A korinthusi megosztottság - 1Kor 1:10-17

A korinthusi megosztottság

1Kor 1:10-17

¹⁰ Kérlek azonban titeket Atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.

¹¹ Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.

¹² Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.

¹³ Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg?

¹⁴ Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust,

¹⁵ Hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem.

¹⁶ Megkereszteltem azonban Stefana háza népét is, ezenkívül nem tudom, hogy valakit mást kereszteltem volna.

¹⁷ Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen.

n A régi életüktől már mintegy három éve elszakadtakra nagy erejű kísértésként hatott rájuk a környezetük. Vissza akarta húzni őket a régi életükbe, a pogányság fertőjébe.

n Nem Isten hűsége változott meg, hanem a korinthusiak hűsége vált ingadozóvá. Elveszítették a stabilitásukat, és az apostol a levelével akart segítséget küldeni számukra.

n Távol volt a gyülekezettől, de híreket kapott róluk. A kérés hangján próbálja megszólítani a testvéreket. Kér, bár mint apostolnak, joga lenne parancsolni is. A szív viszont inkább nyitott a szívélyes kérésekre, mint az utasításokra.

n Nagyon fontos, amit itt, már a levél elején kér az apostol a gyülekezettől. Azt, hogy egységben legyenek. Őket, és azóta min­den más gyülekezetet Isten a Krisztussal való közösségre hívta el. Arra, hogy hitvallásukban és életükben a Krisztusra mutató egység uralkodjon.

n Erre a kérésre azért volt szükség, mert Korinthusban súlyos problémák adódtak. Jézus Krisztus személye kikerült a gyü­lekezet hitének, gondolkodásának középpontjából. Elveszítették a Krisztus központúságukat, amely a keresztyén, vagyis a krisztusi gyülekezetnek az egyetlen helyes útja!

n Megemlíti az apostol az első kilenc vers mindegyikében Jézus nevét, és most a tízediket is így kezdi. Az Úr Jézusra emlékezteti a gyülekezetet, akit a görö­gös gondolkodású korinthusi gyülekezetben nem becsültek kellő­képpen. Nem az életüket irányító Úrként figyelnek rá, hanem számukra csupán egy tanító a sok közül.

I. A szakadások – 10-12. v.

¹⁰ Kérlek azonban titeket Atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.

¹¹ Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.

¹² Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.

n Az apostol azt kéri, szün­tesse meg a gyülekezet ezt a rossz helyzetet, amely a rövid, három­éves története ellenére mégis kialakulhatott közöttük. A szakadást, széthúzást, a frakciókra töredezettséget, a viszálykodást.

n Egy egyesület olyan 30-35 ember feletti létszám esetén kettévált, mivel így áttekinthetőbb, és praktikusabb volt. Ahogyan növekedett a gyülekezet, bennük is úrrá lett ez a gondolkodásmód. A görögöknél egy, a Rómainál két személy volt az ilyen testületek vezetője. így ennek mintájára a gyülekezetben is elkezdték felosztani önmagukat, és vezetőt is vá­lasztottak maguknak…

n Úgy gondolták, pogány társaságokhoz ha­sonló módon működhetnek. Az egyik csoport Pált választja. Voltak, akik Pétert, mások Apollóst választják. Ezzel Jézus Krisztusnak, mint a gyülekezet egyetlen urának a helyét hívő emberek, vezetők vették át a csoportok gondolkodásában.

n Pál azt kéri, szüntessék meg a gyülekezetben a szakadást, és áll­janak helyre. Mit jelent Pál apostol szóhasználatában ez a két fo­galom? A magyarított formában is jól ismert szkizma szó, szakadást jelent. A hétköznapi életben való használatára három példát találunk az Újszövetségben.

n Egyik a csontvégek egymáshoz való ízesülésének a megszűnése. Ha a törött karnál, a két csont el­csúszott egymástól, akkor szkizma, vagyis törés, szakadás van a csont folyamatosságában. Amikor helyre teszik a törött, vagy kifi­camodott csontokat, akkor történt az a helyreállítás, amelynek ki­fejezését itt Pál is használja. Ha a gyülekezetet bárki megpróbálja felosztani, akkor elveszíti a rendel­tetését, értelmét. Mint amikor egy csont eltörik, kificamodik, és a csontvégek elcsúsznak egymástól.

n Másik terület, ahogyan az Új­szövetség ezt a szót használja, a szövet szétszakadása. A ruha akkor jön létre, amikor a szálakat egymásba szövik. Ezért is neve­zik szövetnek. Csakis akkor tudja betölteni a rendeltetését, ha ép. Amikor elhasad, elszakad a ruha, használhatatlanná válik. Fel­használásának egyetlen lehetősége a szakadás helyreállítása, va­gyis valamilyen módon meg kell szüntetni a hasadást. Jobb híján varrással lehet megoldani az elszakadt szálak összeerősítését. Nem a legtökéletesebb mód, mivel nyomot hagy, de a használhatóságot visszaállítja.

