Szilágyperecseni Magyar Baptista TV

Szilágyperecseni Magyar Baptista TV

PÉLDÁZATOK: A farizeus és a vámszedő - Lk 18:9-14

A farizeus és a vámszedő

Lk 18:9-14

<   A 17:20-37-ben az Isten országának eljöveteléről beszélt az Úr Jézus.

<   Az ezt követő két példázatban (18:1-8 és 8:9-14) és két történetben (18:15-17 and 18:18-30) az Úr Jézus elmondja a tanítványoknak, hogy milyen az élet Isten országában.

v  A két példázat mindegyike az imádsággal kapcsolatos. A hamis bíró és az özvegyasszony példázat azt tanítja, hogy az imádságban kitartónak kell lenni, a farizeus és vámszedő példázata pedig azt tanítja, hogy alázatosan kell imádkozni.

v  A gyermekek története is (18:15-17) az alázatról tanít, és a gazdag ifjú történetében (18:18-30) is alázatra szólít fel, amikor arra kéri a gazdagot, hogy vagyonát adja a szegényeknek (ami hatalmának, tiszteletének, büszkeségének forrása volt). Hogy valaki követhesse Jézust, meg kell aláznia magát.

n  Ez a példázat csak Lukács evangéliumában található. János evangéliumában is vannak sajátos jellegzetességek.

I. Kétféle próbálkozás az önmegváltásra

n  Jó lesz felfrissíteni az akkori idők vallásos és társadalmi helyzetét.

v  A farizeusok igyekeztek nagyon komolyan venni a Mózes törvényét és az atyák hagyományait.

v  A zsidók között voltak bűnös emberek. Ide tartoztak a vámszedők.

n  Két ellentét – a farizeus és a vámszedő. A két ember élete példázza a ma élő összes emberek útját, hogyan próbálnak beteljesedést, megváltást szerezni maguknak.

n  A vámszedő esete nagyon hasonlít a tékozló fiú és testvére esetéhez, (amellyel később fogunk foglalkozni). Ő úgy próbálja megvalósítani magát, hogy félretesz minden erkölcsi normát.

v  A Törvény áthágásával, odaadja magát a rómaiaknak, csal, csakhogy neki legyen jó. A Törvény szerint, adni kell kölcsönt és nem kérni rá kamatot – a vámszedő épp ellenkezőleg, nemhogy adna kölcsönt, ő szed vámot, és nem érdekli mások boldogulása.

v  Az ilyenek belemerülnek a bűnökbe, és úgy vélik, hogy ha pénzük van, mindenük van. Dőzsöltek, kicsapongtak, dúsan vigadoztak. Úgy vélik, hogy ha nem köti őket a Törvény, akkor lesznek boldogok.

v  A Törvény áthágásával beteljesülést, boldogságot, szabadságot akar biztosítani magának. Addig megy el a csalásban, italozásban, kicsapongásban, szexuális züllöttségben, ameddig akar, és ebben keresi a beteljesülést. Ház, autó, állatok, barátok… mind a beteljesülést szolgálják számára.

n  A farizeus is beteljesülést akar, de a Törvény megvalósításával, betartásával próbálja ezt elérni.

v  Jó hírnevet, megbecsülést, üdvösséget keres, és jól érzi magát, ha az emberek felnéznek rá.

n  De miért van adva a Törvény? Azért, hogy megigazulást találj benne? Nem.

v  Pál azt írja a Róm 5-ben: „a Törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék”. A Törvény nem korlátozza a bűnt, hanem megsokasítja. Például a kívánságról nem tudtuk, hogy bűn. A Törvény szült mindenféle kívánságot. A Törvény korlátozza a bűn véghezvitelét, de annak kívánását nem korlátozza, hanem sokasítja.

v  Gal 3-ban: „a bűnök okért adatott, amíg eljön a Mag”. Krisztusra vezérlő Mesterünk lett.

v  A Törvény nem az üdvösségre vezető kalauz. Nem a mennyországba vezető eszköz. Csak növeli a bűn kívánását! Amikor meglátod a Törvény fényében a te bűneidet, akkor meglátod, hogy Szabadítóra van szükség. A Törvény igaz, de nem tudsz szabadulni! Krisztusra vezető mesterként viszont elvezet Krisztushoz.

