Joáb halálának üzenete - 1Kir 2:26-35

Joáb halálának üzenete

1Kir 2:26-35

²⁶ Abjátár papnak pedig monda a király: Menj el Anathótba, a te jószágodba, mert halálnak fia vagy; de ma meg nem öletlek, mivel te hordoztad az Úr Istennek ládáját Dávid, az én atyám előtt, és mivel az én atyámnak minden nyomorúságaiban részes voltál. ²⁷ És kiűzte Salamon Abjátárt, hogy ne legyen az Úrnak papja, hogy beteljesedjék az Úrnak beszéde, amelyet szólott az Éli háza felől Silóban.

²⁸ És eljutott ez a hír Joábhoz, mert Joáb Adóniához hajlott, noha azelőtt nem hajlott Absolonhoz, és elfutott Joáb az Úrnak sátorába, és megfogta az oltárnak szarvait. ²⁹ Hírül adták pedig Salamon királynak, hogy Joáb az Úrnak sátorához futott, és íme, az oltár mellett áll. Ekkor elküldte Salamon Benáját, a Jójada fiát, mondván: Menj el, vágd le őt. ³⁰ Mikor pedig Benája az Úrnak sátorához ért, monda néki: Ezt mondja a király: Jőjj ki. Kinek felelt Joáb: Nem, itt akarok meghalni. És megvitte Benája a királynak e dolgot, mondván: Így szólott Joáb és így felelt nékem. ³¹ És monda néki a király: Cselekedjél úgy, amint szólott; vágd le őt és temesd el, hogy elvedd az ártatlan vért, amelyet kiontott Joáb, én rólam és az én atyámnak házáról. ³² És fordítsa az Úr az ő fejére az ő vérét, amiért nálánál igazabb és jobb két férfira támadott, és megölte őket fegyverrel az én atyámnak, Dávidnak tudta nélkül, tudniillik Abnert, Nérnek fiát, az Izráel seregének fővezérét és Amasát, Jéternek fiát, Júda vitézeinek fővezérét. ³³ Ezeknek a vére térjen Joáb fejére és az ő magvának fejére mindörökké: Dávidnak pedig és az ő magvának és az ő házának és királyi székének békessége legyen az Úrtól mindörökké. ³⁴ És elméne Benája, a Jójada fia, és reá rohanván megölte őt; és eltemettetett az ő házában, a pusztában. ³⁵ Rendelte pedig a király a Jójada fiát ő helyette a sereg fölé, és Cádók papot rendelte a király Abjátár helyett.

Joáb egy ellentmondásos személy volt. Néha nélkülözhetetlenül fontos volt és helyesen cselekedett, de máskor nagyon keserves pillanatokat okozott Dávidnak és az Úr népének. Serújának, Dávid nővérének volt a fia. Ők hárman voltak testvérek: Joáb, Abisai és Aszáél (2Sám 2:18; 1Krón 2:16). Testvéreivel együtt ott voltak Dávid mellett kezdettől fogva. Joáb nem a rokoni kapcsolata révén került a hadsereg élére, hanem rátermettsége miatt: Jeruzsálem elfoglalásakor hősies vállalkozása tette Dávid parancsnokká (2Sám 8:16; 20:23; 1Krón 11:6).

