Az igazlelkűség öve - Ef 6:14a

Az igazlelkűség öve

Ef 6:14a

„Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel.” (Ef 6:14)

A lelki harcot csak Isten fegyvereivel lehet megharcolni. Az Isten fegyverzetének egyes részeit kezdi felsorolni Pál apostol, de előbb felszólítja az efézusi hívőket, hogy „álljatok hát elő”! Ez a felszólítás leírja, hogy milyen testhelyzetben kell lennünk harc közben: állni, előállni kell. Még az Isten minden fegyvere sem érne semmit, ha ülnénk, feküdnénk, menekülnénk vagy aludnánk! Elő kell állni, helyt kell állni!

A lelki harcban való helytállás bizonyára kizárja a menekülést: „a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit elnyeljen, akinek álljatok ellen” (1Pt 5:8-9). Jóbról épp az van megírva, hogy erősen állt az ő feddhetetlenségében, pedig az ördög ellene támadt, hogy megrontsa őt. (Jób 2:3). A fegyverzetben nincs semmi, ami a hívő hátát védené. „Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem” (Zsid 10:38).

Az „álljatok hát elő” felszólítás azt is jelenti, hogy a saját helyeden állsz, nem a másét próbálod elfoglalni. A hadseregben rend van: mindenkinek kijelölt helye van. A helyünkön kel legyünk a társadalomban, a gyülekezetben, a családban, mindenütt. Ahhoz, hogy a helyünkön legyünk, tudnunk kell, hol a helyünk: ismerni kell azt a feladatot, amit Isten reánk bízott. A nekünk adott megbízatások teljesítése minősítenek bennünket: nem lehetsz jó hívő asszony a gyülekezetben, ha otthon civakodó vagy. Sem jó hívő férfi nem lehetsz, ha otthon hanyag vagy. Aki nem hívő a vállalkozásában, az nem hívő az imaházban sem. Ha azon a helyen állsz, amit Isten bízott reád, akkor Isten oltalmát élvezheted: „Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban.” (Zsolt 91:11) „Ki-ki amiben elhívatott, atyámfiai, abban maradjon meg az Isten előtt.” (1Kor 7:24) „Adj számot a te sáfárságodról!” (Lk 16:2) „Senki se szenvedjen közületek, mint... más dolgába avatkozó.” (1Pt 4:15)

Az „álljatok hát elő” felszólítás kizárja a tétlenséget is. „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok.” (1Thessz 5:6) Amíg Sámson aludt, Delila levágta a haját! (Bír 16:19) Harcolni nem lehet félálomban. Álljatok hát elő!

Pál apostol hat fegyvert sorol fel: öv, mellvas, saru, pajzs, sisak és végül kard. Sorrendben ezek az őszinteséget, az igazságosságot, a békesség evangéliumának a készségét, a hitet, az üdvösséget vagy megváltást, és az Igét, a Bibliát jelentik. Öt védekezésre szolgál, a hatodik pedig, a kard, az Ige, támadásra.

A 14. versben két fegyver van említve: az igazlelkűség öve és az igazság mellvasa vagy páncélja. Kissé értelmezésre szorul mindegyik: az igazlelkűség őszinteséget jelent, az igazság páncélja pedig a megigazulást. Ezek közül most csak elsővel foglalkozunk, az igazlelkűség övével. Abban az időben egy bő köpenyben jártak az emberek, amelyet nappal, munka közben, futás közben, vagy harc közben, jól megszorítottak egy övvel, és az alját fel is tűrték, mert anélkül nem lehet jól mozogni. A harckészültséget mindenekelőtt az jelenti, hogy az illető felövezte magát.

Az igazlelkűség őszinteséget jelentett: az az igazlelkű, akinek a lelke igaz, a szíve őszinte. Vizsgáljuk meg tehát az igazlelkűséget, az őszinteséget az emberekkel való kapcsolatban, és az Istennel való kapcsolatban.

I. Az igazlelkűség az emberekkel való kapcsolatokban

Az öv pedig jelentheti „elménk felövezését” is, ahogyan Péter apostol mondja: „Annak okáért felövezvén elmétek derekait” (1Pt 1:13). Ez az, ami összekötötte az összes többi fegyvert. Ebben hordták például a kardot. Lásd: 2Sám 20:8-10 – „Mikor pedig ama nagy kősziklánál voltak, mely Gibeonnál van, Amasa jött eleikbe; Joáb pedig ruhájába öltözvén, az ő ruháján felül derekához övedzett fegyvere a hüvelyében volt, mely mikor Joáb ment, leesett. És monda Joáb Amasának: Egészségben vagy-e atyámfia? És Joáb megfogta jobb kezével az Amasa szakállát, mintha meg akarná csókolni. Amasa azonban nem őrizkedett a fegyvertől, mely Joáb kezében volt, és általütötte őt az ötödik oldalborda alatt.” Jóáb a szó szoros értelmében, de jelképesen is öv nélkül maradt, amikor hamis lelkülettel félrevezette Amasát és megölte. Nem volt rajta az igazlelkűség öve.

Ézs 11:5-ben az eljövendő Messiásról mondja az Ige: „Derekának övedzője az igazság lesz, és veséinek övedzője a hűség.” Erre a hűségre utal az igazlelkűség, amit övként említ Pál apostol a fegyverzetben. Görögül: a valóság öve. Héberül: a hűség, őszinteség, egyenesség, nyíltság öve. Ennek üzenete az, hogy a kapcsolataidban az őszinteség, a nyíltság, a hűség és az egyenesség kell, hogy uralkodjon, nem pedig a kihasználás, az érdek, a taktika, a ravaszság, a karrierizmus, a pozícióhajhászás, a hivatalért való versengés, vagy az irigység. Hűen járunk el embertársainkkal, házastársunkkal, családtagjainkkal, a hatóságokkal, a vámhivatallal, az adóhivatallal, a rendőrrel szemben… Nincs bennünk hamisság. Az ördög a testvéri kapcsolatokat is hamissággal próbálja megrontani. A hit harca sokaknál ezen a téren szenved vereséget.

Az őszinte kapcsolatokhoz hozzá tartozik a kölcsönösség. Ha valaki megosztja veled a tehetségét, és a javait, akkor te ne taktikázz érdekből vagy haszonlesésből! Ne a kihasználást keresd, hanem a viszonzás lehetőségét! Legyen rajtad az igazlelkűség öve!

Ha az ördögnek helyet adsz a kapcsolataidban, az lerombolja a bizalmat, a nyíltságot, az őszinteséget, és vereséget szenvedsz. Ilyenkor szokott felbomlani sok házasság, így válnak lázadóvá a gyermekek… Az őszinteség hiányában a mások fél úgymond „behúzza a kéziféket”, mert úgy érzi, hogy kihasználják, visszaélnek a bizalmával. Az ilyen esetet jobb megelőzni, mert kijavítani csak hosszú évek munkájával lehet.