n  Isten adta a Törvényt, hogy az Krisztushoz vezessen, és adta Krisztust, hogy üdvösséged, szabadulásod legyen. Ha neked mégis a Törvény kell, nem Krisztus, akkor ez ÖN-megváltás! Úgy gondolod, hogy nem Krisztus vált meg, hanem te váltod meg magad, a Törvény által.

v  Persze, a Törvény nem vált meg, de a farizeus úgy gondolja, hogy sokkal igazabb lesz, mint más. Mint például az a vámszedő…

n  A vámszedő úgy próbálja megvalósítani magát, hogy áthágja a Törvényt, a farizeus pedig úgy próbálja megvalósítani magát, hogy megtartja a Törvényt.

v   Kétféle önmegváltás létezik. De mindegyik a Sátán csalása.

II. Az alázat szükségessége

n  Én nem vagyok olyan, mint más. Én jobb vagyok. És felsorolja a jótetteit. Tudja magáról, mennyi jót tesz. Az ilyennek nem is kell Isten.

n  A bűn szabadulást ígér, de hét lánccal kötöz meg. Kérdezd meg azokat, akik abból szabadultak!

n  A vallásosság is megkötöz: önámítással. Úgy gondolja, hogy ő igaz.

v  A böjt komoly dolog. Böjtölhet kétszer egy héten – de ha önző lélekkel teszi, nem ér semmit… „Böjtölök kétszer egy héten” – túlteljesíti még a Törvény követeléseit is.

v  „Dézsmát adok” – 5Móz 14:22 – ami csak a mező terméséből volt megkövetelve. De ő a kiskertje veteményéből is tizedet ad. Persze, a tized beadása is komoly dolog. De az Úr Jézus kipellengérezi azt (Mt 23:23) – kapor, menta, kömény… mert a lényeget kihagyták: igazság, irgalmasság, ítélet… ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni!

n  Hol a probléma, ha ilyen jó ember? Ott van, hogy úgy gondolja, neki joga van Istenhez, mert vannak érdemei. Isten előtt senkinek sincsenek érdemei: mindannyian kegyelemre, irgalomra szorulunk!

n  A farizeus túl jónak tartja magát, hogy az emberekkel azonosuljon, a vámszedő túl rossznak tartja magát, hogy az emberekkel azonosuljon.

n  A vámszedőről tudható, hogy bűnös. A vallásos farizeusról nem tudható, hogy igazi-e vagy nem igazi a tizede és a böjtölése… Be lehet csapni és meg lehet csalni önmagunkat!

v  Mindegyiknek Krisztusra van szüksége!

v  A vámszedő távol áll. Tudja, hogy bűnös: eladta az örök életét a földi javakért. Hogyan is mer így imádkozni? A mell verése a legmélyebb gyötrelem jele (Lásd Lk 23:48). A vámszedő nem mer túl közel jönni. Tudta, hogy Istenhez nem közelíthet bűnösen. Isten trónjából villámlások jönnek ki – Jel 4. A mi Istenünk megemésztő tűz. Hozzáférhetetlen világosságban lakozik. Előtte van egy nagy kristálytenger, azon túl a négy lelkes állat, utána a 24 vén, utána a tízezerszer-tízezer angyalsereg, és utána János… Istenhez nem közelíthet a bűnös csak mellét verve, megtérő szívvel. Nem mutogathat másra: én vagyok a hibás! Ez a megtérő ember. Ő nem igazságot szerez, hanem igazságot kap. A farizeus magát igaznak gondolja, a vámszedő magát bűnösnek gondolja. A farizeus nem igazul meg, a vámszedő megigazul. Aki megalázza magát, felmagasztaltatik.

v  A farizeus meg úgy képzeli Istent, mint egy vállalatot, ahol ő részvényeket szerzett. Neki jogai vannak… Az végső ítélet nem a földön van. A farizeus lehet továbbra is semmibe veszi a vámszedőt, még akkor is, ha megtért. Nem a földön lévő megbecsülés a végső megbecsülés! Az Isten igazsága az igazi!

n  A farizeus magában imádkozott, és magának imádkozott… „Én, én, én…” Az imádságban nem szabad elvonja figyelmünket semmi. Sem önmagunk, sem más. Ezért csukjuk be a szemünket.

