Cirénei Simon
Mk 15,21
Az Úr Jézus keresztre feszítéséről szóló híradást sokszor hallottuk már, vagy a nagypénteki igehirdetésekben, vagy az úrvacsorai asztal mellett, szinte már kívülről tudjuk mindazt, ami azon a napon történt.
Az evangélisták nem részletezik Jézus szenvedéseit, mégis nyilvánvaló mindegyik híradásból, hogy Ő testileg végtelenül szenvedett. Ezért halt meg hamar a kereszten. De ezek mellett, amiben a többi gonosztevőknek nem volt részük, Jézus szenvedéséhez hozzájárult az, hogy Ő nem a saját bűneiért szenvedett, ahogy az egyik lator erről bizonyságot is tett, és ahogy Pilátus is elismerte. Jézus lelki szenvedései túlhaladták testi kínjait, az, hogy Ő a világ bűnét hordozta.
Pilátus hatalomvágyból, politikai számítgatások miatt kiszolgáltatta Jézust, hogy megfeszítsék; a főpapok irigységből adták Őt Pilátus kezébe; és Júdás anyagiassága, pénzéhessége miatt árulta el Őt.
A megostorozás alatt olyan kínokat kellett Jézusnak kiállnia, amelybe némelyek belehaltak. A fizikai összeomlás, legyengülés miatt nem bírta vinni keresztjét. A kereszt egy függőleges rögzített cölöpből (stipes) állott, amelyre ráillesztettek egy horizontális kereszt rudat (patibulum). Ez utóbbit kellett az elítéltnek vinnie a kivégzőhelyre, ami kb. 50 kg súlyú lehetett.
A keresztre feszített ember kezét az orsócsont és a kéztőcsont két sora között szegezték a keresztre, így az ideg- és ínsérülések miatt jellegzetes markoló kéztartás alakult ki. Mivel a lábtő is oda volt szegezve, a kereszten függő áldozat súlya az intercostalis izmokat belégzési helyzetben tartotta: a kilégzéshez fel kellett emelkednie lábait kiegyenesítve és karjait behajlítva. Ez nagyon fájdalmas és nagyon fárasztó volt: a megkorbácsolt hát újra meg újra a keresztfához dörzsölődött, fokozva a gyengeséget, a fájdalmat és a vérveszteséget. A keresztre feszítés maga, jóllehet nagy, 130-180 mm-es szegekkel történt, nem okozott nagy vérveszteséget; a megkorbácsolás viszont igen. A zsidóknál csupán 39 ütést volt szabad mérni, de a rómaiaknál nem volt ilyen korlátozás. A korbács (flagrum) bőrszalagokból készült, amelyre kocka alakú csontokat, csigolyákat, vasgolyókat fűztek fel, és azzal mérték az ütéseket a megkötözött áldozat hátára. Minden ütés felhasította a bőrt, esetleg húscafatokat tépett ki a testből. Ez annyira megviselte az elítéltet, hogy sokan bele is haltak. Akik túlélték, azok a kereszten maradhattak egy, két vagy három napig is, ha bírták. E hosszú szenvedés tette a keresztre feszítést a kivégzések egyik legkegyetlenebb fajtájává. Mivel a keresztet őrizni kellett, a halál beálltát meg lehetett siettetni azzal, hogy összetörték a lábszárcsontokat. Ez lehetetlenné tette a test alátámasztását, és megakadályozta a kilégzést: a halál percek alatt beállott. Jézusnál erre nem volt szükség. Aránylag rövid, 4-5 órás szenvedés után hírtelen felkiáltva meghalt. Egy római katona lándzsával átszúrta mellkasát, ahonnan vér és víz folyt ki a szemtanuk szerint, ami azt mutatja, hogy az Úr valóban meghalt a kereszten.
Az ige arról beszél, hogy Jézusról levették a bíbor ruhát, a töviskoronát azonban nem. Aztán kivezették őt, hogy megfeszítsék: vitték, szó szerint: emelték Őt a Golgota nevű helyre, hogy ott megfeszítsék. A kivezetés és kivivés között található az az egy igevers, amely arról beszél, hogy agy bizonyos Cirénei Simont, aki a mezőről jött befele, Alexandernek és Rufusnak apját kényszerítettek arra, hogy vigye az ő keresztjét. Ciréne egy afrikai kolónia volt, sok zsidó lakossal, ahonnan Simon, talán született zsidó vagy prozelitus lévén, feljött az ünnepre.