Voltak, akik az Úr Jézussal való kapcsolatból is hasznot akartak húzni: azért követték, mert ettek a kenyerekből (Jn 6:26).

Voltak, akik az evangélium hirdetését is érdekből tették. Pál így írja: „Némelyek ugyan irigységből és versengésből is, de mások jóakaratból is hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnevelik.” (Fil 1:15-16) Nem volt bennük igazlelkűség.

Még egy ébredési mozgalomban is lehettek olyanok, akiket az irigység, a vetélkedés,a karrierizmus és a mások hiteltelenítése mozgatott! A „karrierizmus” lényege az, hogy: én legyek nagy, én legyek a sztár, akár a mások megsemmisítése árán is!

Ugyancsak a Filippi levélben írja Pál: „Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál. Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is. Annak okáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is!” (Fil 2:3-5)

A hűtlenséget fel kell számolni a kapcsolatokban, mert másképp az ördög szétveri a gyülekezetet.

II. Az igazlelkűség az Istennel való kapcsolatban

Az igazlelkűség öve az igazságszeretetet jelenti az Istennel való kapcsolatunkban is.

Jeremiás elsírja Jeruzsálem és Júda szomorú állapotát. A bűnök között főképp a képmutatást említi: a csalárdságnak adták magukat, visszafordulni nem akarnak (Jer 8:5), nem igazán beszélnek, senki sincs, aki megbánja az ő gonoszságát (Jer 8:6), az én népem nem tudja az Úr ítéletét (törvényét) (Jer 8:7), megvetették az Úr szavát: micsoda bölcsességük van tehát nékik? (Jer 8:9) Ehhez hasonló helyzet előállhat a mai gyülekezetekben is, ha a beszédünk, éneklésünk, imádságunk, prédikálásunk, nem igaz, nem őszinte, és a látszat különbözik a valóságtól.

Az igazlelkűséghez szükséges ismerni Isten Igéjét, az igazságot. Szívünkbe kell zárnunk azt (Zsolt 119:11), vagyis meg kell tanulnunk kívülről. Tudnunk kell válaszolni a Sátán kísértésére, mint az Úr Jézus – konkordancia nélkül is.

Úgy leszünk igazlelkűek, ha táplálkozunk az igazsággal. Sajnos, sokan mérget, hamis tanítást esznek, és ez a halálukat okozza! Az ördög hazug, és hazugság atyja (Jn 8:44). Az igazlelkű emberek nem hallgatnak hitető beszédre, nem lehet őket elcsábítani hízelkedéssel. Ők az igazságból táplálkoznak, akkor is, amikor az emberek „az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak” (2Tim 4:4).

A hamislelkű emberek mindig valami új dolgot várnak, valami szenzációt, szaladnak ide-oda, és az igazságtól elfordítják a fülüket és kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat. Egyik barátom egyszer azt mondta: ha a lelkipásztor azt mondaná, hogy ilyen szorgalmas népet soha nem láttam életemben, mint ebben a faluban – azt szívesen hallgatnák az emberek. De ha azt hirdeti, hogy az Úr napján nem kell dolgozni, hanem igét hallgatni és az Úrnak szolgálni kell – azt nem hallgatják szívesen.

Az igazlelkűséghez ismerni kell az igazságot. „A Te Igéd igazság” – mondta az Úr Jézus (Jn 17:17). A világ nem sokra értékeli az igazságot, amelyért a hívők közül sokan az életüket áldozták. Az Úr Jézus bizonyságtétele Pilátus előtt ez volt: „azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Erre Pilátus megkérdezte: micsoda az igazság? (Jn 18:37-38) Mintha azt kérdezte volna: Neked most az igazság fontos? Nem látod, hogy milyen veszélyben vagy? Mi az az igazság, amiért annyira ki akarsz állni?

Senkinek a szívében nem férhet meg az igazság és a világ szeretete egyszerre. Ha nem szereted az emberek által megvetett igazságot, nem leszel képes eltűrni megvetést az igazságért. Ha az igazság nem lenne olyan értékes Isten számára, akkor nem engedné, hogy annyi katonája áldozza életét érette, sőt, hogy egyszülött Fia meghaljon érte.

Az Úr Jézus szerint többek között azok a boldogok, „akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot” (Mt 5:6). Az efézusi levél ezzel fejeződik be: „a kegyelem legyen mindazokkal, akik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust romlatlanságban” (24. v.), vagyis, őszinteségben. Az őszinteség nem garancia arra, hogy nem kapunk sebeket, vagy nem esünk el, de segít helyreállni, ha elestünk.

Aki Istennel szemben nem igazlelkű ember, az képmutató. A képmutatás olyan hazugság, amit rejteni, titkolni lehet az emberek előtt – de Isten előtt nem lehet. Ő mindenkit ismer. Itt e földön megadatott, hogy megbüntessék a tolvajokat és gyilkosokat, de a képmutatókat csak Isten ismeri, és Ő fogja megítélni.

„Mert valaki az Izráel házából és a jövevények közül, akik Izráelben laknak, elhajlik tőlem, és az ő bálványait veszi föl szívébe, és vétkének botránkozását teszi orcája elé, és megy a prófétához, hogy ez tanácsot kérjen őnéki én tőlem: én, az Úr felelek meg annak énmagam által. És ellene fordítom orcámat annak a férfiúnak, és vetem őt jegyül és közbeszédül, és kiirtom népem közül, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 14:7-8)

A képmutatást nagyon kemény szavakkal ítélte el az Úr Jézus, amikor a földön járt: „jaj néktek farizeusok és képmutatók!” (Mt 23:13kk)

Amikor Jób azt mondta, hogy „Jól tudod te azt, hogy én nem vagyok gonosz”(Jób 10:7) – akkor nem arra utalt, hogy nem esett bűnbe soha, hanem azt, hogy a szívében benne álnokság, képmutatás. Akkor is igazlelkű volt, amikor bűneit kellett megvallania. Ugyanis, máskor azt vallotta, hogy „Rossz ember vagyok én” (Jób 9:29).

Ó, milyen rettenetes lesz az utolsó nap a képmutatók számára, amikor Annak színe elé kell állni, aki előtt mindenek nyilvánvalóak és leplezetlenek! Mennyire megijedtek József testvérei, amikor kijelentette, hogy „én vagyok József, akit ti eladtatok Egyiptomba!” (1Móz 45:4) Milyen rettenetes lesz majd az, amikor Isten kijelenti a képmutatónak: én vagyok Isten, akinek te hazudtál egész életedben! De eddig jutottál, most vár rád a pokol!

Imádkozzunk együtt Dáviddal: „Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt 51:10)

A hívők ellenségének bemutatása - Ef 6:12

A hívők ellenségének bemutatása

Ef 6:12

Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.

