Csütörtök - A gonosz szándékai

Szinte már egy hete, hogy ez az első nyugodtabb nap. Habár a két magyarországi Biblia-ligás atyafi itt van, és kolozsvárról megérkezett Victor Sainiuc is, ez most engem nem foglal le, mivel csak este leszünk együtt, Erdőszentgyörgyön, az istentiszteleten és az ottani gyülekezetplántáló misszionáriusokkal.
Ma tehát nyugodtabban ülök a számítógép előtt.
Elküldtem a jegyeket az Emanuel Egyetemre, öt osztály számára. Maradtak még egy páran, akik nem vizsgáztak le, de a jövő héten az is megtörténhet.

Csodálkozom, amikor az Úr ügyét valakik úgy "támogatják", hogy ezzel saját gyülekezeteinknek okoznak kárt, és néha szakadást. Meg vagyok győződve, hogy gyengeségeink ellenére gyülekezeteink az Úr Jézus testének tagjai. Arról is meg vagyok győződve, hogy bármilyen szakadás gyülekezeteinkben, amit előidéznek, nem tekinthető a Szentlélek munkájának. Persze, elítélem a szűklátókörű parókiálizmust. De méginkább elítélem, amikor valaki még szűkebb látókörrel morzsolja az Isten népét, megtévesztő kampánnyal egyéni vagy prívát céljainak rendelve alá a missziót. Az ilyenekkel nem tudok sem egyetérteni sem "együtt enni" (úrvacsorázni).
Említettem, hogy csodálkozom, hogy vannak, akik nem látnak át a szitán. Az Úr munkájának tekintenek olyasmit, amiből eddig csak kár származott az Úr gyülekezete számára. Pedig Pál apostol azt mondja, hogy "jól ismerjük az ő szándékait" - mármint annak a bestia gonosznak a szándékait! Csak Pál apostol látná? Mi nem látjuk?

János Márk - ApCsel 13:13

Ma Borszéken és Gyergyószentmiklóson jártam. Este, a bibliaóra megtartása után a Biblia Liga misszionáriusaival és a Biblia Liga magyarországi képciselőivel volt tanácskozásunk 22:00 óráig.
Mivel most sincs több idő egyebet írni, idemásolok egy prédikációt János Márkról, akiről id. Veress Ernő testvérrel beszélgettünk együtt...

János Márk
ApCsel 13,13

Az a néhány említés a Bibliában János Márkról elég ahhoz, hogy életét és jellemét legalább vázlatosan megismerhessük. Édesanyja háza Jeruzsálemben egy jól ismert gyülekezeti hely volt, már Péter börtönből való szabadulása idején. Ott voltak összegyűlve a gyülekezet tagjai, akik imádkoztak Péter szabadulásáért.
Mivel Barnabás unokatestvére volt János Márknak, ezért az első misszióútra ő is társulhatott a többiekhez, és hárman indulnak útnak: Pál, Barnabás és Márk. Később azonban, érdektelenség vagy könnyelműség miatt Márk abbahagyta a missziómunkát és visszatért otthonába. Rokona, Barnabás, hajlandó lett volna második alkalommal is maga mellé venni János Márkot, de Pál keménysége ezt nem engedte meg. Pál úgy vélte, hogy aki ilyen könnyen abbahagyja a missziót, az nem alkalmas arra, hogy velük menjen. Így tehát elváltak egymástól, és Barnabás Márkkal Ciprusba hajózott, és ezzel kiestek az Apostolok Cselekedetei eseményeiből. Csak Pál életének vége felé hallunk még egyszer Márkról, amikor a Kolosséi és Filemoni levél újra Pál társaságában említi őt. A második misszióút után tehát újra Pál apostol mellett szolgálta az Urat. A nagy apostol halála után valószínű Péter mellett maradt, akinek utasításai szerint megírta a második evangéliumot.
Próbáljuk most összefoglalni élettörténetének tanulságait. Láthatjuk mindenekelőtt Márk hitehagyását, vagyis meghátrálását, aztán láthatjuk az ő háttérbe szorulását, vagyis lelki „napfogyatkozását”, később azonban nyilvánvaló lett a helyreállása is. Vegyük sorba az ő életének főbb állomásait.

I.
Márk hitehagyása nem szükségszerűen a Krisztustól való eltávozását jelentette, hanem egy világos feladat elöl való menekülését, a munkában, megbízatásban való meghátrálását.
Ha megnézzük az időpontot, mikor hagyta abba Márk missziót, megláthatjuk azt is, hogy miért tette ezt. Ciprus szigetén történt mindez. Barnabás idevalósi volt. Amíg Márk rokonainál, ismerőseinél időztek, minden elfogadható volt. Valószínű jól érezte magát szerettei körében. Azonban ahogyan Kis-Ázsiába értek, Márk hátat fordított. Miért? Mert itt nehezebb körülmények adódtak. Úgy történt ez, mint ahogy némely katonák nagy dérrel-dúrral indulnak a harcba, de ahogy elkezdenek süvíteni a golyók, robbanni a bombák, azonnal iszkolnak visszafelé „szégyen a futás, de hasznos” - alapon. János Márk kész volt a misszióra addig, amíg könnyű volt. Még jóformán ki sem próbálta heroizmusát, még meg sem várta, amíg szembesül a megpróbáltatásokkal, máris visszafordult. Visszament édesanyjához, Jeruzsálembe.
Van ez így ma is. Százan is indulnak, de a megérkezésnél alig maradnak hárman-négyen... Ti, akiknek már fehér a hajatok, emlékezzetek, hányan indultatok annak idején. Ti akik már néhány évtizede, hogy fogadást tettetek az Úrnak, emlékezzetek, hányan maradtatok meg az Úr közelében. Egyiket egyik akadály, a másikat másik akadály állította meg. Sajnos, nagyon sokan vannak Márkhoz hasonlóak, akik visszafordultak. Száz és ezer kezdő keresztyén története ez: elindultak Jézust követni, de útközben történt valami és abbahagyták. Kezdetben, mint a frissen hullott hó olyan volt a buzgóságuk. De néhány nap múlva, hagyúlt és piszkos lett, elveszítette csillogását és tisztaságát. Megbotránkoztak a kemény beszéden, megijedtek a szenvedésektől, hiányzott belőlük a kitartás. Talán te is ezek közül való vagy?