n A harmadik terület a halászat, ahol a hétköznapi életre vonatkoztatva használja a Szentírás ezt a szót. Akkor talál­kozhatunk vele, amikor azt olvassuk, hogy szakadozott a háló a sok hal, vagy valamilyen idegen test belekerülése miatt. Az evan­géliumban akkor olvasunk erről, amikor a tanítványok kötözget­ték, rendezgették a hálóikat. (Mt 4:21).

n Mindhárom hétköznapi előfordulása során olyan dolgokról szól, amelyeknek az értékét, értelmét elveszíti a szakadás vagy törés miatt. Ennek helyreállítása nélkülözhetetlenül szükséges hozzá, hogy továbbra is használható legyen.

n Átvitt értelemben is találunk rá példát, amikor az Úr Jézus Messiásként való elfogadásával kap­csolatban volt szakadás a zsidók közt. Voltak, akik szerint ő a Mes­siás. Mások szerint Názáretből, Galileából nem jöhet a Megváltó, hiszen Dávid városából, Betlehemből kell eljönnie. Ők azt gondol­ták, mivel Názáretben nőtt föl, ezért onnét is származik.

n Amikor a Korinthusi gyülekezetben bekövetkezett a szaka­dás, nem Péter, Pál, vagy Apollós osztották meg a gyülekezetet! Éppen ellenkezőleg, a gyülekezet keresett magának olyan embe­reket, akik köré csoportosulva

n A Krisztus táborral kapcsolatban számos újabb kérdés ve­tődik fel. Vannak, akik szerint csupán a gyülekezet egyik csoportja volt, akik Krisztusra hivatkozva magasabbnak akarták érezni ma­gukat a többi csoportnál. Mások szerint ők biblikusan gondolkodó hívő emberek voltak, akik átláttak a tanítókra hivatkozó pártoskodás veszélyein.

n Ennek a szakasznak alaposabb áttanulmányozása után kitűnik a megoldás. Az összes gyülekezeti csoportokkal szemben, Pál apostol vallja magát a Krisztusénak! A görög gon­dolkodásmóddal ellentétben Krisztus tulajdonának vallja magát.

II. Költői kédések – 13. v.

¹³ Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg?

n Az apostol felveti a kérdést, hogy részekre lehet-e szakítani a Krisztust? Lehet-e azt a pogány gyakorlatot követni, amely szét­szakítja a gyülekezeteket, és a szakadások után egy-egy ember lesz a csoportok vezetője? Megtörténhet ez úgy, hogy közben Krisztus gyülekezetének lehessen nevezni a korinthusiakat?

n Pál apostol azt karja, hogy állítsák helyre, szüntessék meg a szakadást. Jöjjenek újra össze, de csakis Krisztus fősége alatt!

n A korabeli gondolkodásmód szerint, akin végrehajtanak va­lamilyen beavatási szertartást, az annak az istenségnek, illetve a beavatást végző személynek, mint az isten képviselőjének a tulaj­donává vált.

n A korinthusiak gondolkodásmódja szerint, ha valakit Pál, Péter, vagy Apollós merített be, akkor hozzá is tartozik. Vagyis az ő tulajdonát képezi.

n Ezzel szemben, ha szétszakítják a krisztusi gyülekezetet, az elveszíti rendeltetésének alapfeltételeit. Amikor kitűnő, de mégis emberi személyiségek köré csoportosulnak, Krisztus tulajdonjogát kétségbe vonják, megtagadják, és emberek tulajdonává kezd válni a gyülekezet.

n Számos esetben megfigyel­hető ez a folyamat az egyháztörténelem során.

n Amikor azért jön létre egy gyülekezet, vagy egy csoport, hogy egy vezető köré gyü­lekezzenek. Azért oszlik meg, vagy szakad szét, mert erre alkalmas embert találtak. Akinek emlegetni lehet a nevét, és aki köré gyüle­kezve mások ellen fordulhattak.

n Az vezetett a szakadáshoz, hogy találtak egy erre vállalkozó személyt, vagy esetleg magától jelent­kezett valaki. Volt, amikor éppen azért lépett fel, hogy végrehajtsa a szakadást, vagy szakítást.

n Pál apostol viszont nem ilyen ember volt. A helyreállításban sem azokat akarta lebeszélni, akik Péterhez kötődnek, vagy Apollóst emelik nagyra. Azt a kis csoportot szólítja meg, akik őt kívánták előnybe helyezni. Kész rá, hogy lebeszélje magáról, a mögé csoportosulókat!

n Mennyire más ez a lelkület, mint amikor mások követéséről akar lebeszélni valaki embereket, de csak azért, hogy a saját tábora növekedjék! Ezáltal magára akarja irányítani a más vezetőket követők tekintetét.

n Itt azokat, akik őt kí­vánják követni, Krisztushoz szeretné visszaküldeni Pál apostol!

n Pontosan tudja, nem ő feszíttetett meg értük, és nem Pál nevében lehet előre haladniuk a hitéletben! Egyetlen ember, még maga Pál apostol személye sem lehet elég hozzá, hogy Krisztust helyette­sítse. A lelki nagyságával, és tisztánlátásával próbálja meg helyre­hozni a szakadásokat. Lemond a saját pártjában meglévő kitüntetett helyzetéről, hogy őket, és ha lehet, az egész gyülekeze­tet visszavezethesse Krisztushoz. Példát adva ezzel minden kor hívő emberének a keresztyén gyülekezet vezetéséről.