A történet valahogy így játszódott le: a városban nem volt szálláshely, ezért az ünnepre feljött vendég a környező falvak egyikében kapott szállást. Mit sem sejtve, jött befele a városba, mivel nem tudta mi történt azon éjjel, nem látta mi folyik Jeruzsálemben. Egy római százados mellé néhány katona volt odarendelve, hogy a kivégzést végrehajtsák. A papok és a nép vénei is ott voltak, részvettek az eseményen. A csúfolódó, nevetgélő légkör nem tette a katonákat képessé arra, hogy Jézus keresztjén segítsenek. Sokkal inkább rákényszerítettek egy ilyen idegent, hogy vigye az Ő keresztjét, mert Jézus már nem bírta.
Figyeljük meg ez igék alapján az apró dolgok fontosságát, az Úrnak való segítés dicsőségét, majd azt, hogy egy ilyen legkisebb szolgálat is, amit Jézusért teszünk, fel van jegyezve.
I.
Nem véletlen az, ami Simonnal történt. Pedig mondhatnánk: ha egy néhány perccel hamarább, vagy később jön, ha messzebbre száll meg, ha más oldalról jön befele, ha más kaput választ, vagy elbeszélget valakivel az úton, vagy ha már kora reggel bejön a városba, - akkor nem ő lesz az, akire ráteszik a keresztet. Mennyi minden közrejátszott ahhoz, hogy Simon legyen az... Véletlenül történt, - szoktuk mondani. Éppen ő járt arra, éppen vele találkoztak, „véletlenül“. Véletlenül? Nem volt az véletlen! Figyeljük meg az ilyen apró „véletlenek“ fontosságát Isten tervében!
Simon nevét ott olvassuk az első gyülekezeti tagok között. Családja ott van a római gyülekezetben, felesége, gyermekei ott szolgálnak az Úrnak. Ez nem véletlen! Cirénei Simonról Márk említi azt, hogy Alexandernek és Rufusnak volt az apja. E két utóbbi a római levél végén köszöntve van, édesanyjukkal együtt, mint akik a gyülekezethez tartoztak. Cirénei Simon pedig valószínű azonos volt azzal a Simeonnal, akit Niggernek hívtak az ApCsel 13,1-ben.
Sajnos, gyakran nem tulajdonítunk fontosságot az apróságoknak, az ilyen véletleneknek. Mondogatjuk, hogy Istennél nincsenek véletlenek, mégis használjuk a kifejezést. Pedig igazán semmi sem történik „véletlenül“! A másodpercek töredéke sem véletlen. Nincs olyan esemény, olyan apróság, csekélység, amiről Isten ne tudna. Ő tudja, mikor érkezünk és hova érkezünk meg. Mit érünk el, és miről késünk le. No, nem akarom ezzel igazolni a mi bűneinket, rossz döntéseinket, mulasztásainkat, azt mondva, hogy az mind az Úr akarat szerint történik. Nem! De azt igenis állítom, hogy az Úr mindenről tud.
Isten tud arról, hogy Nóé galambja visszatér-e vagy sem. És ha visszatér, milyen levelet fog hozni. Hogy Mózes gyilkossága kitudódik-e vagy sem, Isten arról tud. Ez nem véletlen. Az ószövetségi szertartásokban a legapróbb részletek is jelentőséggel bírnak. Isten tud arról, hogy Orpa visszatér, és Ruth Naómival Betlehembe érkezik. Nem volt véletlen úgy-e? Az, hogy Eszter királyságra jutott, őt választották ki a sok jelölt közül királynőnek - ez nem volt véletlen. Az eső és a szárazság, a béke és a háború, a szabadság és a rabság - egyik sem véletlen.
Az újszövetségi eseményekben sincs semmi véletlenül. Isten tudott arról, hogy Jézusnak Samarián kellett általmennie, János 4-ben. Egy kakaskukorékolás sem volt véletlen: főleg az, amely Pétert az Úr Jézus szavaira emlékeztette.
