természeti kincsek. Mások azt mondják, hogy egyelőre nem kell aggódni. Minket azonban elkezd nyugtalanítani az, hogy „egyelőre”. Mi az, hogy egyelőre? Hirtelen lázas gyűjtögetésbe, halmozásba kezd az ember, mivel attól fél, hogy ha kifogy, akkor szűkölködnie kell. A halmozás pedig épp a szükséget idézi elő, éppen azt amitől fél. Mások mindennapi kenyere ott lesz felhalmozva az ő raktárában, esetleg bankjában. A baj tehát akkor kezdődik, amikor azzal az egy nappal nem elégszünk meg, amennyit az Úrtól tanult imádságban kérünk.
Ábrahám nehéz leckével tanulta meg azt, hogy Isten gondot visel. Fiát kellett áldozatul vinnie az egyik hegyen. Miközben megvolt a tűz, a fa, talán titokban megnézte a kés élét is, fia felteszi a kérdést: hol van az áldozatra való bárány? Erre Ábrahám azt mondta, hogy az Úr majd gondot visel róla. Még nem tudta hogyan, nem volt kész magyarázata reá, csak hite volt. Abban az Istenben hitt, aki Izsák születésekor ígéretet tett. Utólag bebizonyosodott az, hogy Isten csakugyan gondot viselt. Elnevezte annak a helynek nevét Jáhve-Jírének, a gondviselő Istenről.
Mi is kérdezhetjük: honnan fog adni Isten nekünk eledelt? Ha 70 vagy 80 évet fogunk élni e földön, még nagyon sok eledelre lesz szükségünk. De nem kell kérnünk az egészet, csupán az egy napra valót! A „mindennapi kenyeret”.
Igehirdetőként is gondolhatnánk arra, hogy évente két-háromszáz prédikációt kell mondani, harminc-negyven éven át. De nem szükséges az egészet kérni! A manna is megférgesedett másnapra. Minden reggel új hullott Istentől, egy egész ómerrel, 3,7 literrel szedhettek. Eleget és újat szedhettek! Ne kérdezd tehát, „honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?” (Jn 6,5) A matematikádhoz add hozzá Isten hatalmát, akkor kapsz helyes eredményt. A bebiztosítás hitetlenségről tanúskodik, a mindennapi kenyér kérése pedig bizalomról és háláról.
Az elégedetlenség ördöge kísért minket. Közben pazarolunk és tékozlunk. Hogy mások éheznek? Az minket nem érdekel. Nos, ebből akar kigyógyítani minket a negyedik kérés. Pál apostol tanítja: „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Semmit sem hoztunk a világra, ki sem vihetünk semmit. Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,6)
„Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!” De mi megadjuk-e Istennek a Neki járó tiszteletet és figyelmességet? Vagy csak a magunkéval vagyunk elfoglalva? Álljon itt befejezésül Jézus tanítása: „Azért mondom néktek, ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet, hogy nem az eledel és a test hogy nem az öltözet? Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok, mit együnk vagy mit igyunk vagy mibe ruházkodjunk. Mindezeket a pogányok kérdezik. Jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát és az Ő igazságát és ezek mind magadatnak néktek” (Mt 6,25-31)