III. A keresztség Krisztushoz kapcsol – 14-16. v.

¹⁴ Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust,

¹⁵ Hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem.

¹⁶ Megkereszteltem azonban Stefana háza népét is, ezenkívül nem tudom, hogy valakit mást kereszteltem volna.

n Ezt követően azt fejti ki, milyen jó, hogy nem végezte a bemerítés szolgálatát olyan mértékben, amelyre lehetősége lett volna, így nem gondolhatják azt a korinthusi gyülekezetben, hogy a maga nevére végezte ezt.

n Vagyis a saját tulajdonába vonja, aki felé ő volt a megtérést elősegítő, és a bemerítést elvégző eszköze az Úrnak. Nem arról van szó, hogy Pál apostolt nem küldetett a bemerítés szolgálatára. Ez a relatív tagadás, ami azt jelenti, hogy el­sősorban nem a bemerítés, hanem az evangélium hirdetésének a szolgálatát bízta rá az Úr Korinthusban.

n Nehezen jut az eszébe az apostolnak az a néhány ember, akiket Korinthusban ő merített be. Gondolkodnia kell, hogy összegyűjtse a nevüket. Milyen nagy vál­tozás történt azóta! Fontossá váltak a számok, a statisztikák. Pontosan tudják, mikor hány embert merítettek be! Ez az apostolnak még nem könnyen jutott az eszébe. Az ő személyének csak Isten eszközeként van szerepe.

n A befejező versben beszédének, igehirdetésének stílusáról szól. Nehogy hiába való legyen Krisztus keresztje, és el ne veszítse az erejét.

n Hogyan veszítheti el az erejét Krisztus keresztje? Sok ember életében sajnos hiábavaló lett. Nem azért, mintha ki kellene, vagy ki lehetne egészíteni ezt az áldozatot.

n Krisztus áldozata, ame­lyet a kereszten bemutatott tökéletes volt. Ha viszont valakinél a szólásban való bölcsesség, a filozofikus eszmefuttatások, elvonják a figyelmét a golgotai kereszt lényegéről, akkor számára hiábavaló a Krisztus keresztje!

n Még Krisztusban sem a csodatevő urat, és a dicsőséges királyt kell először látniuk! Nem is a nagyszerű tetteiért vagy mély bölcsességéért kell tisztelnünk. Elsősorban az Isten Fiát, a golgotai kereszt szenvedő hősét kell benne meglátnunk!

n Ez ugyan a görögök, és a görögös gondolkodásúak szerint bolondság. A zsidók számára megbotránkozást okoz. Mégis így lehet Krisz­tust szívük és elméjük középpontjában tartaniuk, őrizniük.

n Az egy­háztörténelemben számtalanszor előfordult már, hogy a golgotai keresztről másra terelődött át a figyelem. Átkerült a hangsúly Krisztus tetteire, vagy szavaira, amelyek csodálatra méltóak ugyan, de a jelentőségük nem mérhető a golgotai kereszt csodájá­hoz. A korinthusiak ezt nehezen tudták megérteni, és megtartani.

n Nekünk, mai keresztyéneknek sem lehet megengednünk, hogy Jézus személyét, és a golgotai keresztáldozatának bűnbocsánatot jelentő gazdagságát más megpróbálja helyettesíteni. Lehetnek azok bölcs tanítások (de nem a golgotai keresztáldozatot előtérbe állító igehirdetések). Legyenek azok tiszteletre méltó személyiségek, vagy Jézus Krisztus hűséges emberei.

n Ha valóban ilyenek, Pál apostolhoz hasonlóan, le fogják beszélni magukról a követőiket. Azért, hogy csakis a Krisztusra, mint a golgotai kereszt hősére te­kintsenek fel! Mi, mai keresztyének is az ige alapján, hitbeli tiszta­sággal, Krisztushoz kizárólagosan ragaszkodva járhatjuk végig az előttünk lévő küzdőpályát!

Karácsonyi Klub - 2014

Karácsonyi Klub - 2014,

a szilágyperecseni magyar baptista imaházban.

A korinthusi gyülekezet - 1Kor 1:1-17

A korinthusi gyülekezet

1Kor 1:1-17

¹ Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Sosthenes, az atyafi, ² Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek, mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magokén és a miénken: ³ Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.

⁴ Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, ⁵ Mivelhogy mindenben meggazdagodtatok ő benne, minden beszédben és minden ismeretben, ⁶ Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel. ⁷ Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, ⁸ Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján. ⁹ Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre,

¹⁰ Kérlek azonban titeket Atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben. ¹¹ Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek. ¹² Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé. ¹³ Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg? ¹⁴ Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust, ¹⁵ Hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem. ¹⁶ Megkereszteltem azonban Stefana háza népét is, ezenkívül nem tudom, hogy valakit mást kereszteltem volna. ¹⁷ Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen.