Nemrég valaki Kolozsvárra került a kórházba, de itt nem tudtak segíteni rajta. Azóta, hála az áldott orvosnak, meggyógyult: külföldön jöttek rá a bajra, megfelelő kezelésben részesült, most már egészen jól van. De még kolozsvári kezelése alatt úgy tett bizonyságot: „nekem kellett ez a betegség! Azt hittem elég élni a hívő életet, és hallgatni. Itt a kórházban Isten megtanított bizonyságot tenni hitemről. Ezt csakis itt és csakis így tudta megmutatni nekem az Úr. Nem véletlen az, hogy én most beteg vagyok!”
Volt-e már életedben, hogy lekésted a vonatot, és az nagyon rosszul esett? Vagy nem jutottál be az egyetemre? Adj hálát Istennek, hogy a kellemetlen eseményekkel is terve van Istennek. Beteg vagy? Hálás lehetsz betegségedért is, ha rájössz arra, hogy Istennek azzal is terve van. Lehet saját életedből hozhatsz példákat annak bizonyítására, hogy semmi sincs véletlenül.
Az, hogy Cirénei Simon ezen a napon, ebben az órában, ezen a kapun, ezen az úton érkezett Jeruzsálembe, az nem volt véletlen. Minden apró eseménynek értelme van, ha azokat Isten szemszögéből nézzük. Betegségünk, szenvedésünk, könnyeink által is megdicsőülhet Isten. Másodperceink is ismerve vannak Az előtt, Aki mindentudó: életünk ideje is az Ő kezében van. Ezért mindenkor mindenekért hálákat adhatunk, az Ő akarata szerint.
II.
„Kényszerítének egy mellettük elmenőt, egy bizonyos Cirénei Simont, aki a mezőről jött vala...” Mire kényszerítették őt? Hogy vigye Jézus keresztjét! Ez az esemény az Úr Jézusnak való segítés dicsőségéről beszél. Gyakorlatilag ez Krisztus követőinek a mindenkori feladata: hordozni Jézus keresztjét.
A kereszt felvevésének és hordozásának szükségéről Jézus mindegyik evangéliumban beszél. Aki ezt nem teszi meg, az nem alkalmas az Isten országára, nem lehet az Ő tanítványa. Az Úr Jézus mondta: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem!” (Mk 8,34) Ezt pedig nem csak tanítványainak mondja, hanem a sokaságnak is: mindenkit odaszólított, gyertek ide! Halljátok meg! Ha valaki utánam akar jönni, az fel kell vegye a keresztet!
Ez azért szükséges, mert Jézust ma is megfeszítik. Ma is gúnyolják, csúfolják, megvetik, megtagadják, leköpik, megostorozzák... Ha nem is testileg, de átvitt értelemben. Amikor a keresztyénekkel, a Benne igazán hívőkkel teszik ezt, mindazt Jézussal teszik. Amikor mi vállaljuk a szenvedést, a megvetést, a csúfolást vagy éppen a halált Őérette, Jézusért, akkor ezt bizonyos értelemben maga Jézus vállalja bennünk. Az Ő kereszthalálában részesülünk mi is, valamennyire, ha ezt érette vállalni tudjuk.
Néhány igével szeretném ezt alátámasztani. Pál, Péter és János apostolok a Jézusért való szenvedésről azt állítják, hogy az részesülés az Ő szenvedéseiből. A 2. korinthusi levél első rész 5. versében Pál apostol azt írja, hogy „amint bőséggel kijutott nekünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is a Krisztus által”. A filippibe írt levélben az apostol azt kívánja, hogy megismerje Jézust, az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülését, hasonlóvá lévén az Ő halálához” (Fil 3,10). Péter apostol pedig azt írja: „szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely a megpróbáltatás végett támadt közöttetek, mintha valami rémületes dolog történne veletek... Amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsősége megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha a Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt. Senki se szenvedjen közületek, mint gyilkos vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy más dolgába avatkozó... ha pedig mint keresztyén szenved, ne szégyellje, hanem dicsőítse azért az Istent! ” (1Pt 4,12-16). A Jelenések könyvében János apostol azt mondja el, hogy Ő egy társ, a Jézus Krisztus szenvedéseiben, királyságában és tűrésében, amíg Páthmosz szigetére volt száműzve.