II.
Lássuk ezek után Márk „napfogyatkozását” is.
Pál és Barnabás abban is különböztek egymástól, ahogyan a renegátokat kezelték. Melyiknek volt igaza? Jobb lett volna visszavenni a missziós csapatba, és adni neki egy második lehetőséget? – ez volt a Barnabás véleménye. Vagy az volt a jó, amit Pál hajtogatott, hogy aki egyszer visszafordult, az nem méltó, hogy ugyanabba a szolgálatba visszaállítsák!
Barnabás, a „Vigasztalás” bátorítás, pártfogás fia volt, egy nagylelkű ember, aki mindenkiben a jót fedezte fel. Ő volt az, aki annak idején Pált is maga mellé vette. Márk esetében azonban tévedett. Márk számára az lett volna a legrosszabb dolog, ha teljesen visszaállítják őt a szolgálatba megalázkodás, bűnbánat és megtérés nélkül. Ha csakugyan megtörtént volna ez, akkor talán sohasem látta volna be hibáját, és sohasem tudta volna kijavítani azt.
A gyülekezet persze Pállal szimpatizált. Nagyon nyilvánvaló az a ellentét, ami az igében Pál csapata és Barnabás csapata között van. Márkról és Barnabásról szinte semmit sem szól a történet, de Pálról és Silásról viszont az van megírva, hogy „Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól” indultak neki a második misszió útnak. Az antiókhiai gyülekezet előtt nyilvánvaló volt, hogy kinek van igaza.
Isten ugyanígy kezeli a renegátokat, mint Pál. Persze, Isten kész megbocsátani is, visszafogadni is, de csak azokat, akik az ajtón jönnek vissza. A szívnek össze kell törnie először, hogy Isten megtudhassa gyógyítani azt. A szeretet nem örül a hamisságnak de együtt örül az igazsággal. A fenyítés valójában szeretetből történik, sőt, fenyítés nélkül nem is vagyunk fiak.
Ott van például a Filemon és Onézimosz esete. Onézimosz nem azért jött vissza Filemonhoz, hogy megmagyarázza a bizonyítványát. Nem, ő megtérő szívvel jött haza, készen arra, hogy vállalja bűneinek következményeit. Persze, az is igaz, hogy Filemon feladata ebben a helyzetben az volt, hogy őt szerető szívvel visszafogadja. De megtérő szív nélkül nincs visszafogadás!
Aki meghátrál az Úr munkájában, annak büntetése épp abban áll, hogy a munka folytatását tagadják meg tőle. Alkalmatlannak ítélik a feladatra. A hűségesek pedig azzal jutalmaztatnak meg, hogy többet bíznak rájuk. Így történt ez Dáviddal, az egyszerű pásztorfiúval: előbb csak juhokat őrzött, de később Izrael királya lett. Hű volt a kevesen, többre bízták azután. Ha valaki elhanyagolja a reábízott feladatot, attól azt is elveszik, amije még maradt, és annak adják akinél úgymond tíz talentum van. Ha eddigi megbízatásaidat elmulasztottad teljesíteni, akkor Isten másoknak adja a neked szánt feladatot, téged pedig mellőzni fog. De ha megtérsz, akkor számodra is fel van kínálva a helyreállító kegyelem.
Márk és Barnabás mindenek ellenére készek valamilyen szakadár-missziót kezdeni Cipruson, de abból nem lesz semmi. Valójában kiesik a történetből, kiesik az Apostolok cselekedeteiből. Ők nem részesülnek azokból a próbákból sem, üldözésekből sem amelyekből Pál részesül, de nincs részük a sikerekből sem. Pál áthasítja a Római Birodalmat, mint egy meteor, keletről nyugat felé, és fényt vitt a sötétségbe ahol megfordult. Vajon mit érezhetett Márk, amikor hallott Pál apostol dolgairól? Nem tudjuk, mert erről nem szól az Írás. De azt tudjuk, hogy azok a kényszerű, homályos, tétlen évek meghozták gyümölcsüket, Márk belátta, hogy rossz vágányra futott.

III.
Így tehát örömmel szólhatunk Márk helyreállításáról is.
Csakis egy út van, amelyen egy meghátrált renegát visszatérhet Mesteréhez. Ezen az úton három állomás található: az első állomás a bukás elismerése és megbánása, a második a bocsánatkérés a Mestertől, és a harmadik a még mélyebb odaszánás az Ő követésére és szolgálatára.
Két ismert személy életét szeretném példának állítani, egyet az Ószövetségből, egyet az Újszövetségből. Ábrahám a hívők atyja. Mégis, még az ő életében is megtaláljuk a bukás nyomait. Egy alkalommal az éhség elől Egyiptomba menekül, ahonnan megszégyenülten és megalázva tér vissza Kánaán földjére. No, és mit tesz? Elmegy arra a helyre, ahol először vonta fel a sátorát, és ahol először épített oltárt az Úrnak. Mindent újrakezd, és hálás, hogy mindent újra kezdhet.
A másik személy Péter apostol. Ő is elbukott, pedig nem sokkal bukása előtt hencegett hitével és bátorságával. Háromszor megtagadta az Urat, gyáva és hazug módon. Amikor az Úr Jézus reátekintett azon az éjszakán, akkor azt hiszem, hogy abban a tekintetben nem a szemrehányás vagy ítélet volt kiolvasható, hanem a szánalom. Péter kiment, és hullatta a bűnbánat keserves könnyeit. Az Úr feltámadása után legelőször a tanítványai közül Péternek jelent meg. Miért? Hogy helyreállíthassa őt. A Genezáret tavánál újra szolgálatot bíz reá.
Márk helyreállásáról két helyen olvasunk a Bibliában: a kolosséi és filemoni levélben. Érdekes és szép utalások ezek. Ott azt állítja Pál, hogy Márk hasznára van a szolgálatban, Rómában. Küldi Filemonnak a megtért renegát üdvözletét a Démáséval együtt. Mellesleg jegyzem meg, hogy Démás ugyancsak holtvágányra futott, de sajnos sohasem tért vissza. Végül, a Timóteushoz írt második levélben azt a kívánságát írta lelki fiának, hogy Márkot hozza magával, mert neki hasznos a szolgálatra. Íme, meg lehet térni a bukásból is. Nincs olyan mélyre esés, ahová az Úr ne tudna lenyúlni, hogy onnan újra felemeljen. Igaz, hogy megtérés nélkül nincs helyreállás, de az őszinte megtérés után mondhatod majd te is, mint Izrael népe mondta: „mindeddig megsegített minket az Úr”, „Ében Háézer”!

Három lelki axióma - 4Móz 11,24-29

Ma, Pünkösd ünnepének utolsó nagy napján, Kalotaszegen jártam. Délelőtt Kalotaszentkirályon, délután pedig Kiskapuson és Magyarlónán szolgáltam. Az Úr áldja meg a kalotaszegi gyülekezeteket és lelkipásztorokat! Ahol pedig nincs, oda rendeljen szíve szerint való pásztort!
Ma újra idemásolok egy régebben írt pünkösdi prédikációmat.