III. A megigazulás ajándéka

n  A bevezetőben azt olvashatjuk, hogy ezt a példázatot azért mondta az Úr Jézus, mert voltak, akik magukat igazaknak tartották, és másokat semmibe sem vettek.

v  A befejezést maga Jézus mondja (14. v.): „¹⁴ Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.”

v  Nincsenek megnevezve a farizeusok, de érthető, hogy ők azok, akik igazaknak tartották magukat és másokat lenéztek. Persze, nem minden farizeus önigazult és beképzelt, és nem minden tanítvány alázatos. Lásd: a Zebedeus fiait (Mt 20:20-28; Mk 10:35-45). A büszkeség és felfuvalkodás bűnébe az Úr követői is beleeshetnek…

n  Falusi gyülekezetet sem kerüli el a büszkeség: a miénk a legszebb imaház, a legnagyobb orgona, a leg-… És lenézzük azokat, akik nem értenek egyet velünk, és másképp gondolkoznak.

n  A Templomba gyakorlatilag is „fel” kellett menni, mert hegyre épült. Az imádkozás órája reggel 9 és délután 3 óra volt (ApCsel 2:15; 3:1), de bárki bármikor imádkozhatott.

v  Van, aki úgy gondolja, hogy áldozati idő lehetett, amikor ezek az imák elhangzottak. Így történhetett, hogy az áldozat bemutatása után „ment alá az ő házához megigazulva, inkább hogynem amaz.” A vámszedő irgalomért imádkozik, vagyis bocsánatért, az áldozat elfogadásáért.

n  Az egyik farizeus, a másik vámszedő. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a farizeus a gonosz, míg a vámszedő a jó ember. A példázat ereje épp abban van, hogy a helyzet nem így áll. Mintha azt mondta volna, hogy: az a részeges, ott hátul, inkább megigazulva ment haza az ő házához, mint ezek az elöljárók itt elöl…

v  „Inkább megigazulva ment haza” – mert a megigazulást nem mi teremtjük magunknak, hanem ajándékként kapjuk.

Befejezés:

n  Mit fogsz tenni most? Megalázod magad Isten előtt, és irgalmasságért kiáltasz, vagy mész tovább a világgal? Vagy igaznak képzeled magad, mintha nem lenne szükséged megigazulásra.

PÉLDÁZATOK: Az irgalmas samaritánus - Lk 10:25-37

Az irgalmas samaritánus

Lk 10:25-37

<   A fő kérdés: mit kell nékem cselekednem, hogy az örök életet elnyerjem? Kérdés-e ez neked?

I. A szerkezet

<   Az írástudó kérdez először.

v  Az Úr Jézus nem válaszolt ennek az embernek a kérdésére, úgy, ahogyan feltette. Ennek oka az, hogy az Úr Jézus jól ismerte ennek az embernek a szívét és gondolatát, tudta, hogy ez az ember nem azért tette fel neki a kérdést, mert valóban szerette volna elnyerni az üdvösséget, örök életet, hanem azért, hogy Őt kísértse, hogy mit válaszol.

v  Vajon nem mond-e olyant, ami ellentétben van a mózesi törvényekkel? Ugyanis abban nincs semmi olyan, ahol Isten örök életet, üdvösség ígérete… Az Úr Jézus ezért kérdezett vissza: „Mi van megírva a törvényben?” (Lk 10:26).

<   „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” (Lk 10,27). Erre az Úr Jézus nem azt mondta, hogy ezt cselekedd, és örök életed lesz, hanem csak azt, hogy ezt cselekedd, és élsz.

v  De az írástudó nem azt mondta, hogy erre képtelen, nem elégszik meg a válasszal, hanem „igazolni akarván magát” tudni akarta, hogy ki a felebarátja.

v  Az írástudó ezzel megvallja, hogy olyan, mint mi vagyunk: ő nem szeret mindenkit. Ki a felebarátja? Talán az, aki félig barát, félig nem az? Határozzuk meg, hogy ki a felebarátom, aztán meglátjuk, hogy szeretem-e.

II. A történet

<   Az Úr Jézus újabb kérdéssel felel, amellyel az írástudóval válaszoltatja meg a kérdést, hogy ki a felebarát.

v  Az Úr Jézus nem a fej, hanem a szív kérdésére adja meg a feleletet.