Az 1600-as évek elején Cervantes megírta Don Quijote című regényét, amelynek főhőse, egy páncélosan, lovon kóborló lovag volt. Sok fontos embert ismert, de valami baj lehetett nála az „emeleten”, mert elhatározta, hogy háborúba megy. Kihúzta a kardját, kezébe vette a dárdáját, és elkezdett harcolni a szélmalmok ellen! Ahogy a szélmalom kereke egyre forgott, Don Quijote hosszas és nehéz harcot vívott ellene. Ő azt gondolta, hogy a szélmalom egy valódi ellenség, aki ellen neki harcolnia kell. Ugyanígy van, amikor a gyermekek azt gondolják, hogy a szülők az ellenségei. Van, amikor a vezetőkről, vagy a lelkipásztorról gondolják, hogy ők az ellenség.

Ebben az igeversben Pál apostol meghatározza a hívők harcának természetét, és megnevezi az ellenséget, aki ellen ez a harc folyik. Előbb elmondja, ki ellen nem harcolunk, azután pedig felsorolja, hogy ki ellen harcolunk.

Pál apostol itt hangnemet is vált, mert eddig róluk, az efézusiakról beszélt: ti legyetek erősek, ti öltözzétek fel az Isten minden fegyverét… Most azonban közelebb hozza a harc kérdését, és odaszámolja magát is a harcosok közé: ő is harcol. Ahogyan az ígéretek személyesek, ugyanúgy a harc is személyes. A Sátán nemcsak a gyülekezet, a hívők közössége ellen harcol, hanem személyesen mindegyik hívő ellen. Pál apostol sem kivétel.

Ezt a harcot tusakodásnak nevezi. Ez egy különleges szó a görög nyelvben, amely közelharcot, birkózást jelent, egy életre-halálra menő elszánt küzdelmet, amely nemcsak néhány percig tart, hanem egy egész életre szól: megtérésünkkor kezdődik, és életünk végéig tart. Harctéren vagyunk, nem sétatéren vagy játszótéren. A tusakodás egyszemélyes közelharc, nem csapatmunka. Egyedül kell kiállnod az ellenféllel szemben! A tusakodásban ki vagy téve az ellenség támadásának, és kettőtök közül az egyiknek győznie kell, a másiknak pedig veszítenie.

Van, ahol Pál apostol arról beszél, hogy megakadályozta őt a Sátán (1Thessz 2:18). Volt, hogy felfedezte, hogy az események mögött nem Isten állt, hanem a gonosz, de azt is megértette, ha a Szentlélek nem engedte tovább. Tövisét is olyan valaminek nevezi, amivel a Sátán angyala gyötörte őt (2Kor 12:7). Minket is van, hogy megakadályoz a Sátán, például, az imádkozásban. Az ige azt mondja, hogy „szüntelen imádkozzatok”, de mi nem imádkozunk szüntelen.  Miért? Talán a személyes áhítatod is elmarad, mert nem keltél fel idejében, sok volt a tanulnivalód, a munkád, nagy volt a meleg vagy a hideg, fáradt voltál, stb. Sok mindennel magyarázhatod, hogy miért nem tartottál áhítatot, miért nem jöttél el az imaházba, miért nem adakoztál, de szükséges meglátnod, hogy az események mögött van egy szellemi hatalom, a lelkünk ellensége. Tudnod kell, hogy ki ellen harcolsz!

Fontos tudnunk, hogy Isten ellen semmiképpen sem harcolunk. Ezt Gamáliel is bölcsen kijelentette (ApCsel 5:39), de ő nem merte kimondani, amit kellett volna, hanem csak figyelmeztette őket, nehogy Isten ellen harcolóknak találtassanak. István vértanú viszont kijelentette hallgatóiról prédikációjában, hogy „keménynyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Léleknek ellene igyekeztek, mint atyáitok, ti azonképpen” (ApCsel 7:51). Az Úr Jézus is azt mondta Saulusnak a damaszkuszi úton, hogy „nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 9:5). Az ösztöke a hegyes, szúrós bot volt, amivel az állatot engedelmességre késztették. A makrancosabb állatok, ha visszarúgtak, épp ebbe a hegyes botba rugódoztak vissza… 

Van, aki harcol, de nem jól: szabálytalanul: talán nem edzett eleget, nem készült fel a harcra, nem mérte fel az ellenség erejét, hatalmát, lebecsülte azt, és emiatt vereséget szenvedett. Van, aki védi az egyik bástyát, de engedi, hogy az ellenség elfoglalja a másik bástyát. És van, aki nem ismeri az igazi ellenséget. Pál apostol pozitív és negatív kijelentéssel mutatja lelkünk ellenségét: ki ellen nem harcolunk, és ki ellen harcolunk. De jobb lesz, ha az elsőt kisebbik, álellenségnek nevezzük, a másodikat pedig valódi ellenségnek, aki a Sátán és az ő angyalai. (Lásd: 2Pt 2:4. Ézs 14:12-15. Ez 28:12-15.)

I. A kisebbik (ál)ellenség

Lássuk először, a kisebbik ellenséget, aki valójában nem is ellenség, csak álellenség. „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk.” Három ellenséget szoktunk megnevezni lelki téren: a Sátán, a világ és a mi óemberünk, ám az utóbbi kettő csak szövetségese az elsőnek, nem valódi ellenség. A valódi ellenség a Sátán, de a Sátánnak vannak szövetségesei. E világ fejedelme felhasználja saját céljai elérésére a testünket és vérünket, és ezért néha megtörténik, hogy ezekre (magunkra) haragszunk meg – az igazi ellenség helyett. Olyan ez, mintha a háborúban a lóra haragudnának a vereség miatt, pedig nem a ló az ellenség: a ló oda megy, ahova irányítják. Ő csak szövetséges.

Amikor Pál apostol azt mondja, hogy nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, ezzel nem azt akarja mondani, hogy a test ellen egyáltalán nincs harcolni valónk. Inkább úgy kell értenünk, hogy ez a kisebbik ellenség. Ádámtól bűnös és romlott természetet örököltünk: Ádám „nemzett fiat az ő képére és hasonlatosságára” (1Móz 5:3). Hiábavaló életet örököltünk a mi atyáinktól (1Pt 1:18). Ez a bűnös természet a Lélek ellen vitézkedik. „Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok” (Gal 5:17). De ez még mindig a kisebb ellenség! (Olyan ez, mint a közelmúltban lejátszódó ukrajnai helyzet: egy darabig a helyi vezetők ellen harcoltak és tűntettek. De egy nagyobb hatalom szövetkezett a helyi vezetővel, és így egy nagyobb ellenséggel találták szemben magukat!)