Három lelki axióma

4Móz 11,24-29

Egy Ószövetségi történet áll előttünk. Talán ismerős is valamennyire azok előtt akik rendszeresen olvassák a Bibliát, és ebben az esetben az előzményeket is valószínű ismerjük. Egy gyülekezet, és annak vezetője mutatkozik be előttünk. A nép sír, és Mózes is nagyon el van keseredve. Így elkeseredve talán még nem is láthattuk ezt az embert: azt gondolja, hogy neki nem érdemes élni. „Vedd el az én életemet, haljak meg” - mondja az előbbi versekben. Az Úrnak nem tetszik a nép lázadása, Mózesnek nem tetszik Isten haragja. A megoldás nem hetven ítélet, nem hetven csapás, hanem az, amit nem érdemeltek meg: hetven áldás. Isten ad Mózes mellé még hetven embert, akiket olyan lélekkel ruház fel, hogy viselhessék a gyülekezetnek terhét és sorsát Mózessel együtt.
Hadd kérdezzem meg, vajon különbek vagyunk-e mi ennél a gyülekezetnél? Vagy különb lennék én ennél a vezetőnél? Azt hiszem, nem. A mi gyülekezetünk vegyes, a vezetők állapota is siralomra méltó. Szánalmas az akkori látvány, és szánalmas a mai is. De milyen jó, hogy a megoldásról is beszélhetek. Isten nem pusztította el a lázadó népet, és nem állította félre panaszkodó szolgáját. Istennél volt megoldás! Betöltötte őket az Ő Lelkével, Aki vihették az emberfeletti terhet is.
Állapítsunk meg két-három lelki axiómát az igék alapján. Ezek a következők: akik az összeírtak közé tartoznak, azok vették, kapták a Szentlélek ajándékát, ingyen kegyelemből. Másodszor, akiket Isten szólaltatott meg, azokat ember nem hallgattathatja el. Végül, akik nem az Úrért buzgólkodnak, azok célt tévesztettek.

I.
Kezdjük tehát az első igazsággal: akik az összeírtak közé tartoznak, azok vették, kapták a Szentlélek ajándékát, ingyen kegyelemből.
Nem attól függött ez az ajándék, hogy ki mennyit tusakodott érte, hány éjszakán át imádkoztak, mennyire érdemelte ki... Azok mindannyian méltatlanok voltak. De akik az összeírtak közé tartoztak - akár ott volt a sátornál, akár nem, azok mind vették a Szentlélek ajándékát.
Tudjuk azt, hogy Izrael tábora elég nagy kiterjedésen feküdhetett. 600.000 fegyverfogható ember családostól, sátrakban letelepedve nagy helyet foglalhatott el. Istentől kapott parancs szerint ütött tábort a tizenkét nemzetség, és nem lehetett olyan gyorsan egyik végéből a másik végéig gyalogolni. Amikor azt olvassuk, hogy Mózes a sátor köré állította őket, akkor az összeírt hetven férfi közül kettő még valahol a tábor egyik negyedében volt. Valószínű ők is igyekeztek a nagy találkozóra, de nem értek oda idejében. Nos, ez nem lett akadálya annak, hogy amikor az Úr az Ő Lelkével mindegyik összeírt férfit betöltötte, akkor Eldád és Médád is ugyanazon ajándékban részesüljön, mint azok, akik idejében odaértek a sátorhoz. Ugyanis, akik az összeírtak közé tartoznak, azok mindannyian kapták a Szentlélek ajándékát. Ennek látható és hallható jele akkor az volt, hogy prófétáltak: hirdették Isten üzenetét.
Ebből az a tanulság vonható le, hogy a legfontosabb dolog a számunkra, hogy az összeírtak közé tartozzunk. Persze itt nem olyan listára gondolok, amilyet Mózes készített. Arra a névsorra gondolok, amit az élet könyvében az Úr készít. Ott van-e a neved? Ott vagy-e az összeírtak között?
Egy alkalommal a tanítványok azzal érkeznek vissza a misszióból, hogy újságolják nagy örömmel Jézusnak: „még az ördögök is engednek nékünk a Te nevedben”. De az Úr azt válaszolja, hogy ne azon örüljenek, hogy az ördögök is engedelmeskednek a Jézus nevére, hanem annak, hogy neveik fel vannak írva a mennyben. Ez sokkal nagyobb örömöt jelent, mert ez a Szentlélek ajándékának is az alapja. Akiknek neveik fel vannak írva a mennyben, azok vették a Szentlélek ajándékát is.
A 87. zsoltár arról beszél, hogy Isten nyilvántartja az ő népét, mégpedig születésük szerint. Akik a Sionhoz tartoznak, azok ott vannak Isten nyilvántartásában. Gyülekezeteink anyakönyve nem mindig egyezik azzal a nyilvántartással, amit Isten vezet. Mi tévedhetünk, de Isten nem téved. Ő aszerint ítél, ami a szívben van. „Ismeri az Úr az övéit, álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja!” Az utolsó napon könyvek nyittatnak majd meg, többek között az élet könyve, amelynek nyilvántartását maga Isten vezeti. Természetesen ezek jelképes beszédek, de azt nyilván jelentik, hogy Isten személyesen ismeri az övéit.
De ismer-e téged? Ott van-e a neved az élet könyvében? Akkor van ott, ha beleszülettél Isten családjába, ha Isten gyermeke lettél, ha újjászülettél. Ha ott a neved, akkor te is az összeírtak közé tartozol, akik vették a Lélek ajándékát. Legyen ott a neved az éle könyvében! Legyen ott a neved az összeírtak között!
Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. (Róm 8, ) „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” ( ) Nem kaptunk szolgaság lelkét a félelemre, hanem Istennek Lelkét kaptuk, aki által bizonyságot teszünk és kiáltjuk, hogy Abbá, vagyis: Atyám. S ez a Lélek együtt a mi lelkünkkel bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is: örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak. (Róm 8,17)

