A személyes felelősség - Ez 18:19-32

A személyes felelősség

Ez 18:19-32

n  Júda népe továbbra is félrevezető közmondásokat gyártott…

v  Ezúttal a fiak nyomorúságát az apák bűnének tulajdonították. Nem tudták elfogadni, hogy ők is lehetnek bűnösök, és a saját bűneik miatt bűnhődnek.

n  A másikat vádolni – ez a bűnös ember stratégiája, Édentől kezdve.

v  Az asszony a hibás, a kígyó a hibás… végső soron, Isten a hibás!

I. A személyes felelősség – teológiai szempontból

n A reformáció emlékünnepén ki kell térnünk a teológiai kérdésekre. Amikor Károly király és Luther egymással szemben álltak a wormsi birodalmi gyűlésen, akkor két gondolatvilág találkozott: Luther a Bibliára és a lelkiismeretére hivatkozott. Azt mondta, hogy amíg őt meg nem győzik a szentírásbeli bizonyságokkal, addig ő megmarad az Ige tanúsága mellett, mert lelkiismerete Isten Igéjének a foglya, és soha nem fog a lelkiismerete ellen cselekedni.

v  Károly erre válaszában a történelemre hivatkozott, hogy a Habsburgok mindig ragaszkodtak Rómához, mindig védték a római katolikus hitet. Mert ha egy testvér téved, az az egész keresztyénséggel szemben áll… De az „egész keresztyénség” Rómát jelentette, nem pedig a Bibliát.

n Itt látszik, hogy miről is volt szó a reformációban: a reformátorok szerint mindenki személyesen felelős Isten színe előtt, ezért csak Istenre szabad hallgatnia, úgy, ahogy a Bibliából hallható Isten szava. Ha az ember másképp cselekedne, akkor a saját lelkiismerete ellen tenne. A katolikus egyház viszont a tradícióra és az egyház tekintélyére hivatkozott.

n A saját személyes felelősségét hitte és vallotta, de amikor az egyház tagjairól volt szó, ott mégis megalkuvásra került sor.

v  Ez a megalkuvás a gyermekkeresztségben nyilvánult meg.

n  Azt hirdette, hogy az anyák is idegen hittel, a saját hitükkel vitték a gyermekeket Jézushoz. A négy barát is így vitte a bénát Jézushoz, leeresztve az ágyat Jézus lába elé, és Jézus látta a hitüket, megbocsátotta bűneit és meggyógyította! (Lk 5:17kk) Úgy gondolta, hogy a gyermekkeresztség mögött ott áll a gyülekezet hite és az elég.

v  Luther tehát összekapcsolta a keresztséget a hittel. A római katolikusok szétválasztották a sákramentumot a hittől.

v  De Luther és társai nem ismerték fel azt a veszélyt, hogy a hit és a keresztség igy hamarosan különválik egymástól! 

v  A gyermekkeresztség miatt az a veszély fenyegeti az embert, hogy mivel megvan keresztelve ezért már keresztyén is! Pedig ez nem így van.

n Valljuk, hogy csak az az Ábrahám gyermeke, akinek öntudatos hite van. Csak azok szabadulhatnak meg bűneiktől, akik Krisztusban hisznek, mert csak hit által lehet részesülni a kegyelemben. A kegyelmet nem a keresztség adja, hanem Jézus Krisztus.

v  A katolikus egyház úgy hiszi, hogy a sákramentumok kegyelmet közvetítenek. A szentek, a papság, stb. hasonlóképpen.

v  A sákramentumok kérdésében a protestáns egyházak meghagyták a gyermekkeresztséget, mert szerintük ez Isten kegyelmének pecsétje és jele, nem pedig az ember belső döntésének a kinyilvánítása. Ezért, elég, ha a szülő hisz, és ezzel a gyermek is a szövetség része lesz, és részesülhet a szövetség jeléből.

n Pedig a keresztséghez a Krisztus melletti öntudatos és világos döntésre van szükség, és az erről szóló vallástétel. A gyülekezet ennek alapján veheti fel a tagok sorába. 

v  Összetévesztették az ÓSz gyakorlatát az ÚSz gyakorlatával. Ott Izráel, a születés jogán része volt a szövetségnek, de az ÚSz-ben csak az újjászületés jogán lehet valaki részes a szövetségnek!

v  Pedig a helyes sorrend ez: igehirdetés, hit, keresztség (lásd: Mt 28:19; Mk 16:16. Lk 3:8. ApCsel 2:38).

n A tanítványság mindig megelőzi a keresztséget.

n  A személyes felelősséget világosan mutatja az, ahogyan a protestáns egyházak megkülönböztették a két sákramentumot: a keresztséget kiszolgáltatták a gyermeknek, de az úrvacsorát nem. Pedig mindkettő ugyanazt mutatja: Meghaltam, eltemettettem, feltámadtam Krisztussal, és – Krisztus az életem, mindnyájan egy kenyérből részesedünk.

v  A gyermek nem azért nem kaphat úrvacsorát, mert nem tudja megemészteni a bort, és megrágni a kenyeret, hanem azért, mert még nem hisz, nem tud vallást tenni megtéréséről, és nem tudja felfogni, hogy az úrvacsora mit is jelent.

n  Az anabaptisták és a mai baptisták ragaszkodnak az ember szabad akaratához! Mindenki maga dönti el, hogy örök sorsáról milyen döntést hoz.

v  A keresztség pedig nemcsak Isten kegyelmének pecsétje és jele, hanem az ember belső döntésének kinyilvánítása. Ezért, ezt meg kell, hogy előzze a megtérés és a hit, és az erről szóló bizonyságtétel. Mert az Isten ígérete feltételes: az ember döntésétől függ.

v  Nem(csak) a Krisztus engedelmességéről van szó, hanem főleg a mi engedelmességünkről.

II. A személyes felelősség – gyakorlati szempontból

n   Az ősöket hibáztatták.

n  Ez a másokat hibáztató, magadat kimagyarázó magatartás Édentől kezdve megvan.

v   Az asszony a hibás, a kígyó a hibás, Isten a hibás…

n  Kit hibáztatsz? A genetikát? Neveltetésed/családod? A kormányt? Az iskolát? Az anyagiakat? Istent?

v  A lényeges kérdés: hogyan részesülhetünk kegyelemben?

v  Szüleink által? Nem. A sákramentumok által? Nem. Közvetítők (papok, szentek) által? Nem. Csak személyes döntés, megtérés és hit által részesülhetsz kegyelemben!

n  Az Ige világos: mindenki önmagáért felel. A szülők bűne miatt nem szenvednek a fiak. De a szülők kegyessége miatt nem üdvözülhetnek a fiak!

v  Izráel esetében: Manasse vagy Ámon a hibás? Vagy Sédékiás? Ez 18:2. Mindenki önmagáért felel!

n  De ne mondj le senkiről könnyen! A bűnösök is megtérhetnek!

v  Isten vissza tudja fordítani még azt az ítéletet is, amit már kihirdetett.

v  Lásd: Ninive. Lásd: Jósafát.