A nyelveken szólás ajándéka – 1Kor 14:20-33

A nyelveken szólás ajándéka

1Kor 14:20-33

<  A lelki ajándékok leírásánál mindenütt megtaláljuk azt a szerkezetet, hogy az apostol előbb Krisztus gyülekezetének egységéről (1Kor 12,1-13. Róm 12,1-5. Ef 4:1-6), majd sokféleségéről (1Kor 12:14-31. Róm 12,6-8. Ef 4:7-12), végül az érettségéről, nagykorúságáról beszél (1Kor 13,1-13. Róm 12,9-21. Ef 4:13-16).

<  Nem mindenki beszélt nyelveken, de mindenki ugyanazzal a Lélekkel kereszteltetett meg. „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12:13). Nincs felszólítás a Lélekkel való keresztségre, de van felszólítás a Lélekkel való beteljesedésre. „És meg ne részegedjetek bortól, miben kicsapongás van; hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel.” (1Kor 12:13).

<  A szentlélekkeresztség bizonyítéka nem a nyelveken szólás, hanem a Lélek bizonyságtétele: „Mert a kiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.  ¹⁵ Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!  ¹⁶ Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8:14-16).

I. Alapvető megjegyzések a nyelvek nemeiről

<  A „nyelvek nemei” valóságos nyelvek voltak.

v  Ugyanaz a kifejezés van használva: „glossza”. „10 Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen.  11 Hogyha azért nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen előttem.” - 1Kor 14:10-11. Világos, hogy ezeknek a nyelveknek értelmük van.

n  A nyelveken szóló tudta, mit beszél.

v  Hogy mások nem értették, az meglehet. De a nyelveken szóló nemcsak hangokat adott ki, hanem beszélt, összefüggő, logikus beszéddel.

v  De akkor mit jelent, hogy „lélekben beszélt titkos dolgokat”?

v  A titkos dolgok, nem senki által nem érthető dolgok lehettek, hanem azok a titkok, amelyek a kinyilatkoztatás folyamatában addig rejtve voltak, de később az Úr kijelentette.

v  A „titok” az igében világosan meg van határozva, hogy mire vonatkozik: Róm 16:25-27 – „25 Annak pedig, a ki titeket megerősíthet az én evangyéliomom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint, ama titoknak kijelentése folytán, mely örök időtől fogva el volt hallgatva,  26 Most pedig megjelentetett a prófétai írások által, az örök Isten parancsolata szerint, a hitben való engedelmesség végett minden pogányoknak tudomására adatván,  27 Az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Ámen.”

v  Ef 3:2-6 – „2 Ha ugyan hallottátok Isten kegyelmének rendelkezését, melyet nékem adott a ti érdeketekben;  3 Hogy tudniillik kijelentés útján ismertette meg velem a titkot, a szerint, a mint az elébb megírtam röviden,  4 Melynek olvasásából megérthetitek, hogy micsoda az én értelmem a Krisztus titka felől;  5 A mely egyéb időkben meg nem ismertettetett az emberek fiaival úgy, a hogy most kijelentetett az Ő szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által:  6 Hogy tudniillik a pogányok örökös társak és egyugyanazon test tagjai és részesei az ô ígéretének a Krisztus Jézusban az evangélium által.”

v  Kol 1:25-27 – „25 Amelynek lettem én szolgájává az Isten sáfársága szerint, a melyet nékem adott ti rátok nézve, hogy betöltsem az Isten Igéjét,  26 Tudniillik ama titkot, mely el volt rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szentjeinek,  27 Akikkel az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy a Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége.”

v  A „titok” tehát (1) az evangélium dicsőségére vonatkozik, (2) a pogányok bevételére, (3) ami a korábbi időszakban rejtve volt. (4) de most kinyilatkoztatta az Úr (5) és a prófétai iratokban fel lettek jegyezve.

v  Nem rejtjeles üzenetről van szó, hanem számunkra nyílt titokról, amit mi sohasem tudhattunk volna meg, ha Isten nem jelenti ki.

n  Aki nyelveken szólt „önmagát építette” – mivel csak ő értette, hogy mit beszél. A prófétáló „a gyülekezetet építi” (1Kor 14:4), de a nyelveken szóló is építhette a gyülekezetet, ha beszédjét lefordították, hogy mások számára is érthető legyen. „Nagyobb a próféta, mint a nyelveken szóló, kivévén, ha megmagyarázza, hogy a gyülekezet épüljön.” (1Kor 14:5) Ami érthetetlen, az sohasem épít!

v  „Az értelmem gyümölcstelen” kifejezés a gyülekezetre vonatkozik, hogy a hallgatók nem nyertek semmit a nyelveken szóló gondolataiból. Míg maga a nyelveken szóló „önmagát építette”, addig a gyülekezet számára a nyelveken szólás nem gyümölcsözött.

n  A magyarázat („hermeneüó”) fordítást jelentett. Lásd: Lk 24:27 – „És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, a mik ô felőle megírattak.” Jn 1:38. 42 – „Rabbi, (a mi megmagyarázva azt teszi: Mester)”. ApCsel 9:36 – „Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, névszerint Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik”.

v  De akkor mire utal, hogy „imádkozzon, hogy megmagyarázza” kijelentés? Arra, hogy a részletes és megfelelő ismertetésre nem alkalmas bárki.

v  A nyelveken szólás az 1Kor 14:16-19 alapján a nyelveken való éneklést említi, olyan himnuszt, mint a Fil 2:5-11, vagy 1Tim 3:16.

n  Ha nincs fordítás, akkor a nyelveken szólásnak nincs helye a gyülekezetben! (1Kor 14:28).

