Mózes meg nem hallgatott imádsága - 5Móz 3:23-29

Jól megkésve, ma kifizettem a baptifonokat.
Újra David Rohl "Fáraók és királyok" c. könyvét tanulmányoztam. Ennek az embernek igaza lehet itt-ott, de sajnos, hozzáállása a hitetlen tudós hozzáállása. Emiatt, nem vehető véleménye készpénznek. Zavar a minden eddigi következtetést elutasító posztmodaern magatartása.

A holnapi szolgálatokra készülve ide másolom délelőtti prédikációm jegyzetét:

MÓZES MEG NEM HALLGATOTT IMÁDSÁGA
5Móz 3:23-29

"Könyörögtem az Úrnak abban az időben, mondván:
Uram, Isten, te elkezdted megmutatni a te szolgádnak a te nagyságodat és hatalmas kezedet! Mert kicsoda olyan Isten mennyben és földön, aki cselekedhetnék a te cselekedeteid és hatalmad szerint?
Hadd menjek át kérlek, és hadd lássam meg azt a jó földet, a mely a Jordánon túl van, és azt a jó hegyet, és a Libanont!
De megharagudott az Úr én reám ti miattatok, és nem hallgatott meg engem; hanem ezt mondta az Úr nékem: Elég ez néked, ne szólj többet már nékem e dolog felől!
Menj fel a Piszga tetejére, és emeld fel a te szemeidet napnyugot felé és észak felé, dél felé és napkelet felé, és nézz szét a te szemeiddel, mert nem mégy át ezen a Jordánon.
Józsuénak pedig parancsolj, és bátorítsd őt, és erősítsd őt, mert ő megy át e nép előtt, és ő teszi őket örököseivé annak a földnek, a melyet meglátsz.
És ott maradtak a völgyben, Beth-Peórral szemben."

█ Nincsenek meg nem hallott imádságok, de meg nem hallgatott imádságok vannak.

I. Istennek oka volt nem hallgatni meg Mózes imáját
█ Mózesnek nem kellett szégyenkeznie kérése miatt. Kérése jogosnak tűnik: ezért mondott le arról, hogy a fáraó leánya fiának mondják... ezért vándorolt a pusztán negyven évig... sok ellenséggel megküzdött... Kinek lenne joga, ha nem neki?
 Eddig számtalan imádsága meghallgatatott: kettévált a Veres tenger, Manna hullott az égből, Isten megbocsátott népének.
 Csak egy lépés választotta el végső kívánságától: láthatta a pálmafákat, a tejben-mézben folyó Kánaánt... De nem mehetett be.
■ Hasonlít ez a Pál apostol meg nem hallgatott imájára, amelyben az oldalában levő tövis eltávolítását kérte – 2Kor 12:7-10.
█ Ne lenne ez összhangban Isten akaratával? Van, amikor gyermekünk megtérését kérjük, vagy valamilyen jogtalanság, igazságtalanság eltávoztatását, a gyülekezet békéjét – amiről tudjuk, hogy Isten akarata! Mégse talál meghallgatásra.
 A Sátán könnyen kihasználja ezt, hogy megingasson hitünkben. Aki ismeri az imameghallgatásokat, ismeri a meg nem hallgatott imákat is.
█ De ha az okát keressük, azt is megtaláljuk. Mózes életében is volt egy-két méltatlan cselekedet... Egy szava sem lehetett az Úr ellen, amikor Isten megtagadta kérését... Mindegyikünknek vannak a Méribáink („versengés”)! Lásd: 4Móz 20:7-13 (és 2Móz 17:4-7).
█ De nem kell mindig egy bizonyos bűnre gondolni a meg nem hallgatott imák okát keresve, hanem csak A BŰNre!
 Mózes szíve nem azt dobogta: akarom! meg kell lennie! Hanem ismételte, amit az Úr mondott: ez elég!
 És ott maradt a völgyben, Bét Peórral szemben. Nem imádkozott haszontalanul, hiába. Csak imájának más eredménye lett, mint gondolta.

