A királyi menyegző - Mt 22:1-14

A királyi menyegző

Mt 22:1-14

¹ És megszólalván Jézus, ismét példázatokban beszélt nékik, mondván: ² Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, aki az ő fiának menyegzőt szerzett. ³ És elküldte szolgáit, hogy meghívják azokat, akik a menyegzőre hivatalosak voltak; de nem akartak eljönni. ⁴ Ismét küldött más szolgákat, mondván: Mondjátok meg a hivatalosoknak: Íme, ebédemet elkészítettem, tulkaim és hizlalt állataim levágva vannak, és kész minden; gyertek el a menyegzőre!

⁵ De azok nem törődvén vele, elmentek, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; ⁶ A többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazták és megölték őket. ⁷ Meghallván pedig ezt a király, megharagudott, és elküldve hadait, azokat a gyilkosokat elvesztette, és azoknak városait fölégette.

⁸ Akkor monda az ő szolgáinak: A menyegző ugyan készen van, de a hivatalosok nem voltak méltók. ⁹ Menjetek azért a keresztutakra, és akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe. ¹⁰ És kimenvén azok a szolgák az utakra, begyűjtötték mind, akiket csak találtak, jókat és gonoszokat egyaránt. És megtelt a menyegző vendégekkel.

¹¹ Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, látott ott egy embert, akinek nem volt menyegzői ruhája. ¹² És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgatott. ¹³ Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás. ¹⁴ Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.

A királyi menyegző példázata Máté evangéliumában nagyon hasonlít ahhoz, ami Lukács 14-ben található, de vannak, akik a különbségekre hívják fel a figyelmet: itt nemcsak egy nagy vacsoráról van szó, hanem egy menyegzőről, amelyet a király készít a fiának. Máténál a király nemcsak megharagszik, hanem elküldte hadait, elvesztette azokat a gyilkosokat, és felégette azoknak városait. A korábban elmondott, gonosz szőlőművesekről szóló példázat is arról szól, hogy megölték az örököst, és a kiküldött szolgákat megfogták, bántalmazták és megölték. Meglehet, az Úr kétszer is elmondta ugyanazt a tanítást, két különböző hallgatóságnak.

Az Isten országa, vagyis a hívő élet, olyan, mint egy menyegző: tele van örömmel és áldással. Az Isten országa a király fiának személye körül forog: ő az esemény hordozója. Isten az, aki cselekszik, Ő készíti a királyi lakomát, Ő az, aki meghív erre a vacsorára. A vacsora mindig közösségvállalást jelent. Ez a példázat újra azoknak és azokról szólt, akik visszautasították az Isten országát.

I. Meghívás a királyi vacsorára – 1-4. v.

Előbb a vacsora elkészítéséről van szó (1-2. v.), majd a meghívással megbízott szolgák kiküldéséről (3-4. v.). Istenünket az jellemzi, hogy Ő ad: vendégségbe hív. Meg akarja ajándékozni azokat, akik meghívását elfogadják.

A meghívó üzenet nem úgy szól, hogy „neked jönnöd kell”. Nem kategorikus imperatívuszról van szó, nem kötelességről vagy törvényről, hanem kegyelmi ajánlatról. Isten nem követel, nem feltételeket szab, hanem ad. Drága kincset, ajándékot, ünnepet kínál, lakomára hív, közösségre önmagával és egymással. A Király azt akarja, hogy az Ő szabad vendégei legyünk. Külön csoda, hogy meghívást intéz felénk. Örömujjongással kellene fogadnunk a jó hírt: „minden készen van!” Az Isten országára, a megváltásunkra nézve Isten mindent elkészített. „Elvégeztetett!” (Jn 19:30) „Most van az üdvösség napja!” (2Kor 6:2). A megváltás munkája az Isten munkája, amihez nekünk nincs semmilyen hozzájárulásunk.

Isten meghívja az embert, hogy vegyenek részt az általa készített üdvösségből. Megbízta szolgáit arra, hogy értesítsék a meghívottakat: jöjjenek el a vacsorára. Ez a meghívó mindenkinek szól, de először az Ő kiválasztott népét hívta. Sajnos, elutasításukkal ők kizárták magukat Isten országából. Mindenekelőtt a próféták voltak azok, akik Keresztelő Jánosig a meghívást tolmácsolták, majd pünkösdtől kezdve az apostolok és az Úr követői. „Reánk bízta a békéltetésnek Igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” (2Kor 5:19-20) Az Isten országába hívunk, kérlelünk mindenkit, miként a király nagykövetei. A példázat elején szereplő szolgák (δοῦλος) később a szolgálattevő (διάκονος) megnevezést kapták.