II.
A második lelki axióma ebből az igéből az, hogy akiket Isten szólaltatott meg, azokat ember nem hallgattathatja el.
A Szentlélek ajándékának jele, amint említettem, az volt, hogy elkezdtek prófétálni. Hirdették Isten beszédét! Eldád és Médád is, akik elmaradtak a táborban, egyszer csak hirtelen megszólaltak, és a körülöttük levő emberek észrevették azt, hogy őket Isten szólaltatta meg. Mi történt? Elkezdtek prófétálni. Erre futott a hír Mózeshez, hogy Eldád és Médád prófétálnak a táborban. Józsué, aki Mózesnek szolgája, és később utódja lett, felbuzdulva azt mondja: „Uram, Mózes, tiltsd meg őket!” De mit mond rá Mózes? Azt, hogy nem teheti. Nem ő szólaltatta meg, és ezért ő nem hallgattathatja el őket.
Ugye te is látod, hogy nagyon sok minden szól amellett, hogy elhallgassunk. Akkor is, ha az összeírtak közé tartozol, és az Úr betöltött az Ő Lelkével. A körülmények és sokszor a mellettünk élő emberek, vagy épp a legközelebbi szolgatársak vagy rokonok el akarnak hallgattatni, tiltani minket. Tudsz hallgatni? Az nem lehet. Akiket Isten szólaltatott meg, azokat senki és semmi nem hallgattathatja el. Hadd mondjak erre egy néhány példát.
Illés az Ószövetségben szinte az ismeretlenből jelenik meg, és jön hirdetni az Isten beszédét a királynak. Kemény beszéd volt az. Azt kellett mondania, hogy az következő hónapokban, esztendőkben nem lesz sem eső, sem harmat, hanem csak az ő beszéde szerint. Illés aztán három és fél év múlva visszatér a királyhoz. Nem félt visszamenni. Azért ment, hogy a Kármel-hegyi istenítéletet bejelentse. Nem volt olyan királyi vagy más emberi hatalom, aki el tudta volna hallgattatni Illést. Ő Istent képviselte. Ő soha nem félt kimondani azt, amit Isten a szájába adott. Nem hallgathatott, mert Isten szólaltatta meg.
Ugyanígy volt Jeremiás, aki egy alkalommal a nép hitetlenségétől elgyötörve azt mondta az Úrnak, hogy „Rávettél Uram, és én rávétettem. Mindenki csúfol engemet amikor igéd hirdetem. A Te üzeneted mindennapi gyalázatomra és csúfságomra lett nékem. Ezért elhatároztam, hogy nem szólok többé az Úr nevében”. De nem tudott hallgatni. Erőlködött, hogy elviselje a hallgatást, de nem tehette. „Mintha tűz lenne csontjaimba rekesztve, erőlködöm, hogy elviseljem azt de nem tehetem” - mondta. Mondania kellett, prédikálnia kellett, mert az Úr szólaltatta meg.
Keresztelő János tudta, hogy a fejével játszik, amikor Heródes bűneit fejére olvasta. De ő nem félt a haláltól. Hallgatni pedig nem hallgathatott, mert Isten üzenetét hordozta.
Péter azt mondta a nagytanács előtt, hogy ők nem tehetik, hogy amiket láttak és hallottak, azokról ne szóljanak. Pál apostol így kiáltott fel: „Jaj nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem”. Ezzel nem lehet hallgatni.
Hadd tegyem fel a kérdést: te tudsz-e hallgatni? Ha el tudod hallgatni az evangéliumot, az örömhírt, azt ami veled történt, akkor baj van. Akkor félő, hogy nem Isten szólaltatott meg. Akiket Isten szólaltatott meg, azokat nem lehet elhallgattatni. Sem a lánc, a börtön, sem az üldözés, sem a halálos veszedelem.
Evangelizálni annyit jelent, hogy az egyik koldus megmondja a másik koldusnak, hol található kenyér. Ha te tudod koldus létedre hol van az életnek kenyere: hallgatni tudsz vele az éhezők előtt? Akkor félő, hogy nem Isten szólaltatott meg. Ha hallgatni tudsz a benned végbement változásról, akkor valószínű, nem is történt semmi változás. Ha hallgatni tudsz a kincsedről, akkor ez azt jelenti, hogy már nincs is kincsed. Akiket Isten változtatott meg, Ő töltött be Lelkével, Ő szólaltatott meg, azok nem tudnak hallgatni, és azokat nem lehet elhallgattatni.
Az ünnep utolsó nagy napján - ez a sátrak ünnepe volt, és annak a nyolcadik napja volt az ünnep utolsó nagy nap - Jézus felállott Jeruzsálemben és azt kiáltotta: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. S amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből”. Ezt a Szentlélek munkájáról mondta. Arról az erőről, Aki megszólaltatta a félő Pétert, az öldöklő Saulust. A mi erőnk erre nem elég, erre Isten ereje szükséges. És ha az ellenség meg is próbál elhallgattatni, gondolj arra, hogy az Úr mellette áll szolgáinak, hogy megsegítse őket, bármi jöjjön. Érdemes szolgálni az Úrnak!

III.
Harmadjára egy másik lelki axiómát szeretném ha megjegyeznénk: akik nem az Úrért buzgólkodnak, azok célt tévesztettek.
Amikor Mózes Józsué felhívására válaszol, hogy „uram, Mózes tiltsd meg őket!”, erre Mózes azt felelte: „Avagy érettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az Ő lelkét Ő beléjük.” Annak ellenére, hogy Mózes sokkal előtte élt az első pünkösdnek, itt olyan kívánságot fejezett ki, amely Pünkösdkor beteljesedett. Isten minden népe üzenetének hordozója lett, és a Szentlélek temploma. Nemcsak egy néhány kiválasztott személy a nép közül, hanem mind.
De Mózes azt is mondja: Józsué, ne érettem buzgólkodj! Nem ezt kell tenned! Buzgóságod az Úrért legyen, ne emberekért!
Vajon ha mi lettünk volna Mózes helyében, nem azt gondoltuk volna, hogy milyen rendes ember is ez a Józsué: félti az én tekintélyemet. Minden körülmények között mellém állt és most is mellém áll. Hát egy ilyen embert érdemes tartani magam mellett, érdemes nevelni, tanítani és így tovább... De Mózes nem így gondolkozott. Azonnal rájött arra, hogy valami itt nincs rendben. Most Józsué téved, azért, mert Mózesért buzgólkodik. Itt nem Mózes van a központban, hanem Isten! Ha emberekért buzgólkodunk, akkor célt tévesztettünk. Ha az Úrért buzgólkodunk, akkor a helyünkön vagyunk.
A szolgálatok között különbségek vannak, ezt az ige is mondja. De nagyon könnyen megtörténhet az, hogy valaki csak az Úr házáért buzgólkodik, és nem az Úrért. Valaki csak az éneklésben buzgólkodik nagyon, és nem az Úrért. Ugyanígy áldozni, szenvedni és szenvedélyesen dolgozni lehet valami egyébért, mint az Úrért. Ez mind céltévesztés. Olyan, mint amikor Izrael népe a törvény betűit próbálta betartani, megfeledkezve annak szellemiségéről. Folyt az áldozati vér, mint a patak. De az Úr azt mondta: „ez a nép szájával közelget hozzám, de a szíve távol van tőlem”. Ők buzgólkodtak - de nem az Úrért.
A farizeusok is így tettek. Szerfelett rajongtak atyáik hagyományaiért. De az üres vallásoskodás volt, a kegyesség látszata, erő nélkül. Buzgólkodtak ők, de nem az Úrért. Miközben megadták a tizedet, böjtöltek és imádkoztak, valami nagyon-nagyon lényeges dolog kimaradt. Nem arról van szó, hogy nem fontos adakozni, böjtölni és imádkozni, hanem arról, hogy mindazzal az Úrnak kell szolgálnunk, mindenek előtt.
Pál apostol azt mondta: „Most embereknek engedek-e avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekszem-e tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekeznék tetszeni Krisztus szolgája nem volnék.” (Gal 1,10) Máshelyen pedig így ír: „Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangéliumot - más szóval, megszólaltatott minket - és ekképpen szólunk. Nem úgy, hogy embereknek tetsszünk, hanem az Istennek, Aki megvizsgálja a mi szívünket.” (2Thessz 2, )
Igen, mindenek előtt az Úrnak való szolgálat az, ami igazán fontos. Miközben az Ő házáért, az Ő népéért, az Ő igéjéért buzgólkodunk, ne tévesszük szem előtt, hogy Istennek szolgálunk, és érte ég a szívünk. Nehogy célt tévesszünk. A mi áldoztunk, a mi odaszánásunk, a mi lemondásunk legyen kedves Érte hozott áldozat, Neki adott szolgálat, amely kedves Előtte.