II. Isten jobbat adott Mózes kérésénél
█ Jobb volt Mózesre nézve.
 Ő nem láthatta a teljes képet... Mózes semmit sem láthatott jobbnak, mint bemenni Kánaánba! De Isten jobbról gondoskodott: bevitte a mennybe!
 Kánaán a honfoglalás után nem volt egy „földi paradicsom”... Izrael együtt vétkezett a bennszülöttekkel! Mózest ez elkeserítette volna.
■ Ha Mózest megkérdezte volna az Úr a mennyben: akarsz-e még a földi Kánaánba bemenni? – azt válaszolta volna: Elég. Ne szólj nékem többé e dolog felől!
■ Az utas meghúzná a gyeplőt a szakadék szélén, de a kocsis a lovak közé csap az ostorral! Ő jobban tudja, mi a helyes.
█ Jobb volt a népre nézve.
 Ez nemcsak egy személyes ügy volt: a népet is érintette.
 Mózes háromszor (1:37, 3:26, 4:21) hibáztatja a népet, hogy „miattatok haragudott meg reám az Úr”... Vagyis, ezzel a megtagadással Isten a népet is figyelmezteti.
 Isten óvta a népet. Mózes nagyon népszerű volt. Halálakor egy hónapig siratták (5Móz 34:8)! Isten szándékosan megakadályozta a népet, hogy Mózes sírját imádják (mint az akkori időkben ez gyakori volt, az ősök tisztelésében). Senki sem ismeri, hol van eltemetve – 5Móz 34:6.
█ Jobb volt Józsuéra nézve.
 Józsué megbízatását emeli ki az Úr, miközben megtagadja Mózes kérésének teljesítését (5Móz 1:38. 3:21-22. 28.). A kettő összefügg!
 Hatékony szolgálónak nem könnyű átadni a szolgálatot másnak... Van, amikor Isten segít neki félreállni, hogy a másik átvehesse a megbízatást. Józs 1:2 – „ Mózes, az én szolgám meghalt; most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon...”
█ Ez vált Isten dicsőségére.
 Ne dolgokat kérj Istentől, hanem tulajdonságokat. A Lélek gyümölcseit nem tudod pénzen megvásárolni magadnak.
 Talán egészségért könyörögsz, de Isten így tud alázatban tartani, és Tőle való függőségben.
 Talán jobb munkahelyet kérsz, de azoknak az embereknek, akikkel dolgozol, azután ki fog bizonyságot tenni?
 Talán eredményért kiáltasz, de a kudarc néha hasznosabban formál!

III. Isten egyszülött Fia imáját sem hallgatta meg egyszer!
█ Jézus imája, hogy múljék el tőle a keserű pohár, nem talált meghallgatásra.
 De Ő már előzőleg hozzátette: „Elég. Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied!” Harmadjára, aztán már nem is szólt többé neki e dolog felől... Mt 26:42-44 – „Atyám! ha el nem múlhat el tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.”
 Jézus is mennyei Kánaánt kívánt... és kapott helyette pokoli szenvedéseket! Pedig neki nem volt Méribája sem! És nem jutott neki egy Béth Peor sem, ahol megnyugodhatott volna!
 Ha volt valaha e földön meg nem hallgatott imádság, akkor az a Jézusé volt!
█ De jaj, mi lett volna velünk, ha az Atya meghallgatja a Fiú imádságát Gecsemánéban!?
 Utólag belegondolni is rettenetes. Pedig előzőleg Péter is féltette és óvta. Lásd: Mt 16:21-23. – Péter nem gondolt az Isten dolgaira...
 Az Úr asztala előtt adjunk hálát Istennek, hogy Jézus vállalta imádságának meg-nem-hallgatását! Nem az lett volna a csoda, ha leszállt volna a keresztről, hanem az, hogy ott maradt!
 Imádság közben ne magunkra, hanem inkább Isten dolgaira gondoljunk! Ne legyen imádságunk olyan, mint egy bevásárló lista, hanem legyen imádat és dicséret!

Befejezés:
■ Ha imáid nem haszontalanok, az csak Istennek köszönhető.
■ A meg nem hallgatott imádság sem haszontalan.
■ Jézus esedezik éretted, kimondhatatlan fohászkodásokkal. Adj hálát akkor is, ha ezt hallod: „Elég. Ne szólj nékem többé e dolog felől.”

Péntek - Ifjúsági

Ma reggel Mártával Maroshévízre (Topliţa) mentünk, de már dél körül viszaértünk.
Az imaháznál vártak néhányan a nők közül, Udvarfalváról és Nyárádmagyarósról, akik a Csendesnapokra indultak a Táborba. Többek között Márta is tanítani fog valamit az öltözködésről: lelki és testi öltözetről.
Tábita már korábban elment, autóbusszal, mert jelentkezett az öntkéntesek közé, a konyhára, segíteni.
Este az ifjúsági alkalmon 12 leány és 8 fiú vett részt, és a posztmodernizmusról bezélgettünk:
- démonizálódó világunkról, ahol egyre többen fordulnak jósnőkhöz, és hisznek a horoszkópokban;
- az erkölcsetelenné váló tartsadalomról, ahol mérce híjján mindent tolerálnak, csak a hívőket nem;
- a sekélyessé és felszínessé váló istentiszteletről, ahol a lényeg a hallgatók szórakoztatása és nem Isten tisztelete.
Mielőtt imádkoztunk volna, azzal fejeztük be, hogy a világtól mégsem elzárkózni kell, hanem hatással lenni reá. A gyülekezetnek sem elszigetelődni és hermetikusan záró falakat építeni kell a kívülvalók felé, hanem hittel és kezdeményezéssel kimenni közéjük, és megnyerni őket az Úr Jézusnak.
Vacsora után - gyermeknap lévén -, kimentünk Johannával és Mírjámmal a Macdonalds-ba egy fagyira...