II. A meghívás elutasítása – 3. 5-7. v.

„De nem akartak eljönni” (3. v.). A meghívottak megalázóan visszautasították a meghívás örömhírét. Ha ez túlságosan igénybe vette volna őket, vagy túl sokat követelt volna tőlük, még meg lehetne érteni, de itt nem ilyesmiről volt szó, hanem egy ünnepi meghívásról! Olyan ez, mintha valakinek valami nagyon jót szándékoztál volna tenni, és az hidegen elutasított volna. Épp ez a fájdalmas az elutasításban, hogy azzal a királyt vetették meg, utasították el. „Azok nem törődvén vele, elmentek, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe…” (5. v.)

Persze, a szántóföld megművelése és a kereskedés lebonyolítása nem bűn önmagában. A bűn az volt, hogy az fontosabb lett a király meghívásánál. Joggal tesszük fel e kérdést: muszáj volt azokat az ökröket aznap kipróbálni? Ha éppen most házasodtál, nem az lenne a természetes, ha feleségeddel együtt eleget tennél a meghívásnak? Mennyire érthetetlen kifogások ezek! Arra késztetnek, hogy megvizsgáljuk magunkat, hogy van-e olyan terület az életünkben, amit nem szívesen áldoznánk fel Isten országáért?

Mert semmi rosszat nem tesznek ugyan azok az emberek, akik közül az egyik dolgozni megy, a másik üzletel: ki-ki végzi a maga munkáját. Mind szorgalmas, becsületes, kötelességtudó emberek. De magatartásuk mégis elárulja, hogy ők a király ellenségei. Arról is olvasunk, hogy megverték, sőt megölték a király szolgáit! Ezeknek a „becsületes” embereknek gyilkos indulat van a szívükben!

A jó dolgok gyakran akadályai a legjobbnak. „Félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért.” (Zsid 12:1). Sajnos, a kifogások sorolása ma is annyira jellemző a meghívottakra: száz okot is fel tudnak sorolni, hogy miért nem teszik az Urat az első helyre. Pedig Isten nem a második helyet akarja elfoglalni az életükben, hanem az elsőt! Sokféle kifogásuk gyökere végül is ebben van: „Nem akartak elmenni...” Kínálhatott a király, amit akart, nekik mindig fontosabb dolguk akadt az Isten országánál!

Abban az időben a menyegzőre szóló meghívás másképp zajlott, mint manapság: kétszer is kimentek a megbízottak, hogy értesítsék a meghívottakat: először egy általános meghívással, másodszor pedig, mikorra a vacsora elkészült, egy konkrét, pontos időre szóló meghívással. Ha az első meghívást elfogadták, akkor lehetett tudni, hogy hány vendégre számíthatnak a vacsorán, és nekifogtak a sütéshez, főzéshez. Óriási sértés volt a meghívást visszautasítani a vacsora napján! Márpedig itt épp erről olvasunk: „De azok nem törődvén vele, elmentek, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; a többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazták és megölték őket.” (5-6. v.) Lukács evangéliuma még részletesebben közli a kifogásokat: „Mindnyájan egyenlőképpen kezdték magukat mentegetni. Az első azt mondta neki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy azt meglássam; kérlek téged, ments ki engem! És másik monda: Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem! A másik pedig monda: Feleséget vettem, és azért nem mehetek.” (Lk 14:18-20)

A rangsorolás az, ami fontos: mit részesítenek előnyben? Emberileg érthető, hogy ezeknek az embereknek megvoltak a terveik arra a napra. Mikor megérkezett a király meghívása, dönteniük kellett, hogy melyiket részesítsék előnyben. Mi számukra fontosabb? Az-e, amit korábban elgondoltak, vagy az, amit Isten országáért tehettek? Az, amit ők szerezhetnének, vagy az, amit Isten adhat?

III. A méltatlan hivatalosak pótlása – 8-10. v.

Izráel népéről szólva megállapíthatjuk, hogy magatartásukkal elutasították Isten meghívását: már a Sinai hegy lábainál aranyborjút készítettek: „Szóla pedig az Úr Mózesnek: Eredj, menj alá; mert megromlott a te néped, a melyet kihoztál Egyiptom földéből.” (2Móz 32:7) A királykérés is Isten uralmának elutasítását jelentette: „És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük.” (1Sám 8:7) Jeroboám azzal nyerte meg Izráelt a bálványimádásnak, hogy „Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek: Ímhol vannak a te isteneid, ó, Izráel, akik téged kihoztak Egyiptomnak földéből.” (1Kir 12:28) Isten kiküldött szolgáinak elutasítása miatt következett be a babiloni fogság (2Krón 36:16). Végül, a Messiást is elutasították!

