Ábrahám és Lót - 1Móz 13:1-18

Ábrahám és Lót - 1Móz 13:1-18 (Bibliaóra)

A közbenjáró szolgálat - 1Móz 18:17-33

A közbenjáró szolgálat

1Móz 18:17-33

n Ez feltétele annak, hogy Isten megjelentse az Ő titkait. Ez Ábrahám istenfélelmének bizonyítéka. Ez feltétele az ígéretek beteljesülésének. „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utána...”

n Az Ábrahámnak adott ígéretek akkor lesznek birtokba véve, ha Ábrahám gyakorolni fogja családfői tekintélyét.

v Vagyis, Ábrahám nem lesz engedékeny apa/szülő, nem lesz papucsférj és papucsapa.

n  A „megparancsolja” ugyanaz, ahogyan Isten megparancsolta Ádámnak vagy Nóénak, hogy mit tegyen vagy ne tegyen. Mikor Mózest a fáraóhoz küldte, megparancsolta, hogy mit mondjanak.

v De ebben az igében leginkább az Ábrahám közbenjáró szolgálata tűnik ki. Ábrahám közbenjár Lótért és Sodomáért.

v Miben áll ez a szolgálat? Mi jellemzi ezt? Hiszen mi is közbenjárók kell legyünk!

I. A közbenjáró első kézből hallja meg a híreket

n  Isten megjelenti Ábrahámnak az Ő titkait: nemcsak a jövő áldásait, hanem Sodoma közelgő ítéletét.

v Isten mindig közli barátaival az Ő titkait. De a titkokat nem közli gyermekeivel, hanem csak néhány kiválasztott kevéssel.

n  Igénkben Isten úgy dönt, hogy Ábrahámmal közölni fogja terveit Sodomára nézve, és ezzel kis ablakot nyit, amelyen bele láthatunk Isten gondolataiba. 

n Zsolt 25:14 – „Közösségben van az Úr (bizodalmas) az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.”

n Ám 3:7 – „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az Ő szolgáinak, a prófétáknak.”

n Némelyeket Isten felhasznál arra, hogy általuk megtörténjenek a dolgok. Másoknak megadatik, hogy lássák és értsék, hogy mi történik. Mások azt kérdezik: mi történt?

II. A közbenjáró odaáll a törésre Isten és ember közé
1Móz 18:22 – „Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala.”

n Ez 22:30-31 – „És keresék közülök valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit nem találék. Ennekokáért kiontám haragomat reájok, megemésztém őket búsulásom tüzével, útjokat fejükhöz verém, azt mondja az Úr Isten.”

III. A közbenjáró ott áll Isten és ember között az ítélet után is

n 1Móz 18:22 - “Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala.”

n Az angyalok már elindultak Sodoma felé. A kilátástalan és reménytelen helyzetben is meg kell maradnunk imádságban az Úr előtt.

IV. A közbenjáró ismeri Isten természetét

n Isten nem fogja elpusztítani az igazat a gonosszal – 23. 25. v.

V. A közbenjáró ismeri Isten túláradó szeretetét

n 50-ről alább enged, 45, 40, 30, 20, 10… Ábrahám nagy alkudozó volt.

VI. A közbenjáró ismeri Isten türelmének határát – 33. v.

n 33. v. – „És elméne az Úr, minekutánna elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését; Ábrahám pedig megtére az ő helyére.”

Merjünk hinni Istenben! - 1Kir 17:17-24

Merjünk hinni Istenben!

1Kir 17:17-24

I. Az özvegy nyomorúsága– 17-18. v.

¹⁷ És történt ezek után, hogy megbetegedett a ház gazdasszonyának fia, és az ő betegsége felette nagy volt, annyira, hogy már a lélegzete is elállott.