Csütörtök - A gonosz szándékai

Szinte már egy hete, hogy ez az első nyugodtabb nap. Habár a két magyarországi Biblia-ligás atyafi itt van, és kolozsvárról megérkezett Victor Sainiuc is, ez most engem nem foglal le, mivel csak este leszünk együtt, Erdőszentgyörgyön, az istentiszteleten és az ottani gyülekezetplántáló misszionáriusokkal.
Ma tehát nyugodtabban ülök a számítógép előtt.
Elküldtem a jegyeket az Emanuel Egyetemre, öt osztály számára. Maradtak még egy páran, akik nem vizsgáztak le, de a jövő héten az is megtörténhet.

Csodálkozom, amikor az Úr ügyét valakik úgy "támogatják", hogy ezzel saját gyülekezeteinknek okoznak kárt, és néha szakadást. Meg vagyok győződve, hogy gyengeségeink ellenére gyülekezeteink az Úr Jézus testének tagjai. Arról is meg vagyok győződve, hogy bármilyen szakadás gyülekezeteinkben, amit előidéznek, nem tekinthető a Szentlélek munkájának. Persze, elítélem a szűklátókörű parókiálizmust. De méginkább elítélem, amikor valaki még szűkebb látókörrel morzsolja az Isten népét, megtévesztő kampánnyal egyéni vagy prívát céljainak rendelve alá a missziót. Az ilyenekkel nem tudok sem egyetérteni sem "együtt enni" (úrvacsorázni).
Említettem, hogy csodálkozom, hogy vannak, akik nem látnak át a szitán. Az Úr munkájának tekintenek olyasmit, amiből eddig csak kár származott az Úr gyülekezete számára. Pedig Pál apostol azt mondja, hogy "jól ismerjük az ő szándékait" - mármint annak a bestia gonosznak a szándékait! Csak Pál apostol látná? Mi nem látjuk?

János Márk - ApCsel 13:13

Ma Borszéken és Gyergyószentmiklóson jártam. Este, a bibliaóra megtartása után a Biblia Liga misszionáriusaival és a Biblia Liga magyarországi képciselőivel volt tanácskozásunk 22:00 óráig.
Mivel most sincs több idő egyebet írni, idemásolok egy prédikációt János Márkról, akiről id. Veress Ernő testvérrel beszélgettünk együtt...

János Márk
ApCsel 13,13

Az a néhány említés a Bibliában János Márkról elég ahhoz, hogy életét és jellemét legalább vázlatosan megismerhessük. Édesanyja háza Jeruzsálemben egy jól ismert gyülekezeti hely volt, már Péter börtönből való szabadulása idején. Ott voltak összegyűlve a gyülekezet tagjai, akik imádkoztak Péter szabadulásáért.
Mivel Barnabás unokatestvére volt János Márknak, ezért az első misszióútra ő is társulhatott a többiekhez, és hárman indulnak útnak: Pál, Barnabás és Márk. Később azonban, érdektelenség vagy könnyelműség miatt Márk abbahagyta a missziómunkát és visszatért otthonába. Rokona, Barnabás, hajlandó lett volna második alkalommal is maga mellé venni János Márkot, de Pál keménysége ezt nem engedte meg. Pál úgy vélte, hogy aki ilyen könnyen abbahagyja a missziót, az nem alkalmas arra, hogy velük menjen. Így tehát elváltak egymástól, és Barnabás Márkkal Ciprusba hajózott, és ezzel kiestek az Apostolok Cselekedetei eseményeiből. Csak Pál életének vége felé hallunk még egyszer Márkról, amikor a Kolosséi és Filemoni levél újra Pál társaságában említi őt. A második misszióút után tehát újra Pál apostol mellett szolgálta az Urat. A nagy apostol halála után valószínű Péter mellett maradt, akinek utasításai szerint megírta a második evangéliumot.
Próbáljuk most összefoglalni élettörténetének tanulságait. Láthatjuk mindenekelőtt Márk hitehagyását, vagyis meghátrálását, aztán láthatjuk az ő háttérbe szorulását, vagyis lelki „napfogyatkozását”, később azonban nyilvánvaló lett a helyreállása is. Vegyük sorba az ő életének főbb állomásait.