Korinthus régi város volt, Kr.e. 1000 környékén alapították, de már korábban laktak ezen a vidéken. A Rómaiak Kr.e.146-ban lerombolták, majd Kr.e. 44-ben Julius Caesar újjáépíttette.

Fontos gazdasági, kereskedelmi és utazási csomópont volt. Akhája nevű római provincia fővárosa volt, amelyet egy proconsul vezetett. Lakossága több nép összevegyüléséből állt, sokféle kulturális és vallási háttérből. A lakosság kétharmad része rabszolgasorban élt. A gyülekezet tagjai főként szegényekből tevődött össze, mert az első rész végén Pál apostol ezt írja: „Mert tekintsétek csak a ti hivatásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.” (1Kor 1:26-29)

A gazdagok főként kereskedelemből szerezték vagyonukat. Jeruzsálem és a szíriai Antiokhia után itt alakult a harmadik önálló gyülekezet.

Szólnunk kell a gyülekezet hátteréről és jellegzetességeiről.

I. Korinthusi háttér információk

A gnosztikusok tanítása szerint az ismeret és bölcsesség által be lehet hatolni az istenség titkaiba, így az ember egyesülhet az istenséggel, és önmaga is isteni rangra emelkedhet. Erre titkos ismeretre, bölcsességre utal az 1Kor 2:1-2 – „Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig, mint megfeszítettről.”

A dualisták tanítása az volt, hogy az ember lelke nagyszerű, értékes, de az anyag, vagyis a test rossz. Ezért a testet sanyargatni kell, folyamatosan büntetni kell, mert csak ez vonja maga után a lélek megtisztulását. Ezért voltak, akik a házastársi kapcsolatot is rossznak tartották. Másrészt pedig voltak, akik a dualista gondolkozásból azt a következtetést vonták le, hogy a testtel nem kell törődni, mert nem számít, hogy mit tesznek vele. Ez vezetett a paráznasághoz, a laza erkölcshöz, például, hogy valaki együtt élt az apja (második) feleségével, vagyis a mostohaanyjával

A feltámadás gondolata szintén problémát okozott a korinthusiaknak, mert a dualizmus szerint a feltámadás akkor történik meg, amikor valaki az ösztöneit háttérbe tudja szorítani…

A hellenizmusnak fontos jellemzője volt a misztériumvallások jelenléte, amelyek egyik jellemzője az extázis, vagyis a gondolkodás és az értelem kikapcsolása. A korinthusiak megtérése előtt az extatikus állapotok, és ezzel együtt az érthetetlen nyelven történő beszéd elterjedt gyakorlat volt a vallásukban. Így történt, hogy a keresztyén gyülekezet istentiszteletein is gyakorolták az extázist, ahol az érzelmek felszínre törtek és az értelmet kikapcsolták.

A görög istenségek templomaiban, például Afrodité templomában ezer hierodula, vagyis kultikus paráznaságra szerződött papnő volt, akik pénzért szexuális szolgáltatást nyújtottak a templomba eljövőknek. A templom ebből a jövedelemből tartotta fenn magát. Itt vettek részt a bálványáldozati lakomákon is. A társadalmi élet része volt az ilyen lakomákon való részvétel. Ezért volt az, hogy a korinthusi gyülekezetben a mészárszékben árult hús némelyeknek gondot okozott, vagy hogy a szeretetvendégségeken dorbézoltak és lerészegedtek.

A görög városállamok szétesése után kisebb közösségek, partikulák jöttek létre, amelyek nagymértékű függetlenséggel rendelkeztek és jogilag is önállóságuk volt. Korinthusban ezekhez a világi hatóságokhoz fordultak a hívők, hogy vitás kérdéseiket rendezzék!

Pál apostol másfél évet töltött a városban, míg a gyülekezet létrejött. A zsinagóga szomszédságában, Jusztusz házában találkoztak egymással (ApCsel 18:1-11). A gyülekezet még csak három éves lehetett, mikor Pál apostol levelet írt nekik. Az első levél 55-ben íródott. Egyébként több levelet írt nekik.

1Kor 5:9 – „Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok.” A 2Kor 6:14-7:1-ben írja az apostol, hogy szakítsák el magukat a bűnben élőktől. (A 2Kor 6:13 a 7:2-vel folytatódik. Az 1Kor 1-4-et a Kloé emberei által hozott hírekre írta az apostol. Ezt Timótheus vitte el: 1Kor 4:17 – „Azért küldtem hozzátok Timótheust, ki nékem szeretett és hű fiam az Úrban, a ki eszetekbe juttatja néktek az én útjaimat a Krisztusban, a mint mindenütt, minden gyülekezetben, tanítok.”

Az 1Kor 5-6 és 7-16 részeket újabb hírekre írta az apostol, amiket Stefanász, Fortunász és Achaikosz hoztak. Ezt is Timótheus vitte el az előbbiekkel együtt. Ebben található a 7. 8. 12. és 16. részekben a korinthusiak kérdéseire adott válasz.