„Nem vér és test ellen” – azt jelenti, hogy nem embertársaink ellen van nekünk tusakodásunk. Nem az emberek a mi ellenségeink! Vér és test vagyunk mindannyian, halandó, múlandó, bűnös emberek. Bármilyen szépek lennénk, pár év múlva megjelennek rajtunk a ráncok, és a szépség elhalványul… A testi szépség, az erő és a bölcsesség, a hírnév és a származás, mind múlandó. Éppen ezért, ne bízzunk vérben és testben, se önmagunkban, se másokban! De ne is féljünk a vértől és testtől. „Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem!” (Zsolt 56:5) Legyünk tudatában saját gyengeségeinknek, és erősödjünk meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében!

Lelkünk ellensége néha szövetségesre talál a jó emberekben is. Ilyenkor éles konfliktusok alakulhatnak ki hívők és hívők között. Példa erre Ábrahám és Lót esete, Áron és Mírjám esete, Pál és Barnabás esete. Az ördög álnok módon támad, álruhában, mint Akháb. Világosság angyalává változtatja magát. Felingerli az egyiket, majd átáll a másik oldalra és ingerli azt is. „Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet!” (Ef 4:27), mondja Pál apostol. Ismerjük fel a nézeteltérések fő kezdeményezőjét és táplálóját, és álljunk ellene!

Ám legtöbbször a gonosz embereket használja az ördög arra, hogy ellenünk támadjon. Az Úr Jézus előre figyelmeztetett arra, hogy a világ gyűlölni fogja a hívőket: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (Jn 15:19). Ezeken túl kell nézni. Nem kell erőnket és időnket vér és test elleni harcra pazarolni. Az emberek csak bábuk az ördög kezében. Az ellenségből barát lehet, ha megtér. Az ördög viszont örökre ellenségünk marad.

Megállapíthatjuk tehát, hogy van egy láthatatlan világ, amely éppolyan valóságos, mint a látható, és e láthatatlan világban valóságos harc folyik, amelynek kimenetele örökkévaló következményekkel jár. A Sátán és az ő angyalai, és az Isten angyalai valóságos lények.

Hadd idézzünk fel pár igét ezzel kapcsolatban: amikor Dániel imádságára késett a válasz, egy angyal jött, hogy felvilágosítsa, hogy ez a szellemi világban végbemenő konfliktus miatt van: „És monda nékem: Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, hogy szívedet adtad megértésre és sanyargatásra a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédeid, és én a te beszédeid miatt jöttem. De Perzsiának fejedelme ellenem állott huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike az előkelő fejedelmeknek, eljött segítségemre, és én ott maradtam a perzsa királyoknál.” (Dán 10:12-13) Elizeusnak és szolgájának Arám királyának seregével kellett szembenéznie, és a próféta így bíztatta szolgáját: „többen vannak, akik velünk vannak, mint a kik ővelük. És imádkozott Elizeus és monda: ó, Uram, nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson. És megnyitotta az Úr a szolga szemeit és látott, és íme, a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” (2Kir 6:16-17) Júdás levelében Mihály arkangyal és a Sátán közötti viaskodásról olvashatunk, Mózes halott teste felett: „Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondá: Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 1:9) A Sátán rendkívüli ellenség, de Mihály főangyal tiszteletben tartotta a hatalmát. Mi is elismerjük a hatalmát, de nincs okunk a félelemre. A Sátán szándéka a hívők elpusztítása, a Krisztus ügyének hiteltelenítése, de vereséget fog szenvedni. Már legyőzetett, csak még harcol. „Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3:8).

II. A valódi ellenség

Ezt a valódi ellenséget Pál apostol öt megnevezéssel írja le: fejedelemségek (ez az ellenség kormányzati rendszere), hatalmasságok (ez mutatja erejük nagyságát), ez élet sötétségének világbírói (ez országának jellegét mutatja), a gonoszság lelkei (ez pedig a természetét), és végül a harc területét is megnevezi: „amelyek a magasságban vannak”. Ezeket próbáljuk meg most részletesebben megvizsgálni.

(1) A fejedelemségek között mindenekelőtt a Sátánt kell megemlíteni. A Sátán egy hatalmas fejedelem, és nincs egyedül, vannak angyalai. Az Úr Jézus „a világ fejedelmének” nevezte (Jn 14:30). De hogyan lett a Sátán e világ fejedelme, hiszen a 24. zsoltár azt mondja, hogy az Úré a föld és annak teljessége?! Úgy, hogy ellopta, eltulajdonította ezt a világot. A Sátán nem jogos ura ennek a világnak. Úgy van ez, ahogyan egy tolvajnak sincs semmi joga ahhoz a pénztárcához, amit ellopott, még akkor sem, ha az ő zsebében van. Talán azt mondja, hogy az övé, de igazából nem úgy van. Így lopta el az ördög is ezt a világot, jogtalanul!

Az Úr Jézus megkísértetésekor kijelentette, hogy „Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom” (Lk 4:6). Igen, a Sátán e világnak fejedelme, mert Isten ezt neki megengedte. De akármelyik pillanatban visszavonhatja tőle ezt az engedélyt.

Pál apostol azt mondja, hogy „e világ Istene megvakította a hitetlenek elméjét, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe.” (2Kor 4:4) Az efézusi levélben azt írja, hogy „ezekben (a bűnökben) jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, ami most az engedetlenség fiaiban munkálkodik” (Ef 2:2). Mikor az Úr Jézus a gadarai megszállottól azt kérdezte, hogy „mi a neved?”, erre a benne lévő démon válaszolt. Mintha a hadvezér kérdezte volna a beosztott kiskatonától, hogy mi a neve: nem mert még megmozdulni sem, mert alattvaló. Az Úr Jézus is úgy parancsolt rá arra a légióra, mint annak felettese, és azoknak, mint alattvalóknak, engedelmeskedniük kellett.

Szívünk trónján mi döntjük el, hogy ki a fejedelem, kié a hatalom. Születésünk óta a Sátán uralma alatt vagyunk. Ő önkéntesen nem fog lemondani erről az uralomról, az ember pedig képtelen a saját erejéből kiszabadulni. De a megtéréskor megtörik a Sátán hatalma az életedben. Felszabadulsz, Jézus ereje elszaggatja a láncokat, amivel az ördög megkötözött. Attól kezdve Jézus Krisztus az életed fejedelme. Ez nem történik titokban: te is tudod, és mások is megtudják, ha megtörtént. És ettől kezdve beszélhetünk erről a lelki harcról, amelyről Pál apostol ír.

(2) A második megnevezés: „hatalmasságok”, az ellenség erejének nagyságát mutatja. Hatalmáról beszélnek a nevei. A Bibliában a következő nevekkel van illetve: Sátán (Ellenkező), Ördög (Rágalmazó), Lucifer (Hajnalcsillag), Belzebúb (az ördögök ura), Béliál (Haszontalan), a Gonosz, a Kísértő, e világ Felejedelme, a testvérek Vádolója, a régi Kígyó, a Sárkány, Világosság Angyala… Mindezek a nevek hatalmát mutatják.