Van remény! - Ez 37:1-14

Ma négy igeszolgálatom volt. Délelőtt Marosvásárhelyen, délután Héderfáján, Erdőszentgyörgyőn és Fintaházán. Persze, nem az elmúlt napokban közzétett írásokat, hanem a Vezérfonal által előirányzott igéket vettem alapul, illetve ma délután az 1Kor levélből prédikáltam.
Alább egy teljes prédikációt közlök, ami a Magyar Baptisták első Világtalálkozóján hangzott el, a Tahi Táborban, 1992-ben. Aktualitása semmit sem változott.

Van remény!

Ez 37,1-14

Izrael azt monda ezekben az igékben, hogy „Elveszett a mi reménységünk”, végünk van, már nincs remény! Izrael népének akkori szavait most lehet te önmagadra, családodra, gyülekezetedre vagy nemzetedre értelmezed: ebből a népből, ebből a gyülekezetből, közösségből még legyen valami?! Az lehetetlen. Reménytelen eset. Itt más senki nem segíthet. Nos, az ilyen véleményre, az ilyen elkeseredésre cáfol rá ez a történet, ez az ige. Hatalmasan, erőt adóan kiáltja: van remény! Nincs veszve minden!
Amikor Pál apostol az első korinthusi levélben azt mondja, hogy megmarad a hit, a remény és a szeretet, amelyek közül a legnagyobb a szeretet, akkor feltevődik a kérdés, vajon melyik a következő, a második: a hit, vagy a remény? Vagy talán ez a kettő ikertestvér? A hit reményt, és a remény hitet szül? Azt hiszem, igen! A hit cselekedetek nélkül megholt önmagában, a remény pedig cselekedetekre késztet.
Ha azt mondjuk, hogy a helyzet reménytelen és összefonjuk a kezünk, aggódunk, kétségbeesünk, kesergünk, akkor csakugyan a helyzet nagyon súlyos. De ha azt mondjuk, hogy még van remény, akkor ez azonnal cselekedetekre késztet. Az alapigénk már pedig azt állítja, hogy van remény! Az elveszett számára, a lelkileg halott vagy halófélben levő számára is! Van remény a családod számára, van remény ennek az országnak, mindenkinek.
De ez a megállapítás csupán bizonyos feltételek hozzáadásával érvényes. Akkor van remény, ha ezek a feltételek, ezek az előzmények megvalósulnak.