<   Elmondja az irgalmas samaritánus történetét.

<   Az események színhelye a Jerikó-Jeruzsálem közötti országút (27 km). A sziklás pusztán át vezető út mentén több barlang volt. Flavius is vad vidékként említi, ahol rablók tanyáztak. Itt gyakran kifosztották a kereskedőket, akik Jerikón, a határvároson keresztül keletről árut vittek Jeruzsálembe. Jerikó Jézus korában vámhely volt.

<   De ez a példázat nem egyszeri, megtörtént eset, hanem minden időben megismétlődő eseménynek a képlete. Ez a példázat, amit itt az Úr Jézus mondott, mindnyájunk élettörténete is.

<   Azzal kezdte a példázat elbeszélését, hogy egy ember ment alá Jeruzsálemből Jerikóba, és útközben rablók támadták meg. Kifosztották félholtra verték, és otthagyták az úton.

v  Minden e világra született embernek az életútja ilyen. Jeruzsálem az igazság és békesség városa. Jerikó pedig a romlás, a bűn városa.

v  Minden ember az ő életútján egyre jobban eltávolodik Istentől, az igazságtól, a békességtől és mind jobban a Sátán hatalmába kerül, egyre alább megy.

v  Igazság helyett a hazugság tölti be a szívét, hazug életet él, egy meghamisított emberi életet, és így természetesen elveszti a nyugalmát, békességét, a harag és a gyűlölet uralkodik benne.

v  A nagy rabló kifosztja minden lelki kincséből, elrabolja egyszerűségét, gyermeki hitét, tisztaságát, örömét, boldogságát, reménységét, élete célját, és mint egy haldokló vergődik - összetört, csalódott, vérző szívvel - az élet országútján.

III. A szereplők

<   Jézus itt elmondja, hogy a jerikói úton többféle embertípus van: volt az áldozat, voltak a rablók, volt a papság képviselője, a léviták képviselője, és volt a samaritánus.

<   A rablók: önző politikai és gazdasági indíttatásból az ember sok gonoszságra képes. A jerikói út környéke tele volt lázadó zelótákkal és megélhetési bűnözőkkel. Nem riadtak vissza az ártatlan, tisztességes, becsületes emberek kifosztásától.

v  Vannak emberek, akik olyanok, mint ezek a rablók: akik mások ellen dolgoznak és aktívan gonoszt cselekszenek. Ők nem szeretnek. Őket csak a pénz érdekli. Nem riadnak vissza az emberöléstől sem. Fosztogatnak. Ha kell, holnap megismétlik.

v  Az ilyen ember, aki másnak árt, és nem tér meg, annak nem lesz örök élete.

v  Aki aktívan gonoszt cselekszik, és nem bánja meg, az el fog kárhozni.

<   A pap: A Jeruzsálemben szolgáló papok egy része Jerikóban lakott. Az út kb. 27 km volt, és 1000 méter szintkülönbséget kellett leküzdeni. A pap nem érhetett vérhez, mert tisztátalanná vált volna a szolgálatra két hétig. Ugyanígy, a lévita is. Látták a sebesült embert, megnézték maguknak. Aztán bizonyára azt kívánták, bárcsak ne arra jött volna, bárcsak ne látták volna… meggyőzték magukat, hogy az ügy nem rájuk tartozik.

<   Elmentek mellette, mert azt gondolták: „Megérdemli.” „Miért járkál ilyen veszélyes helyeken?” „Ez nem az én dolgom.” „Én nem értek ehhez.” „Biztos lesz valaki, aki majd jobban ráér.” Okot mindig lehet találni…

v  Sokan ehhez a paphoz és a lévitához hasonlítanak: passzívan vétkeznek, mint a pap és lévita.

v  Mit csinált egy pap a templomban, Jeruzsálemben? Áldozatot mutatott be, amikor a megtérő bűnösök áldozni jöttek. Lehet, hogy a félholtan heverő ember is épp áldozni volt! És épp ez a pap mutatta be az áldozatát. A papok szája őrzi a tudományt: hirdeti a törvényt. Prédikálta, hogy szeresd az Urat… és szeres felebarátodat… Most ideérkezik, akkor azt látván elkerülte. Vagyis: nem véletlenül ment el mellette. Látta.

