„Add nékem ezt a hegyet!”
Józsué 14,1-15
Káleb hiteles, követésre méltó példát adott minden hivő embernek. Története a hit hatalmáról beszél, pedig ez csupán egy kicsiny szemelvénye annak a hosszabb elbeszélésnek, amely Kánaán elfoglalásáról és felosztásáról szól. Ez az elbeszélés e 14. résszel kezdődik és a 17. részig tart: a 14. részben egy pozitív-, a 17. rész végén pedig egy negatív példa mutatja be a hitet. A két történet Kálebről és a József fiairól egy egységes elbeszélést határol be, melynek fő mondanivalója az Isten iránti bizalom, és az, hogy ennek milyen következményei vannak.
Hitetlenebb bibliakutatók úgy vélik, hogy Józsué könyvét valamikor Jósiás király idejében írták, és végleges formáját csak a fogságból való hazatérés után nyerte el. Szerintük a Józsué könyvében csupán kitalált történetek vannak, amelyek sohasem történtek meg... De erre határozottan rácáfol a Káleb története a 14. részben, és a József fiainak kérése a 17. rész végén, amelyet olyan részletességgel közöl az ige, hogy azt csak egy szem és fültanú írhatta le.
Tudjuk a Bírák könyvéből, hogy Józsué halála után Izráel népe megalkudott az ellenséggel és hitetlenül elfordult az Úrtól: nem űzte ki a Kannaneust és ne vállalta a harcot a teljes győzelemig. Ennek az oka a hitetlenség és a félelem volt. A 17. rész végén például Józsué a József fiainak, Manasse és Efraim leszármazottaival beszél. Amikor Jákób lement Egyiptomba, megáldotta Mannasét és Efraimot, de úgy, hogy kezeit keresztbe téve a kisebbiket, Efraimot helyezte Manassé elé, jelezve ezzel azt, hogy Efraim nagyobb néppé növekszik, mint Manasse. Manasse akkora örökséget kapott, hogy fele a Jordánon túl volt, a másik fele a Jordánon innen. Az Efraim fiai azonban, jóllehet sokan voltak, nem lakott ilyen nagy kiterjedésű területen. Miért? Nem volt hely? De igen, csakhogy azért harcolni kellett volna. Örökségük egy részét hegyek és völgyek, erdők borították, ahol fegyveres kananeusok és óriások tanyáztak. Dicsekedni tudtak harci kedvükről és képességükről, mint ahogyan Gedeonnal és Jeftével is vitáztak, de lényegében még a saját harcaikat sem vállalták, hogy megharcolják. Ezt Józsué 17. részének végén olvashatjuk, amikor Józsuéval vitatkoztak.
Ebből a sötét háttérből, amelyet József fiainak félénksége és hitetlensége mutat, felragyog a Káleb hite és bátorsága, amelyről a 14. részben olvashatunk. Íme, a kenizeus Káleb nyolcvanöt éves korában kész menni Hebron ellen a harcba, az óriások és a vasszekerek ellen, miközben a soknépű Efraim nem vállalta a kihívást, mivel félt az óriásoktól és a vasszekerektől! Egyrészt tehát ott van Káleb, a hit, az odaszánás, a bátorság, vállalkozás és kezdeményezés pozitív példája, másrészt pedig ott van Efraim, a hitetlenség, a félelem, a megalkuvás és tétovázás negatív példája. Egyik megnyeri a hegyet, a másik pedig nem. Egyiknek az Úr kiterjeszti örökségét, míg a másik szűkölködik, mivel nem mert elindulni megharcolni az Úr harcait.
Nekünk is meg kell harcolnunk a hitnek szép harcát. Ahhoz, hogy Isten ígéretei a mieink legyenek, nekünk is tennivalónk van. Kövessük Káleb példáját! Miről beszél nekünk ez a példa? Mindenekelőtt a teljes odaszánásról, azután az igazi hitről és végül az ezekből fakadó engedelmes kezdeményezésről.
I.