Lk 11:21-ben az Úr Jézus úgy hívja őt, mint „erős fegyveres”. Péter „ordító oroszlánnak”, Pál apostol pedig „e világ istenének” nevezi (2Kor 4:4). A Sátán angyalainak száma sok. Mk 5:9-ben egy egész légiót küldhetett egyetlen emberbe! Ha ezt megengedhette a Sátán, milyen nagy lehet angyalainak összes száma! Szörnyű csapásokat képesek okozni a természeti erőkben. Emlékezzünk, hogyan ölte meg Jób gyermekeit! Az állatvilág felett is hatalma van: egy egész disznócsordát hajtott a tengerbe. Részben hatalma van az emberek teste felett is: Jóbot súlyos betegséggel verte meg. De legfőképpen az emberek lelkét akarja a pusztulásba taszítani. Ezt a célt szolgálja, amikor elidegenít a gyülekezettől, az imádkozástól, a Bibliaolvasástól… Fegyverek nélkül nem lehet ilyen hatalmasságok ellen harcolni.

Ezeknek a hatalmasságoknak (is) Isten kölcsönözte a hatalmat, mert az Úré minden hatalom mennyen és földön, és az ördög is az Ő hatalmának van alárendelve. Pilátusnak sem, és az ördögnek sem lenne semmi hatalma, ha fentről nem adatott volna neki (Jn 19:11). Épp ezért, az ördög hatalma korlátolt: ő nem mindenható, és nem mindentudó. Nemcsak az Isten által szabott korlátokat nem lépheti át, hanem az ember szabad akaratát sem. „Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van” (1Jn 4:4).

(3) A harmadik megnevezése az ellenségnek: „az élet sötétségének a világbírói”. Jóllehet azt akarja elhitetni, hogy mindenek felett ő az Úr, a valóság az, hogy csak a sötétsége felett úr. Az ő uralkodása korlátolt időben, térben, és abban, hogy kik fölött uralkodhat.

Korlátolt időben: ő „ez életben”, vagyis, ebben a világban fejtheti ki uralmát. Hamarosan eljön uralmának vége: „aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt” (1Kor 15:24-25). Isten véget vet az ördög uralmának, ez nem kérdés. Csak az kérdés, hogy mikor teszi ezt meg.

Térben is korlátolt: „világbíró”, vagyis, csak ebben a világban uralkodik, a mennyekben már nem. Oda nincs többé bejárata.

Abban is korlátolt, hogy kik fölött uralkodhat: csak „a sötétség” felett, vagyis csak azok felett, akik sötétségben vannak. Azok vannak a sötétségben, akik bűnben vagy tudatlanságban élnek. Nem uralkodhat azok fölött, akik elismerik, megvallják és elhagyjuk a bűnt és a tudatlanságot. A bűnt és a tudatlanságot a Biblia tanulmányozásával, szent élettel és a testvéri közösség gyakorlásával lehet elűzni. Az Igére éhes, kereső lelkület eloszlatja a sötétséget.

(4) A negyedik megnevezése az ellenségnek „a gonoszság lelkei”. Ebből megérthetjük azt, hogy az ördögök szellemi lények, akik gonoszak. Az, hogy szellemi lények, azt jelenti, hogy nincs fizikai testük. „A léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!” – mondta az Úr Jézus (Lk 24:39) Épp azért, mert a démonok szellemi lények, be tudnak hatolni más testekbe, meg tudják szállni azokat. A gonosz lelkek, személyiséggel rendelkező valóságos lények. Isten szent, a Sátán és az ő angyalai pedig gonoszak. Gonoszságuk megmutatkozik abban, hogy ők a bűn feltalálói és kezdeményezői, amiket a lelki büszkeségben és a tévtanításokban tud legjobban terjeszteni. „Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól” (2Kor 7:1).

(5) Végül, arról is szó van, hogy ezek „a magasságban vannak”. Ez azt jelenti, hogy nincs helyhez kötve. Így képes irányítani a kormányokat (Dán 10:13), megcsalni az embereket (2Kor 4:4), elpusztítni az életet (Zsid 2:14), üldözni a szenteket (Jel 2:10), akadályozni őket a szolgálatban (1Thessz 2:18), szakadásokat okozni (2Kor 2:10-11), kételkedésre késztetni (1Móz 3:1-2), haragra gerjeszteni (Ef 4:26-27), büszkeségre késztetni (1Tim 3:6), aggodalmaskodásra vinni (Mt 13:22), arra késztetni, hogy magadban bízz (1Krón 21:1), hogy kétségbe ess (1Pt 5:6-8), hogy légy világias (1Jn 2:16), hazudj (ApCsel 5:3), és legyél erkölcstelen (1Kor 5:1-2). Tőle származnak a hamis filozófiák (Kol 2:8), hamis vallások (1Kor 10:10-19), hamis szolgák (2Kor 11:14-15), hamis tanítások (1Jn 2:18), és a hamis tanítványok (Mt 13).

De Lukács evangéliumában azt mondja az Úr Jézus, hogy eljön az erősebb fegyveres, és legyőzi őt. Jézus az erősebb fegyveres, és már győzelmet is aratott fölötte. Kijött győzve, hogy győzzön (Jel 6:2). Most harcosokat, katonákat toboroz magának, akik ugyanúgy felveszik a harcot ez ellen az ellenség ellen. „Vegyétek fel magatokra az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságaival szemben.” (11. v.) E minden ravaszság ellen szükség van Isten minden fegyverére. Nem kell félnünk. „Nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van.” (1Jn 4:3-4) „Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4:7) Tusakodunk úgy, mint aki nem levegőt vagdos (1Kor 9:26). „Végig megálld a nagy tusát! / Erőt Urad, a Krisztus ád. / Nyerd el, mit félretett neked, / A koronát, az életet!” (Hith. 757)

Isten minden fegyvere és az ördög minden ravaszsága - Ef 6:11

Isten minden fegyvere és az ördög minden ravaszsága

Ef 6:11

Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.

A levél végéhez közeledve Pál apostol tanácsokat az az efézusiaknak, akiknek meg kell harcolniuk a hit szép harcát. A győzelemért küzdeniük kell, nem meghátrálniuk, sem pedig átpártolniuk az ellenséghez. Előbb felszólította őket, hogy legyenek erősek az Úrban és az Ő hatalmas erejében, most pedig arra szólítja fel őket, hogy öltözzék fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassanak az ördög minden ravaszságával szemben.