v  A lévita hasonlóképpen. A léviták a papok mellett segédkeztek. Látta ő is, de továbbment. Nem aktívan vétkeztek, hanem passzívan

<   Aki tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak.

v  Ezek a papok elvégezték szolgálatukat hűséggel. Ki tudja, hogy ez az ember él-e vagy hal… na hozzáérek a holttesthez, tisztátalanná válok… talán a rablók nincsenek is messze, még engem is kirabolnak…

v  Tettleges bűnök, és mulasztási bűnök. Követtél el bűnöket gondolatban, szóban, tettben. Aztán mulasztásban is.

v  Mennyire embertelenek tudnak lenni még azok is, akik Isten szolgáinak tartják magukat!

n  A papok feladata volt, hogy az oltár körül szolgáljanak, áldozatokat mutassanak be, és tanítsák a népet Isten törvényére.

n  A léviták segédkeztek az áldozati állatok előkészítésében, a templom körüli szolgálatokban, az éneklésben és egyéb szertartásokban.

v  Sem a pap, sem a lévita nem segített a félholtra vert emberen. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a törvény és az áldozatok nem menthetnek meg minket, hanem azt is, hogy akikben a legjobban megbíztunk,akiktől a legtöbbet vártunk, akikre felnéztünk, sokszor azokban csalódunk a legnagyobbat.

IV. A samaritánus

<   A samaritánussal külön kell foglalkoznunk. Ő az „irgalmas” samaritánus.

<   A példázat lényege abban van, hogy a félholtra vert emberen egy samaritánus könyörült. Ehhez meg kell értenünk, hogy a zsidók hogyan tekintették a samáriaiakat.

<   A „könyörületességre indult” kifejezés csak az Úr Jézus Krisztusra van alkalmazva. Most azonban egy samaritánust jelöli.

v  A samaritánusok eredete – 2Kir 17-ben. A zsidók és a samaritánusok kölcsönösen gyűlölték egymást.

v  Volt, amikor a samaritánusok nem fogadták be Jézust szállásra. - Lk 9:52-53.

<   A zsidók annyira haragudtak a samaritánusokra, hogy nem mentek keresztül Samárián, hanem megkerülték azt a Jordán túloldalán.

v  A samaritánus nem azt tette, ami a kötelessége lett volna. Nem nézte, hogy a haldokló milyen származású. Azt se kérdezte, miért jutott ilyen állapotba. Lehajolt, áldozott, könyörült rajta.

v  Mondhatta volna, hogy megadom neki a kegyelemdöfést… egy zsidóval kevesebb a világon…

v  A vendégfogadó háznál lehet, hogy megkérdezték: honnan jött… Jeruzsálemből? És a haldokló honnan van? Testvéred? Rokonod? Miért áldozol rá ennyit? Ki ez?

v  Mit válaszolt? – Ő engem ellenségének tart, de én őt (fele)barátomnak tartom.

v  Ha a legnagyobb magyar és a legnagyobb román így találkozna… Az ilyen magatartás nem magától érhető.

<   Az Úr Jézust példázza ez. Ú az, aki nem kérdez, nem kárhoztat, nem von felelősségre, hanem könyörült rajtad. Lehajolt a vérző szívekhez, és felemelte a tehetetlen, bűnöst, a vérében vergődő ellenségét.

<   Ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe esett? – Az, aki könyörült rajta. Még ki se ejti a samaritánus nevét. És a fogadós? A fogadós pénzért cselekedte, amit tett – és nem számít felebarátnak.

v  Eredj el, és te is hasonlóképpen cselekedjél!

<   Gondolj bele: szereted te az Istent teljes szívedből, lelkedből és erődből? És szereted-e felebarátodat, mint magadat? Nem.

v  De van egy másik út. Te nem az az ember vagy, akinek csak meg kell mondani, hogy mit kell tenni, és teszed is… Nem. Te néha pap vagy, néha lévita, néha rabló, aki a másikat félholtra veri. És néha te vagy az, aki ott fekszik félholtan.

v  Beismered-e, hogy egy kifosztott, félholt, tehetetlen ember vagy? Ismerd el, hogy te vagy a kifosztott, sebekkel teli ember. Jézus Krisztusra van szükséged!