Mivel Izráel népe, a meghívottak nem voltak méltók, a király a lakomát a pogányoknak ajánlotta fel (lásd: ApCsel 13:46). Isten kiküldte szolgáit az útkereszteződésekre, vagyis a pogányokhoz: hívjatok be mindenkit! Boldog-boldogtalan bejöhet! A király szeretete alapján mindenki hivatalos. Ez nem vicc, hanem maga a király üzeni, hogy bárki jöhet, feltétel nélkül. „Akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe!” (11. v.) „Amint vagyok, sok bűn alatt, / De mert hallám hívó szavad, / S mert értem áldozád magad, / Fogadj el, Jézusom!” (Hith. 30) Jöhet a samáriai asszony, öt válás után. Jöhet a fővámszedő, gazdag Zákeus. Jöhet a halálraítélt lator is. Velük együtt jöhetsz te is, és jöhettem én is. Nincs feltétel. Szabadon, bárki, mindenki jöhet.

A király így pótolta a méltatlan meghívottakat. A menyegzői vacsora nem marad néptelen. Ha a hivatalosak megtagadták tiszteletüket tenni ezen a menyegzői vacsorán, Isten a semmikért küldött (1Kor 1:26-30). A királyi ünnepség nem esett kútba, Isten mindenképp végrehajtja az Ő tervét. A pogányok felé való misszió mindig is benne volt Isten tervében, de csak azután lett nyilvánvaló, miután a „hivatalosak” nem voltak méltók. Isten főképp a pogányokkal töltötte meg a menyegzői termet.

IV. A menyegző vendégei – a méltatlan vendég – 11-14. v.

Isten mindenkit hív. Csak azok zárják ki magukat, akik meghívását elutasítják. „Boldogok azok, a kik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei.” (Jel 19:9).

Aztán a király megtekinti a vendégeket, szemlét tart. Talál ott valakit, akinek nem volt menyegzői ruhája: azt nemcsak kitessékelték, hanem súlyos ítélettel sújtották. Hirtelen olyan érzésünk támad, mintha Isten igazságtalanul bánt volna vele, aki egyébként véletlenszerűen cseppent bele a nagy ünnepségbe… Hogyan kell ezt érteni?

Úgy, hogy a királyi meghívást elfogadhatjuk, ahogy vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy maradhatunk olyanoknak, amilyenek voltunk! Az ünnepi ruha nélkül senki sem maradhat a király asztalánál. A bűnbocsánat fehér ruhája és a megszentelt élet fehér ruhája kötelező. Senki sem élhet tovább azokban a bűnökben, amelyeket Isten megbocsátott! „Akik meghaltunk a bűnnek, mi módon élnénk még abban?” (Róm 6:2) „Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.!” (Gal 5:25)

A menyegzői ruhát állítólag a király biztosította. Egy Mari-ból származó levél (amit Zimri Lim-be írtak, Lâ’um-nak) beszél azokról a vendégekről, akiket Hammurabi király udvarába hívtak, akiket szertartási öltözékkel láttak el, mielőtt a király színe elé kerültek volna. A ruha felkínálása régi szokás volt Izráelben (lásd: 1Móz 45:22. Bír 14:12).

Ádámnak szégyenruhája volt. Dávidra egy kényszerruhát próbáltak ráadni. Jákób álruhában (képmutatással) lopta el az áldást. Milyen ruhában próbálasz megjelenni Isten előtt?

Isten fehér ruhákat kínál: „Azután láttam, és íme, egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt álltak, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak.” (Jel 7:9). „Akkor felelt egy a Vének közül, és monda nékem: Ezek, akik a fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek? És mondék néki: Uram, te tudod. És monda nékem: Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7:13-14). Isten előtt csak azzal a ruhával jelenhetünk meg, amit Ő adott nekünk! (Ézs 61:10). A tékozló fiú hazajöhetett rongyos ruhájában, úgy ahogyan volt, de nem maradhatott abban! (Lk 15:22). Az Isten által kínált ruhát nemcsak elfogadni kell, hanem fel is kell öltözni. „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.” (Róm 13:14).

A menyegzői ruha nélküli ember sorsa ugyanaz, mint azoké, akik elutasították a meghívást. A meghívásra adott válasz kötelez! A király maga vizsgálja a vendégeket. A képmutatókat hamar felfedezi. A meghívás mindenkinek szól, de kevesen vannak, akik elfogadják, és felkészülten érkeznek Isten színe elé. A felhívás minden hívőnek szól: „Végy tőlem… fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen!” (Jel 3:18)