 ¹⁸ Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat?

n Annak, amit Illés az özvegyasszony mond, éle van, mert ismerjük, hogy mi előzi ezt meg. Ne mondjuk, hogy ez egy külön történet, és nincs köze az előbbiekhez, mert azzal kezdődik, hogy „és történt ezek után”…

n Azt sem lehet mondani, hogy ez egy későbbi szerkesztő betoldása, mert Illés imájában ez van: „nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, akinél én lakom”… Vagyis: ugyanarról az özvegyről van szó, mint az előbbiekben!

n Ennek ellenére, vannak, akik azt állítják, hogy a 21. vers Illés eredeti imája, amelyben nincs szó az özvegyről, és a 20. v. csak szerkesztői hozzáadás… A valóság az, hogy bármelyik naiv olvasó könnyen felfedezi, hogy folytonosságról van szó, és ugyanazon özvegy e történet főszereplője, mint akiről az előbbiekben szó van.

n Ha az egész részt vesszük, láthatjuk, hogy három történet van benne: előbb a Kérith patakhoz küldi Illést az Úr, aki engedelmeskedik, csodát él át, majd krízis következik. A 8. verstől újra utasítja Illést az Úr, hogy menjen Sareptába. Illés engedelmeskedik, vizet kér egy özvegytől, aki elmondja, hogy milyen krízisben van. Ezt követően az Úr szava kijelenti, hogy mi fog történni, az özvegy engedelmeskedik, átélik a csodát. De utána ebben a történetben olvasunk a krízisről, amely szerintem abból állott, hogy a gyermek meghalt. (Vagy legalábbis egy mély kómába esett.)

n Még Isten engedelmes szolgái életében is vannak akadályok, amelyek veszélyeztetik Isten munkáját: kiapad a patak (7. v.), vagy épp az eszköz tehetetlen (10b-12), vagy halál támadja meg az életet, amelyet eddig sikerült életben tartani (17-18. v.)

n Gondviselés után (15-16. v.) hirtelen veszteség jön (17-18. v.).

n Minden reggel ment a vékához és volt benne liszt, a korsóhoz, és volt benne olaj… „Hűséged végtelen, hűséged végtelen, / Mindennap új áldás árad reám, / Hiányom pótolod hatalmas kézzel, / Hűséged végtelen, Uram, hozzám!” (Hith. 296)

n Aztán hirtelen megbetegszik a gyermeke, és meghal. Mi történt? Nem érti Istent. Hogyan történhetett ez meg? Hát nem lehet megbízni Isten szavában? „Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat?” – 18. v.

n Egyrészt, nincs semmi probléma: Isten ad és elvesz (Jób 1:21) - teljes joga van hozzá.

n Igen ám, de itt elhangzott Isten ígérete – 14. v. Mindeddig ott volt Isten gondviselése – 15-16. v. Valamit mégsem lehet megérteni: Isten fenntartja az életet, hogy azután elvegye azt? Csak azért táplál, hogy azután nagyobb legyen a gyász?

n Az özvegy azt feltételezi, hogy Illés csak bűnösségét jött felfedni, és a gyermek halála jogos büntetés a bűnössége miatt. Még voltak mások is, akik így gondolkoztak – Jn 9:3. Jób barátai.

n Úgy véljük, mi irgalmasabbak lettünk volna Istennél. Miért kell egy friss hívőt ilyen próbával sújtani? Miért nem várt Isten, amíg hite megerősödött volna?... Nem tudjuk a választ. De ahogy történetét olvassuk, megállapítjuk, hogy mi is jártunk „Sareptában”… Ilyesmi velünk is megtörtént már. És nem tudtuk a választ akkor sem. Voltunk próbában, amikor tele voltunk kérdésekkel, és úgy véltük, hogy bűneink büntetése ért utol bennünket. A Biblia nem titkolózik, nem vezet félre. Az Úr keze áldhat, de ugyanúgy büntethet is.

II. Illés imádsága – 19-22. v.

¹⁹ És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvette azt az ő kebeléről, és felvitte a felházba, a melyben ő lakott, és az ő ágyára fektette.

 ²⁰ Akkor kiáltott az Úrhoz, és monda: Én Uram, Istenem, nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, akinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd?

 ²¹ És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz, mondván: Én Uram, Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét ő belé!