A teljes odaszánást abban látjuk, ahogyan Káleb a múltban követte az Urat. A 7. és 8. versben az öreg hithős felidézi a múlt eseményeit, és többször említi azt, hogy ő már annak idején, fiatal korában, „tökéletesen” követte az Urat. Vagyis, teljesen odaszánta magát az Úrnak. Ezt Mózes 4. könyvében így olvashatjuk: „...Rossz hírét vitték annak a földnek, amelyet megkémleltek, Izrael fiaihoz, mondván: Az a föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, olyan föld, amely megemészti az ő lakóit, az egész nép is, amelyet láttunk azon, szálas emberekből áll. És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok voltunk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok voltunk.” (4Móz 13,26-34) Ez volt tehát a híradás, aztán jött Józsué és Káleb, megszaggatták ruháikat és megpróbálták csendesíteni a népet. Ne féljetek, mert velünk van az Úr! Nekik csak Baáljuk meg Aserájuk van! De bennünket a nagy és rettenetes Isten támogat! Kétség nélkül megbírunk velük! „Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre és nekünk adja azt… Ne lázongjatok az Úr ellen se ne féljetek annak a földnek népétől, mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér!” (4Móz 14:8-9)
Sajnos, nem hittek Józsuénak és Kálebnek. Ezért negyven évig vándoroltak a pusztában, amíg elemésztett a hadakozó férfiak egész népsége. Hitetlenségük miatt meghatlak a pusztában! Csak az időközben felnövő nemzedék jutott be Kánaánba, plusz Józsué és Káleb. Káleb már 85 esztendős volt, de a hite, az még mindig fiatal! Azt mondta: Lássam csak, hol vannak azok az Anákok? Hebronban? Vas szekerekkel furikáznak? No, nem baj, add nékem ezt a hegyet, Józsué! Ha velem lesz az Úr, akkor kiűzöm őket, és ez lesz az én örökségem! Fiatalon is, öregen is, odaszánta magát az Úr szolgálatára.
Ilyen teljes odaszánást kér mitőlünk is az Úr. Az első és legnagyobb parancsolat az, hogy szeressed az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! (Mk 12:30) Ahol Isten teljes odaszánást kér, ott nem elég, ha fél szívvel, fél erővel szolgálod Őt. Ne hazudj, amikor azt énekeled, hogy „Jézusért élek egészen, Néki, íme, átadom, minden vágyam, szóm és tettem, éjjelem és nappalom!” Szánd oda magad, kötelezd el magad az Úrnak teljesen, mint Káleb.
Az, amitől a többiek féltek, ami miatt inukba szállott minden bátorságuk, pontosan az volt az,, amit vállat Káleb nyolcvanöt évesen. Azt mondta, hogy sem én, sem az Úr nem változtunk az utóbbi négy évtized alatt! Add nékem ezt a hegyet! Megyek, és elfoglalom Hebront! Íme, így beszél az, aki tökéletesen követi az Urat, aki hisz Istenben!
II.
A második dolog, amit Kálebnél világosan láthatunk az ő igazi, élő és rendíthetetlen hite Istenben, aki nekik ígérte Kánaánt.
Amikor valaki odaszánja magát teljesen az Úrnak, ezt azért teszi, mert hiszi, hogy amit Isten megígért, azt valóra is tudja váltani. Káleb hitt Istenben. Ő is látta azokat az embereket, az óriásokat, a vas szekereket, az erősített városokat, csak az volt a különbség, hogy Ő látta Istent is. Nem azt mondta, hogy nincsenek óriások, hanem azt mondta, hogy az Úrral kétség nélkül győzelmet fognak aratni felettük. Hitt! Be is jutott Kánaánba és Hebront is elfoglalta, míg a többiek sajnos nem jutottak be hitetlenségük miatt.
Annak idején Kálebet hite miatt kiközösítették, és megbélyegezték. Van ez így ma is. Ma is így kiközösítik ki néha a hívőket a munkahelyen, a társadalom egyes szféráiban, azokat, akik nem hajlandók részt venni a korrupció és erkölcstelenség egyre növekvő áradatában. Azokat, akik szembe úsznak az árral. Lehet, hogy neked is lesznek hasonló élményeid, ha megmaradsz az Úr mellett teljes odaszánással. De nem baj! Gondolj arra, hogy hatszázezer fegyverforgató hitetlen ember elhullott a pusztában, miközben a hívő Káleb bejutott Kánaánba és legyőzte Anák fiait is, mert hitt!
Példa ez azoknak, akik meg akarták hagyni a kananeust: Káleb azt üzeni, a megalkuvóknak, hogy merjetek bízni az Úrban! Akár Jezréel völgyében, akár az Efraim hegyén, akár a sík földön, akár Béth-Seánba és annak mezővárosaiban bízzál az Úrban! „Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt!” (Préd 11:1) Isten kész neked adni azt a földet, amelyet neked ígért, csak vállald a harcot! „Miképpen holt a test lélek nélkül, akképpen holt a hit is cselekedetek nélkül!” (Jak 2:26) Nem az a kérdés, hogy kicsi vagy nagy hited van, hanem az, hogy igazi hited van-e, vagy hamis! A „mustármagnyi hit”-nek nem a mennyisége számít, hanem a milyensége! Csak az élő hit előbb-utóbb naggyá fog nőni!
