Az evangélium saruja - Ef 6:15

A békesség evangéliumának saruja

Ef 6:15

„És felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.”

Az öv és a páncél után ez a harmadik fegyverdarab, a lelki fegyverzetből, amelyet egy többszörös birtokos szerkezet ír le. Bontsuk ki! A készségről, mégpedig az evangélium készségéről, vagy inkább az evangélium hívésének és hirdetésének készségéről. Ez az evangélium a békesség evangéliuma, így a békesség evangéliuma hirdetésének a készsége ez, amely egy saruhoz van hasonlítva, amit a lábra kellett felhúzni. „Felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.”

Az evangélium készsége főképp annak hirdetését jelenti, a bizonyságtevést. A békesség evangéliumának a készségét nem akkor vesszük fel magunkra, amikor egy röpke reggeli elcsendesedésben sietve elmondjuk az imánkat, hanem akkor, amikor rendszeresen bizonyságtevő életet élünk.

A bizonyságtevő élet jelképét, a sarut, Pál apostol ugyancsak az Ézsaiás könyvéből kölcsönözte: „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, a ki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!” (Ézs 52:7)

A harmadik fegyver megértéséhez szükséges, hogy ezeket a kifejezéseket egyenként vizsgáljuk meg, majd annak összetett jelentésében is.

I. Amit ez jelent, részleteiben

Kezdjük az evangéliummal, amely jó hírt, örömüzenetet jelent. Ennek tartalma az Úr Jézus Krisztus személye, munkája, halála és feltámadása, amely az örökélet reménységét biztosította. Az örökélet reménységéről szóló hír örömteljes hír, evangélium. A legjobb hír a világon Jézus Krisztusról szól, Aki megmenthet a bűnből és annak szörnyű következményeitől. Márk evangéliumában ezt olvashatjuk: „Minekutána pedig János tömlöcbe vettetett, elment Jézus Galileába, prédikálván az Isten országának evangéliumát, és mondván: betölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1:14-15). Más szóval, „higgyetek ebben az evangéliumban”, vagyis abban, hogy Isten országa egészen közel jött, és meg tud változtatni. Nos, ha valakit már megváltoztatott, részesült abban, amiről ez a jó hír beszél, az örömmel és készségesen beszél róla.

Erről szól az a szó, hogy „készség”. A világ csakis akkor fogja elhinni, hogy az evangélium igaz, ha látni fogja, hogy az a hívőket megváltoztatta. Egy keserű és bánatos lelkület nem egyezik az evangélium lelkületével. Egy szótlan hívő, aki nem saruzta fel lábát a bizonyságtevés készségével, az rossz szolgálatot tesz Isten országának, mivel azt sugallja, hogy arról nem érdemes beszélni. A bizonyságtevés készségét épp az az örömteljes lelkület adja, hogy olyan titok birtokában vagyunk, amelyre minden embernek szüksége van. Evangélizálni annyit jelent, hogy az egyik koldus elmondja a másik koldusnak, hogy hol található kenyér. A világi embert azt tölti el örömmel, ha jól megy az üzlete, ha van nyeresége, nagy a fizetése, jó a termés, és így tovább. Az Úr harcosát pedig az evangélium tölti el örömmel, amely életét megváltoztatta. Neki nemcsak erre a világra szóló örömhíre van, hanem olyan, amely az örökéletre szól.

Pál apostol szerint ez az örömhír a békesség evangéliuma. Arról a békességről van szó, amelyek Jézus Krisztus hozott: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14:27) Az Úr Jézus mindenekelőtt kibékített Istennel. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 8:1) Ennek a békességnek nagy ára van: Jézus a vérével fizetett, hogy nekünk békességünk legyen. Az Istennel való kibékülés következménye, hogy békességünk van lelkiismeretünkben is, mert nem nyomja többé a bűn terhe. Addig a bűnnel voltunk békességben, most Istennel lettünk békességben, és hadat üzentünk a bűnnek. Az Isten békessége a miénk, mely minden értelmet felülhalad (Fil 4:7). A békesség evangéliuma hirdetésének a készsége pedig a fegyverünk.

Végül, az „evangélium”, a „készség”, a „békesség” megvizsgálása után lássuk még a „hirdetést” is. Ez nincs kimondva a szövegben, mert akkor még egy birtokos szerkezetet kellett volna hozzáadni. De kiérthető belőle, mert a békesség evangéliumát hinni, és azután hirdetni kell. Ahhoz, hogy hirdethessük a békesség evangéliumát, ahhoz meg kell legyen bennünk a készség erre. Ezt a készséget nevezi az Ige sarunak.

Az evangélium hirdetése a megtört szívűeknek szól. Így mondja Ézsaiás: „Az Úr Isten lelke van én rajtam, azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást.” (Ézs 61:1) A megtört szívűek fogadják az örömhírt, engedelmeskednek Istennek, és készek szolgálni Neki.

II. Amit ez jelent, összetettségében

A békesség evangéliuma hirdetésének készsége olyan, mint egy saru.

A saru a fiak öltözetéhez tartozott. A szolgák akkor mind mezítláb jártak. A gazda együtt dolgozott a mezőn a szolgákkal egész nap, de ő saruban volt, fiaival együtt, míg a szolgák mezítláb dolgoztak. Amikor a tékozló fiú haza ment az apa többek között azt mondta, hogy húzzanak sarut a lábára. Ezt azt jelentette, hogy nem béresnek, hanem fiúnak fogadták vissza. A messzi távolból, ahol lerongyolódott, éhezett és fázott, mezítláb jött haza. Most újra fiú lett, felöltöztették és felsaruzták. A saru a fiúságot jelképezi. De ez a méltóság egy ehhez méltó életvitelt követel. „csakhogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljétek magatokat” (Fil 1:27). A fiúság nemcsak hit kérdése, hanem életvitel kérdése is.