Ø   Vannak dolgok, amelyek Korinthusban megtörténtek, de a gyülekezeteinkből hiányoznak: vérfertőzés, bálványoknak áldozott hús, részegség az Úrvacsoránál (1Kor 5. 6. 8. 10. 11.)

n  Meghatározás: A „nyelveken szólás” Isten kegyelmi ajándéka, amikor a Szentlélek által valakit képessé tesz egy ismeretlen (idegen) nyelven való beszédre, amelyet adott esetben egy jelenlévő, aki ismeri azt a nyelvet, vagy akit az Úr erre külön képessé tesz, világosan le tud fordítani.

II. A zavart okozó „öntudatlan beszéd”

<  Mindez érvényes arra nyelveken szólásra, amely először Pünkösdkor megnyilvánult, majd Kornélius házában és az efézusi János tanítványoknál.

<  De a manapság divatos „nyelveken szólás” különbözik ettől: nem érthető beszéd és nem lehet lefordítani sem, mivel nincs jelentése... Ezért, mi nem is nevezzük „nyelveken szólásnak” hanem csak „öntudatlan beszédnek”. Nincs kétféle nyelveken szólás!

<  De több helyen Pál apostol mintha mégis erről az öntudatlan beszédről szólna!

v  Az öntudatlan beszéd mellőzi az értelmet, és megfelel a 14. versnek: „Mert ha nyelvvel könyörgök, a lelkem könyörög, de értelmem gyümölcstelen.” (1Kor 14:14).

v  Feltehetően magához Istenhez szól, nem az emberekhez, mert amit mond, az az emberek számára érthetetlen. Erről szól a 2. vers: „Mert a ki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat.” (1Kor 14:2)

v  Az öntudatlan beszéd az egyén saját épülésére szolgál: „A ki nyelveken szól, magát építi; de a ki prófétál, a gyülekezetet építi.” (1Kor 14:4).  

<  Akkor tehát kétféle nyelveken szólásról van szó? Vagy talán egy igaziról és egy hamisról lenne szó? Ez túl meredek megállapítás lenne! Mindkettő igazi, csak az egyik nem nyelveken szólás, hanem öntudatlan beszéd.

v  A nyelveken szólás valódi nyelv, amelynek üzenete, szótára, nyelvtana, szerkezete van, amelynek „magyarázata”, „fordítása” lehetséges és ellenőrizhető.

v  Ezzel ellentétben, az öntudatlan beszéd nem rendelkezik a „nyelv” ismertető jegyeivel, így lefordítani sem lehet. Az esetleges magyarázat-vállalkozásokat ellenőrizni sem lehet, és nincs semmi garancia arra, hogy helyes lenne. Az öntudatlan beszéd mindennapos volt a görög misztériumvallásokban, és ma is fellelhető pogány kultuszokban és kultúrákban. (Ugyanúgy, mint az extázis / önkívület is.) Ezért nem nevezhető a Szentlélek ajándékának, hiszen pogányok is megtanulhatják...

v  Ez utóbbinak nincs helye a gyülekezetben. De ha valaki a belső szobájában imádkozik, és ez alatt öntudatlanul is beszél, mialatt átéli Isten jelenlétét, közelségét – ez nem tiltani való dolog. Hiszen azt szeretnénk, hogy az emberek közel kerüljenek Istenhez és ne távolodjanak tőle! Az Úrral való kapcsolatunkban pedig több minden van, amit nem tudunk megmagyarázni, és titok marad.

III. A nyelveken szólás célja

<  Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi volt ennek az ajándéknak a célja? Miért adta Isten? Hogyan használt ez az első hívőknek?

<  Meghatározás: A nyelveken szólás célja az volt, hogy meggyőzze a hitetlen zsidókat, hogy az üdvösség a más nyelvűeknek, a pogányoknak is adatott.

v  Ez látható a pünkösdi eseményekből.

v  Látható a kornéliusi eseményekben.

v  Látható Pál apostol letartóztatásakor. ApCsel 23:21-22 - „21 És monda nékem: Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.  22 Hallgatják vala pedig őt e szóig; de most felemelték szavukat, mondván: Töröld el a földszínéről az ilyent, mert nem illik néki élni.”

<  Képzeljük el: valakiket meg kellett győzni, hogy nemcsak a zsidóké a hit és a megtérés az életre. Ekkor megszólalt valaki épp azon az idegen nyelven, amelyben épp kételkedett...

v  A nyelveken szólás és öntudatlan beszéd között onnan lehet tudni a különbséget, hogy az egyiket meg lehetett érteni és le lehetett fordítani! Amelyiket nem lehetett, azt a gyülekezeti istentiszteletről Pál kitiltotta.