Joáb nem volt mindig rossz példa. Követendő tettei között említhetjük, hogy hűségesen kitartott Dávid mellett. Igaz, volt, amikor Dávid azt mondta, hogy Serúja fiai hatalmasabbak nálánál (2Sám 3:39), de Joáb nem tört a királyi hatalomra, hanem elismerte, hogy Dávid az Úr felkentje. Dávid iránti hűsége odáig ment, hogy kész volt cinkosa lenni Uriás meggyilkolásában (2Sám 11:14kk). Vissza tudott húzódni a háttérbe, amikor Rabbá elfoglalásakor a dicsőséget Dávidnak adta: „Most azért gyűjtsd egybe a népnek maradékát, és szállj táborba a város ellen, foglald el azt, nehogy valamiképpen, ha én foglalnám el, róla neveztessék az én nevem.” (2Sám 12:28) Talán a legszebb példa, amely mutatja istenfélelmét az, amikor az ammoniták elleni harcban tudott az Úrra nézni, de testvérét is arra bíztatta, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt – és a többit bízzák az Úrra (2Sám 10:11-14). Az is megtörtént, hogy Dáviddal szemben ő képviselte Isten akaratát, amikor a népszámláláskor megbízták ezzel a feladattal (2Sám 24:3). Absolon lázadásakor is hűséges maradt Dávidhoz, pedig rokonszenvezett Absolonnal, és közbenjárt abban, hogy a király lázadó fia hazatérhessen, miután Amnón meggyilkoltatása miatt nagyapjához, Gessúr királyához, Talmajhoz menekült (2Sám 14:1). Később bizonyára úgy érezte, hogy barátságával visszaéltek, és amikor Absolon erőszakkal magához akarta ragadni a királyságot. Joáb úgy gondolta, hogy jobban tudja, melyek Dávid érdekei, mint Dávid maga: miután legyőzte Absolont, a király világos parancsa ellenére megölte őt, a katonák tiltakozása közepette.

Most halálának okait vizsgáljuk, áttekintve egész életútját. Mi okozta Joáb csúfos halálát? Salamon így indokolja meg, amikor parancsot ad Benájának: „vágd le őt és temesd el, hogy elvedd az ártatlan vért, amelyet kiontott Joáb, én rólam és az én atyámnak házáról. És fordítsa az Úr az ő fejére az ő vérét, amiért nálánál igazabb és jobb két férfira támadott, és megölte őket fegyverrel az én atyámnak, Dávidnak tudta nélkül, tudniillik Abnert, Nérnek fiát, az Izráel seregének fővezérét és Amasát, Jéternek fiát, Júda vitézeinek fővezérét.” (31-32. v.) Tehát Joábnak Ánber és Amászá meggyilkolása miatt kellett meghalnia, akiket féltékenységből, alattomoson szúrt le. Természetesen, ide tartozik még Absolon megölése is, amelyet Dávid kimondott parancsa ellenére hajtott végre, és az Adóniához való pártolás, amely sorsát megpecsételte. Ezeket megvizsgálva végül megpróbáljuk levonni a tanulságokat.

I. Abnér meggyilkolása – 2Sám 3:12-34

Joáb gyilkosságainak áldozatai katonai vezetők voltak, akik ellen Joábnak adott esetben harcolnia kellett, de a gyilkosság mindig azután történt, miután azok elkötelezték magukat Dávid mellett, és úgy tűnt, hogy átveszik Joáb parancsnoki tisztségét. Így történt ez Abnér esetében is.

A Gilboa hegyén történt gyászos vereség után öt évi küzdelemmel Abnér lassan visszaszorította a filiszteusokat, és Mahanáimban külön királyságot alapított az északi tíz törzs számára. Saul fia, Isbóset került a trónra, de a valódi hatalom Abnér kezében volt. Pár év múlva Abnér megharagudott a gyenge és tehetetlen Isbósetre, és átpártolt Dávidhoz, akinek felajánlotta, hogy megnyeri Izráel törzseit a számára. A király elfogadta az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy amikor visszatér, akkor feleségét, Mikált is hozza vissza. Békével és megbecsüléssel bocsátotta el Ábnert. Joáb azonban amikor tudomást szerzett erről, féltékenysége miatt, és Aszáél halála miatt alkalmat keresett, hogy bosszút álljon rajta és megszabaduljon egy leendő vetélytárstól. Visszahívatta, és a kapualjban, mintha valami titkosat és fontosat akarna közölni vele, aljas módon, orvul meggyilkolta. Annak idején Abnér önvédelemből, harcban ölte meg Aszáélt, Joáb azonban békeidőben, hazugsággal gyilkolta meg. Ez halált érdemlő bűnnek számított (5Móz 22:26).

