Jób hitvallása – Jób 19:25-26

„Tudom, hogy az én Megváltóm él!” – Jób hitvallása

Jób 19:25-26

²⁵ Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára (^Vulgata a végső napon) az én porom felett (^MBT a por fölött) megáll. ²⁶ És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül (^MBT testemben) látom meg az Istent.

n Jób úgy beszél itt, mint egy újszövetségi hívő.

n Jób könyvéről vannak, akik azt mondják: unalmas könyv, nem történik benne semmi. Ugyanis, a cselekménye az első két fejezetre és az utolsó rész második felére korlátozódik.

v  Közben pedig 40 részen át vég nélkül bölcselkednek Jób barátai... Ki nem fogynak a szóból: oktatják, feddik, pedig tulajdonképpen vigasztalni jöttek, és bátorítani szeretnék. De még csak követni sem lehet, hogy ki kinek mit mond… Nehéz megérteni a Jób könyvét.

I. Jób hitvallásának háttere

n A formáját tekintve ez a könyv egy dráma formájában előadott tanító költemény. Költemény, mert az első két és az utolsó fejezetet kivéve a héber versforma szerint írták, és drámai formában előadott költemény, mert párbeszéd formájában hangzik el a sok tanítás. Az ókori bölcsesség-irodalomnak egy gyöngyszeme ez, amelyben az akkori filozófia és teológia tükröződik. És Isten kritikája erről a felfogásról.

n Mi volt a lényege ennek a filozófiának és teológiának? Az, hogy Isten az igazat megáldja, és a gonoszt megbünteti.

v  Jób igaz ember volt, istenfélő, vallásos – ezért Isten megáldotta. Majd hirtelen elkezdődtek a csapások Jób életében: világos, hogy valami gonoszságot követhetett el! Hiszen „Isten az igazat megáldja, a gonoszt megbünteti”. Jób ezt tagadja. Barátai azt mondják: Jób nem látja, vagy nem akarja beismerni, de biztosan ott lapul valami nagy gonoszság, amelynek következménye ez a sok csapás!

n A barátok megjátszodják a nagy okosat, mintha mindent tudnának… Nem kérdezik sem Jóbot, sem Istent, csak kijelentik vádjaikat… Pedig nekünk néha vigasztalnunk kellene egymást! Mindenki vigasztalásra szorul!

n Jób barátai tehát elkezdik védeni Istent, és vádolni Jóbot. Vádjaikat nem feltételezésként, hanem tényként kezelik. Ebből a tényként emlegetett vádból vonják le a következtetéseiket, és rengeteget beszélnek, miközben újra vádolnak. Nem idegen ez mitőlünk se…

v  Sokszor mi is ugyanúgy nekiesünk egymásnak, mint Jób barátai ennek a szerencsétlen szenvedő embernek. Feltételezzük, hogy nem hisz igazán. Feltételezzük, hogy nem szereti az Urat igazán. Feltételezzük, hogy önmagának szolgál, nem az Istennek. És a feltételezéseket mindjárt tényként kezeljük… Pedig, fogalmunk sincs, mit él át a másik! Jób is azt mondja: Lennének ti az én helyemben, majd akkor nem így beszélnétek!

v  Isten óv minket mindenféle ítélkezéstől. Főképp az elhamarkodott és nagyképű ítélkezéstől.

n Közben Jób sem érti, hogy miért történt, ami történt, csakhogy ő Istenhez fordul és Őt kérdezi!  Jób Istentől fogadta el a maga nehéz helyzetét és sok szenvedését. „Ha a jót elvettük, a rosszat nem vennénk-e el? Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” Kegyetlenül fáj neki lelkileg is, testileg is, és egyáltalán nem érti, hogy Isten miért tette vele ezt. Végtelenül szenved.

v  Jób keserűen kifakad: „Elfárasztottatok a beszéddel.” Mert erre jók vagyunk! Ilyen megtörténik néha még a szószékről is!

n Meghallgatja barátait, de mivel látja, hogy nem mondanak igazat, és ez nem segít rajta, ő Istenhez fellebbez. „Én a Mindenhatóval akarok beszélni, Isten előtt akarok védekezni.” (Jób 13:3). Szóval, Jób is lázad, de nem Isten ellen. Lázad a sorsa ellen, lázad az értelmetlenség ellen, szenvedése nem elfordítja, hanem odafordítja Istenhez.

n Át kell élnie főképp azt, ami a szenvedések között talán a legnehezebb: egészen egyedül maradt. Nem érti meg a felesége és nem számíthat rá, mint lelki támaszra sem. Nem élnek a gyermekei. Nincs, akinek kipanaszolhatná magát. A barátai, mintha ellenségei lennének, úgy vonulnak fel ellene. Egyedül Isten marad neki. „Csak Istennél nyugszik meg a lelkem…” (Zsolt 62:2)

v  Sokan átélték ám ezt már! Pál apostol a börtönből írja: Démás elhagyott, a jelenvaló világhoz ragaszkodott, - elment Tesszalonikába. Kreszcensz Galáciába, Titus Dalmáciába… Trofimust Miklátusban hagytam betegen… Szóval, Pál ott marad egyedül, de Jézussal!