<  Amikor ma nyelveken szólásról beszélünk, fel kell tegyük a kérdést, hogy létezik-e ma? Nem az öntudatlan beszéd, hanem a lefordítható nyelveken szólás! Habár a kettő között a különbséget nem tudja megállapítani az, aki nem érti... (Akkor meg mindenképpen hallgatnia kell...) Létezik? Hallottatok valakit egy olyan nyelven beszélni a gyülekezetben, amit sohasem tanult, és egy másikat, aki fordította, pedig ő sem tanulta? Nem. Ilyen ma már nem létezik.

v  Nem azt mondtam, hogy nem létezhet – mivel Isten bármit megtehet. Csupán megállapítottam, hogy általában ez az istentiszteleteinken nem így van. Ahol mégis arra hivatkoznak, hogy ez megvan, legtöbbször bebizonyítható, hogy az nem az igazi nyelveken szólás, hanem csak öntudatlan beszéd, mivel nem lehet lefordítni. Azért „legtöbbször”, mert nem áll módunkban minden esetet megvizsgálni – és az Urat nem korlátozhatjuk, hogy ha célja van vele, akkor ezt újra megismételje.

v  Akkor megszűnt? De hát erről a Biblia nem beszél!

<  Próbáljuk ezt megvilágítani egy bibliai példával. Izráel népe 40 évig vándorolt a pusztában. Ez idő alatt lábuk nem dagadt meg, ruhájuk nem szakadt el – és volt elég vizük a kősziklából, hullott elég manna az égből, minden nap. Egészen, amíg bejutottak Kánaánba, és ettek a föld gyümölcséből És akkor megszűnt a manna... „És másnaptól kezdve, hogy ettek a föld terméséből, megszűnt a manna, és nem volt többé mannájuk az Izráel fiainak; hanem Kanaán földjének gyümölcséből ettek abban az esztendőben.” – Józs 5:12.

<  Pedig Isten nem figyelmeztette őket előre, hogy ez meg fog szűnni!

<  Pedig Istennek hatalma lett volna hullatni mannát az égből azután is!

<  De nem teszi meg – mert nincs reá szükség többé. Tessék dolgozni, vetni és aratni, és lesz eledel. Manna – az nem lesz többé! Ugyanígy a nyelveken szólás is. Tessék megtanulni angolul, németül, románul, stb. És legyen elég az Ige, hogy minden ember üdvözülhet.

<  Hitelvet pedig csak úgy állítunk fel, ha Jézus tanította, az első gyülekezet gyakorolta, és az apostoli levelekben több helyen meg van említve. A nyelveken szólás nem ilyen.

IV. Befejezés: Mindenek ékesen és jó rendben legyenek!

<  Ez érvényes volt a prófétálásra nézve is: ha egy ott ülőnek kijelentést adott az Úr, akkor az elsőnek hallgatnia kellett! „Mert Isten nem a zűrzavarnak (összevisszaságnak), hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik.”- Kor 14:33. Erre a nyelveken szólásra is ugyanígy vonatkozott, hogy csak kettő vagy három, rendre, nem egyszerre, és egy pedig magyarázza. Másképp hallgasson.

<  A jó rendű és ékes istentisztelet nem zűrzavaros, érthetetlen, ellenőrizhetetlen. Ahogyan a húrokat fel kell hangolni ahhoz, hogy építő zengést adhassanak, ugyanúgy, a gyülekezetben nem lehet bizonytalan zengés, vagyis érthetetlen beszéd.

<  A jó rendű és ékes istentiszteletben az értelmet használni kell, nem pedig kikapcsolni. A mai öntudatlan, érthetetlen beszédekre mégsem azt mondjuk, hogy az ördögtől vannak... Ez általában nem így van. Egyszerűen pszichológiai eset, az igazi ajándéknak emberi (pszichikai) változata. 

<  A jó rendű és ékes istentisztelet nem önző („önmagát építi”), hanem Istent magasztaló, Istent tisztelő. Ezért istentisztelet. Különben nem lenne istentisztelet, hanem valamilyen ön-tisztelet. 

Szentek az Úrnak - 3Móz 8:1-13

Szentek az Úrnak

3Móz 8:1-13. 30-36.

I. A szentség jelentése (Mi? Mit?)

II. A szentség követelménye (Miért?)

III. A szentség megnyilvánulása (Milyen? Hogyan?)

IV. A szentség célja (Mi célból?)

V. A szentség megvalósulása (Miként?)

Bízzunk Istenben a próbák idején! - 2Móz 14:1-31

Bízzunk Istenben a próbák idején!

2Móz 14:1-18-31

(dr. Joó Sándor után)

Ez is lehetne aranymondás: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” Ebben a részben éppen erről van szó: nyomorúságról, és a nyomorúságban az Isten segítségéről.