I.
Először tehát, akkor van remény, ha felismerjük állapotunkat. Azt az elveszett, mélyre süllyedt, halott lelkiállapotot, amit Ezékiel látott. Ezékiel egy nagy völgyet látott, egy természetes amfiteátrumot, valami olyanhoz hasonlót, mint amilyenben Kolozsvár fekszik, amely telve volt csontokkal, régen meghalt, otthagyott emberekkel, akiknek csontjai nagyon megszáradtak már. Isten kérdést tesz fel a prófétának: mondd, vajon megélednek-e valamikor ezek a tetemek? Ezékiel hívő ember volt, de erre a kérdésre nem tud sem igennel, sem nemmel válaszolni. Azt mondja: Uram Isten, Te tudod! Lesz-e ebből még valami, történik-e ezekkel még valami? Uram, Te tudod.
De hogyan ismerheti fel az ember elveszett állapotát? Azt az Isten számára meghalt, megszáradt állapotot, amelyet Isten lát az emberről, amelyről az ige beszél? Minden szépítgetés, titkolózás nélkül, képmutatás nélkül, hogyan ismerhetem fel ezt a reménytelennek tűnő állapotot?
Azt hiszem, hogy itt nem a felismerésről, hanem a beismerésről kell beszélni. Látni szinte mindannyian látjuk, csak bátorság kell a bevallásához. Nem azért néz ki reménytelennek ez az ország helyzete, mert leromlott a gazdaság, mert a társadalmi megbékélés még nem következett be, mert erősödik az etnikai feszültség... Nem azért reménytelen a helyzet, mert az infláció robbanását nem lehet már követni, az ország eladósodása növekszik és mi mindjobban szegényedünk... nem azért, mert a bűnözés aggasztó méreteket öltött, a közerkölcs ijesztően leromlott... Nem, és nem! Lelki értelemben kell itt bevallani a dolgokat: szellemi életünk szempontjából romlunk és száradunk! Maga az élet, a lelki élet hiányzik! Mi már nem élünk, hanem csak létezünk! Emiatt néz ki a helyzetünk reménytelen, kilátástalan helyzetnek!
Ma éppúgy küldi az Úr számunkra is a levelet, mint a szárdiszi gyülekezetnek a Jelenések könyvében: az a neved, hogy élsz, de halott vagy! Az Ő szava alapján felismerhetjük magunkat. Felismerheti egy gyülekezet, az egyház, egy nemzet az állapotát, Isten szavaiból. Olvasom az igét, és rádöbbenhetek ki is vagyok valójában. Jaj, hát ez vagyok én! Ilyen vagyok én! Persze, hogy ezt a nyomorúságos bűnben halott állapotot gonosz természetünk miatt hajlamosak vagyunk palástolni: ruhát aggatunk a száraz csontokra, csakhogy nézzünk ki valahogy... Ráfestünk a rozsdára, kisminkeljük halott ábrázatunkat, hogy élőnek mutasson. De ez nem változtat a lényegen! Isten azt üzeni: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Szépnek mutatkozhatsz még, de nincs benned élet. Halva született, sohasem élt igazán a lelkiéleted, mert nem volt újjászületésed, gyökeres megtérésed soha! Ilyenekből összetett gyülekezet, egyház, nemzet igazán reménytelen esetnek tűnik. Mit lehet itt tenni?
Ezt az állapotot mindenekelőtt felismerni lehet! Nem reménytelen a helyzetünk, ha felismerjük állapotunkat. Nemcsak az ige világíthat rá, hanem azok a kérdések is amelyeket Isten intéz az ember felé ilyenkor. Isten rákérdez Ezékielre: megélednek-e ezek a tetemek? Akkor döbben rá a próféta a szomorú valóságra: ó, vajon megélednek-e? Mennyire szárazak már, milyen sok van, rakva van a völgy... jaj, nem tudom! Uram Isten, Te tudod!
Édenben is kérdezett Isten: Ádám, hol vagy? Mit cselekedtél? Azt gondoljátok, Isten nem tudta, hogy Ádám hol volt? Melyik bokorban bújt meg? Mit cselekedett? Isten mindentudó, és szeme átlát a lombon is, belelát a szívbe is. Ezekre a kérdésekre Ádámnak volt szüksége, hogy önmagára ismerjen!
A bethesdai beteg harmincnyolc éve feküdt tehetetlenül. Se rokona, se barátja, se jó ismerőse... nincs senkije. De találkozik Jézussal, aki megkérdezi: akarsz-e meggyógyulni? Erre mi lehet azt gondoljuk, hát hogy lehet ilyet kérdezni egy harmincnyolc év óta beteg embertől? Persze, hogy meggyógyulni szeretne! Újra járni, egészségesnek lenni! Különben, minden beteg szeretne meggyógyulni! Ezt Jézus is nagyon jól tudta. Nem is azért kérdezte, mintha nem tudta volna. A betegnek kellett felismernie állapotát, rádöbbennie arra, hogy rajta már emberek nem segíthetnek.
A damaszkuszi úton Sault is megkérdezte Jézus: Miért kergetsz engem? Pedig az Úr jól tudta, hogy Saulban milyen lelkület lakozik. Magának Saulnak kellett felismernie végre azt, amit cselekszik: hogy magát Jézus kergeti, üldözi!
Az emmausi tanítványokat is azért kérdezi az Úr, hogy azok magukra ismerjenek és kiöntsék a szívüket. Ezért kérdi tőlük: miféle szavak ezek, amelyeket váltotok magatok között? miért vagytok szomorú ábrázattal?
A hiába halászó tanítványoktól megkérdezi az Úr: van-e valami ennivalótok? Jól tudta azt, hogy nincs! De ezt a saját szájukkal akarta kimondatni. Mondja ki Péter: Nincs! Mester, egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. Semmit! Nos, a kérdéssel épp azt akarta az Úr, hogy lássa be ezt a reménytelennek tűnő helyzetet, lássa meg magát. A kérdések által amelyeket az Úr tesz fel, meg lehet látni ezt az állapotot.
Nincs remény a Pétereknek, sem a Sauloknak, amíg nem ismernek rá állapotukra! Nincs remény az emmausi tanítványoknak, sem az Ádámoknak, amíg nem ismerik be a bajt! És Ezékiel is, amíg nem döbben rá az igazi valóságra, addig nincs remény! Amíg egy gyülekezet, az egyház nem ismeri be a bajt, addig nincs remény! Semmit sem használ annak kiszínezése, befestése, elferdítése, letagadása, rejtegetése, eltitkolása... Beismerni kell! Nem megsértődni, ha valaki felemlíti! Nem kitérni a válasz elől, ha az Úr kérdez! Meg kell lássuk magunkat, úgy, ahogy az Úr lát minket! Itt először is erre van szükség. Amíg ez nem történik meg, addig nincs remény.
Ez tehát az első tennivaló. Erre segít az ige, az Úrtól jövő kérdések, a helyzet megmutatása. A halálnak jelei vannak: megáll a szívdobogás, kihűl a test... Lelki életünkön is éppúgy felfedezhetjük a bajt: van-e élet, vagy nincs? Volt-e feltámadás, vagy nem?
Amikor ezekről a megszáradt, a völgy mentén szétszórt halott társaságról olvasunk, az jut eszembe, hogy jaj, meghalt már a missziólelkület, a felelősségtudat, a lelki tisztaság, a házastársi hűség, az őszinteség, az alázat, az engedelmesség, a szívesség, a szeretet, a jóság... kihalt! Nincs többet! Mégis, van remény még ilyen helyzetben is, ha felismerjük állapotunkat, és kész vagyunk megtérni belőle!

II.
A második lépés a megoldáshoz az, ha Isten talál magának embert, eszközt, aki által munkálkodni tud. Az állapot felismerése után akkor van remény, ha Isten megtalálja a megfelelő embert, aki által munkálkodhat. Kellene valaki, aki prófétálni tud a csontoknak!
Lehet, hogy erre lesznek akik azt mondják, hogy ez badarság, esztelenség! Halottaknak prédikálni? Megszáradt csontokkal megrakott völgy felett tartani igehirdetést? Ez képtelenség! Hogyan tehet Ezékiel ilyet? Biztosan nincs eszénél. Nem tudja mit csinál... De ha Isten éppen ezt parancsolta neki? „Prófétálj, embernek fia!” „És én prófétálék, amint mondá nékem” - olvassuk az igében. Majd ugyanazt újra olvashatjuk, újabb üzenettel.
Mindezeket hallva, szeretnék megemlíteni két jellemvonást arról az emberről, aki által Isten munkálkodhat. Milyen ember kell Istennek? Ez egy olyan ember, aki az ige hirdetésére odaszánja magát, és egy olyan ember, aki az imádkozásra odaszánja magát. Ez tehát nem egy átlag, közönséges ember: ez egy rendkívüli ember! Ezékielek kellenek ehhez, akik az igével szívükben ki mernek állni a lelkileg halottak elé, és merik hirdetni Istennek élő igéjét. Ezt csak feltámadt, lelkileg élő emberek tehetik meg. Nincs annál szánalmasabb látvány, mint amikor egy lelkileg halott igehirdető, halott bűnösöknek hirdeti Isten élő igéjét! Vakoknak vak vezetői nem tudnak világosságot, tüzet, életet vinni a szószékre! Csak élő, látó, kegyelemben részesült Ezékielek tehetik ezt meg. Rettenetes dolog Isten szavát másképp adni tovább! Hogyan nézne ki, ha az optikai katedrán vak ember tartana előadást a színárnyalatokról, félárnyékokról, prizmai színfelbontásról... vagy ha süket ember konferenciázna szimfóniákról és harmóniákról? Istennek olyan ember kell, aki átélte már azt, amiről prófétálnia kell! Olyan ember aki kész falat falazni és állni Isten elé a törésre, az országért, hogy az el ne pusztuljon. Hol van az az ember? Aki Krisztusért vállalja a kereszt bolondságát és botránkozását?! Aki kész a világ látványossága lenni, mint akit halálra szántak?! Hol vannak a Pálok és Ezékielek, akik készek kiállni a száraz csontok elé, hogy azoknak prédikáljanak? Akiket érdekel a másik ember sorsa, fáj az elveszettek állapota, és kész azokhoz vinni az igét? Itt nemcsak lelkipásztorokról van szó: a munkatársak, szomszédok, ismerősök felé vinni az igét te is megteheted, ha már életet nyertél. A szívükre beszélni, a feltámadás és élet igéit belekiáltani a lelkileg halottak szívébe, ha reád nézve az már elvégezte munkáját. Úgy menni, ahogy Anániás küldetett Pálhoz, ahogy Filep evangélista ment a gázai járatlan útra: ezt te is végezheted, ha az örömhír, amit hirdetned kell, benned már új életet teremtett. Ha pedig még nem, akkor az ige először neked szól: Serkenj fel aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus!
Pál apostol Athénbe érkezik, ahol sokféle filozófust hallottak már, de ilyet még nem. Pál elhatározta, hogy a megfeszített Krisztust hirdeti nekik. Ezért Athénben sem akart másról tudni, mint Krisztusról, mint megfeszítettről. Jóllehet a zsidóknak ez botránkozás, a görögöknek pedig bolondság, ő mégsem szégyelli az evangéliumot, kész hirdetni azt! Nos, ilyen ember kell Istennek!
De olyan is, aki imádkozni tud. Akkor amikor ilyen reménytelen, kilátástalan helyzetbe kerül, mint Ezékiel... akkor az egyetlen kiút az imádság. Az imádság a kilátástalan, reménytelen emberek menedéke. Isten az, aki egyedül segíteni tud, tehát Hozzá kell folyamodni. Úgy kell imádkozni, mint Illés, akinek imájára az ég bezárult három évre és hat hónapra, majd ismét megnyílt és lett eső. Hol vannak az ilyen emberek ma? Isten ilyen imádkozó és prédikáló embert keres.