I.
Márk hitehagyása nem szükségszerűen a Krisztustól való eltávozását jelentette, hanem egy világos feladat elöl való menekülését, a munkában, megbízatásban való meghátrálását.
Ha megnézzük az időpontot, mikor hagyta abba Márk missziót, megláthatjuk azt is, hogy miért tette ezt. Ciprus szigetén történt mindez. Barnabás idevalósi volt. Amíg Márk rokonainál, ismerőseinél időztek, minden elfogadható volt. Valószínű jól érezte magát szerettei körében. Azonban ahogyan Kis-Ázsiába értek, Márk hátat fordított. Miért? Mert itt nehezebb körülmények adódtak. Úgy történt ez, mint ahogy némely katonák nagy dérrel-dúrral indulnak a harcba, de ahogy elkezdenek süvíteni a golyók, robbanni a bombák, azonnal iszkolnak visszafelé „szégyen a futás, de hasznos” - alapon. János Márk kész volt a misszióra addig, amíg könnyű volt. Még jóformán ki sem próbálta heroizmusát, még meg sem várta, amíg szembesül a megpróbáltatásokkal, máris visszafordult. Visszament édesanyjához, Jeruzsálembe.
Van ez így ma is. Százan is indulnak, de a megérkezésnél alig maradnak hárman-négyen... Ti, akiknek már fehér a hajatok, emlékezzetek, hányan indultatok annak idején. Ti akik már néhány évtizede, hogy fogadást tettetek az Úrnak, emlékezzetek, hányan maradtatok meg az Úr közelében. Egyiket egyik akadály, a másikat másik akadály állította meg. Sajnos, nagyon sokan vannak Márkhoz hasonlóak, akik visszafordultak. Száz és ezer kezdő keresztyén története ez: elindultak Jézust követni, de útközben történt valami és abbahagyták. Kezdetben, mint a frissen hullott hó olyan volt a buzgóságuk. De néhány nap múlva, hagyúlt és piszkos lett, elveszítette csillogását és tisztaságát. Megbotránkoztak a kemény beszéden, megijedtek a szenvedésektől, hiányzott belőlük a kitartás. Talán te is ezek közül való vagy?

II.
Lássuk ezek után Márk „napfogyatkozását” is.
Pál és Barnabás abban is különböztek egymástól, ahogyan a renegátokat kezelték. Melyiknek volt igaza? Jobb lett volna visszavenni a missziós csapatba, és adni neki egy második lehetőséget? – ez volt a Barnabás véleménye. Vagy az volt a jó, amit Pál hajtogatott, hogy aki egyszer visszafordult, az nem méltó, hogy ugyanabba a szolgálatba visszaállítsák!
Barnabás, a „Vigasztalás” bátorítás, pártfogás fia volt, egy nagylelkű ember, aki mindenkiben a jót fedezte fel. Ő volt az, aki annak idején Pált is maga mellé vette. Márk esetében azonban tévedett. Márk számára az lett volna a legrosszabb dolog, ha teljesen visszaállítják őt a szolgálatba megalázkodás, bűnbánat és megtérés nélkül. Ha csakugyan megtörtént volna ez, akkor talán sohasem látta volna be hibáját, és sohasem tudta volna kijavítani azt.
A gyülekezet persze Pállal szimpatizált. Nagyon nyilvánvaló az a ellentét, ami az igében Pál csapata és Barnabás csapata között van. Márkról és Barnabásról szinte semmit sem szól a történet, de Pálról és Silásról viszont az van megírva, hogy „Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól” indultak neki a második misszió útnak. Az antiókhiai gyülekezet előtt nyilvánvaló volt, hogy kinek van igaza.
Isten ugyanígy kezeli a renegátokat, mint Pál. Persze, Isten kész megbocsátani is, visszafogadni is, de csak azokat, akik az ajtón jönnek vissza. A szívnek össze kell törnie először, hogy Isten megtudhassa gyógyítani azt. A szeretet nem örül a hamisságnak de együtt örül az igazsággal. A fenyítés valójában szeretetből történik, sőt, fenyítés nélkül nem is vagyunk fiak.
Ott van például a Filemon és Onézimosz esete. Onézimosz nem azért jött vissza Filemonhoz, hogy megmagyarázza a bizonyítványát. Nem, ő megtérő szívvel jött haza, készen arra, hogy vállalja bűneinek következményeit. Persze, az is igaz, hogy Filemon feladata ebben a helyzetben az volt, hogy őt szerető szívvel visszafogadja. De megtérő szív nélkül nincs visszafogadás!
Aki meghátrál az Úr munkájában, annak büntetése épp abban áll, hogy a munka folytatását tagadják meg tőle. Alkalmatlannak ítélik a feladatra. A hűségesek pedig azzal jutalmaztatnak meg, hogy többet bíznak rájuk. Így történt ez Dáviddal, az egyszerű pásztorfiúval: előbb csak juhokat őrzött, de később Izrael királya lett. Hű volt a kevesen, többre bízták azután. Ha valaki elhanyagolja a reábízott feladatot, attól azt is elveszik, amije még maradt, és annak adják akinél úgymond tíz talentum van. Ha eddigi megbízatásaidat elmulasztottad teljesíteni, akkor Isten másoknak adja a neked szánt feladatot, téged pedig mellőzni fog. De ha megtérsz, akkor számodra is fel van kínálva a helyreállító kegyelem.
Márk és Barnabás mindenek ellenére készek valamilyen szakadár-missziót kezdeni Cipruson, de abból nem lesz semmi. Valójában kiesik a történetből, kiesik az Apostolok cselekedeteiből. Ők nem részesülnek azokból a próbákból sem, üldözésekből sem amelyekből Pál részesül, de nincs részük a sikerekből sem. Pál áthasítja a Római Birodalmat, mint egy meteor, keletről nyugat felé, és fényt vitt a sötétségbe ahol megfordult. Vajon mit érezhetett Márk, amikor hallott Pál apostol dolgairól? Nem tudjuk, mert erről nem szól az Írás. De azt tudjuk, hogy azok a kényszerű, homályos, tétlen évek meghozták gyümölcsüket, Márk belátta, hogy rossz vágányra futott.