Az Úr népe a felhő és a tűzoszlop vezetése alatt elérkezett a tenger partjára és ott egyszerre olyan veszedelembe került, ami emberi számítás szerint a biztos halált jelentette számára. És akkor jött minden értelmet felülhaladó módon a halálnál is biztosabb isteni segítség.

Ez ma is így van! A szorongatott helyzetben, a kilátástalanná váló veszedelemben ma is éppen ilyen bizonyos az Úr segítsége!

Különös az, hogy maga az Úr vezeti bele népét ebbe a veszedelembe. A nép kikerülhette volna a Vörös-tengert, annak az északi öble fölött, ahol később a szuezi csatornát vágták, tehát szárazon mehetett volna át a túlsó oldalra, és mégis! Isten visszafordítja az útirányt, és olyan helyen üttet velük tábort, ahol egyik oldalon a tenger hullámai zúgnak, a másik oldalon egy magas hegy csúcsai meredeznek. Itt, ebben a szorítóban éri utol őket a jól felfegyverzett, vágtató egyiptomi sereg. Emberileg szólva minden okuk meg volt arra, hogy kétségbeessenek. Végük van! És ebbe a szörnyű kelepcébe maga az Úr vezette be őket! Ha nem erre jöttek volna, már rég túl lennének minden veszélyen. Miért kellett erre venniük az irányt? De most már úgyis késő a bánat. Itt nincs menekülés!

Nagyon sok ember tudja, mit jelent a veszedelem, a nyomorúság, a szorongattatott helyzet, a kilátástalanság. Lehet a baj testi vagy lelki, vagy anyagi természetű baj. „Bajok vettek engem körül, a melyeknek számuk sincsen” (Zsolt 40:13). Megsokasodnak, fölszaporodnak a bajok. Egyik baj előidézi a másikat! Sem jobbra, sem balra, sem előre, sem hátra nem lehet kitérni. Szorítóba kerül az ember!

Fogadd el, hogy Isten vezetett bele a bajba. Ne a körülményeket okold, nem az emberek meg nem értését, irigységét, rosszakaratát vagy igazságtalanságát lásd keserűen, hanem csendesedj el, gondold végig: hátha az Isten juttatott ebbe a helyzetbe? Hátha Ő akarta, hogy bekerülj ebbe a szorult helyzetbe?

De hát miért? Mit akart ezzel az Isten? A bajok, életünk különbözőbajai és nyomorúságai nem büntetésképpen vannak rajtunk. Nem azzal bünteti Isten a bűnt, hogy valaki beteg lesz, vagy elveszti az állását, hanem legtöbbször figyelmeztetni akar általuk valamire. Arra figyelmeztet, hogy van egy főbaj, egy alapvető nagy baj, ami akkor is baj marad, ha minden más, ha a többi elmúlik is. Az a baj és nyomorúság, amit a bűn jelent! Nem az az igazi baj, hogy valakivel mostohán bánik az élet, nem az az igazi nyomorúság, hogy nehéz az özvegyi sors, vagy fájdalmas a betegség, hanem a saját bűne miatt van mindenki a legnagyobb nyomorúságban! A bűn miatt van mindenki olyan bajban, olyan helyzetben, ami a biztos halált jelenti a számára!

Ezt a veszedelmet, ezt a szorongattatott állapotot jelképezi Izraelnek a tenger, a hegy és az ellenség közé való beszorulása! Ez a helyzet, amelyből nincs menekvés. Az Ige így szól: „A bűn zsoldja halál.” (Róm 6:23) „A bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1:15) „Bizony a mi bűneink és vétkeink rajtunk vannak, és bennük mi megrothadunk.” (Ez 33:10) „Megrothadtok vétkeitekben.” (Ez 24:23) „A halál fullánkja pedig a bűn.” (1Kor 15:56)

Akárhogy magyarázzuk is ezeket az Igéket, egy dolog kétségtelen: a bűn és a halál, a bűn és a kárhozat halála összetartoznak.

Az egyik Ige arról szólt, hogy a bűn olyan, mint a rothadás. Ha egyszer megindul például egy almán a rohadás, annak az a törvénye, hogy lassan, de biztosan egyre tovább terjed, és végül átjárja az egészet. Ilyen a bűn is.

Az almánál meg lehet akadályozni a rothadás terjedését azzal, hogy jól kivágja az ember a rothadást belőle, de a bűnt nem lehet így kivágni. Hol van az a kés, amivel azt ki lehetne vágni a szívből vagy gondolatból? Tehetetlenül állunk vele szemben.

Van-e neked bűnöd? Biztosan azt mondanád rá, hogy nem is egy! Na, most mindenki gondoljon a sok bűne közül csak egyetlen egyre, egy konkrét bűnre, amit már felismert önmagában. Ott van a rothadás az életedben. Ha semmi más bűnöd nem létezne is, csak ez az egy, amire most gondoltál: ez is elég arra, hogy a rothadás lassan teljessé váljék és kitermelje a kárhozatot! Izrael népének az a szorongatott helyzete beszorítva ott a tenger és a hegy közé csak nagyon enyhe illusztrációja annak a végzetes veszedelemnek, amiben a bűnös ember van! Mit lehet itt cselekedni?