III.
Befejezésül, akkor van remény számunkra, ha Isten cselekszik. Mert hiába ismerem fel állapotomat, állapítom meg a diagnózist, és hiába van imádkozó és igehirdető ember, ha Isten nem cselekszik! Mi senkit sem tudunk életre kelteni. Még Ezékiel sem tud ilyesmit tenni. Bármennyire nagy szónok, prédikátor, próféta legyen is, nem elég: ide Isten hatalma és ereje kell!
Ezékiel prófétálására történt valami: összeálltak a csontok, ép testek lettek belőlük, de élet nélkül. Akkor Ezékielnek újra prófétálni kellett a Léleknek. „A négy szelek felől, jöjj elő Lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek!” Az ő hatásköre csak a zörgésre, zúgásra, mozgásra terjedt ki. Ennél többet nem érhetett el. Isten kellett cselekedjen, mert életet csupán Ő adhatott.
Zörgés, zúgás, mozgás - ez van. Ezt mi meg is tesszük, mert megtehetjük. Megszervezzük imádságainkat, énekléseinket, szolgálatainkat, gyülekezetünket, istentiszteleteinket. De hogy abban élet és lélek is legyen!? Ahhoz a mi erőnk kevés. Jöjj Lélek, lehelj ezekbe az élettelenségekbe, hogy megéledjenek! Hogy álljunk lábainkra, felette nagy sereg! Ha Te nem segítesz, igazán reménytelen a helyzetünk!
Nem elég egy szervezet, egy struktúra. Emberi erőlködés, nyüzsgés, szervezkedés, tervezés, program... ó, ez nem elég. Nem erővel és nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, azt mondja a Seregeknek Ura. Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljön reátok - mondja az Úr. Vesztek, és lesztek!
Van-e remény tehát nekünk? Erre a kérdésre egyenként, személyesen kell válaszolnunk. Ha azt válaszolom, hogy én nem is vagyok reménytelen állapotban, velem nincs semmi baj, akkor igazán nagy baj van: még az első lépést sem tudom megtenni, hogy helyzetemet felismerjem. Pedig a megoldáshoz még ez után is szükség van egy olyan eszközre, egy emberre, akit Isten fel tud használni. Olyan vagyok-e én, olyan vagy-e te? Isten ereje és hatalma életre keltheti a halottakat is. Van remény, ha Ő cselekedni fog! Pozsonytól Brassóig nagy ez a völgy, és igen megszáradtunk már... De Isten csodát tehet! Életre kelthet, feltámaszthat, helyünkre állíthat, mint nagy sereget, és megdicsőítheti magát bennünk!

Pünkösd áthidalta a szakadékokat

Délelőtt Marosvásárhelyen szolgáltam. Délután Nagyváradra mentem az Emanuel Egyetem tanévzáró ünnepélyére.
Pünkösd minden szinten komoly változásokat hozott. Egy könyvet olvasva már régebben összeírtam ezeket. Idemásolom.

Pünkösd áthidalta a szakadékokat

Pünkösd ünnepe az első gyülekezet születését és a keresztyén misszió kezdetét jelenti. Jelentős ünnep ez. Pünkösd jelentősége főleg azokban a változásokban mutatható ki, melyeket a Szentlélek kitöltetése az első hívőkben okozott. Mert a tanítványokban is és az első hívőkben megmutatkozó nagy változást a Szentlélek kiáradása okozta. A Szentlélek kiáradása változást hoz. Erről minden újjászületett, hívő ember bizonyságot tehet, de bizonyságot tesz erről a változásról maga a Szentírás is. Figyeljük meg, milyen változások voltak ezek!

I.
Az első változást abban látjuk, hogy Pünkösd áthidalta a templom és az otthon közötti különbségeket. Amikor a Szentlélek betöltötte őket, akkor János Márk édesanyjának házánál voltak összegyűlve, nem pedig a templomban. Nem kötötte őket többé valamilyen „szent hely”, a templom, mert szentté lett épp az a hely, ahol össze voltak gyűlve! „Minden nap, egy akarattal kitartottak a templomban és megtörték házanként a kenyeret.” (ApCsel 2:46-47). Ez is megkülönbözteti a keresztyénséget a többi vallástól.
Mert ugye, egy hindu arccal a Gangesz felé nézve kíván meghalni, mivel azt hiszi, hogy az egy szent folyó… A muzulmán Mekka felé fordulva imádkozik, azt gondolva, hogy az a város szent. Egy zsidó Jeruzsálem ókori köveit csókolva imádkozik a Siratófalnál, mert azt a helyet véli szentnek. Mások becsomagolják vallásukat a szombatba vagy a vasárnapba, és azt különb napnak tartják a többi napnál. Pünkösd arra tanít, hogy szentté válhat az a hely, ahol vagy, ha tested a Szentlélek temploma lett.
Ő bármilyen hitvány bokrot égő csipkebokorrá változtathat! A Szentlélek ajándéka megszenteli a hétköznapokat is. Nincsenek többé szent ceremóniákhoz, szent helyekhez, szent napokhoz, szent személyekhez való kötöttségek, mivel ha benned Isten Szentlelke lakik, akkor minden hely szentté válik, ahol megjelensz, minden napon, minden munkádban. A Szentlélek szentté tesz otthon is, éppúgy, mint a templomban, hétköznap is, éppúgy, mint ünnepnapon. Templommá válhat a családi otthon. Krisztus bölcsője egy jászol volt, az egyházé pedig egy otthon.