v  És az Úr Jézus is átélte, mit jelent végzetesen egyedül maradni: de nem hagyott engem az Atya egyedül! – olvassuk a János evangéliumában. De végül a kereszten mégis teljesen egyedül maradt – ahogyan szóltunk erről a múlt héten.

n Jób a megtapasztalásai ellenére hisz Istenben. Nem a megtapasztalt, hanem az elhitt Istenhez fordul. Ahhoz az Istenhez fellebbez, aki őt jól ismeri és felette áll ennek az egésznek. Ő pontosan tudja: melyik eseménynek hol a helye, mikor kell bekövetkeznie, hogyan függnek össze egymással. És főképp, hogy az egésznek mi a célja.

v  Az is tudja pontosan, hogy meddig szabad terhelni Jóbot. Ő senkit sem próbál feljebb, minthogy elszenvedhetnénk. Sőt a próbával együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük (1Kor 10:13).

n Miközben szánalomért eseng barátai részéről, ereje egyre fogy, hangja egyre gyengül, és azt kéri, hogy szánják meg a barátai, legyen elég nekik, hogy az Úr sújtotta őt, és ne üldözzék tovább. Magányosságában, elhagyatottságában Jób az embertársi szánalomra apellál. Ha Isten ellene fordult, akkor legalább a barátai szánják meg… Mert egy szenvedő ember láttán nem az istenkérdés­sel kell foglalkozni, ok és okozat kérdésével, nem filozofálgatni kell, hanem szeretni és vigasztalni kell. Jób együttérzésre, együtt-szenvedésre szólítja fel barátait (szünpátia).

v  Bildád azzal fenyegette, hogy még az emléke is elvész a földről. Ezzel akkoriban közismert „kegyes” szólam ismétlése volt (vö. pl. Zsolt 34:17), ezzel ellentétben Jób azt kéri, bárcsak megörökítenék szavait: könyvbe írással és kősziklába véséssel. A könyv, íme, megíratott! A szenvedő Jób til­takozik az ellen, hogy ügye a feledés ho­mályába merüljön. Még a gondolata is borzalmas annak, hogy nem vagyok fontos, elfelejtenek, senkit sem érdekel, ami velem történt, a gyötrelmeim, a szenvedésem…

II. Jób hitvallásának tartalma

n Szenvedésére azonban nem ez hoz megoldást. Még ha segít is valamit, ha tudja, hogy nem merül a feledés homályába az, amit átélt, ez nem old meg mindent.

v  – Jób egy magasabb reménységet fejez ki, ami a vigasztalására szolgál: van Megváltója, aki végül megáll a pora felett, még akkor is, ha meg kell halnia, és földi élete befejeződik.

n A 25. versnek minden szava hangsúlyos. Ellentétes kötőszóval kezdődik: „de én...” (va'aní), „mert én”. Jób itt olyat mond, ami a tapasztalatokkal és a vágyakkal is szemben áll.

v  „Mert én tudom…” Ez a tudás több mint amilyet a bölcsek ismernek. Ezt nem kutatás, tanulás, tapasztalat által szerezte Jób, nem örökölte, hanem egy belső meggyő­ződés, amely a tapasztalat és események ellenére igaz marad. Jób olyasmit tud, amit bölcselkedő barátai nem tudnak.

n „Tudom, hogy az én Megváltóm él!” A Megváltó (gó’él) jelentette:

v  (1) aki visszaszerezte az elszegényedett rokon családi birtokát (pl. 3Móz 25:25-27),

v  (2) aki a gonoszul megölt, ártatlan rokonért igazságot szolgáltatott (4Móz 35:19; 5Móz 19:6),

v  (3) Istent, aki Izráel fiait kiszabadította az egyiptomi rabszolgaságból (2Móz 6:6; 15:13; Zsolt 74:2; 77:16; 78:35; 106:10; Ézs 63:9), és

v  (4) aki szabadulást ígért és szerzett a szám­űzetésben élőknek (Ézs 41:14; 43:14; 44:6. 24; 47:4; 48:17; 49:7. 26; 54:5).

n Jób elmondja, hogy Istené az utolsó szó. Az emberek ítélete eltörpül az Isten ítélete mellett. A Jób Istene maga a Megváltó, aki felveszi a Jób ügyét.

n Most úgy tűnik, hogy még Isten is el­hagyta, és ellene fordult. De a látszattal szemben Jób ragaszkodik ahhoz, hogy Isten a Megváltó. Nem „egy” megváltó, hanem „az én Megváltóm” (gó’alí)!

v  Az ézsaiási szövegekben is mindenütt birtokos sze­mélyraggal szerepel a szó: megváltód, megváltónk, megváltótok. Jób nem is akar tud­ni más Istenről, csak arról, aki az ő Megváltója.

n Az ÓSz-ben ritka az Isten létezésének kijelentése: ők természetesnek vették, hogy Isten van, Isten él. Jóbnak viszont ez nagyon fontos: az én megváltóm „él”. Jób nem a múltban él: az ő Megváltója nemcsak a régmúlt időkben tudott csodákat tenni. Jób nemcsak azt tudja, amit Isten régen tett az ő népével és a szenvedőkkel. Neki az élő Istennel van dolga, benne reménykedik. Ezé a Megváltóé az utolsó szó.