Dávid, amikor tudomást szerzett erről a merényletről, kijelentette: „Ártatlan vagyok én és az én országom mindörökké az Úr előtt, Abnernek, a Nér fiának vérétől, szálljon ez Joábnak fejére…” (2Sám 3:28-29). Dávid képtelen volt Joábot kellőképpen megbüntetni, csak átkot mondott rá és Abnér nyilvános temetésén Joábnak jelen kellett lennie, a hadsereggel, megszaggatott ruhában és zsákba öltözve. A király böjtölt a temetés napján és elől haladt a gyászoló menetben. Gyászdalt szerzett Abnér halálára, amelyben újra kifejezte a gyilkosséág megvetését a gyilkos iránt: „Gaz halállal kell-e kimúlnia Abnernek? / A te kezeid nem voltak megkötve, / Sem lábaid béklyóba verve; / De úgy vesztél el, / Mint álnok ember miatt szokott elveszni az ember!” (2Sám 3:33-34. v.)

Dávid bizonyára beszélt tanácsadói körében erről a gaztettről, de az igazságszolgáltatás ideje még nem jött el. Egyelőre az Úrra bízta ennek a bűnnek a megtorlását: „Nem tudjátok-e, hogy nagy fejedelem esett ma el az Izráelben? Én pedig ma erőtlen, noha felkent király vagyok, ezek pedig a Sérujának fiai hatalmasabbak nálamnál. De fizessen meg az Úr annak, aki gonoszt cselekszik, az ő gonoszsága szerint.” (2Sám 3:38-39. v.)

II. Absolon megölése – 2Sám 18:1-17

Absolon fellázadt apja ellen, de elvesztette a csatát és menekülni kezdett, ám fennakadt egy terebélyes fa ágai között a fejénél fogva, és az öszvére kifutott alóla. Úgyhogy, ott maradt függve ég és föld között, kiszolgáltatva ellenségeinek. Az a katona, aki reátalált, nem merte bántani. Joáb azonban három nyilat vett a kezébe és Absolonnak szívébe lőtte... Így halt meg a lázadó fiú, akit apja keservesen megsiratott.

Dávid újra tehetetlen volt Joáb önkényeskedésével szemben. Belátta, hogy annak ellenére, hogy Absolont megölték, ő nem lehet keserű szívű azokhoz a katonákhoz, akik mellette harcoltak, az életüket is kockáztatva.

Íme, Joáb nem riadt vissza a gyilkosságtól akkor sem, ha Dávid fiáról volt szó. Jellemének sötét oldalát mutatja, hogy lelkiismereti aggályok nélkül szembefordult a király parancsával.

III. Amászá meggyilkolása – 2Sám 20:1-13

Dávidnak sokféle nyomorúságon kellett átesnie, mint ahogyan mi mindannyian. A nyomorúságok jönnek-mennek, amíg meg nem érkezünk a mennyei hazába, ahol Isten letöröl a szemünkről minden könnyet.

A Seba lázadása követte Absolon lázadását. Izráel törzsei azonban nem sokáig tartottak ki mellette, és Seba menekülni kezdett, észak felé vonulva. Naftali legészakibb várába Ábel-Bét-Maákába futott. Dávid versenyt futott az idővel: mindennél fontosabb volt, hogy még azelőtt sikerüljön intézkednie, mielőtt Seba hadsereget szervez magának. Dávid hadba szólítja Júdát Seba ellen és unokaöccsét, Amászát bízza meg a vezérséggel, aki korábban Absolon hadseregparancsnoka volt. Amászát Joáb helyére állította Dávid, egyszerűen lecserélve őt tiszségéből. Ennek legutóbbi oka az volt, hogy Joáb megölte Absolont, a király parancsa ellenére. Amászá nem érkezett időben összeszedni a sereget, ezért Dávid a testőrsereget, az állandó készenlétben álló 3000 katonáját küldte Seba ellen, amelyet Abisaj, a Joáb testvére vezetett. A két seregnek egy nagy kőnél kellett egyesülnie, Gibeonnál. Ezen a találkozáson gyilkolta meg orvul Joáb Amásszát, mivel féltette tőle hadvezéri tisztségét.