Meg lehet próbálni, eleget tenni Isten törvényének. Ez csak olyanforma próbálkozás volna, mintha Izrael népe a hegyen át akart volna menekülni. Nem lehet. Túl magas ez, sokan visszaestek már róla.

Meg lehet próbálni, felvenni a harcot az ellenséggel. De rettenetesen nagy a túlerő!

Meg lehet próbálni, neki fogni irtani a bűnt. Olyanforma próbálkozás volna ez, mintha valaki ott a tenger partján nekiállt volna vödörrel kimerni a vizet a tengerből! Balgatag ember az és nagyon kevéssé ismeri önmagát! Nekifog gyomlálni, és úgy jár, mint amikor nyáron száraz földből gyomlálja valaki a gazt: letépi a tetejét, de bent marad a gyökér, és újra kihajt. Van olyan növény, amit mennél jobban visszanyesnek, annál sűrűbben burjánzik. Ilyen kiirthatatlan élősdi a bűn is. „Ki mondhatná azt: megtisztítottam szívemet, tiszta vagyok az én bűnömtől.” (Péld 20:9) „Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve marad a te álnokságod előttem, mondja az Úr Isten” (Jer 2,22)

Nos, Testvéreim: ez az a nyomorúság, amelyre vonatkozik alapigénknek az a megállapítása, hogy: „igen bizonyos segítség!” az Úr. Ebbe a kilátástalan nyomorúságba kell eljutni egy emberi léleknek, ennyire mindennek be kell zárulnia körülötte, ennyire kétségbeejtővé kell válnia a bizonyos halál szorításának, hogy megismerhesse még a halálnál is bizonyosabb isteni segítséget! Mit lehet hát tenni? Három utasítás hangzik el Igénkben.

1.) A legnagyobb zűrzavar, fejetlenség, kapkodás közben Mózes az Úr parancsára elkiáltja magát: „Megálljatok!” (13. vers) Ez az első tennivaló: megállni! Elcsendesedni, észrevenni és leszámolni azzal, hogy itt én semmit sem tehetek, semmivel sem járulhatok hozzá a bűneimtől való szabaduláshoz. Isten a megváltás művét egyedül végzi el. Számomra nem marad más hátra, mint megállani és mindent rábízva az Úrra, várni. „Megálljatok!” hiszen úgyis tehetetlenek vagytok a Sátán, a bűn és a halál hatalmaival szemben!

2.) Ha már megálltatok, akkor hangzik el a második utasítás: „Nézzétek az Úr szabadítását!” (13. v.). Hadd mondjam el, hogy az Ótestamentum eredeti szövegében itt a „szabadítást” kifejező héber szó a „Jesuach” ugyanaz a szó, mint az Úr Jézus héber neve. Ez is jesuach. Tehát a második utasítás ilyenformán hangzik: Nézzétek az Úr jesuachját, vagyis: nézzétek az Úr Isten Jézusát! Tehát minden bűneivel küzdőember számára az egyetlen örök tanács: nézz a Jézusra, nézz arra a szabadításra, amit az Úr, Jézus Krisztusban készített a számodra! Vedd tudomásul, hogy az Úr hadakozik érted!

Az, ami Jézussal történt, az Ő halála a keresztfán és feltámadása harmadnapon, egy roppant nagy láthatatlan küzdelemnek a látható oldala. A vért verejtékező, megcsúfolt, agyongyötört, keresztre feszített, majd feltámadott Jézus Krisztus személyében látható milyen iszonyú, kibeszélhetetlenül nagy volt az a mérkőzés, az a viadal, amivel az Úr hadakozott érettünk. Nem ment olyan egyszerűen, olyan könnyedén a megváltás, abból a szorult helyzetből, magának az Úr Istennek kellett hadakozni érte, súlyos küzdelmet kellett vívni miatta, olyan küzdelmet, amiben Ő maga is sebeket kapott, borzalmasan megszenvedett, sőt bele is halt! De éppen ezáltal győzött! Kihulló vére az a rendkívüli erő, ami megtisztít minket minden bűntől. Megtisztít attól a bizonyos rothadástól, kiégeti, kiöli azokat a bizonyos bent maradt gyökereket, tehát valóságos szabadulást, valóságos győzelmet művel. „Az Úr hadakozik tiérettetek, ti pedig veszteg legyetek.” (14. vers)

Valóban mit is tehetnél te ebben a küzdelemben, Isten Fia és a Sátán nagy mérkőzésében? Semmit! Csak egyet: nézni! Ahogy a második utasítás szólt: „Nézzétek az Úr szabadítását!” Nézzétek, szemléljétek, amit az Úr Jézus tett és tesz! Ne úgy nézzétek, mint ahogyan a színházban nézi az ember a színpadon lejátszódó drámát, hanem úgy, ahogy a virág nézi a napot, rányílik a napra és így az éltető, és gyümölcsöt érlelő sugarak behatolhatnak a virág belsejébe. Így nézz rá, így nyíljál rá Jézusra, hogy sugározza beléd az Ő szabadítását, győzelmét, megváltó erejét!