Káleb nem az érzelmeire épített, hanem Isten ígéreteire: újra meg újra felemlegette, hogy arról van szó, amiről szólott az Úr azon a napon (6.10, 12. vers). A hit Isten igéjébe kapaszkodik, az élő hitnek ez az alapja. A múltbéli megtapasztalásai adják számára a reményt a jövőre.
Az, hogy feltételes módban mondja, hogy „hátha megsegít az Úr”, ez nem a bizonytalanságát vagy hitetlenséget mutatja, hanem egyszerűen helyet ad Isten akaratának. Nem próbál követelőzni, hogy „Uram te megígérted, neked ezt meg kell tenned, a te ígéreteid igenek és ámenek”, hanem rábízza magát is és a győzelmet is az Úrra. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy én hiszek és vállalkozom a harcra, de mégsem a győzelemben hiszek, hanem az Úrban! Ha Isten velem lesz, akkor biztos, hogy kiűzöm a kananeust, úgyhogy, most máris indulok a harcba! Add nékem ezt a hegyet! Az ilyen hitet szereti Isten, és meg is jutalmazza!
III.
Végül, megfigyelhetjük Kálebnek a teljes odaszánás és igazi hit által történt engedelmes kezdeményezését is.
Említettem, hogy Káleb helyet adott az Úr akaratának és nem próbálta ráerőszakolni Istenre a saját akaratát. A kezdeményezés nem a hitnek valami matematikai szabály alapján levezetett következtetése. Ha valaki lát valamit, és ki tudja számítani annak következményét, akkor már nem kell a hit. A hit nem komputer munka, hanem olyan vállalkozás, amely az Úrra bízza az eredményt.
Hallottam egy cipő gyárosról, aki kiküldte egyik piackutatóját egy meleg égövű országba, hogy mérje fel, mennyi cipőt lehetne ott eladni. Az illető alighogy megérkezett, máris visszatáviratozott, hogy küldjenek pénzt, vehesse meg a visszatérő jegyet, mivel ott nincs semmi jövője a cipők eladásának, mert mindenki mezítláb jár. Persze, azonnal pénzt küldtek neki, és ő hazautazott. Nemsokára a cipőgyáros újabb piackutatót menesztett abba az országba, aki alighogy megérkezett, azonnal táviratozott, hogy kérem, gyorsan küldjék az összes raktáron levő cipőt, mert óriási a piac: egyelőre mindenki mezítláb jár!
Íme, kétféleképpen lehet nézni még a cipőpiacot is, hát még az Anákokat!
Lássuk csak, hogyan állunk mi ezekkel az Anákokkal! Vannak, akik félnek, és azt mondják: jaj, nehogy ki ejtse valaki a nevüket! Ne emlegessétek nekünk a bevenni való erősített városokat, a parlagon hagyott missziómezőket! Mi nem megyünk irtani az erdőt, sem széttörni a vasszekereket! Mi félünk! Csak azt akarjuk, hogy hagyjanak békén! Nagyon jól megvagyunk mi magunkban… Persze, nekünk is jól fogna, de csak úgy, ha nem kell vállalni, építeni semmit, ha nem kell megharcolni semmit!
Ezzel ellentétben, ott vannak a Káleb lelkületűek, akik azt mondják: add nékem ezt a hegyet! Hallottam, hogy Anákok, meg erősített városok vannak ott! Hallottam, hogy még sok föld maradt elfoglalni való: városok gyülekezetek nélkül, sok település, amely nem lett meghódítva Istennek! Ha nem megy senki, hát akkor vállalom én! Velem lesz az Úr! Győztesen fogok hazatérni! Add nékem ezt a hegyet! Ami az egyik szívbe a félelmet oltja, az a Káleb lelkületűek szívébe a bátorságot adja. Ha az Anákokról van szó, egyiknek remeg a lába, a másiknak meg emelkedik az adrenalin szintje. Te melyikhez tartozol?
A Bírák könyvének elején arról olvashatunk, hogy Manasse sem űzte ki, Zebulon sem űzte ki, Nafthali sem űzte ki az ellenséget... Itt van Káleb, aki egy személyben példát ad ezeknek a nemzetségeknek hitből és vállalkozásból: hogyan kell legyőzni az óriásokat. De pédát ad nekünk is. Lásd e mellékelt ábrát! Ki lehet űzni az ellenséget! Persze, nem Káleb űzi ki, hanem az Úr. Neki csak vállalkoznia kellett, kezdeményeznie kellett, és hinnie kellett, hogy Isten ígéretei igazak. Vállalta az ő részét, miközben bízott abban, hogy Isten is bizonyosan megteszi az Ő részét. Legyünk hasonlóak hozzá!