Aztán van az ún. „szigorú levél”: 2Kor2:3 – „És azért írtam néktek éppen azt, hogy mikor oda megyek, meg ne szomoríttassam azok miatt, a kiknek örülnöm kellene; meg lévén győződve mindenitek felől, hogy az én örömöm mindnyájatoké.” 2Kor 7:8 – „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam; mert látom, hogy az a levél, ha ideig-óráig is, megszomorított titeket.” Ekkor Titusz örvendetes híreket hozott Korinthusból.

Az ún. „megbékélés levele” feltehetően a 2Kor 1-9-ben található.

A levél(ek) megírásának oka az volt, hogy a három éve megtértek több évtizedes pogány háttérrel rendelkeztek, és környezetük nagy hatással volt rájuk: a misztériumvallások istenségei hasonlítottak a zsidók Istenére, és Jézus személyére és nem különültek el tőlük teljesen. Inkább a hasonlóságokat kezdték kihangsúlyozni és összeolvasztani a keresztyén hittel. Nehéz volt megőrizni a keresztyén hit egyedülállóságát, tisztaságát, hogy az ne olvadjon össze más vallásokkal. A korinthusi gyülekezet tehát válaszút előtt állt: sikerül-e Krisztus útján járniuk, vagy régi életmódjukba süllyednek vissza?

A két zsinagógai elöljáró közül, Kriszpusz és Szószthenész, az utóbbi, Szoszthenész küldi a levelet az apostollal együtt. A görögöket felingerelte, amikor Pál elkezdte hirdetni az evangéliumot, és összekeverték a keresztyénséget a zsidósággal: Szószthenészt kezdték el ütlegelni! Neki kellett elszenvednie a bántalmazásukat. Ez az ember viszont Pál apostol társa, sorstársa lett, most pedig együtt küldi a levelet a gyülekezetnek.

II. A korinthusi gyülekezet szentsége – 1-3. v.

Miután köszöntötte a gyülekezetet, az apostol két információt közöl a gyülekezet szentségéről: (1) azt, hogy a gyülekezet Isten tulajdona, és ők mindnyájan „megszenteltek”, de azt is, hogy ők (2) „elhívott szentek”: egyrészt már részesültek a szentségben, másrészt még nem szentek, de erre vannak elhívva!

A 2. v. végén az apostol arra is utal, hogy a gyülekezet nincs egyedül, nincs monopolhelyzetben, nem az egyetlen gyülekezete Istennek, hanem része Isten világméretű „egyetemes” közösségének: „mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magokén és a miénken”.

Kik a gyülekezet tagjai? A baptisták? Szeretnénk, ha mind azok lennének, de meglehet, hogy némelyeknek csak a nevük az. Mi lesz a reformátusokkal, vagy épp a katolikusokkal? Nem a mi dolgunk ezt eldönteni, de tudnunk kell, hogy a mennyben nemcsak baptisták lesznek (habár szeretnénk, ha ők legalább mindnyájan ott lennének)!

Elhívott szenteknek nevezi az apostol a gyülekezetet, de ennek alanya Jézus Krisztus, nem pedig a korinthusiak! Ám Jézus Krisztusról a korinthusiak nem egészen úgy vélekednek, mint Pál, aki ebben az igeszakaszban 14-szer említi Krisztus nevét. A korinthusiak pogány felfogása szerint nem lényeges a Megváltó személye, csak a tőle jövő bölcsességnek van valódi jelentősége, amit akár tőle függetlenül is lehet alkalmazni… Az átadott ismerettel a Megváltó nélkül is el lehet boldogulni.

III. A korinthusi gyülekezet kiteljesedése – 4-9. v.

„Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott.” – 4. v. Ez egy feddő levél, de az apostol előbb hálát ad. Mindig van ok a hálaadásra!

Más most „mindenben meggazdagodtak ő benne, minden beszédben és minden ismeretben” és „megerősíttetett bennük a Krisztus felől való bizonyságtétel”, „semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködnek”. Mindenben meggazdagodtak, és már semmire sincs szükségük. Az apostol részletezi, hogy mit jelent ez a „minden”: beszédben, és ismeretben gazdagodtak meg. Az Úr viszont azt szeretné, ha elsősorban a kegyelemben lennének gazdagok.

A korinthusiak látszólag gazdagok voltak a kegyelmi ajándékokban, de az Úr Jézus nem volt középponti helyzetben. Jézus nélkül pedig nem lehet az ő kegyelemének ajándékairól szólni.

Azonban ez a teljesség mégis ezután következik, amikor Krisztus megjelenik: „várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.”

Őket, és azóta minden más gyülekezetet Isten a Krisztussal való közösségre hívta el. „Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre!” – 9. v. Az elhívás alapja: hogy az Isten hű. Az elhívás ténye: 1:9, 23-24, 26. Gal 1:15-16. Az elhívás célja: a Vele való közösség. 