 ²² És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megéledt.

n Két imádsága van Illésnek feljegyezve: 20 és 21. v. Mindegyik azzal kezdődik, hogy „Én Uram, Istenem…” (Jáhve Eloháj).

n De a két ima nem egyforma: az elsőben panaszkodik, vádol, mégpedig az özvegy szavaival: „nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, akinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd?” (20. v.). Átveszi az özvegy szavait, magáévá teszi és azokkal a szavakkal imádkozik Istenhez, közbenjárva az özvegyért. Sőt, átveszi az élettelen fiút is, és felviszi az ágyára: „¹⁹ És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvette azt az ő kebeléről, és felvitte a felházba, a melyben ő lakott, és az ő ágyára fektette.” (19. v.) Mindez azt mutatja, hogy magáévá tette az özvegy nyomorúságát.

n Szoktunk-e így imádkozni? Átérezzük-e mások baját ennyire, hogy magunkévá tegyük, és úgy imádkozzunk, mintha az a mi bajunk lenne? Vagy örülsz, hogy nem veled történt meg? Esetleg kárörvendés van benned? Nekünk nem válaszra van mindenekelőtt szükségünk, hanem a kegyelem királyi székére. Az pedig adott. Járulhatunk hozzá bizalommal!

n A másodikban imádságban Illés könyörög. Nincs varázs formulája, nincs természetfeletti ereje, csak imádsága van. Illés olyan ember volt, mint mi: „Illyés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megteremte az ő gyümölcsét.” (Jak 5:17-18).

n „És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz” – 21. v.

n Azután olvashatjuk a csodás szavakat: „²² És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megéledt.” (22. v.)

n A kétszeres imádság nagyon jellegzetes. Illés, a nagy próféta, nem egy vallásos varázsló. Nincs kezénél azonnali formula. Csak imádkozik. Az Úr lenullázta Illést egy gyenge emberré. Egy gyenge ember, de akinek nagy Istene van!

III. A gyermek feltámadása – 23-24. v.

²³ És felvévén Illés a gyermeket, alávitte őt a felházból a házba, és adta őt az ő anyjának, és monda Illés: Lássad, él a te fiad!

 ²⁴ És monda az asszony Illésnek: Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy, és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon: igazság.

n Illés egy lélektelen testet vitt fel a szobájába (19. v.), és egy élő fiút hozott alá (23. v.). „Add ide a fiadat!” (19. v.) „Lásd, a te fiad él!” (23b. v.) Isten szava életet ad. Feltámaszt. „Él az Úr!” (1. 12. v.)

n Kitűnik, hogy Isten megbízhatósága volt kockára téve, mert Illés Istent képviselte. „Most tudtam meg…”

n Az özvegy átélte a gondviselést, minden nap, ahogy az Úr életben tartotta őket. De ahogy a fia meghalt, úgy tűnt, hogy az Úr sem különb a pogányok bálványainál: megbízhatatlan, szeszélyes, kiszámíthatatlan… Nem képes, vagy nem érdekelt abban, hogy megtartsa ígéreteit… Azonban megbizonyosodott arról, hogy az Úr hűséges. Szava igazság.

n Ez a sareptai teológia számunkra is ugyanúgy érvényes. A próbák után mindig kiderül, hogy Isten hűséges és megtartja a szavát.

n „Aki mannával etetett téged a pusztában, amit nem ismertek a te atyáid, hogy megsanyargasson és hogy megpróbáljon téged, és jól tegyen veled azután.” (5Móz 8:16)

n Istennek nem kell meghajolnia Mot előtt, mint Baálnak. Nincs olyan terület, még a halálban sem, ahol ne lenne hatalma. „Felettébb diadalmaskodunk Az által, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 8:37-39)

n Ez a szakasz nem olyan, mint a feltámadásról szóló híradások, a nyitott sírról, az emmausiakról, a galileai halfogásról… Inkább Mk 5:21-24. 35-43-hoz (Jairus leányához), Lk 7:11-17) (a naini ifjúhoz), Jn 11 (Lázárhoz) hasonlít. Ez is azt mutatja, hogy Jézus hatalma a halálra is kiterjed.

n Miközben Izráelben elutasítják az Úr szavát, egy sareptai pogány özvegy felismeri, hogy az igazság. Megbízható.

n Fia feltámadása prófécia volt az eljövendő nagy feltámadásról. Jönni fog az a dicsőséges nap!

