Isten titkainak sáfárai - 1Kor 4:1-5

Isten titkainak sáfárai

1Kor 4:1-5

Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.  ² A mi pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.  ³ Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek ítéltessem meg, vagy emberi ítéletnaptól; sőt magam sem ítélem meg magamat.  ⁴ Mert semmit sem tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva; aki ugyanis engem megítél, az Úr az.  ⁵ Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait; és akkor mindenkinek az Istentől lesz a dicsérete.

n Jézus váltsághalála nemcsak bűnbocsánatot eredményezett, hanem azt is, hogy szolgálatába állított bennünket. Lehetségessé vált az üdvösség, de lehetségessé vált a neki való szolgálat is – ingyen kegyelemből.

n Aktív résztvevői vagyunk az evangélium ügyének, a hit szép harcának.

n Úgy kell tekintsük földi életünket, mint szolgálatot Krisztus háztartásában. Kiadta a munkát, de visszatér, és számon kéri szolgáit… (Lk 12. Mt 25:14-30)

n Figyeljük meg, hogy mit jelent a sáfárság, mi az, amit a sáfároktól megkövetelnek, és mi ennek a haszna.

I. A sáfárság jelentése

n A sáfárság egy régi, elfelejtett, divatját múlt kifejezés.

n A szóval együtt a sáfárság gyakorlata is kiment a divatból.

n Pedig jó lenne ráébredni, hogy mindnyájan sáfársággal vagyunk megbízva.

v  „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” – 1Pt 4:20.

v  „Ami pedig a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” – 1Kor 4:2.

n A „sáfár” olyan szolgát jelent, akit az ura megbízott azzal, hogy őrködjék vagyona felett, kezelje azt. Nem a sáfár az úr, hanem csak háziszolga, aki urának javaival gazdálkodik.

n A sáfárság azt jelenti, hogy minden anyagi és szellemi vagyonom kizárólag az élő Isten tulajdona. Az övé az idő, a nemzet, a család, a pénzem, a házam, a testem, a lelkem, a szabadidőm, az ügyességem, minden képességem, az Ő tulajdona a gyermekem és az házastársam.

v  Olyan az életem, mint egy nagy háztartás. Egyéni, családi, és köznapi vagy hivatalos szobáiban egyetlen bútordarab sem az enyém, maga a lakás sem öröklakás, nem én vagyok a tulajdonos. Isten az úr. Én csak gondviselője vagyok az Ő tulajdonának.

n Ez épp az ellenkezője annak, ahogyan sokan élik az életüket. Nagy a kísértés az elbizakodásra és az úrhatnámságra. Pedig csak sáfárok vagyunk.

n Olyan dicsőséget és elismerést tekint magától érthetőnek, ami valóban nem őt illetné meg, hanem az Istent, akitől a megbízatást és képességeit kapta.

n Néha elhiszi az ember, hogy joga van a pénzével és idejével úgy gazdálkodni, ahogyan akar!

v  Az Istennel is hajlandó perbe szállni, ha elvesz tőlünk valakit vagy valamit, akit annyira magunkénak tartottunk, hogy úgy véltük, még Istennek sem lehet semmi köze hozzá.

n A sáfárság tudatának hiánya abban is meglátszik, hogy ha adunk is valamit az Istennek, időt, szolgálatot, pénzt, úgy véljük, hogy valami jótéteményt gyakoroltunk, áldozatot hoztunk.

n A sáfár tudja, hogy az Úrnak megvan a jogcíme arra, hogy bármit kérjen tőle. Minden, amivel rendelkezik, csak bizományban van nála. Istent illeti meg a gyümölcs és a tulajdonjog.

n A sáfárnak kötelessége elismerni, hogy minden, amije van, az Isten

II. A sáfárság követelménye

n „Ami pedig a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.”

n Ez tehát egy bizalmi állás. Nem szívesen bízzuk vagyonunkat másra, sem megőrzésre, sem a vele való gazdálkodásra. Esetleg akkor kelthet bizalmat, ha valakit többször kipróbáltunk, és megmutatkozott a hűsége.

n Ilyenek vagyunk mi emberek. De Isten előre megbízik mindenkiben. Minden emberre rábíz valamennyit örökkévaló drága értékei közül. Az egyiknek művészi tehetséget ad, a másiknak különleges értelmet, a harmadiknak sok szabadidőt, a negyediknek nagy örökséget. Ránk bízza ezeket, anélkül, hogy kiérdemeltük volna. Felfogadja a sáfárokat, és magukra hagyja, hogy sáfárkodjanak a rájuk bízottakkal.

v  Mivel a Gazdánk távol van, sokan úgy viselkednek, mintha nem is térne vissza. Pedig visszatér! Számon kéri még a szavaidat is, hát még a vagyonodat és a családodat!

n Vannak tékozló és hűtlen sáfárok, akik nem érdemlik meg a Gazda bizalmát. Amit a Gazda megkövetel a sáfároktól az, hogy hűek legyenek.

n Ki a hűtlen sáfár? Mit jelent hűnek lenni házastársadhoz, gyülekezetedhez, népedhez?

n Nem az a hű, aki nem követ el hibát, hiszen csak az nem követ el hibát, aki semmit sem tesz.

v  Az a hűtlen sáfár, aki semmit sem tesz.

v  Az is hűtlen, aki tékozol.

v  Az is hűtlen, aki túlfeszíti magát és összeroppan.

n Nem egyenlőképpen részesültünk a javakból: ki kevesebbet, ki többet kapott. Mindenkinek arról kell számot adnia, amit kapott. Isten nem kéri azt, amid nincs

n Légy hű sáfár ott, ahová állított az Isten, sáfárkodj teljes erődből azzal, amit kaptál, tedd azt, amit tudsz, de azt teljes szívvel és teljes lélekkel!

III. A sáfárság haszna

n A sáfárságból mindig haszna van a másik embernek is: „úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak”.

n Nem elvárásaink kell legyenek másoktól, hanem készség a szolgálatra egymás felé.

v  Vannak terméketlen jólelkek, semmi rosszat sem lehetne rájuk mondani, csak az a baj, hogy jót sem. Elásták a rájuk bízott talentumot. Az egy talentumos ember nem lopott, hanem tétlenkedett. Nem tett semmit!

n A sáfárság nemcsak őrizetet jelent, hanem a javak kezelését, forgatását és hasznosítását.

n Nem úgy kell sáfárkodnod, hogy csak te magad látod hasznát, más senki. Teher, vagy áldás vagy a gyülekezet számára?

n Hánynak segítettél felszárítani a könnyeit, csillapítani az éhségét? Hányat vezettél oda Krisztushoz?

n Sáfárkodj úgy az időddel, hogy maradjon szerda esténként egy óra a lelked számára is!

n Megjön majd a sáfárok Ura és számot vet velük. Lesz ítélet!

n Az Úr nem a talentumokat jutalmazza, hanem a hűséget. Jól van, jó és hű szolgám! Többre bízlak ezután: Józsué… Dávid…