III.
Így tehát örömmel szólhatunk Márk helyreállításáról is.
Csakis egy út van, amelyen egy meghátrált renegát visszatérhet Mesteréhez. Ezen az úton három állomás található: az első állomás a bukás elismerése és megbánása, a második a bocsánatkérés a Mestertől, és a harmadik a még mélyebb odaszánás az Ő követésére és szolgálatára.
Két ismert személy életét szeretném példának állítani, egyet az Ószövetségből, egyet az Újszövetségből. Ábrahám a hívők atyja. Mégis, még az ő életében is megtaláljuk a bukás nyomait. Egy alkalommal az éhség elől Egyiptomba menekül, ahonnan megszégyenülten és megalázva tér vissza Kánaán földjére. No, és mit tesz? Elmegy arra a helyre, ahol először vonta fel a sátorát, és ahol először épített oltárt az Úrnak. Mindent újrakezd, és hálás, hogy mindent újra kezdhet.
A másik személy Péter apostol. Ő is elbukott, pedig nem sokkal bukása előtt hencegett hitével és bátorságával. Háromszor megtagadta az Urat, gyáva és hazug módon. Amikor az Úr Jézus reátekintett azon az éjszakán, akkor azt hiszem, hogy abban a tekintetben nem a szemrehányás vagy ítélet volt kiolvasható, hanem a szánalom. Péter kiment, és hullatta a bűnbánat keserves könnyeit. Az Úr feltámadása után legelőször a tanítványai közül Péternek jelent meg. Miért? Hogy helyreállíthassa őt. A Genezáret tavánál újra szolgálatot bíz reá.
Márk helyreállásáról két helyen olvasunk a Bibliában: a kolosséi és filemoni levélben. Érdekes és szép utalások ezek. Ott azt állítja Pál, hogy Márk hasznára van a szolgálatban, Rómában. Küldi Filemonnak a megtért renegát üdvözletét a Démáséval együtt. Mellesleg jegyzem meg, hogy Démás ugyancsak holtvágányra futott, de sajnos sohasem tért vissza. Végül, a Timóteushoz írt második levélben azt a kívánságát írta lelki fiának, hogy Márkot hozza magával, mert neki hasznos a szolgálatra. Íme, meg lehet térni a bukásból is. Nincs olyan mélyre esés, ahová az Úr ne tudna lenyúlni, hogy onnan újra felemeljen. Igaz, hogy megtérés nélkül nincs helyreállás, de az őszinte megtérés után mondhatod majd te is, mint Izrael népe mondta: „mindeddig megsegített minket az Úr”, „Ében Háézer”!

Három lelki axióma - 4Móz 11,24-29

Ma, Pünkösd ünnepének utolsó nagy napján, Kalotaszegen jártam. Délelőtt Kalotaszentkirályon, délután pedig Kiskapuson és Magyarlónán szolgáltam. Az Úr áldja meg a kalotaszegi gyülekezeteket és lelkipásztorokat! Ahol pedig nincs, oda rendeljen szíve szerint való pásztort!
Ma újra idemásolok egy régebben írt pünkösdi prédikációmat.