<   Egyedül Jézus az, aki segíthet rajtad.

V. A tanulság

<   Az írástudónak még a kérdése sem volt jó, amit feltett az Úr Jézusnak: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Lk 10,25). Pontosan: hogy örököljem az örök életet. Mi tehet az ember, hogy „örököljön”?

v  Az Úr Jézus nem tanított ilyen cselekedeteket. Ahhoz, hogy örökös lehess, nem tehetsz semmit: - vagy beleszülettél az örökösök családjába, vagy nem.

<   A kérdést helyesen így tehetjük fel: Mit cselekedett Isten, hogy nekünk örök életünk legyen?

<   Mit kell nékem cselekednem?… - Ez nem jó kérdés. Mit cselekedett Jézus Krisztus, hogy te Isten gyermeke lehess? Eljött, hogy meghaljon a te bűneidért.

v  Erre megkapjuk a választ: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16).

v  Nem tehetsz semmit csak: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (ApCsel 16:31)

<   Atyád-e neked az Isten? Gyermeke vagy-e az Istennek? Mert csak úgy örökölhetsz örök életet!

v  Születésünktől fogva nem vagyunk Istennek gyermekei. Oda újjászületésre van szükség. „Valakik befogadák őt hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek.” (Jn 1:12)

v  Fogadd be őt, és vele együtt tied lehet minden. Örök élet, bűnbocsánat, biztonság, jövő. Ha őt elutasítod, mindent elveszítesz.

<   Az írástudó tehát a második kérdésével is tévesen kérdezett. Ahelyett, hogy azt kérdezze, „ki az én felebarátom”, azt kellett volna kérdezze, hogy „kinek lehetek én felebarátja”?

v  „Ha azt mondja valaki, hogy szeretem Istent és gyűlöli az ő atyjafiát, hazug az, mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát?” (1Jn 4:20)

Befejezés:

<   Ki a felebarát? Az Úr Jézus szerint nem lehetnek faji, színbeli vagy osztálykülönbségek: mindenki felebarátod, akinek segítségedre van szüksége. Akit az ellenség megsebesített és összetört, az a te felebarátod!

v  „Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (Jn 15:17) „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13:34). 

v  A szeretet cselekedetekben nyilvánul meg. Nem kell félni névtelenül jónak lenni, mert valahol feljegyzik az egészet.

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled. Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog, és mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja: Nézd! Tedd meg, ha teheted.

Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet.

Fáradt vagy. Léptél már százat. Valakiért még egyet kellene. De tested, véred, lázad.

Majd máskor, - nyugtat meg az ész. És a jog is józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint: Tedd meg, ha teheted.

Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!

Valakin segíthetnél: Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. Tán összetörte a szíved.

Az ész is azt mondja: Minek? De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang újra kérlel: Tedd meg, ha teheted.

Mindig arra a harmadikra hallgass: mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne. És diktálhatna, vonhatna, vihetne.

Lehet, elégnél hamar. Valóban esztelenség volna. De a szíved békességről dalolna.

S míg elveszítenéd, bizony megtalálnád az életet.

Bízd rá magad arra a harmadikra, - mert az a szeretet!

Irgalmas samaritánus monológ

- Miközben itt fekszem véresen, félholtra verve az erdei ösvényen, talán másodszor is elbúcsúztam már az élettől. Nincs remény. Nem jön erre senki.

Ekkor hirtelen, lépéseket hallok. Ki jöhet? Erőlködve felnézek, hátha a támadók jöttek vissza! Az ember ebben a világban már gyanakvóvá válik. Ám nem a támadóim jöttek. Messziről látszik: egy lelkész jön. Ekkor megörülök. Ó, milyen áldott az Isten! Megmenekültem! Ez zakatol a fejemben. Egy lelkipásztor, Isten szolgája jön felém, ő meg fog menteni engem! Összeszedem maradék erőmet, sugárzó arccal felemelkedek kicsit. Intek neki, gyere, siess, segíts rajtam! Talán hörgök is valamit összevert ajkaimon át. S mit látok? Ez a lelkész, (aki e történetben szintén én vagyok), átmegy az út túlsó oldalára, és sietős léptekkel távozik. Rettenetes! Elment! Ebben volt minden reményem, és ez is elment! Egy „pap!” „Isten szolgája” és mégis itt hagyott. Mit várjak a többi embertől, ha az Isten szolgája is ilyen?! Akkor én már itt maradok végleg. Talán meg is halok. A sebeim még jobban fájnak, de azt hiszem, legjobban a szívem fáj.