Továbbá, a saru a Krisztus követőinek és harcosainak a felszereléséhez tartozik. Ez a parancs csak a Krisztus követőinek szól: „felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.” Miért? Azért, mert a Krisztus követése a keskeny úton történik, amely néha tövises és nehéz. Ezen nem tanácsos „mezítláb” elindulni. Kell a békesség evangéliuma hirdetésének a készsége, az evangélium saruja. A saru védi a lábat, mivel járni, közlekedni kell. Az evangéliummal el kell menni, azt el kell vinni az emberekhez! Amikor hívő életed jócselekedetei világítanak, és száddal vallást teszel arról, amit hiszel, akkor vetted fel magadra a békesség evangéliumának hirdetését, mint sarut.

Pál apostol így írja: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol.” (Róm 10:9) Péter apostol ezt írja: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.” (1Pt 3:15) Timótheusnak pedig ezt írja Pál: „Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” (2Tim 4:2) Minden Istennel kibékült ember tehát fel lett hatalmazva arra, hogy hirdesse az evangéliumot. „Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek Igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” (2Kor 5:18-20.) Az evangélium hirdetésének készsége lehetőséget ad másoknak is, hogy kibéküljenek Istennel. Ez a feladat hozzá tartozik a lelki harcunkhoz.

A készség egy lelki készenlétről beszél. Akin rajta van ez a saru, az nem fél járni a göröngyös vagy sáros terepen, nem fél átmenni a forró vagy hideg talajon. A mezítlábasok azok, akik kifogásokat, kibúvókat keresnek, akikben nincs meg a készség. Dávid így szól: „Kész az én szívem, ó, Isten, kész az én szívem; hadd énekeljek és zengedezzek!” (Zsolt 57:7) Amit a saru jelent a test számára, ugyanazt jelenti a készség a lélek számára.

A készség azért szükséges, mert az evangélium hirdetésében sokféle megpróbáltatás érhet bennünket. Pál apostol így vallotta: „én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért.” (ApCsel 21:13). A rómaiaknak ezt írta: „Azért ami rajtam áll, kész vagyok néktek is, akik Rómában vagytok, az evangéliumot hirdetni.” (Róm 1:15) Tudjuk, hogy ehhez nemcsak imádkoznia kellett, hanem elindulni, megkötöztetni, hajótörést szenvedni, üldöztetni és végül meghalni. Pál mindezekre kész volt. Hasonlóképpen, Péter apostol is, még Heródesnél is nyugodtabban aludt a kivégzése előtti éjszakán, fel volt saruzva a lába ezzel a készséggel (ApCsel 12:6). Isten harcosait a jó cselekedetre való készség jellemzi, a próbák között is: „Emlékeztessed őket, hogy minden jó cselekedetre készek legyenek.” (Tit 3:1)

Amikor gyermekkoromban libákat őriztünk, a falunk melletti ún. Kis-gazon (így nevezték a legelőt), néha szamártövisbe léptünk. A Gaz méltó volt a nevéhez!  Ott nem volt tanácsos mezítláb járni. Ha tele lett a talpunk apró tövisekkel, akkor nem lehetett tovább menni, amíg azokat ki nem szedtük. Nyáron, amikor az aszfalt felforrósodik, azon sem tanácsos mezítláb járni, mert nem sokáig bírná az ember. Az Úr Jézus követésében, a keskeny úton is szükséges a saru. A készség védelmet biztosít.

Jézus elől megy és vezet minket, mi pedig a bizonyságtétel készségének sarujában követjük Őt. Aki nem így tesz, az hamar lesántul. A megsebesült ember egyre csak panaszkodni fog, sajnáltatni fogja magát, sopánkodik, hogy jaj, milyen nehéz az Úr útján járni, pedig ő nem is jár, csak ül, és a sebeit nyalogatja! A járáshoz kellene a saru, ami megvédené, ha szilánkra lépne.

A felsaruzás egy állandó készenléti állapotot jelent. Nem a riadó elhangzásakor kell kapkodni: a sarunak mindig rajtunk kell lennie. Vagyis, bármilyen változás történjen az életünkben, mindenre készek vagyunk. Végső soron meghalni is késznek kell lenni, bármely pillanatban! Mózeshez is hirtelen jött a behívó: „ugyanezen a napon szólott az Úr Mózesnek, mondván, menj fel ebbe az Abarim hegységbe, a Nébó hegyére, és nézd meg a Kánaán földét, amelyet én Izráel fiainak adok örökségül, és halj meg a hegyen, amelyre felmégy!” (5Móz 32:48-49) Ilyen hirtelen jöhet egy infarktus is… Készek vagyunk-e akár meghalni is?

Ha levetnéd a sarudat, ezzel az örökséged jogáról mondanál le, ugyanis a bibliai időkben a saru levetése azt jelentette, hogy lemondasz az örökségedről. (Ruth 4:7) Csak akkor maradhatunk az örökélet örökösei, ha készek vagyunk „vele együtt szenvedni, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (Róm 8:17)

A próbák idején a gyáva ember ledobja magáról a bizonyságtétel készségét, és elfut. Mi nem lehetünk „a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk”! (Zsid 10:39) Kegyelemnek kell tartanunk még a megpróbáltatásokat is: „néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek őbenne, hanem hogy szenvedjetek is őérette.” (Fil 1:29)

A harcosok közül vannak, akik a frontvonalban harcolnak, a zászlót viszik, mások a tüzérséghez, vagy a gyalogsághoz tartoznak, esetleg hátvédek vagy kisegítők csapatához tartoznak, de mindannyian készséggel harcolják a hitnek szép harcát. „Elmenvén a széles világra hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!” (Mt 16:25)