3.) És akkor halld meg a harmadik utasítást: „Induljatok el!” (15. v.) Megnyílt az út az ígéret földje felé. S, hogy miért vezette az Úr a népét ebbe a szorítóba, ebbe a veszedelmes helyzetbe? Ugye tudod már: azért, hogy megismerje az Úr szabadítását! Te megismerted-e már az Úrnak ezt a legnagyobb, legcsodálatosabb szabadítását? Ezért van minden földi nyomorúság is, hogy megismerd a bűntől, haláltól és Sátántól való szabadulás csodáját, Jézus Krisztus győzelme által. És az a csodálatos, hogy aki ezt a győzelmet megismerte és elfogadta, annak a számára egyszerre kezdenek a földi bajok és nyomorúságok is megoldódni, az előtt kezd a reménytelen helyzetből is kivezető út nyílni. Az élete földi viszonylataiban is kezdi egyre hatalmasabban megtapasztalni, alapigénk igazságát, hogy valóban „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban.”

Erősségem az Úr - Zsolt 118:1-15

Erősségem az Úr

Zsolt 118:1-15

¹ Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme!

² Mondja hát Izráel, hogy örökkévaló az ő kegyelme!

³ Mondja hát az Áron háza, hogy örökkévaló az ő kegyelme!

⁴ Mondják hát, akik félik az Urat, hogy örökkévaló az ő kegyelme!

⁵ Szükségemben segítségül hívtam az Urat, meghallgatott és tágas térre tett engem az Úr.

⁶ Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?

⁷ Velem van az Úr az én segítőim közt, és nézni fogok az én gyűlölőimre.

⁸ Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.

⁹ Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni.

¹⁰ Körülvettek engem mind a pogányok, de az Úr nevében elvesztettem őket.

¹¹ Körülvettek, bizony körülvettek engem, de az Úr nevében elvesztettem őket.

¹² Körülvettek engem, mint méhek; eloltattak, mint tövis-tűz, mert az Úr nevében elvesztettem őket.

¹³ Igen taszítottál engem, hogy elessem; de az Úr megsegített engem.

¹⁴ Erősségem és énekem az Úr, és ő lett nékem szabadulásul.

¹⁵ Vigasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban: Az Úrnak jobb keze hatalmasan cselekedett!

n  Vannak, akik a fogságból való hazatérés utánra teszik ezt a zsoltárt – Neh 12:27.

v  Miután kezdtek újra felzarándokolni a megépített Jeruzsálem kapuin.

n  De mégis, inkább korábbinak kell tekinteni, mert a zsoltár elején található kifejezések dávidi származása nyilvánvaló:

v  5. v - „Szükségemben segítségül hívtam az Urat, meghallgatott és tágas térre tett engem az Úr” – mint a Zsolt 18:19 – „kivitt engem tágas helyre; kiragadt engem, mert kedvét leli bennem”, vagy 4:1 – „szorultságomban tág tért adtál nékem”

v  6. v. – „Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?” – Zsolt 56:5. és 12. – „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?”.

v  14. v. - „Erősségem és énekem az Úr, és ő lett nékem szabadulásul.” – Zsolt 144:2 „Jóltevőm és megoltalmazóm, mentőváram és szabadítóm nékem; pajzsom, és az, akiben én bízom.”

n  Bizonyára Dávidról szól, később pedig a Dávid Fiáról. Virágvasárnapján idézték ezeket a szavakat.

v  A zsoltár eleje a Dávid üldöztetéseivel és bujdosásával kapcsolatos és HÁLAADÁS jellege van. A második része (19-28) ÁLDÁSMONDÁS azokra, akik a hálaadást végzik. Személyes bizonyságtétel/ének ez, amit később a Úr népének közössége magáévá tett.

v  Most a zsoltár első részével, a hálaadással foglalkozunk.

I. Felszólítás a hálaadásra – 1-4. v.

¹ Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme!

² Mondja hát Izráel, hogy örökkévaló az ő kegyelme!

³ Mondja hát az Áron háza, hogy örökkévaló az ő kegyelme!

⁴ Mondják hát, akik félik az Urat, hogy örökkévaló az ő kegyelme!

n  „Magasztaljátok az Urat” – vagyis: „adjatok hálát az Úrnak”. Így fordítják sok nyelven, ahogyan az RÚF is.

v  Énekelhették a Sion hegyére zarándoklók is.

n  Miért: „Mert örökkévaló az Ő kegyelme”.

n  Különböző csoportok vannak felszólítva, hogy jelentsék ezt ki.

v  Mint Zsolt 115:9-11 – „⁹ Izráel! te az Úrban bízzál; az ilyenek segítsége és pajzsa Ő. ¹⁰ Áronnak háza! az Úrban bízzál; az ilyenek segítsége és pajzsa Ő. ¹¹ Akik félitek az Urat, az Úrban bízzatok; az ilyenek segítsége és pajzsa Ő.”

v  Az, hogy „örökkévaló”, hirdeti a Zsolt 100:4-5. 106:1. 107:1.

v  Majd konkrétabban kifejezi, hogy mire gondol:

n  Mint a 100. zsoltárban, 4-5. v.