Az úgy történt, hogy Joáb úgy köszöntötte Amászát, mint a barátját. „És monda Joáb Amasának: Egészségben vagy-e atyámfia? És Joáb megfogta jobbkezével az Amasa szakállát, mintha meg akarta volna csókolni. Amászá azonban nem őrizkedett a fegyvertől, mely Joáb kezében volt, és általütötte őt az ötödik oldalborda alatt, és kiontotta a bélit a földre…” (2Sám 20:9-10) Mivel unokatestvérek voltak, érthető, hogy Amászá semmi rosszra nem gondolt, amikor Joáb meg akarta őt ölelni. Azonban abban a pillanatban, amikor megcsókolta az arcát, Joáb egy tőrt döfött a szívébe! Olyan volt ez, mint amikor Júdás csókkal árulta el a Mesterét! Aztán otthagyta Amászát az úton vérbe fagyva! A katonák sorra megálltak és megbámulták, hiszen mégiscsak a hadvezérük volt. Ezért a holttestet leterítették egy ruhával, és Joáb kezébe vette az irányítást, mintha minden a rendjén lenne.

Ennél a gyilkosságnál is kulcsfontosságú tényező volt a félrevezetés. A jóhiszemű Amászá Joáb félrevezetésének esett áldozatul. A balkezes Joáb úgy használta a kardot, mint Abnér meggyilkolásakor. Így tesz a hitetlen ember: titkon, alattomosan teszi a bűnt, aztán letakarja és eltitkolja! De csak egy ideig titkolhatja, rejtheti el az emberek szeme elől. Isten elől még annyira sem. Ábel vére Istenhez kiáltott, és Isten látta amikor Kain agyonütötte. Minden egyes bűn az égre kiált, és minden egyes bűn nyilvánvalóvá lesz. Isten elől nincs hová rejtőzni. Ha előbb nem, az ítélet napján kell majd számot adni róla. „Némely embereknek a bűnei nyilvánvalók, előttük mennek az ítéletre; némelyeket pedig hátul követnek.” (1Tim 5:24)

Ezzel ellentétben a szemtelen és érzéstelen Joábok úgy vélik, hogy a bűnük elévül. Megpróbálják elfelejteni, úgy gondolva, hogy azt Isten is elfelejti. Így a bűn szokássá válik és fertőz, mint a kezeletlen rákos daganat, amely egy napon menthetetlenül a halálba ránt.

Joábot meg kellett volna kövezni még Ábner meggyilkolásakor. De most aztán főleg! Hadbíróság elé kellett volna állítani! Egyáltalán nem volt rendjén, hogy a katonaság élén megtűrjenek egy gyilkost, egy önjelölt vezetőt. De Dávid nem mert ujjat húzni vele. Isten pedig látja az ő gyermekei nyomorúságát is! Látta, hogy Joábbal Dávid akkor nem tudott elbánni. Isten nem rótta fel ezt neki. Ugyanúgy látja az Isten, amikor gyengeségeinkkel küszködünk. Látja győzelmeinket, örömeinket, de bukásainkat és nyomorúságainkat is. Jézus, meg tud indulni gyarlóságainkon, közbenjár értünk, megszabadít. Meggyógyítja sebeinket, lelki töréseinket. Annak a Jézusnak, Aki megváltott, hatalma van megőrizni az üdvösségre.

IV. Adónijjához való átpártolás – 1Kir 1:5-10. 2:28.

Adónijja önjelölten uralkodni akart: „én fogok uralkodni”! Kihasználva Dávid gyengeségét toborozni kezdte a párfogókat. Tudta, hogy Isten nem őt nevezte meg Dávid utódjául, ezért nem hívta meg Salamont, Benáját és Cádók papot. Viszont árulókra talált Abjátár és Joáb személyében.

Tudta, hogy mi az Isten akarata, de szándékosan lázadt az ellen. Az ilyen lázadásnak nem lehet sikere és ezt Joáb is tudhatta volna. Mégis felpártolta Adónijja pártütését, veszélyeztetve ezzel Isten királyságát. Most azonban végzetesen melléfogott, mert nemcsak Dáviddal és Salamonnal, hanem magával Istennel került szembe! Isten pedig most számon kéri tőle azok vérét is, akikről talán már meg is feledkezett, akiket régen tett el láb alól.

V. A tanulság: „senki el ne vegye a te koronádat!” (Jel 3:11)

Úgy Dávid, mint Salamon, az Abnér és az Ámászá meggyilkolását egyszerre említik, (1Kir 2:5. 32), amelyekre úgy tekint, mint amiket Joáb őellene követett el (1Kir 2:31). Dávid tekintélyét, szavahihetőségét, becsületességét csorbította vele. Jóllehet az Isten tervét, királyságát nem tudják aláásni azok, akik szolgatársaik ellen vétkeztek, Salamonnak kötelessége a Dávid házát terhelő vérvádat elhárítania a Joáb megbüntetésével.