n A „legvégül” (vö’aharón = a végső napon - Vulgata) azt jelenti, hogy a döntő szót a Jób esetében az ő Megváltója fogja ki­mondani.

v  „Legvégül” a Megváltója „a por fölött megáll”, vagyis Jób még a halállal is dacol. Túléli a saját halálát!  (A „por” csakis a Jób porát jelentheti Ezért nincs nagy különbség a Károli és MBT fordítása között).

n Jób a ha­lál ellenére is, a halálon túl is tud megoldást! Persze, ez ellentmond annak, hogy az ÓSz nem ismeri a feltámadásba vetett hitet. De ismeri! Beszél róla Dániel (Dán 12:2). Tud róla Ábrahámban (Zsid 11:17-19), és Dávid (Zsolt 16). Jób is erről beszél.

n Jób nem csupán abban reménykedik, hogy ha neki meg is kell hal­nia, mégis igazságot szolgáltatnak neki, lesz Megváltója, hanem abban is, hogy ő ezt személyesen meg fogja látni!

v  Nem csupán „szellemi” értelemben, csak a „lelke”, a teste nélkül, hanem testestől-lelkestől ott lesz majd, amikor a Megváltója megáll a por fölött. Nem érvényes tehát az az érvelés, hogy a zsidóság csak később, a Kr. e. II. században jutott el a fel­támadás gondolatára. Jób kijelenti: lehet, hogy meg kell halnom, de a halálom után is személyesen fogom meglátni, ami azután következik.

n A Megváltót azért várja Jób, hogy nyilvánvaló legyen: Is­ten vele van, és nem ellene. Ez az, amit Jób „tud”, ami felől meg van győződve.

III. Jób hitvallásának újszövetségi üzenete

n Kicsoda ez a Megváltó?

n Az ember­megváltók cserbenhagyták Jóbot is. Jób tudja, hogy az igazi Megváltó maga Isten.

v  Az a Megváltó, aki közbenjár. 

v  A Megváltó, aki helyettesíti.

v  Aki kifizeti érte a váltságdíjat.

v  A Megváltó, aki végül megszabadítja.

n Nyilvánvaló az ÚSz fényében, hogy Jób prófétikusan Jézus Krisztusról beszél: Aki a bűn és a szenvedés kötelékeiből valóban megszabadított.

n Úgy tekint a Megváltóra, mint Aki segít a szenvedésben és nyomorúságban lévőkön, az elhagyatottakon és elnyomottakon. Ki fogja váltani életét még a halálból is!

v  Ilyet mi is csak hit által mondhatunk: „Tudom, hogy az én Megváltóm él!” „Nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék.” (Ef 2:9)

n Honnan tudom, hogy az én Megváltóm él?

v  Kijelentette nekem Igéjében, és biztosít róla Szentlelke által. Ő él, mert a Biblia mondja, és Ő él a szívemben.

n Aki megváltja bűneiből, a törvény átkától, az ítéletből, a Sátántól, a hatalmasságoktól és erőktől, a haláltól, a pokoltól, az örök kárhozattól! Mégpedig úgy, hogy váltságdíjat fizet érte! Ez a Jób hitvallása, - és a miénk is.

n Jób bizalma nem a testében van. A teste romlik, tele van sebekkel, nagy fájdalmai vannak. Nemsokára meghal, és semmivé lesz. A halál perce közeleg. Férgek rágják majd meg, és por lesz belőle. De teste nélkül (is) meglátja az Istent! Új testben! Új szemeket kap, új testet ölt, és megláthatja Istent! Ez a szenvedő test egy ideiglenes lakhely. Sátorház. De a lélek biztonságban van. Az ő Megváltója él!

v  „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-e? Amint megvan írva, hogy: Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágó juhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk Az által, a ki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 8:35-39)

  

A hit hangjai 35.

1. A mennybe’ fenn a trónusnál,

A Krisztus értem közbenjár.

Nagy Főpap, égi kezesem,

Örökre biztos védelmem.

Markába véste nevemet,

Szívébe írta, nem feled.

Örökre Ő lesz pártfogóm,

Elnémul minden vádolóm.

Elnémul minden vádolóm.

2. Mikor a Sátán megkísért,

És vádol megbánt bűnökért,

Jézusra nézek, áldom Őt,

A bűneimből megmentőt.

Ő halt meg minden vétkemért,

A bűntelen a bűnösért.

Isten, a Bíró fölmentett,

Krisztusra nézve engedett.

Krisztusra nézve engedett.

3. Íme, a Bárány – Ő van ott!

Feltámadt és üdvöt hozott!

Ő mondta: Megváltód vagyok.

Nem vonja vissza, mit adott.

A Bárány vére volt az ár,

Őnála többé nincs halál.

Krisztusban üdvöm készen vár,

Ott fenn, az Isten trónjánál.

Ott fenn, az Isten trónjánál.