Három lelki axióma

4Móz 11,24-29

Egy Ószövetségi történet áll előttünk. Talán ismerős is valamennyire azok előtt akik rendszeresen olvassák a Bibliát, és ebben az esetben az előzményeket is valószínű ismerjük. Egy gyülekezet, és annak vezetője mutatkozik be előttünk. A nép sír, és Mózes is nagyon el van keseredve. Így elkeseredve talán még nem is láthattuk ezt az embert: azt gondolja, hogy neki nem érdemes élni. „Vedd el az én életemet, haljak meg” - mondja az előbbi versekben. Az Úrnak nem tetszik a nép lázadása, Mózesnek nem tetszik Isten haragja. A megoldás nem hetven ítélet, nem hetven csapás, hanem az, amit nem érdemeltek meg: hetven áldás. Isten ad Mózes mellé még hetven embert, akiket olyan lélekkel ruház fel, hogy viselhessék a gyülekezetnek terhét és sorsát Mózessel együtt.
Hadd kérdezzem meg, vajon különbek vagyunk-e mi ennél a gyülekezetnél? Vagy különb lennék én ennél a vezetőnél? Azt hiszem, nem. A mi gyülekezetünk vegyes, a vezetők állapota is siralomra méltó. Szánalmas az akkori látvány, és szánalmas a mai is. De milyen jó, hogy a megoldásról is beszélhetek. Isten nem pusztította el a lázadó népet, és nem állította félre panaszkodó szolgáját. Istennél volt megoldás! Betöltötte őket az Ő Lelkével, Aki vihették az emberfeletti terhet is.
Állapítsunk meg két-három lelki axiómát az igék alapján. Ezek a következők: akik az összeírtak közé tartoznak, azok vették, kapták a Szentlélek ajándékát, ingyen kegyelemből. Másodszor, akiket Isten szólaltatott meg, azokat ember nem hallgattathatja el. Végül, akik nem az Úrért buzgólkodnak, azok célt tévesztettek.

I.
Kezdjük tehát az első igazsággal: akik az összeírtak közé tartoznak, azok vették, kapták a Szentlélek ajándékát, ingyen kegyelemből.
Nem attól függött ez az ajándék, hogy ki mennyit tusakodott érte, hány éjszakán át imádkoztak, mennyire érdemelte ki... Azok mindannyian méltatlanok voltak. De akik az összeírtak közé tartoztak - akár ott volt a sátornál, akár nem, azok mind vették a Szentlélek ajándékát.
Tudjuk azt, hogy Izrael tábora elég nagy kiterjedésen feküdhetett. 600.000 fegyverfogható ember családostól, sátrakban letelepedve nagy helyet foglalhatott el. Istentől kapott parancs szerint ütött tábort a tizenkét nemzetség, és nem lehetett olyan gyorsan egyik végéből a másik végéig gyalogolni. Amikor azt olvassuk, hogy Mózes a sátor köré állította őket, akkor az összeírt hetven férfi közül kettő még valahol a tábor egyik negyedében volt. Valószínű ők is igyekeztek a nagy találkozóra, de nem értek oda idejében. Nos, ez nem lett akadálya annak, hogy amikor az Úr az Ő Lelkével mindegyik összeírt férfit betöltötte, akkor Eldád és Médád is ugyanazon ajándékban részesüljön, mint azok, akik idejében odaértek a sátorhoz. Ugyanis, akik az összeírtak közé tartoznak, azok mindannyian kapták a Szentlélek ajándékát. Ennek látható és hallható jele akkor az volt, hogy prófétáltak: hirdették Isten üzenetét.
Ebből az a tanulság vonható le, hogy a legfontosabb dolog a számunkra, hogy az összeírtak közé tartozzunk. Persze itt nem olyan listára gondolok, amilyet Mózes készített. Arra a névsorra gondolok, amit az élet könyvében az Úr készít. Ott van-e a neved? Ott vagy-e az összeírtak között?
Egy alkalommal a tanítványok azzal érkeznek vissza a misszióból, hogy újságolják nagy örömmel Jézusnak: „még az ördögök is engednek nékünk a Te nevedben”. De az Úr azt válaszolja, hogy ne azon örüljenek, hogy az ördögök is engedelmeskednek a Jézus nevére, hanem annak, hogy neveik fel vannak írva a mennyben. Ez sokkal nagyobb örömöt jelent, mert ez a Szentlélek ajándékának is az alapja. Akiknek neveik fel vannak írva a mennyben, azok vették a Szentlélek ajándékát is.
A 87. zsoltár arról beszél, hogy Isten nyilvántartja az ő népét, mégpedig születésük szerint. Akik a Sionhoz tartoznak, azok ott vannak Isten nyilvántartásában. Gyülekezeteink anyakönyve nem mindig egyezik azzal a nyilvántartással, amit Isten vezet. Mi tévedhetünk, de Isten nem téved. Ő aszerint ítél, ami a szívben van. „Ismeri az Úr az övéit, álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja!” Az utolsó napon könyvek nyittatnak majd meg, többek között az élet könyve, amelynek nyilvántartását maga Isten vezeti. Természetesen ezek jelképes beszédek, de azt nyilván jelentik, hogy Isten személyesen ismeri az övéit.
De ismer-e téged? Ott van-e a neved az élet könyvében? Akkor van ott, ha beleszülettél Isten családjába, ha Isten gyermeke lettél, ha újjászülettél. Ha ott a neved, akkor te is az összeírtak közé tartozol, akik vették a Lélek ajándékát. Legyen ott a neved az éle könyvében! Legyen ott a neved az összeírtak között!
Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. (Róm 8, ) „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” ( ) Nem kaptunk szolgaság lelkét a félelemre, hanem Istennek Lelkét kaptuk, aki által bizonyságot teszünk és kiáltjuk, hogy Abbá, vagyis: Atyám. S ez a Lélek együtt a mi lelkünkkel bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is: örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak. (Róm 8,17)