Az énekkar 100 éves jubileuma

2014. szeptember 7-én ünnepeljük a Szilágyperecseni Magyar Baptista Gyülekezet Énekkarának Centenáriumát.

Különleges jubileumi ünnepségen szeretnénk megemlékezni az Úr kegyelméről, amely végigkísérte énekkarunkat az utóbbi száz évben.

Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt!

Gyere el, és ünnepelj velünk - 2014. szeptember 7-én, a szilágyperecseni magyar baptista imaházban!

Az ünnepély délelőtt 9:00 órakor kezdődik, délután pedig 16:00 órakor. Közreműködnek a szilágyperecseni énekkar 65 tagja, együtt az aktív és a már nem aktív karmesterekkel és Bokor Barnabás meghívott karnaggyal.

Mindenkit szeretettel várunk!

Megjelenik az erdélyi magyar baptista ének-zenemisszió története is (1867-1914), együtt a szilágyperecseni magyar baptista gyülekezet énekkarának történetével (1914-2014).

 

 

Kiadásra kerül egy énekes füzet, "Hadd zengjen énekünk!" címmel, amely énekkarok és ifjúsági énekkarok számára tartalmaz 20 új éneket – zongora, orgona, illetve gitárkísérettel.

 

A jubileum himnusza a "Hadd zengjen énekünk" c. karének, amelynek szövege a 18. Zsoltár 1-20 versére épül (2Sám 22:1-20). 

 

Küzdjetek a tiszta evangéliumért! - Júd 1-3

Küzdjetek a tiszta evangéliumért!

Júd 1-3

(Először elhangzott 2000. augusztus 13-án Nagyváradon, a Magyar Baptisták II. Világtalálkozóján)

A Magyar Baptisták 2. Világtalálkozójának mottója az efézusi levél 4. részének 5. verse: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség”. Számomra az a feladat jutott, hogy a középső megállapításról szólhassak, vagyis arról, hogy „egy a hit”.

Általános gyakorlattá vált számunkra az, hogy a helytelenül lefordított szavak esetében néha szó szerinti fordítást alkalmazunk, de még abban az esetben is amikor meghagyjuk az elterjedten használt rossz fordítást, akkor is azt értjük alatta, ami a Biblia eredeti szövegében nyilvánvaló. Így például, tudjuk, hogy az „ekklészia” nem egyházat, hanem gyülekezetet jelent. Előszeretettel használjuk tehát a gyülekezet szót, vagy az eredeti eklézsia kifejezést, de ha egyházat vagy anyaszentegyházat mondunk is, tudjuk, hogy az eredeti görög szóban nincs benne sem az anya, sem az egy, sem a ház, hanem az egyszerűen gyülekezetet jelent. Így használjuk a keresztség szót is, tudva azt, hogy az bemerítést, alámerítést, baptizálást jelent, és ezt értünk alatta akkor is, ha keresztséget mondunk.

Ezen szükséges tisztázó szavak után tehát engedjétek meg, hogy a közös hit szószólója legyek. Mondanivalóm lényege Isten igéjének alapján az, hogy a közös hit személyes hit, amelyért küzdeni, tusakodni kell. Itt ki kell mondanom olyan dolgokat is, amelyek sérthetnek némelyeket. Tudjuk, hogy az igazság sérti azokat, akik eltértek tőle, mégis, amikor a személyes hit közös hitté válik, akkor arról világosan és határozottan kell beszélnem, még akkor is, ha ezzel bántom azokat, akik eltértek tőle. Végül látnunk kell, hogy a közös hit, amiről beszélünk, az az üdvözítő hit, amely egyszer s mindenkorra adatott a szenteknek.

I. A személyes hit

Kezdjem tehát mindenekelőtt azzal, hogy az üdvözítő hit személyes hit.

Nem minden hit üdvözít, hanem csak az az egy, amely adatott a szenteknek. Minden embernek pedig az a hite, amit személyesen hisz, és az a vallása amit személyesen vall, nem pedig az, amit örökölt, vagy amiben felnevelték. Azért szükséges ezt így kijelenteni, mert nagyon sok esetben ez a kettő élesen különbözik. Az üdvözítő hit személyes hit.