Elizeus elhívása - 1Kir 19:19-21

Elizeus elhívása

1Kir 19:19-21

¹⁹ És ő elmenvén onnét, megtalálta Elizeust, a Sáfát fiát, amint szántott tizenkét járom ökörrel, és ő maga a tizenkettedikkel volt. És Illés hozzá ment, és az ő palástját reá vetette. ²⁰ És ő elhagyván az ökröket, Illés után futott, és azt monda: Kérlek, hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek. És monda: Menj, térj vissza; mert mit cselekedtem tenéked? ²¹ És elmenvén őtőle, vett azután egy pár ökröt, és levágta azt, és az ekéhez való szerszámokból tüzet rakva, megfőzte azok húsát, és a népnek adta, és ettek; és felkelve, elmente Illés után, és szolgált néki.

n Elizeus elhívásáról van szó. Amikor Illés reá vetette palástját, ő abban a pillanatban tudta, hogy az mit jelent, és az milyen következményekkel jár.

n Meg kell jegyeznünk, hogy Elizeus az ítélet eszköze.

v Az előbbi igékben arról olvashattunk, hogy Illés elkeseredettségében egyre délebbre vonult, annak a pogácsának és víznek erejével, míg úgy 300 km-re Beersebától egész Hórebig jutott.

n Odáig kellett mennie, ahol Mózes találkozott az Istennel, és az elhívást kapta, ahol Isten a törvényt adta és ahol a szövetségkötés történt.

v Mikor Mózes az Úrnak hasonlatosságát látta, és elvonult előtte az Úr, hallotta a kiáltást: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül…” (2Móz 34:6-7). Most Illés is valami hasonlót él át: a forgószél, a földrengés és tűz után, egy halk és szelíd hang újra csak azt kérdezte tőle, hogy: „Mit csinálsz itt, Illés?” (12-13. v.) Erre a próféta még egyszer kiöntötte a szívét, hogy „Nagyon buzgólkodtam (féltékeny szeretettel) az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (14. v.). Féltékenyen őrizte az Úr tiszteletét, nehogy Astarót vagy Baál tiszteletáre jusson abból valami. De Izráel, a Te néped elhagyta a Te szövetségedet… Pedig „teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből” kellene Őt tisztelni!

n Nem kell azt gondolnunk, hogy Illés nem tudott arról, hogy mélg vannak, akik az Urat szolgálják.

v Óbadjáhú elrejtette az Úr száz prófétáját két csoportban, táplálva őket kenyérrel és vízzel (1Kir 18:4. 13).

v Szolgáját otthagyta Beersebában.

v Bizonyára arról is tudott, hogy a Kármel hegyen sokan komolyan kiáltották, hogy az Úr az Isten.

v Isten nem dorgálta meg Illést ezért a panaszért, hanem igazat adott neki. Persze, volt egy istenfélő maradék, de a többség nem volt az!

v Aháb ugyanis nem tért meg a Kármel hegyi események után sem, és prófétagyilkos felesége, Jézabel sem változtatott istentelen és bálványimádó életén. Illés panasza épp arról szól, hogy minden buzgósága ellenére mégsem változott semmi –, és ezt az Úr is elismerte. Izráel csakugyan elhagyta az Úrral kötött szövetséget.

n Van egy maradék – de az ítéletnek az is eljött az ideje.

n Éppen ezért, most az ítélet következik, és ennek az ítéletnek az eszközeit kell Illésnek kineveznie és szolgálatba állítania: „¹⁵ És monda az Úr néki: Menj el, térj vissza a te utadon a pusztán át Damaszkuszba, és mikor oda jutsz, kenjed királlyá Hazáelt Szíriában; ¹⁶ És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királlyá Izráelben, és Elizeust, az abelméholai Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe. ¹⁷ És lesz, hogy aki megmenekedik Hazáel fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és aki megmenekedik a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg. ¹⁸ De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely meg nem hajolt a Baálnak, és minden ajkat, mely meg nem csókolta azt.” (1Kir 19:15-18)

v Illés a szó szoros értelmében nem kente fel egyiket sem, hanem Elizeusra a palástját terítette, Elizeus megbízottja kente királlyá Jéhút (2Kir 9:1-10), és ugyancsak Elizeus jövendölte meg Hazáel királyságát (2Kir 8:7-15). A lényeg inkább azon a tekintélyen van, amellyel Illés elindult Hóreb hegyéről, hogy az ítélet eszközeit szolgálatba állítsa.

n Elizeus tehát az ítélet egyik eszközeként van megnevezve ebben a megbízatásban. Ő az, aki folytatta és véghez vitte mindazt, amit Illés elkezdett (2Kir 2:19-8:15; 9:1-3; 13:14-20), úgy, ahogyan Józsué folyatta és véghez vitte, amit Mózes elkezdett. Keresztelő János útkészítőnek van nevezve az Úr Jézus Krisztus előtt, aki épp az Illés lelkületével végezte munkáját. Erre a folytonosságra maga az Úr mutatott rá (Mt 11:14; 17:12-13).

n Itt Elizeus elhívásáról van szó, később azonban ennek az elhívásnak az igazolása is részletezve van, amikor meglátja Illés elragadtatását és a Jordán kettéválását, amikor prófétatársai megértik, hogy nála Isten kijelentése van, ellenségei pedig átélik Isten ítéletét.

v Az Elizeus elhívásról figyeljük meg: hogyan történik, és mit eredményez rövidtávon, és milyen következményekkel jár hosszú távon.