Jézus Krisztus harcossá kíván avatni bennünket. Erre szükséges a felöltözés, a fegyverek felvétele. Találunk itt egy felszólítást, hogy „Öltözzétek fel!”, aztán azt, amit fel kell öltözni: „az Isten minden fegyverét”. Majd látjuk ennek célját is: „hogy megállhassatok”, és végül az ellenséget, aki ellen meg kell állni: „az ördög minden ravaszságával szemben”.

Úgy gondolom, hogy mégis egyszerűbb lesz, ha két részre osztjuk ezt a mondatot és megvizsgáljuk (1) az Isten minden fegyverét, valamint (2) az ördög minden ravaszságát.

I. Az Isten minden fegyvere

Aki a fegyverzet felöltözését hanyagságból vagy szándékosan elmulasztja, azzal halálos ítéletét írja alá a lelki harcban. Az ördög elsősorban a hívőket támadja, nem azokat, akik az éjszakai bárokban vagy kocsmákban múlatnak. Az ördög idejében eljön a gyülekezetbe, hogy elhinthesse az ő konkolyát az ige-magvak közé. Sokféle módszert használ, sokféle ravaszsággal.

Először figyeljük meg, hogy itt minden fegyverről beszél az ige, azután pedig, hogy ezek a fegyverek mind az Isten fegyverei.

Az Isten minden fegyvere magát Jézus Krisztust jelenti. Aki Jézus Krisztust nem öltözte fel, az még védtelen és kiszolgáltatott az ördög kénye-kedvének. A Krisztus nélkül harcoló ember az ellenség seregéhez tartozik, és senki sem harcolhat a Sátán ellen, amíg annak barátja. „Ha a Sátán önmaga ellen támadt és meghasonlott, nem maradhat meg, hanem vége van.” (Mk 3:26) Néha úgy tűnik, hogy a testi ember is harcol a bűnökkel szemben, de ha közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy ez csak olyan, mint a cirkuszban bemutatott kardvívás: azoknak eszük ágában sincs kárt okozni a másikban, csak betanult mozdulatokat ismételnek, és pár perc múlva láthatod őket, amint barátokként mennek tovább.

Az első emberpár elveszítette a harcot a Sátánnal szemben. Fegyvertelen, mezítelen volt, és egymást vádolták a vereségért. Isten minden fegyvere nélkül el vagyunk idegenedve (Ef 2:12), magunkra vagyunk hagyatva a harcban, mint akik kirohantak a védő várból, fegyver nélkül, tehetetlenül és védtelenül.

Jézus Krisztusban megtalálható minden fegyver, ami itt fel van sorolva. „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra” (Róm 13:14). Ő az igazság (Jn 14:6), és Benne van a megigazulás (2Kor 5:21), az igazi megbékélés (Róm 5:1). Benne kell hinni (Gal 2:20), és róla szól a teljes Szentírás (Jn 5:39), az evangélium, amit reánk bízott, hogy hirdessünk. Jézus Krisztus jelenti tehát az Isten minden fegyverét. Nem részleteket kell felöltözni Jézus Krisztusból, – egy fegyvert itt, egy fegyvert ott –, hanem Őt magát, teljes egészében.

Az ördög örül, ha saját fegyvereiddel harcolsz, mert tudja, hogy akkor legyőzhet.

Müntzer Tamás például így tett, amikor 1525-ben a felkelők élére állt Münsterben, támadva a magántulajdont, a papságot, a nemességet és a fejedelmeket. Nyíltan agitált Luther Márton ellen is, szembefordulva a fennálló társadalmi renddel. Különleges kinyilatkoztatásait följebbvalónak tartotta a Szentírásnál. Jóllehet anabaptistának vallotta magát, de apokaliptikus és misztikus írásai, prédikációi távol álltak az anabaptista hittől. Müntzer Tamás saját fegyvereivel harcolt, és nem csoda, ha vereséget szenvedett. Lázadását szétverték, őt pedig kivégezték.

Az Isten fegyvereit kell felöltöznünk! Ezek azért az Isten fegyverei, mert ezeket Ő bocsátotta katonái rendelkezésére, és Ő tanított meg azokat használni. A mennyei haditanács döntései szerint folyik a harc, és Isten minden fegyverére szükség van. Mégsem a fegyverzetben kell bíznunk, hanem Istenben, Aki a fegyvereket biztosította számunkra.

Básán királyának legyőzését így mondja el Mózes: „És megfordultunk, és felmentünk Básán felé, és kijött elénk Óg, Básánnak királya, ő és minden népe, hogy megvívjon velünk Edreiben.  De az Úr azt mondta nékem: Ne félj tőle, mert a te kezedbe adtam őt és minden ő népét és földjét; és úgy cselekedjél vele, amint cselekedtél Szihonnal, az Emoreusok királyával, aki Hesbonban lakott.” - 5Móz 3:1-2. „Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások maradéka közül. Íme, az ő ágya vas-ágy, nemde Rabbátban az Ammon fiainál van-e? Kilenc sing a hosszúsága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint.” 5Móz 3:11. Ez az Óg, Básán királya, Edreiben lakott, de Astarótba menekült (5Móz 1:4), amikor látta, hogy bajban van. Ott biztonságban érezhette magát, mert egy nagy földalatti erődítménye volt a hegy alatt. A Makkabeusok könyve szerint (2Makk 12:21) az erődítmény emberileg bevehetetlen volt. Az izráeliták nem folytathattak hosszan tartó, kilátástalan ostromot, és ahhoz, hogy legyőzhessék őket, mindenképp ki kellett csalniuk a síkságra – ami végül megtörtént. Hogyan? Ezt olvassuk Józsué könyvében: „Kezetekbe adtam őket, mert elbocsátottam előttetek a darazsakat, és űzték azokat előletek, az Emoreusok két királyát: de nem a te fegyvered által, de nem a te kézíved által!” (Józs 24:11-12) Vagyis, harcedzett, szúrós darazsak játszottak fontos szerepet az ellenség legyőzésében! És micsoda ellenség felett! Ógnak a rabbai múzeumban kiállított vaságya mutatja: hossza több, mint 4 méter volt, szélessége 180 cm… Ekkora ellenséggel szemben Isten darazsaira volt szükség! Ne merj saját fegyvereiddel harcolni!

Az Isten fegyverei olyan fegyverek, amelyekkel az ellenség nem rendelkezik.

Egy könyvben részletezve van Hannibál legyőzése egy római tábornok által (Bevin Alexander, „How Great Generals Win”). Hannibál egyik taktikája az volt, hogy elefántokat használt a római lovasok ellen. Azonban Scipio Africanus trombitásokat állított a lovasok helyett az elefántok ellen, amelyek megzavarodva vonultak vissza a fülsiketítő zajból… A Sátán megfélemlítő akcióival szemben csak az Isten fegyverei segítenek!