A nap egyre jobban süt, a homok éget, az ájulás határán vagyok, amikor újra lépteket hallok. Mégis csak van remény! Újra összeszedem minden maradék erőmet, s látom, hogy egy presbiter körvonalai bontakoznak ki a forróságtól reszkető levegőben. Ő nem lelkész, ő templomszolga. Megint örülök. Uram, köszönöm, hogy erre vezetted! A papok azok nagy urak, ez viszont egy egyszerűbb ember, templomszolga. Megszokta a piszkos munkát, nem úgy, mint a papok. Ő biztos segít rajtam. Most már tényleg megmenekülök. Reménnyel telve nyújtom felé a kezemet. S mit látok? A presbiter is (aki megint csak lehetek akár én is), átmegy az út túloldalára, és sietve távozik. Most már elég, már jobb lenne, ha meghalnék. Milyen ostoba is vagyok?! Hogy hihettem egy percig is akárkinek! Hányszor becsaptak már?! Most fosztottak ki. Mit érnek itt a lelkészek is, és a presbiterek is? Inkább jönne már a halál! Ekkor újra lépéseket hallok. Azt mondom: Nekem már mindegy, én már oda se nézek. Úgy sem segít rajtam ez sem. Jobb, ha az ember nem is vár semmit. Akkor legalább nem csalódom! Csakhogy a lépések egyre közelebb jönnek. Ez nem lehet igaz, gondolom, de azért felnézek. Á, csak egy cigány, akit mindenki gyűlöl, és (aki lehetnék én is?) Mit várhatok tőle? Hiszen ők sem szeretnek bennünket. Ekkor vizet érzek a szájamban, sebeimre hűvös olaj csordul, gyengéd kezek kötözik be. Perceken belül úton vagyok egy orvosi rendelő felé. Segített a megvetett, a lenézett, a kigúnyolt, a senki. Aki “csak” egy cigány.

PÉLDÁZATOK: Mi igazolja az elhívást? - Lk 19:11-28

Mi igazolja az elhívást?

Lk19:11-28

n  Ez a példázat hasonlít a talentumok példázatához, Mt 25-ből.

v  Ezt a szemléltetést, vagy ennek lényegét az Úr felhasználhatta kétszer is, nem kell arra gondolnunk, hogy azonos példázatról van szó.

n  A talentumok és a mínák példázata egyáltalán nem egyforma: különböznek úgy a részletek, mint a cél.

v  Máténál különböző képességekről van szó, míg Lukácsnál csak egy kicsiny megbízatásról, azt vizsgálva, hogy megfelelnek-e egy nagyobb feladatnak. Máténál nagy összegről van szó (még az egy talentum esetében is, ami 60millió drachma), míg Lukácsnál a mína kis összeget jelentett (1 mína/gíra=100 drachma, vagyis 50 sékel).

v  Máté a különböző ajándékokra fekteti a hangsúlyt, míg Lukács arra azt az elhívást, küldetést emeli ki, amely mindenkinek adatott.

I. Az elhívást igazolja a lelki látás

n  Közeledett az Úr halála: küldetésének csúcspontja.

v  Másféle csúcspont volt ez, mint amire követői számítottak.

v  A Jerikónál elmondott példázat, hogy egy király elment, hogy „országot vegyen magának” talán Heródesre utal, aki Rómába utazott, hogy király lehessen.

v  Visszajövetelekor vérengzést hajtott végre. Fiai közül is megölt kettőt, még kedvenc feleségét is megölette!

n  A „lelki látás” azt jelenti, amikor nemcsak azt látod, ami van, hanem azt is látod, aminek lennie kellene, és lehetne.

v  Sokan csak a tönkrement családokat látják, az elnéptelenedő falvakat, a lerobbant gazdaságot, a lesüllyedt országot… Látod-e, hogy mi az, ami lehetne és nincs? Van-e lelki látásod? Ez igazolja az elhívást.

n  Mindenki kapott 10 mínát: „Kereskedjetek, amíg megjövök!”