II. A hálaadás személyes oka – 5-9. v.

⁵ Szükségemben segítségül hívtam az Urat, meghallgatott és tágas térre tett engem az Úr.

⁶ Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?

⁷ Velem van az Úr az én segítőim közt, és nézni fogok az én gyűlölőimre.

⁸ Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.

⁹ Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni.

n  A hálaadás oka először is, egy személyes szabadulás egy szükségből.

v  Bajban volt, kiáltott és az Úr megsegítette.

n  Velem van az Úr, nem félek… - 6. v. Mit árthat nékem ember? Ez visszhangozik az 56:2-5-ben is: „² (56:3) Ellenségeim minden napon tátognak reám, bizony sokan hadakoznak ellenem, ó, magasságos Isten! ³ (56:4) Mikor félnem kellene is, én bízom te benned. 4 (56:5) Isten által dicsekedem az ô igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?”

n  Ugyanígy a 11. v. – „¹¹ (56:12) Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?”

v   

n  A következő igevers (7. v.) megismétli, és kiegészíti az előbbi megállapítást: „⁷ Velem van az Úr az én segítőim közt, és nézni fogok (mármint győzelmesen) az én gyűlölőimre.”

v  Ez van az 54. zsoltárban is: „³ (54:5) Mert idegenek támadtak ellenem, és kegyetlenek keresik lelkemet, a kik nem is gondolnak Istenre. Szela. ⁴ (54:6) Íme, Isten segítőm nékem, az Úr az én lelkemnek támogatója. ⁵ (54:7) Bosszút áll az utánam leselkedőkön; a te igazságod által rontsd meg őket. ⁶ (54:8) Kész szívvel áldozom néked: áldom a te nevedet, Uram, mert jó. ⁷ (54:9) Mert minden nyomorúságból megszabadított engem, s megpihentette szemeimet ellenségeimen.”

v  Isten megadja a zsoltárosnak azt az elégtételt, hogy láthassa ellenségei vereségét.

n  Ha a babiloni hazatérésről van szó, akkor nyilvánvaló az öröm a perzsák győzelme felett.

v  Ezsd 8:22 beszámol arról, hogy „szégyelltem a királytól kérni sereget és lovagokat oltalmunkra a mi ellenségeink ellen az útban, mert ezt mondtuk volt a királynak, mondván: A mi Istenünk kegyelme van mindazokon, akik őt keresik, az ő javukra, és az ő hatalma és haragja mindazokon, akik elhagyják őt.” Vagyis: 9. v. – „⁹ Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni.”

III. A hálaadás közösségi oka – 10-15. v.

¹⁰ Körülvettek engem mind a pogányok, de az Úr nevében elvesztettem őket.

¹¹ Körülvettek, bizony körülvettek engem, de az Úr nevében elvesztettem őket.

¹² Körülvettek engem, mint méhek; eloltattak, mint tövis-tűz, mert az Úr nevében elvesztettem őket.

¹³ Igen taszítottál engem, hogy elessem; de az Úr megsegített engem.

¹⁴ Erősségem és énekem az Úr, és ő lett nékem szabadulásul.

¹⁵ Vigasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban: Az Úrnak jobb keze hatalmasan cselekedett!

n  Úgy tűnik, hogy a hálaadás második okaként egy másféle szabadulásról szóló beszámoló van bemutatva.

v   Talán a samaritánusok, arabok, ammoniták és asdódiak akadályaira és fenyegetéseire utal – Neh 4:7 kk)

n  Dávid a Zif pusztájában – Kehillábanb – Ciklágban – Filiszteusokkal…

n  Arámbeliek/szíriaiak háborúja – 2Sám 10.

n  „Igen taszítottál” – mint Hámán… mint Saul…

Isten vezetése és a döntéseink - 2008. és 2015.

Isten vezetése és a döntéseink

(Megjelent 2008. februárjában a „Mustármag” ifjúsági folyóiratban – 3. old.)

A hetvenes évek legelején szólított meg az Úr először. Akkor hoztam meg életem legnagyobb döntését. Azóta, ahogy erősödött bennem a vágy, hogy az Úrnak szolgáljak, egyre több fontos döntést kellett meghoznom. Ezekben a döntésekben olyan elvek vezéreltek, amelyek a meghatározták szolgálatom különböző területeit. Ezeket az elveket próbálom itt összefoglalni röviden.

Szolgálatkészség

A helyes döntésekhez Isten vezetésére van szükség. Az Úr azokat vezeti, akik készek neki szolgálni. Késznek kell lenned arra, hogy Isten határozza meg szolgálatot helyét és mibenlétét. Ez minden hívő emberre vonatkozik, nemcsak a lelkipásztorokra. Ez a készség felkészít az engedelmességre, így Isten bármikor, bárhova elküldhet és bármivel megbízhat.