Saul többek között azért szenvedett vereséget a Gilboa hegyén, mert saját fegyvereivel harcolt. „A küzdelem nagyon heves lett Saul körül, mikor az íjász emberek és dárdások megtalálták, és igen megrettent az íjászoktól.” (1Sám 31:3) Az „íjász emberek és dárdások” megnevezése ki van emelve a többi fegyverekkel szemben. A Biblia nem sok leírását ad a harcokról, de tudjuk, hogy a Jezréel völgye megfelelő terepet biztosított a filiszteusok vas-szekereinek. Ezek világos stratégiai előnyt jelentettek az izráeliekkel szemben (lásd: 1Sám 13:5). Ezt látva Saul emberei felvonultak a Gilbóa hegyre, ahol a harci szekerek nehezebben boldogultak. Erre viszont a filiszteusok „íjász embereket” és „dárdásokat” küldtek oda. Sault nem „a harci szekerek és lovasok” érték utol, ahogyan az amáleki hazudja Dávidnak (2Sám 1:6), hanem az íjászok. A Krónikák könyve azt mondja, hogy Sault megsebesítették az íjászok: „A viadal igen heves volt Saul körül, és rátalálván a kézívesek, nyilakkal megsebesítették őt.” (1Krón 10:3) De az igaz, hogy „igen megrettent az íjászoktól” (1Sám 31:3). Egy pánikszerű félelem bénította meg Saul tagjait, tanácstalanná és kétségbeesetté tette, képtelen volt bármilyen ellenállásra az ellenséggel szemben. Márpedig, a félelem a hit ellentéte: a félelem az ellenségben való hit! „Nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten…” (2Tim 1:7) Saul meghalt a Gilboa hegyén, mert nem az Isten fegyvereivel harcolt.

II. Az ördög minden ravaszsága

C. S. Lewis a „Csűrcsavar leveleiben” részletesen leírja az ördög ravaszságát. Azért nevezhető ravaszságnak, mert az ördög leplezi módszereit, és olyan látszatot kelt, mintha magasztos, hasznos ügyet szolgálna. Éva megkísértésekor is így tett: „a kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett” (1Móz 3:1). A Sátán módszeresen, tervszerűen dolgozik, megfigyeli gyenge pontjaidat, hogy ott támadjon. A ravaszság görögül metodeia, metódust, módszert jelent. Megosztja a barátokat is, a gyülekezetet is

Az ördög ravaszsága megmutatkozik abban, hogy mikor, hogyan és mivel kísért, illetve vádol.

Ravaszul választja ki a kísértés idejét: közvetlenül, amikor frissen megtértél, amikor próbában vagy, amikor lelki szolgálatot vállalsz, vagy beteg vagy, esetleg, amikor haldokolsz. Egyszer hitetlenséggel támad, máskor büszkeséggel. Néha ordító oroszlánként jön, máskor világosság angyalává változtatja magát, hogy megtévesszen.

A kísértés módját is ravaszul megválasztja: néha vádolással folytatja a kísértést, mint József esetében: amikor Pótifárné látta, hogy a kísértéssel sem sokra jut, azonnal vádolni kezdte Józsefet. A kísértés az akaratot támadja, a vádolás a lelkiismeretet. Zakariás könyve 3. részében ezt olvassuk: „Azután megmutatta nékem Jósuát, a főpapot, aki az Úr angyala előtt álla, és a Sátánt, aki jobb keze felől álla, hogy vádolja őt.” (Zak 3:1)

Ravaszsága és csalárdsága megmutatkozik támadási módszereiben. A csendes, békés és nyugodt embert nem támadja hitetlenséggel vagy bizalmatlansággal, hanem önszeretettel, önbizalommal és világiassággal! A visszahúzódott személyt nem büszkeséggel próbálja elejteni, hanem talán elhívatása felőli kétellyel… Az erős testi és értelmi képességekkel rendelkezőt, aki gyönyörködik Isten útjaiban, bizonyára nem hitetlenséggel fogja támadni, hanem büszkeséggel, vagy valamilyen érzékiséggel. Jól kiválasztja áldozatának Achilleshez sarkát, tudva, hogy ott sebezhetőbbek vagyunk.

Ravaszul megválasztja az ellenünk használt fegyvereket. A hálót a halaknál, a tőrt a madaraknál alkalmazza. Emlékezetedbe idéz egy képet vagy kifejezést, amellyel megtérésed előtt kísértett. Vagy épp a Bibliából idéz, hogy becsapjon, ahogyan Jézussal is tette! Spurgeon azt mondja, hogy a nyílvessző végén, amely leterítette a sast, épp egy sastoll díszeleg… Az ördög képes még az Igét is ellened fordítani! Máskor saját tapasztalataidat, vagy mások gyarlóságát használja fel. Sámson legyőzéséhez Delilát használta. Nem az ellenséget teszi oda, hogy szidalmazzon, hanem a barátodat, akivel jót tettél! Így képes álmatlan éjjeleket és zaklatott nappalokat okozni épp a barátaid és szolgatársaid által! Dávid is így szól: „Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, akik együtt édes bizalomban éltünk; az Isten házába jártunk a tömegben.” (Zsolt 55:12-14)

Ravaszul választja meg a kísértés tárgyát. Támadja a tested, az elméd, és a lelked. Rombolja jellemedet és kapcsolataidat. Önmaga akarja elfoglalni azt a helyet, ami csak Istent illeti meg. Azt keresi, hogyan rombolhatná le a jellemed, hogyan tehetné tönkre az életed. Elveszi az örömödet, a békédet, a megelégedettségedet, a lelkesedésedet, az odaadásodat és a hitedet.

Támadja a tested. Azt súgja, hogy úgy is mennybe juthatsz, ha megmaradsz világi életmódod mellett, megtartod hitetlen barátodat, kirívó öltözetedet, szentségtelen szótáradat, testiességedet, stb. Elvégre, Istent jobban érdekli a belsőt, mint a külsőt… Az ördög hazug és emberölő volt kezdettől fogva (Jn 8:44), és terve az, hogy elpusztítson. Neve Apollion, vagyis Vesztő (Jel 9:11), és Sátán, vagyis Ellenkező. El akarta pusztítani Jóbot, ahogyan elpusztította gyermekeit. Kikérte Pétert és az apostolokat, hogy megrostálja, mint a búzát (Lk 22:31). Jézust is alá akarta vetni a Templom ormáról (Lk 4:9). Képes volt Ádámot és Évát becsapni az ő ártatlanságukban, és képes bűnbe ejteni a mai embert is. Az ördög, a régi kígyó, a legravaszabb teremtmény. Támadott minden hívőt, akik elindultak Krisztust követni. Te sem vagy kivétel, téged is támadni fog!