Az Úr Jézus tanításában a szolgatársak ellen elkövetett bűnök súlyosabbaknak tűnnek. Az adós szolga kegyetlenkedését elítéli az Úr: „Nem kellett volna-e néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem te rajtad?” (Mt 18:33) Egy másik alkalommal, pedig elítélte azt a szolgát, aki szolgatársaival kegyetlenkedett: „Ha pedig az a szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, és enni és inni és részegeskedni: Megjön annak a szolgának az ura, amely napon nem várja és amely órában nem gondolja, és ketté vágatja őt, és a hitetlenek sorsára juttatja.” (Lk 12:45-46).

Dávid is vétkezett, de igyekezett bűnét rendezni. Joáb sohasem tanúsított bűnbánatot, pedig tudhatta volna, hogy az idő múlása nem rendezi a rendezetlen bűnöket. 1Kir 2-ben csak az Adónia mellé való pártolásáért keresi az oltár védelmét, pedig az ő sorsát már rég megpecsételték az elkövetett bűnök. Aki annak idején nem kereste az oltár védelmét, hogy bűneit rendezze, annak az oltár már nem nyújt védelmet. Mindennek rendelt ideje van. Ütött az igazságszolgáltatás órája. Joábnak meg kellett halnia gyilkosságaiért. Még a legnagyobb hadvezérnek is felelnie kell egy napon azért, amit elkövetett!

Van megtérés, amely nem igazi. Ilyen volt a fáraó megtérése, amikor csak a csapásoktól akart szabadulni (2Móz 10:16-17). Júdás megtérése sem volt igazi (Mt 27:4), mert a papokhoz ment, nem pedig Jézushoz. Simon mágus szíve sem volt egyenes az Istennel szemben, pedig hitt és megkeresztelkedett (ApCsel 8:13. 21:22). A visszaesők utóbbi állapota hétszer gonoszabb lesz a korábbinál (Mt 12:45)!

Aztán van olyan igazi megtérés, amely túlságosan későn történik. Ilyen volt a Joábé. Nőé idejében bizonyára voltak megtérők, miután a bárka ajtaját bezárta az Isten! Ézsau is megtért, de túl későn: „mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét” (Zsid 12:17).

A Jel 3:11-ben a filadelfiai gyülekezetnek írt levélben a feltámadott Krisztus azt ígéri a filadelfiaiaknak, hogy el fog jönni hamar. Majd arra kéri, hogy „tartsd meg amid van, hogy senki el ne vegye a te koronádat”. Nem arra figyelmeztet, hogy valaki ellophatja a koronájukat, hanem arra, hogy Isten maga fogja azt elvenni, és másnak adja, ha nem lesznek méltók annak viselésére. Joáb elveszítette a koronáját. Ármánykodásainak véget vetett az Isten. Bűneiért végül is meg kellett lakolnia. Még az oltár sem tudta őt megvédeni Isten ítéletétől. A Dávid trónját pedig megszilárdította Isten Dávid fia kezében.

Ézsau könnyelműen és közömbösen lemondott elsőszülöttségi jogáról, eladva azt Jákóbnak egy tál lencséért. Ezzel lemondott az ígéretekről is, amelyeket Isten az elsőszülöttséggel együtt biztosított volna! Elveszítette koronáját.

 Saul koronáját Isten vette el tőle, engedetlensége és büszkesége miatt. Alkalmatlanná vált a királyságra és az Úr lelke is eltávozott tőle. Koronáját Dávid kapta meg.

Iskáriótes Júdás, aki a tizenkettő közé tartozott, elárulta Mesterét. Apostoli tisztségét Mátyásra ruházták. Elveszítette koronáját.

Joáb példája szolgáljon intelmünkre. Az Úr Jézus áldozata árán minden bűn rendezhető. Így megőrizhetjük királyi koronánkat, az igazság koronáját, a dicsőség koronáját! „Semmit ne félj azoktól, a miket szenvedned kell: íme, a Sátán egynéhányat ti közületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2:10)