I. Ahogyan történik

n Arról, hogy Elizeus elhívása a prófétaságra hogyan történik, azt mondhatjuk, hogy olyan hirtelen, mint derült égből villámcsapás… Erre senki sem számított!

v Elizeus végezte apjának mezején a napi teendőket, Abelmehola mellett. Sáfát nem lehetett szegény ember, még akkor sem, ha kölcsön kérte az ökröket: jó nagy földterülete lehetett, ha tizenkét pár ökörrel kellett felszántani! A fia még azt is megengedhette magának, hogy később megáldozza az egyik ökröt és elégesse az ekeszerszámokat.

n Az elhívás hirtelen történt, de nem előkészítetlenül.

n Istennél ez nem volt hirtelen cselekedet, hanem jó előre megtervezett és elkészített cselekedett volt. Az Úrnál ennek komoly előzménye volt.

v Úgy történt ez, mint Jeremiásnál: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé.” (Jer 1:5)

v Hasonlóképpen az atyai hagyományaiért szerfelett rajongó, egyházüldöző Pál apostolnál is így történt: „Mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által, hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.” (Gal 1:15-16)

n Az Elizeus elhívása is Isten előre elkészített terve szerint történt, amelynek a végrehajtásáról van itt szó: „Kend prófétává a magad helyébe” (16. v.) Elizeus számára hirtelen jött, de Isten számára kezdettől fogva el volt tervezve.

n Vannak, akik kiemelik Elizeus elhívásának különleges volát: ahogyan elhívta Józsuét, hogy Mózes utódja legyen…

v Nem a különlegességekre kell összpontosítanunk, hanem arra, ami közös. Ez az elhívás a prototípusa, a mintája annak, ahogyan az elhívás történik, és ahogyan arra válaszolni kell.

n Amikor utolér az Isten hívása, akkor nem mehetsz tovább azon az úton, amelyen addig jártál!

n Elizeus kész volt feladni kényelmét és jólétét, kész volt engedelmeskedni az isteni hívásnak, elhagyva családját, vállalva a veszélyeket és az alacsonyrendű szolgálatokat. „És felkelvén, elment Illés után, és szolgált neki.” (21. v.) Ilyennek kell lennie a válasznak akkor, ha az Úr hív az üdvösségre, vagy akkor, amikor hív a szolgálatra.

v Ugyanis, Isten mindenekelőtt az üdvösségre hív. Ez benne van az Ő tervében. A hívásra adott válaszunk olyannak kennie, mint az Elizeusé.

v Az üdvösségre való elhívás után az Úr hív a neki való szolgálatra. Ezt az elhívást jöttem átadni nektek.

n Elizeusban Illés visszakapta szolgáját, akiről lemondott elkeseredettségében, amikor Beersebába jutott (1Kir 19:3). Elizeus nemcsak szolgája, hanem méltó utódja is lesz: „Elizeust, az abelméholai Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe.” (1Ki 19:16)

II. Amit azonnal eredményez

n Az elhívásra válaszolni kell. Láthatjuk, hogy mit jelent ez a válasz először rövidtávon, aztán hosszabb távon.

n Mit eredményez az elhívás, rövidtávon?

n Elizeus végezve mindennapi munkáját, ahogyan Mózes is legeltette apósa juhait, mikor az isteni elhívás utolérte.

n Illés odament ahhoz a tizenkettedik pár ökörhöz, ahol Elizeus az eke szarvát fogta, és reáterítette palástját. „Akkor ő otthagyta az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek!” (20. v.)

v Illés szavai figyelmeztetésként hangzottak: „Menj, de térj vissza, mert valamit tettem veled.” (20. v.), vagyis: „Eredj, de ne feledd, mit tettem veled!”

n Vannak, akik Elizeus nem megfelelő magatartását vélik felfedezni, mivel összekapcsolják ezt az igét azzal az önkéntessel, akiről a Lk 9:61-62 beszél: „Követlek téged Uram; de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, akik az én házamban vannak. És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és (folyton) hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”

v Az Úr Jézus szavaiban folytonos és ismételt hátratekintésről van szó, olyan magatartásról, amikor valaki elindul Jézust követni, de valami mindig visszahúzza!

n Itt viszont épp az ellenkezőjéről olvasunk: Elizeus búcsút venni ment vissza, amikor azt mondta: „Hadd csókoljam meg apámat és anyámat!” – nyilván azért, hogy búcsút vegyen tőlük.