II.
A második lelki axióma ebből az igéből az, hogy akiket Isten szólaltatott meg, azokat ember nem hallgattathatja el.
A Szentlélek ajándékának jele, amint említettem, az volt, hogy elkezdtek prófétálni. Hirdették Isten beszédét! Eldád és Médád is, akik elmaradtak a táborban, egyszer csak hirtelen megszólaltak, és a körülöttük levő emberek észrevették azt, hogy őket Isten szólaltatta meg. Mi történt? Elkezdtek prófétálni. Erre futott a hír Mózeshez, hogy Eldád és Médád prófétálnak a táborban. Józsué, aki Mózesnek szolgája, és később utódja lett, felbuzdulva azt mondja: „Uram, Mózes, tiltsd meg őket!” De mit mond rá Mózes? Azt, hogy nem teheti. Nem ő szólaltatta meg, és ezért ő nem hallgattathatja el őket.
Ugye te is látod, hogy nagyon sok minden szól amellett, hogy elhallgassunk. Akkor is, ha az összeírtak közé tartozol, és az Úr betöltött az Ő Lelkével. A körülmények és sokszor a mellettünk élő emberek, vagy épp a legközelebbi szolgatársak vagy rokonok el akarnak hallgattatni, tiltani minket. Tudsz hallgatni? Az nem lehet. Akiket Isten szólaltatott meg, azokat senki és semmi nem hallgattathatja el. Hadd mondjak erre egy néhány példát.
Illés az Ószövetségben szinte az ismeretlenből jelenik meg, és jön hirdetni az Isten beszédét a királynak. Kemény beszéd volt az. Azt kellett mondania, hogy az következő hónapokban, esztendőkben nem lesz sem eső, sem harmat, hanem csak az ő beszéde szerint. Illés aztán három és fél év múlva visszatér a királyhoz. Nem félt visszamenni. Azért ment, hogy a Kármel-hegyi istenítéletet bejelentse. Nem volt olyan királyi vagy más emberi hatalom, aki el tudta volna hallgattatni Illést. Ő Istent képviselte. Ő soha nem félt kimondani azt, amit Isten a szájába adott. Nem hallgathatott, mert Isten szólaltatta meg.
Ugyanígy volt Jeremiás, aki egy alkalommal a nép hitetlenségétől elgyötörve azt mondta az Úrnak, hogy „Rávettél Uram, és én rávétettem. Mindenki csúfol engemet amikor igéd hirdetem. A Te üzeneted mindennapi gyalázatomra és csúfságomra lett nékem. Ezért elhatároztam, hogy nem szólok többé az Úr nevében”. De nem tudott hallgatni. Erőlködött, hogy elviselje a hallgatást, de nem tehette. „Mintha tűz lenne csontjaimba rekesztve, erőlködöm, hogy elviseljem azt de nem tehetem” - mondta. Mondania kellett, prédikálnia kellett, mert az Úr szólaltatta meg.
Keresztelő János tudta, hogy a fejével játszik, amikor Heródes bűneit fejére olvasta. De ő nem félt a haláltól. Hallgatni pedig nem hallgathatott, mert Isten üzenetét hordozta.
Péter azt mondta a nagytanács előtt, hogy ők nem tehetik, hogy amiket láttak és hallottak, azokról ne szóljanak. Pál apostol így kiáltott fel: „Jaj nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem”. Ezzel nem lehet hallgatni.
Hadd tegyem fel a kérdést: te tudsz-e hallgatni? Ha el tudod hallgatni az evangéliumot, az örömhírt, azt ami veled történt, akkor baj van. Akkor félő, hogy nem Isten szólaltatott meg. Akiket Isten szólaltatott meg, azokat nem lehet elhallgattatni. Sem a lánc, a börtön, sem az üldözés, sem a halálos veszedelem.
Evangelizálni annyit jelent, hogy az egyik koldus megmondja a másik koldusnak, hol található kenyér. Ha te tudod koldus létedre hol van az életnek kenyere: hallgatni tudsz vele az éhezők előtt? Akkor félő, hogy nem Isten szólaltatott meg. Ha hallgatni tudsz a benned végbement változásról, akkor valószínű, nem is történt semmi változás. Ha hallgatni tudsz a kincsedről, akkor ez azt jelenti, hogy már nincs is kincsed. Akiket Isten változtatott meg, Ő töltött be Lelkével, Ő szólaltatott meg, azok nem tudnak hallgatni, és azokat nem lehet elhallgattatni.
Az ünnep utolsó nagy napján - ez a sátrak ünnepe volt, és annak a nyolcadik napja volt az ünnep utolsó nagy nap - Jézus felállott Jeruzsálemben és azt kiáltotta: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. S amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből”. Ezt a Szentlélek munkájáról mondta. Arról az erőről, Aki megszólaltatta a félő Pétert, az öldöklő Saulust. A mi erőnk erre nem elég, erre Isten ereje szükséges. És ha az ellenség meg is próbál elhallgattatni, gondolj arra, hogy az Úr mellette áll szolgáinak, hogy megsegítse őket, bármi jöjjön. Érdemes szolgálni az Úrnak!