Isten igéje mondja azt, hogy az üdvösség hit által van: „Higgy az Úr  Jézus Krisztusban és üdvözülsz, mind te mind a te házad népe!”, „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”. „Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az, minden hívőnek üdvösségére”. Az üdvözítő hit személyes hit, mivel nem hihetsz a másik nevében csak a magad nevében. Kívánom, hogy mindannyiunknak üdvözítő, személyes hitünk legyen!

A hitvallomásunk egyrészt azt mondja, hogy a hit ismeret, egy értelmi kérdés, amely által igaznak tartjuk Isten kijelentéseit, másrészt pedig a hit erős bizalom Istenben, vagyis egy érzelmi kérdés is.

Kissé részletezve kijelenthetjük azt, hogy mi hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, hisszük, hogy Szent Lélektől fogantatott, szűztől született, hisszük, hogy szó szerint feltámadt és mindenki által látható módon visszajön az ég felhőiben. Hisszük, hogy a Biblia Isten tévedhetetlen és igaz igéje, hisszük, hogy az evangélium minden embernek szól, mert Jézus Krisztus meghalt mindenkiért. „Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világért is” (1Jn 2,2), Ő „minden ember Megtartója, kiváltképpen a hívőknek” (1Tim 4,10). Amikor visszajön, akkor ítélni fog eleveneket és holtakat (2Kor 5,10).

Közben azt is hisszük, hogy az üdvösséghez abszolút fontos az újjászületés: „Ha valaki nem születik újjá víztől és Lélektől, nem láthatja az Isten országát.” (Jn 3,5) Ezek szerint a gyülekezet tagjai csak azok lehetnek, akik bűneiket megvallották, megtértek, Jézus Krisztust befogadták és újjászülettek. Ilyenképpen hiszünk egy egyetemes anyaszentegyházat, Krisztus gyülekezetét, ami a szentek közössége. A gyülekezet Isten megváltottjainak, Isten gyermekeinek a közössége. Ebbe a személyes hit alapján lehet felvenni valakit, és a közös hit alapján a tagok felelősen vállalják egymással a közösséget, és gyakorolják a gyülekezeti fegyelmet is, ha szükséges.

Van személyes hitünknek egy néhány jellemvonása, amelyek különösképpen jellemzőek reánk, baptistákra. Ilyen a hitvalló, felnőtt keresztség, amelyet Jézus Krisztus parancsolt. Isten igéje mondja: „Aki hiszen és megkeresztelkedik, vagyis bemerítkezik, üdvözül.” Kornélius bemerítkezett, a filippi börtönőr bemerítkezett, az első megtértek pünkösd napján megkeresztelkedtek. „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg” – parancsolta nekik Péter apostol, és több mint háromezren engedelmeskedtek ennek a parancsnak. Az a hit az igazi hit, amely megtérést eredményez. Amely csak elméleti hit marad, az nem sokat ér. Az igazi hit megtérést, az élet megváltozását eredményezi. Ha a te hited nem hozott ilyen változást, akkor az nem igazi hit, nem üdvözítő hit. Márpedig könnyen meglehet, hogy az értelmeddel felfogod, talán még érzelmeid is reagálnak rá, de cselekedeteiben nem látható az, amit hiszel. Jakab apostol szerint az ilyen hit halott önmagában. A Magyar Baptisták 2. Világtalálkozójának második napján a Kulturális Örökség Minisztériuma részéről küldött üzenetben is idézve volt Jakab apostolnak megállapítása: „amiképpen halott a test lélek nélkül, halott a hit is cselekedetek nélkül”.