n Ő azonnal megértette, hogy korábbi élete lezárult, és a régit teljesen fel kell számolnia. Bizonyára nem azért áldozta meg az ökröket, mintha nem lehetett volna más állatot találni az áldozatra! És nem azért darabolta fel az ekeszerszámokat, mivel nem lehetett volna egyéb fát találni a tűzhöz, hanem azért, mert tudta, hogy addig nem indulhat Illés után, míg a régieket nem számolta fel!

v Ugyanígy kellett a kis Sámuelről is lemondjon az édesanyja: „Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve! És imádkoztak ott az Úrhoz.” (1Sám 1:28)

v Így kellett Péternek is lemondania a halászásról, amikor az Úr lelki szolgálatot bízott reá (Lk 5:10-11. Jn 21:15).

n Az apjától és anyjától való elbúcsúzás mutatja, hogy a Sáfát családjában összhangban éltek. Elizeus nem azért ment Illés után, mert összeveszett volna a szüleivel! Kissé túlozva, magunk elé képzelhetjük az otthoni jelenetet, amikor Elizeus bejelentette, hogy a szántással félbehagy és beáll az Úr szolgálatába!

n Talán előbb az édesanyja kezdett el tiltakozni, keserves siránkozással: „Nem engedlek! Nem adlak! Jézabel téged is meg fog ölni!”

n Majd az apja is hasonlóképpen folytathatta: „Mit akar ez az Illés? Hol van? Hőst akar belőled is csinálni? Annak sem volt nagy értelme, ami a Kármelen történt! Majd én beszélek vele!”

v Könnyebb válaszolni az elhívásra, amikor Elizeus Illéssel van kettesben, és nehezebb a családi körben! Ha elindulsz Jézus követésében – jönni a támadások, hogy visszarántsanak!

n A család sem lehetett akadály! Az Úr Jézus azt mondta: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám!” (Mt 10:37)

v Ami addig rutinfeladatnak számított, egyszerre megváltozott. Ámós így ír erről: „Nem vagyok próféta, sem prófétának fia; barom-pásztor vagyok, és vad fügét szedek; De elhívott engem az Úr a nyáj mellől, és azt mondta nékem az Úr: Menj el és prófétálj az én népemnek, az Izráelnek!” (Ám 7:14-15)

n Így jött, hirtelen, Elizeushoz is az isteni elhívás, és egyszerre megváltoztatta az életét.

III. Amibe hosszú távon belekerül

n Végül lássuk meg, hogy az elhívásra adott válasznak milyen hosszú távú következményei vannak.

n A prófétai szolgálat mindig is kockázattal járt, de abban az időben egyenesen életveszélyes feladat volt. Aháb nem változott meg, és vérengző felesége halálra kereste az Úr prófétáit!

v Nem az elfogyasztott ökör, hanem az élete volt az igazi áldozat! Ilyet kér mitőlünk is az Isten: „Szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12:1-2)

n Ez érvényes akkor is, ha az üdvösségre hív téged az Isten, és akkor is, ha a Neki való szolgálatra hív!

v Kezdetben nem valami magas rangú feladatról, szolgálatról volt szó: „és felkelve, elmente Illés után, és szolgált néki” (23. v.) Elizeus szolgálatra, nem pedig uralkodásra kapott elhívást!

v Később így említik a királyok is: „Elizeus, a Sáfát fia, aki Illésnek kezeire vizet töltött”. (2Kir 3:11) Hát ez nem valami magasztos feladat! A nagy farmot felváltja egy egyszerű szolgálat – és egy állandó üldöztetés.

n Amikor szüleitől elköszönt, akkor azzal együtt elköszönt a biztonságtól is és a jóléttől is. Alárendelte magát az Úrnak és Illés vezetésének.

n De hát, nem tétlenségre hívott el minket az Isten, hanem szolgálatra!

n Mindannyian számíthatunk arra, hogy ha Isten szolgálatába állunk, akkor az életünk gyökeresen megváltozik. Még az anyai hivatás is gyökeresen megváltoztatja az életet: többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt!

v Olyan ez, ahogyan Pál apostol kijelentette magáról: „Énreám fogság és nyomorúság következik, de semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20:23-24)

n Mózes is úgy van emlegetve, hogy „az Úr szolgája” (Józs 1:1).

n Illés is azért imádkozott, hogy „hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok” (1Kir 18:36).

n Keresztelő János is a szolga szerepét vette fel, amikor kijelentette: „Ő az, aki utánam jön, aki előttem lett, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam.” (Jn 1:27) „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (Jn 3:30)

n A Krisztus követésének is meg kell fizetni az árát! Senki se gondolja, hogy Jézust követni nem kerül semmibe.

n Engedelmességbe, szolgálatba kerül, sőt, meglehet, hogy üldözésbe és megvetésbe is.

n De még így is érdemesebb vállalni az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét, és a világ minden kincsénél érdemesebb nagyobb gazdagságnak tartani a Krisztus gyalázatát: a megjutalmazás csodálatos lesz (Zsid 11:25-26).

n Az ilyeneknek az Úr azt fogja mondani: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad örömébe!” (Mt 25:21)