II.
Másodszor, Pünkösd áthidalta a férfiak és nők közötti különbséget. A százhúsz főnyi sokaságban asszonyok is voltak (ApCsel 1:14). Ennek a ténynek hordereje manapság talán már nem jelent szenzációt. De akkor ez hallatlanul rendkívüli dolog volt! Pünkösd egy szintre helyezte a nőket és a férfiakat üdvösség szempontjából (Gal 3:28). Nincs különbség többé férfi és nő között, még a tanítványok között sem. A nők éppúgy részesültek a Szentlélek ajándékában, mint a férfiak.
Valamikor csodálkoztak, hogy Jézus a samáriai asszonnyal beszélgetett... Pünkösdkor pedig Jézus férfi tanítványai együtt imádkoznak Jézus női követőivel. Nincs semmi különbség közöttük, ami az üdvösség megnyerését és a Szentlélek ajándékát illeti.
A hindu vagy buddhista vallás szerint egy nő nem üdvözülhet úgy, mint nő: a reinkarnációs elképzelés szerint férfivá kell újból születnie, hogy üdvözülhessen. A muzulmán világ nőkkel való bánásmódja még ennél is elmaradottabb! Ezzel ellentétben Pünkösd óta a keresztyénségben „ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság”! (2Kor 3:17) Nincs „szent férfinem”: mindenki egyformán testvér. Nincs ún. „szent család”: Jézus családja ott van a többiekkel. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a funkciók felcserélhetők: a férfi és nő szerepe különbözik, de értékük mégis ugyanaz. A Szentlélek tette egyenlővé őket. Az egy Úr, az egy hit és az egy keresztség. (Ef 4:5)

III.
Harmadszor, azzal folytathatjuk, hogy Pünkösd áthidalta a kiváltságosak és nem kiváltságosak közötti különbséget is. A százhúsz főnyi sokaságnak (ApCsel 1:15) egyenlőképpen adatott a Lélek ajándéka, nemcsak a tizenkettőnek! Pünkösd óta nincsenek fokozatok vagy különbségek. A gyülekezetben nincs hierarchia, sem monarchia, sem anarchia.
A Szentlélek az egyes személyek értékét tanítja, tekintet nélkül fajra, nemre, színre, rangra, hivatásra. Péternek el kellett mennie Kornéliushoz „semmi különbséget nem téve” (ApCsel 11:12). A Lélek egyesít: „szívük-lelkük egy volt” (ApCsel 4:32) – mondja az ige. Nincs többé versengés, hogy „ki a nagyobb” (Lk 9:46). Isten népe között a nézeteltérés, a viszály, az összeütközés, a civakodás - vagy éppen szakadás - nem a Szentlélek munkája! Krisztus nem osztódott részekre (1Kor 1:11-13). Csak egyetlen egyetemes anyaszentegyházat hiszünk, amely a szentek közössége. Nincsenek kiváltságosabbak és kevésbé kiváltságosak. Mindenki veheti a Szentlélek ajándékát, egyenlő feltételek mellett. Isten készségesen és szemrehányás nélkül adja.

IV.
Továbbá, Pünkösd áthidalta az öregek és fiatalok közötti különbséget. Mindannyian kaphatták a Lélek ajándékát. „Ifjaitok látásokat látnak, véneitek álmokat álmodnak” (ApCsel 1:17) – idézte Péter Jóel prófétát. A „konzervatívak” és „radikálisak” eggyé válnak a gyülekezetben ugyanazon cél érdekében, a Szentlélek munkája nyomán. Pünkösd áthidalja a szakadékokat. „Péter előállt a tizeneggyel”, pedig kettő sem volt közöttük egyforma! A volt zelóta ott állt a volt vámszedővel!
Mi lenne a gyülekezettel öregek nélkül? De mi lenne fiatalok nélkül? A megfontolás és a kezdeményezés együtt kell ott legyen a gyülekezetben. Ez így volt Pünkösdkor, és ez a minta ma is. Ne válasszuk el egymástól! Ne mellőzzük egyiket sem! Ha a Szentlélek erejével szolgál az öreg és a fiatal, akkor összhang és egyetértés van.

V.
Pünkösd áthidalta a nyelv, kultúra és faj közötti különbségeket. A hindu a szanszkrit nyelvet véli öröknek, ezért azt hiszi, hogy a Védákat nem lehet veszteség nélkül lefordítani. A mohamedán a Koránt tekinti mennyből hullottnak, és azt hiszi, hogy az arab nyelv felülmúlhatatlan. A római egyház a latinhoz ragaszkodik, a keleti a szírhez, a zsidó a héberhez.
A nacionalizmus mindig a magáét véli felsőbbrendűnek a másikéhoz képest. Ezzel szemben a pünkösd arra tanít, hogy az evangélium nem magyarkodás és nem is amerikanizmus! Evangéliumot kell vinnünk minden teremtésnek! Ebben nem lehet kivétel sem pedig kivételezés. Pünkösd óta a keresztyénségnek megfelelő kulcsa van a fajok és osztályok közötti problémák megoldására. Jézus telve volt kegyelemmel (dél-amerikai) és igazsággal (angolszász). A Lélek mindenki számára „haszonra adatik” (1Kor 12:7).

VI.
Pünkösd áthidalta az anyagiak és lelkiek közötti feszültséget, ami abban látható, hogy megosztották javaikat. Az első hívőknek mindenük közös volt: nem kötötte őket a pénz (ApCsel 2:44-45). A Szentlélek ajándéka felszabadította őket az anyagiak rabsága alól (kivéve Anániást és Safirát). Pünkösd nem tiltotta a magánvagyont, de az is kiderül, hogy a szükségesen felüli magánvagyon birtoklása mégis keresztyénietlen dolog. Osztogatni kell. A tékozlás és pazarlás világában a Szentlélek megtanít lemondani, meglátni a másik embert és megosztani mindazt, amivel ő nem rendelkezik.
El kell jutnod oda, amikor a hited beleszól a vállalkozásodba is, az üzletedbe is, a mindennapi harcaidba, a társadalmi kérdésekbe és a politikába

Következtetésként, vagy pünkösd, vagy pusztulás! Nem mehetünk előbbre, ha nem megyünk mélyebbre! A változást ma is a Szentlélek ajándéka hozza. Ne maradjunk a zárt ajtók mögött! Az impresszió (benyomás, megtapasztalás) expresszió (kifejezés) nélkül depressziót szül. Szabadítsuk rá az evangéliumot erre a világra! Isten Szentlélekkel teljes embereket keres. A hatalmas világproblémák, mint az Isten-keresés, a bűnből való gyógyulás, az emberi testvériség, a szociális és gazdasági újjáépítés, világevangélizáció - mind megoldódik, ha a Szentlélek kiárad reánk! „Jöjj, Szentlélek, mennyekből!”