Ha megkapod az ebédedet, és valaki azt mondja, hogy az meg van mérgezve, és te ezt elhiszed, de mégis elfogyasztod azt, hadd kérdezzem meg, milyen hit az? Ha valaki azt mondja, hogy az a vonat, amelyen utazol nem abba az irányba megy, amerre utazni szeretnél, és te ezt el is hiszed, de nem szállsz át a másik vonatra, kérdezem: milyen hit ez? Jakab apostol is megkérdezi, ha hitednek cselekedetei nincsenek, vajon megtarthat-e téged az ilyen hit? Semmiképpen nem. Az a hit egyenlő a nullával. Az a hit halott. Mi azonban nem olyan hitben élünk, amelynek nincsenek cselekedetei, hanem hitünkre építjük az életünket és a jövőnket. Üdvözítő hitünk van, amely mindennapi cselekedeteinkben is megnyilvánul. „Az igaz az ő hite által él”-, mi is. A Jézus Krisztusba vetett személyes hitünkre építjük rá tetteinket, kapcsolatainkat, gondolkodásunkat, eljárásunkat, felfogásunkat, döntéseinket. Ez az a hit, amelyről Júdás apostol azt mondja, hogy egyszer a szenteknek adatott.

Az üdvözítő személyes hitből csak egy létezik. Egy a hit! Ez adatott egyszer a szenteknek. Más üdvözítő hit nem létezik.

Nemrégen együtt utaztam egy fiatallal, aki dicsekedett vallásával és hitével. Azt mondta, hogy egy időben foglalkozott a kérdéssel, hogy más hitre térjen, de nagyon hálás azért, hogy abban a hitben született - ahogyan ő mondta, abban nevelkedett, és hogy abban maradt meg. Megkérdeztem, hogy miért? Azt válaszolta, hogy azért, mert az ő vallása igazán nem kér tőle semmit. Erre azt válaszoltam, hogy azt csakugyan nem nehéz megtartani. De mit ér az a hit, ami nem kötelez téged semmire? Ha nem tudnál válaszolni erre a kérdésre, akkor válaszolok én: az a hit, ami nem kötelez téged semmire, az nem ér semmit. De nekünk nem ilyen hitünk van. A mi hitünk arra kötelez, arra tanít minket hogy mértékletesen igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon.

II. A közös hit

Folytatom, mert a közös hitről kell beszélnem.

A személyes hit úgy lesz közös hit, hogy ha felismerem hogy az én hitem azonos a te hiteddel. Ebben az esetben mi ketten közösséget vállalunk, hitközösségben kezdünk élni. Ez a közösség a közös hit alapján tehát a felismerés és a csatlakozás folytán valósulhat meg. Nem a nevünk köt össze, nem a földi származásunk vagy a hagyományunk, hanem a hitünk. A közös hit eredményezi a közösséget.

Pünkösd napján, akik felismerték bűneiket, akik megtértek és megkeresztelkedtek, azok csatlakoztak is Péterhez és ahhoz a százhúsz főnyi sokasághoz, akik hittek Jézus Krisztusban. Attól kezdve, közös hitük alapján gyakorolták is magukat a közösségben (ApCsel 2,42). Ilyen közösséget eredményez a mi közös hitünk is. Egy helyi gyülekezetben, a gyülekezetek szövetségében vagy a világszövetségben sok ezren vagyunk közösségben. Azért lehetünk közösségben, mert közös a hitünk. Mi testvérek vagyunk az Úrban, nemcsak kollégák, szaktársak, elvtársak, rokonok vagy haverok. Testvéreknek mondjuk egymást, és nemcsak így mondjuk, hanem így is gondoljuk. A hit alapján vállalunk közösséget egymással, vagy a hit alapján nem vállalhatunk közösséget, abban az esetben, ha nem közös a hitünk.

Ugyanis a hit alapján történő közösség egyúttal a hit alapján történő elhatárolódást is eredményez. Nem lehetünk hitetlenekkel felemás igában. Igazságnak és hamisságnak, világosságnak és sötétségnek nem lehet közössége egymással. A hívőnek nem lehet köze, vagyis közössége a hitetlennel.

Ez az igazság főleg akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az úrvacsorai szent jegyekhez járulunk. Amikor az Úr Jézus megtört testének és kiontott vérének csodája elé állunk, újra meg újra rádöbbenünk arra, hogy ez az, ami eggyé tesz minket: mindnyájan egy kenyérből részesedünk, Hozzá tartozunk. Ugyanakkor az is meglátszik itt, hogy vannak, akikkel nem lehetünk közösségben és velük nem is járulhatunk együtt az Úr asztalához. Ez egyesít, és ez választ is el egymástól: egyesít azokkal, akikkel közös a hitünk, és elválaszt azoktól, akikkel nem közös a hitünk. Ha Krisztusnak tagjai vagyunk, akkor egymásnak is tagjai vagyunk, és ezt a közösséget önkéntesen vállaljuk a közös hit alapján. Azok vagyunk közösségben egymással, akik hitünkért áldozatot is vállalunk, ha szükséges.