v  Mindenkinek egyformán adott. A lehetőségeket neked kell felismerni. A megbízatást neked kell elfogadnod és vállalnod.

v  Ilyen látással indul a magvető szántani és vetni: maga előtt látja az aratást.

v  Így tervez a tervező: lelki szemei előtt látja a kész épületet, pedig még alig van egy-két vonal a rajzon.

v  Így látja a szobrász az otromba kőtömbben a kész alakot.

v  És így látja a lelkipásztor a lelki aratást, Isten templomát a gyülekezetben!

n  A király kemény (austérosz). „Vizet facsar a kőből is.” Számon kéri, hogy van-e lelki látásod?

n  Ábrahám amikor elindult, volt lelki látása: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő volt, és kiment, nem tudva, hová megy.” (Zsid 11:8)

n  Ruthnak volt lelki látása, amikor elindult Moáb mezejéről Betlehembe: „Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.” (Ruth 1:16-17)

n  Pál apostolnak volt lelki látása, amikor Antiókhiában tanított nagy sokaságot, de elindult az evangéliumot hirdetni Kis-Ázsiában: „Akkor, miután böjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájuk vetették, elbocsátották őket.” (ApCsel 13:3)

II. Az elhívást igazolja a buzgóság

n  A küldetést teljesíteni nem lehet lelkesedés, buzgóság nélkül. Hiába van lelki látás, ha nem párosul odaadással.

v  Gyakran ellenséges környezetben, lázadásban kell teljesíteni a megbízatást (14. v.). Ezt nem lehet buzgóság nélkül.

n  A lelkesedés hiánya érvényteleníti az elhívást és ezzel együtt a lelki látást is.

v  A legrosszabb az, amikor se vízió, se passzió (passrion – lelkesedés) nincs. „Se kép, se hang.”

v  Az Úr Jézus másik példázata szerint „A béres pedig és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, és elhagyja a juhokat, és elfut…  A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra….” (Jn 10:12-13), A pásztor viszont lelkesedéssel végzi megbízatását. „A jó pásztor az életét adja a juhokért.” (Jn 10:11)

n  Tehát, nem arról van szó, hogy mennyi az ismereted, a felkészültséged?

v  A buzgóságod az odaszánásban, az áldozathozatalban nyilvánul meg.

n  Isten szolgái közül említhetnénk Mózest, aki „tiltakozott, midőn felnövekedett, hogy Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid 11:24-26)

n  Ugyanígy Jeremiás, aki nem tehette, hogy elhallgatja, amit az Úr üzenni akart. (Jer 20:8-9)

n  Vagy Pál apostol, aki buzgóságában akár az életét is hajlandó volt odaadni küldetése teljesítéséért: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (ApCsel 20:28)

n  Mennyire szántad oda magad megbízatásod teljesítésére?

v  William Carey, a modern keresztyén misszió atyja, nagy áldozatot hozott meg azért, hogy az evangéliumot elvigye a pogányok közé, Indiába.

III. Az elhívást igazolja a jellem

n  Az utolsó szolgát nem azért ítélték el, mert eredménytelen volt, hanem azért volt eredménytelen, mert gonosz volt: „Monda pedig annak: A te szádból ítéllek meg téged, gonosz szolga. Tudtad, hogy én kemény ember vagyok, ki elveszem, amit nem én tettem el, és aratom, amit nem én vetettem.” – 22. v.

n  Mindnyájan tudnunk kell, hogy nem magunknak szolgálunk, nem magunknak élünk. Isten sáfárai vagyunk, akik megbízatást teljesítünk.

v  Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14:7-8)

n  Mindenünk az övé.

v  „A te mínád” – vagyis, ezt is tőle kaptuk, nem a miénk.

v  A bevétel is az Ő tulajdona.

n  Jellem nélkül bevétel sincs. Vajon nem azért vagyunk eredménytelenek, mert bűn van az életünkben?

v  Figyeljük meg, hogy ahol nincs se lelki látás, se buzgóság, ott sok a szöveg. Már ez is mutatja a gonosz szolga jellemtelenségét. – 20-21. v.

Befejezés:

n  A végső jellemzést maga a Király fogja kimondani: „jó szolgám”, „gonosz szolga”.