Összegezve tehát, mi részesülhetünk a Krisztus szenvedéseiben, vagyis: vihetjük, hordozhatjuk az Ő keresztjét. Nem szó szerint, mint Cirénei Simon, hanem jelképesen: vállalhatjuk érte a gyalázatot. Ha Krisztussal együtt megfeszíttettünk, hordoznunk kell Krisztus gyalázatát, keresztjét. Menjünk ki Hozzá, a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva (Zsid 13,13).
Ez persze kiválást jelent az Őt gúnyoló és csúfoló tömegből, megköveteli azt, hogy Jézus pártjára állj. Dehát éppen erről van szó! Az Ő keresztjét felveheted, vagy leteheted, vállalhatod, vagy elutasíthatod. Ha valaki Jézus követője akar lenni, annak számolnia kell azzal, hogy Őt ma is csúfolják, ma is megvetik, ma is megfeszítik. Nem beszédben áll az Isten országa! Az Ő igéjét nemcsak hallgatni, hanem megtartani kell. Fel kell venni az Ő keresztjét! Megvallani e gonosz és istentelen nemzetség előtt, hogy igen, és Hozzá tartozom, és vállalni, ennek következményeit is. Így részesülhetünk az Ő keresztjének dicsőségéből.
III.
Végül, figyeljük meg azt is, hogy Cirénei Simon kereszthordozása arról beszél, hogy a Jézusért végzett legkisebb szolgálat is fel van jegyezve Istennél. A legparányibb cselekedetnek is jutalma van. Ha felemeled a félholtra vert jerikói embert, annak jutalma van. Ha adtál egy pohár hideg vizet, tanítvány nevében - vagyis megmutatva ezzel, hogy Jézus táborához tartozol -, akkor annak jutalma van. Ha megvallottad Őt, nem szégyellted az emberek előtt, annak jutalma van. Ha rendkívüli kereszted volt, de kész voltál azt vállalni, hordozni alázattal és türelemmel, akkor annak jutalma van.
Különben Isten nagyon jól tudja, mit vállaltál érte, és mit nem. Vállaltad-e az Ő keresztjét a munkahelyen, a tömbházban, az iskolában, a családban... Követted-e az Ő szelídségét, alázatát, hosszútűrését, szeretetét, lemondását, áldozatát? Kész voltál-e elszenvedni a bántalmat hozzátartozóidtól, ismerőseidtől, tanáraidtól, osztálytársaidtól, vagy bárkitől Jézusért? Ő ezt nagyon jól tudja. Péter azt mondja: örülj, ha hordozhatod az Ő keresztjét! Ez a legnagyobb dicsőség, ami Cirénei Simonnak jutott; és ez lehet a te dicsőséged is. De ennek van a legnagyobb jutalma is: akik hordozzák az Ő keresztjét, azok részesülnek majd abban a dicsőségben is, amelyben Jézus részesült. Ő megdicsőíttetett azzal a dicsősséggel, amellyel bírt még a világ megalapítása előtt. Főpapi imájában pedig azt mondja az Úr, hogy azt a dicsőséget amelyet az Atya neki adott, minekünk adta. Mert azok, akik hordozták az Ő keresztjét, részesülnek abban a dicsőségben, amelyben Ő részesült.
Odaképzelem magam Cirénei Simon mellé, aki odavitte a keresztfát a koponya hegyre, de nem ő halt meg rajta. Hallotta Jézus szavait a keresztről, szemlélte az elsötétült eget, átélte a földrengést, Jézus halálát. Mindez maradandó nyomot hagy benne, ezért találjuk ott családjával együtt a római gyülekezetben.
Bárcsak olyan példa lenne ez számunkra, amelyet mi is készek lennénk követni. Kereszt nélkül nincs korona! De ha Vele együtt készek vagyunk szenvedni, Vele együtt fogunk megdicsőülni is!