III. „Küzdjetek a hitért!”

Nos, most érkeztünk ahhoz, amiről Jakab apostol beszél. Miről beszél? Arról, hogy szeretett volna a közös üdvösség felől írni, minden igyekezettel. (Ha ez megtörtént volna, lenne talán még egy olyan levelünk a Bibliában, mint a római levél, ami a közös üdvösségről, a közös hitről szól, rendszerezett, bizonyított és alkalmazott módon.) De Júdás apostol azt mondja, hogy nem tudta ezt megtenni, mivel intést kell továbbítania. Mi volt ez az intés? Az, hogy „küzdjetek a hitért, amely egyszer és mindenkorra a szenteknek adatott!”

Küzdjetek ezért a hitért!

Megfigyeltétek-e azt, hogy a Jelenések könyvében, amikor az Úr Jézus a hét kisázsiai gyülekezethez küldi táviratait, akkor két gyülekezet felé is kemény figyelmeztetésnek adott hangot, mert azok megtűrték magatok között a tévtanítókat?

Pál apostol is figyelmezteti az efézusi gyülekezet véneit, hogy viseljenek gondot magukra és az egész nyájra, amelyben Isten őket vigyázókká tette, mert tudja azt, hogy távozása után jönnek közéjük gonosz farkasok, akik nem kedveznek a nyájnak, sőt, közülük is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják (ApCsel 20,28-31).

A galáciai gyülekezetnek azt írja, hogy csodálkozik, hogy olyan hamar más hitre, más evangéliumra tértek, holott nincs más, csak egy van -, és ha mennyből való angyal jönne is, hogy mást hirdessen, átok legyen, mert más evangélium nincs. (Gal 1,6) Egy a hit!

A korinthusi gyülekezetnek írt levélben Pál apostol azt mondja: „Félek… hogy a ti gondolataitok eltántorodnak a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől.  Mert ha valaki odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, nem akit kaptatok, vagy más evangéliumot, nem amelyet elfogadtatok, azt szépen eltűritek.” (2Kor 11,3-4)

A Tituszhoz írt levélben a nagy apostol azt a tanácsot adja szolgatársának, hogy „az eretnek embert egy vagy két intés után kerüld, tudván, hogy az ilyen romlott, és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát. (Tit 3,10-11)

János apostol pedig a házról-házra járó tévtanítókat illetően azt mondja, hogy „Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek.” (2Jn 10) Ebben az esetben a köszöntés többet jelentett, mint egy-két szavas üdvözlést: közösségről és meghitt társalgásról van szó. Az üzenet tehát az, hogy ne legyetek velük közösségben! A közösség alapja a közös hit, ha pedig nem közös a hitünk, akkor nem lehet közösségünk egymással! Egy a hit! Küzdjetek a hitért, amely egyszer adatott a szenteknek!

Mindezek a figyelmeztetések azt mutatják, hogy sajnos, a hitet el lehet veszíteni, hit dolgában hajótörést lehet szenvedni (1Tim 1,19), „az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva” saját erősségünkből ki lehet esni (2Pt 3,17).  Mi azonban most elhatározhatjuk, hogy megtartjuk a kapott hitet mocsoktalanul és szentül. Elhatározhatjuk azt, hogy mindhalálig kitartunk amellett, amit az ige alapján hittünk és vallottunk. Nem térünk el tőle, mellé állunk, és küzdeni fogunk érte! Határozzuk ezt el! Ehhez Isten erejét is kérnünk kell, mivel egyedül Isten az, aki minket megtarthat a hitben. Tanulmányozva minden nap Isten igéjét, gondolkozva arról éjjel és nappal, gyönyörködve abban, mint aki nagy nyereséget talált. A hitben így megerősödve arra is képesek leszünk, hogy küzdjünk, harcoljuk azért a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott. Ámen.