III.
Harmadjára egy másik lelki axiómát szeretném ha megjegyeznénk: akik nem az Úrért buzgólkodnak, azok célt tévesztettek.
Amikor Mózes Józsué felhívására válaszol, hogy „uram, Mózes tiltsd meg őket!”, erre Mózes azt felelte: „Avagy érettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az Ő lelkét Ő beléjük.” Annak ellenére, hogy Mózes sokkal előtte élt az első pünkösdnek, itt olyan kívánságot fejezett ki, amely Pünkösdkor beteljesedett. Isten minden népe üzenetének hordozója lett, és a Szentlélek temploma. Nemcsak egy néhány kiválasztott személy a nép közül, hanem mind.
De Mózes azt is mondja: Józsué, ne érettem buzgólkodj! Nem ezt kell tenned! Buzgóságod az Úrért legyen, ne emberekért!
Vajon ha mi lettünk volna Mózes helyében, nem azt gondoltuk volna, hogy milyen rendes ember is ez a Józsué: félti az én tekintélyemet. Minden körülmények között mellém állt és most is mellém áll. Hát egy ilyen embert érdemes tartani magam mellett, érdemes nevelni, tanítani és így tovább... De Mózes nem így gondolkozott. Azonnal rájött arra, hogy valami itt nincs rendben. Most Józsué téved, azért, mert Mózesért buzgólkodik. Itt nem Mózes van a központban, hanem Isten! Ha emberekért buzgólkodunk, akkor célt tévesztettünk. Ha az Úrért buzgólkodunk, akkor a helyünkön vagyunk.
A szolgálatok között különbségek vannak, ezt az ige is mondja. De nagyon könnyen megtörténhet az, hogy valaki csak az Úr házáért buzgólkodik, és nem az Úrért. Valaki csak az éneklésben buzgólkodik nagyon, és nem az Úrért. Ugyanígy áldozni, szenvedni és szenvedélyesen dolgozni lehet valami egyébért, mint az Úrért. Ez mind céltévesztés. Olyan, mint amikor Izrael népe a törvény betűit próbálta betartani, megfeledkezve annak szellemiségéről. Folyt az áldozati vér, mint a patak. De az Úr azt mondta: „ez a nép szájával közelget hozzám, de a szíve távol van tőlem”. Ők buzgólkodtak - de nem az Úrért.
A farizeusok is így tettek. Szerfelett rajongtak atyáik hagyományaiért. De az üres vallásoskodás volt, a kegyesség látszata, erő nélkül. Buzgólkodtak ők, de nem az Úrért. Miközben megadták a tizedet, böjtöltek és imádkoztak, valami nagyon-nagyon lényeges dolog kimaradt. Nem arról van szó, hogy nem fontos adakozni, böjtölni és imádkozni, hanem arról, hogy mindazzal az Úrnak kell szolgálnunk, mindenek előtt.
Pál apostol azt mondta: „Most embereknek engedek-e avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekszem-e tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekeznék tetszeni Krisztus szolgája nem volnék.” (Gal 1,10) Máshelyen pedig így ír: „Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangéliumot - más szóval, megszólaltatott minket - és ekképpen szólunk. Nem úgy, hogy embereknek tetsszünk, hanem az Istennek, Aki megvizsgálja a mi szívünket.” (2Thessz 2, )
Igen, mindenek előtt az Úrnak való szolgálat az, ami igazán fontos. Miközben az Ő házáért, az Ő népéért, az Ő igéjéért buzgólkodunk, ne tévesszük szem előtt, hogy Istennek szolgálunk, és érte ég a szívünk. Nehogy célt tévesszünk. A mi áldoztunk, a mi odaszánásunk, a mi lemondásunk legyen kedves Érte hozott áldozat, Neki adott szolgálat, amely kedves Előtte.