Valaki egyszer azt mondta, hogy háromféle embertípus van: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók és azok, akik mozgósítják őket. Mozdíthatatlanok csak lelki szempontból kell lennünk. Mozdíthatók mindig vagyunk, mert másképp Isten bármikor rácáfolhat egy olyan véleményre, hogy „nem vagyok kimozdítható”. Mindenki kimozdítható, csak vannak, akik ezt nem akarják megérteni! Az emberek mozgósítása bennem inkább csak egy vágy volt: bárcsak mozgósítani tudnám a gyülekezetet (és a gyülekezeteket) Isten országáért!

Már régebben megértettem, hogy senki sem vezethet tovább másokat, mint ameddig ő maga eljutott. A „jó pásztor” a juhai előtt megy, azok pedig követik (Jn 10:4). Még az sem elég, ha ismered az utat, de nem jársz rajta: így nem tud követni senki, és mozgósítani sem tudsz senkit. Vagyis, példával kell elől járni, főképp a szolgálatban! Késznek kell lenni a szolgálatra minden időben és minden szempontból.

Kezdeményezés

A szolgálatkészséget általában a kezdeményezés készsége is jellemzi. A kezdeményezés csak Istenben bízva, Tőle függve, akaratát keresve, neki engedelmeskedve járhat sikerrel. Ez korlátozza a kezdeményezések lehetőségeit, de eredményessé teszi azokat. Amikor Marosvásárhelyre költöztünk 1999-ben, akkor azt mondtam az Úrnak, hogy kész vagyok minden ajtón bemenni, amit Ő nyit meg számomra. Ebből az lett, hogy „Nagy és sokat ígérő kapu nyílt ott előttem” (1Kor 16:9). Annyi lehetőség nyílott, hogy alig győztük kezdeményezéssel...

Egy lelki döntés meghozatalára nem kényszeríthet senki. A kezdeményezés a te hatáskörödbe tartozik. De van, amikor egy kezdeményezés mégsem egészen a logika eredménye: a Szentlélek késztetésére el kell vállalni olyan feladatot is, amit egyáltalán nem kívántál magadnak! Ilyenkor tenned kell, készséggel és örömmel, akkor is, ha nincs kedved hozzá! Azért teszed azt, mert megértetted, hogy Isten azt kéri tőled! Persze, fordítva is történhet: helyben maradsz, még akkor is, ha nagyon mehetnéked van. Miért? Mert Isten azt kéri tőled.

Kritikus pillanat, amikor megérted Isten akaratát, és döntened kell: vállalod, vagy nem vállalod. Ez úgy van, hogy egy darabig igyekszel elkerülni, kibúvókat, kifogásokat keresel és találsz: Mózes, Gedeon és Jeremiás is így tettek. Jónáshoz hasonlóan örömest elmenekülnél! Egyszeriből élesen látod alkalmatlanságodat és hiányosságaidat... Végül azonban mégiscsak ki kell mondanod, hogy „igen” vagy „nem”. Aki egy kicsit is ismeri az Urat, az tudja, hogy nem tanácsos nemet mondani!

Összességében látni a dolgokat

Számomra a döntés az könnyíti meg, hogy összefüggésbe állítom a sajátos feladatot. Az Úr ügyét mindig annak teljességében kell mérlegelni. Isten szolgálatában nincs helye a különcködésnek, önzésnek és túlzott lokál-patriotizmusnak! Közösségben kell gondolkozni, globálisan, teljes egészében látni az evangélium ügyét! Nem elég azt mondani, hogy „csak az én időmben legyen békesség és hűség” (2Kir 20:19). Nem jelent előrelépést, ha egy körzet szépen felvirágzik szolgálatod alatt, de „utánad az özönvíz”. Neked is kell, hogy fájjon, ha egy másik gyülekezet tagjai szenvednek! Pál apostol említi az ő naponkénti zaklattatását és az összes gyülekezetek gondját (2Kor 11:28). Vagyis, miközben a saját gyülekezeted és kezdeményezéseid előmenetelén fáradozol, szíveden kell hordoznod a többi gyülekezetek és vidékek szükségeit is. Ezeket nem lehet és nem szabad elválasztani egymástól. Aki csak magára gondol, az rövidlátó és önző.

Az új gyülekezetek nevelése és fejlődése bizonyára terhet jelent, mégis sajnálom, amikor ettől a tehertől némelyek szabadulni szeretnének. Azért, mert ha összességében nézzük a dolgokat, akkor az igazság az, hogy a misszióparancsot azok teljesítik, akik ezt a terhet fel merik vállalni. Hála legyen az Úrnak azokért, akik mernek hitbéli döntéseket hozni! Imádkozunk, hogy az aratás Ura küldjön munkásokat az ő aratásába!

Legutóbbi döntésünk, a perecseni (krasznai!) lelkipásztori meghívás elfogadása, abból a vágyból és elhatározásból fakad, hogy az Úrnak kívánunk szolgálni, azon a helyen, amit Ő határoz meg számunkra. A költözés vállalása egy nehéz kezdeményezés... De félretettük személyes kötődéseinket, és új szolgálati helyre költözünk, mivel megértettük, hogy Isten ügye ezt így kívánja meg.

Borzási István