Támadja az elméd. Az Ige így szól: „Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől.” (2Kor 11:3). Elménket értelmünket védenünk kell. Hogyan? Pál apostol ezt tanácsolja: „Továbbá, atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, a mik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény, és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil 4:8) „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által…” (Róm 12:2) „Újuljatok meg a ti elméteknek lelke szerint” („Újuljatok meg lelketekben és elmétekben” - MBT) (Ef 4:23). Az Isten fegyverei elégségesek elmén megvédésére. „Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 4:4-5)

Támadja a lelked. Azt súgja, hogy el vagy foglalva, és nem kell foglalkoznod a Bibliával. Elég, ha a lelkipásztor tudja a Bibliát, nem kell neked is olvasni azt… Így a bibliai tudatlanság egyre jobban terjed. Ravaszságában arról is meggyőz, hogy mindegy, hogy mit hiszel, a fontos, hogy őszinte légy. Ezért a Jézus Krisztusban való hit mellett sokaknál megfér a babonaság, a horoszkóp, a jóga és transzcendentális meditáció, és egyéb hiedelmek. Ravasz ördögi csalás ez, mert a jóga nem egyenlő az imádsággal, és a pornográfia kizárja a szent életet. Elhiteti veled, hogy te akkor is az Úré vagy, ha nem szolgálsz az Úrnak. Pedig amikor valakinek nincs vágya az Istennek való szolgálatra, nem keresi az alkalmat a testvéri közösségre, azt az ördög már ravaszul becsapta és elcsábította.

Testvéreim, vegyük fel az Isten minden fegyverét az ördög ravaszságai ellen! „Álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek.” (Jak 4:7) „Meg ne csaljon minket a Sátán: mert jól ismerjük az ő szándékait.” (2Kor 2:10-11)

Felhívás megerősödésre - Ef 6:10

Felhívás megerősödésre

Ef 6:10

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.”

Pál apostol ezt a szakaszt azzal kezdi, hogy „végezetre”, mivel levelének vége felé közeledik. Néhány tanácsot ad az efézusi gyülekezet tagjainak, mivel tudja, hogy azok ki vannak téve az ellenség támadásainak. Szellemi téren valóságos harc folyik. Timóteusnak meg kellett harcolnia „a hitnek szép harcát” (1Tim 6:12), és a munkának terhét úgy kellett hordania, „mint Jézus Krisztus jó vitéze/katonája” (2Tim 2:3). Pál így fejezte be életét: „ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7)

Ilyen támadások közepette négyféle helyzet lehetséges: (1) Küzdelem, amiben lehet támadás és védekezés. Ez a harc velejárója. Jézusra kell nézni, Aki győzelemre vezet a lelki harcban! Krisztus követése egy egész életre szóló elhatározást jelent, amelyben nincs sem vakáció, sem szabadság. A Krisztus követése egy életen át tartó harcot jelent. (2) Árulás – Amikor kijelentettük, hogy Isten táborához csatlakoztunk, ezzel hadat üzentünk az ördögnek. Ám ha megtűrt bűn marad az életedben, ezzel elárulod Vezéredet, és főhadiszállást biztosítasz vele az ellenségnek. „Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet” – mondja Pál apostol (Ef 4:27). Ha tudatosan bűnben élsz, ez nyílt lázadás az Isten ellen. Legalábbis, a hit nemes harcának feladását jelenti. (3) Gyengeség – Ez lehet a korábbi kudarcok miatt, nem megfelelő táplálkozás miatt, testies magatartás miatt, vagy egyebek miatt. „Noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk.” (2Kor10:3) A lelki gyengeségből sürgősen fel kell erősödni, hogy harcolhassunk és győzhessünk. Erre szólít fel bennünket az Ige: „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.” (4) Sebesült állapot – Ez is legyengít és képtelenné tesz a harcra. A nem gyógyított sebek újra kiújulhatnak és elfertőződhetnek. A neheztelés, meg nem bocsátás, keserűség, és ezekhez hasonló mocsarak az ellenség búvóhelyei. Ebből sürgősen meggyógyulni és felerősödni kell.

Ilyen okok miatt szólítja fel Pál apostol az efézusiakat, hogy „legyetek erősek”! Ennek a felszólításnak a jelentése az, hogy legyetek bátrak, határozottak, állhatatosak, kitartóak! Más helyen is olvashatunk hasonló felszólítást a Bibliában: Például 2Krón 32:7 így szól: „Erősek legyetek és bátrak, semmit se féljetek, meg se rettenjetek az asszíriai királytól, mert velünk többen vannak, hogy nem ő vele.” majd Ézs 35:4 ezt mondja: „Mondjátok, a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Íme, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!”

Ám az Ige azt is megmondja, hogy hol van ennek az erőnek, bátorságnak a forrása: „legyetek erősek az Úrban”. Istenben kell tehát megerősödnünk, miatta lehetünk bátrak, ahogyan Dávidról azt olvashatjuk, hogy „megerősítette magát az Úrban, az ő Istenében” (1Sám 30:6). A harc kimenetele nem a hívő ember ügyességétől függ, hanem Isten erejétől: „az Úrban, és az ő hatalmas erejében” kell erőseknek lennünk. Mindannak, amit Pál apostol ez után mondani fog a lelki harcról és fegyverzetről, erre a felhívásra épül.

Nem vagyunk egyformán erősek lelkileg. Még csak a megtérésünk régisége sem döntő tényező, ami a lelki erőt illeti: vannak régebbi hívők, akik még mindig gyengék, és vannak frissen megtértek, akik erősek.

Lássuk előbb (1) a megerősödés szükségességét, majd (2) ennek forrását, az Urat, és végül (3) ennek a megerősödésnek a mértékét: „az Ő hatalmas erejében”.

I. A megerősödés szükségessége: „Legyetek erősek!”

Isten hívott el minket erre a lelki harcra: Ő a fővezér. Nincs mit félnünk, ha az Úr vezetése alatt harcolunk. Ne legyünk gyávák, hanem legyünk bátrak és erősek! A gyávákról így szól az Ige, „A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál.” (Jel 21:8) A gyávák vannak az első helyen, akik kimaradnak Isten országából!

Vegyük fel a harcot bűneink ellen! Amikor a Józsué könyvét tanulmányoztuk, szó volt arról a harmincegy kiskirályról, amelyet le kell győznünk. Ezek között ott volt az aggodalom, a civakodás, a makacsság, a dac, a dicsekedés és egyebek. De vannak ennél nagyobb ellenségeink is! A bűnnel való megalkuvás elveszi az erőt. Vigyázzunk szívünkre, hogy abban ne legyen semmi képmutatás, semmilyen megtűrt bűn. Főképp kedvenc bűneinkre kell rátaposnunk, azokra, amelyek a legközelebb állnak a szívünkhöz, amelyeket dédelgetünk és keblünkön melengetünk. Kedvenc bűneinktől is meg kell szabadulnunk, hogy megerősödhessünk. A szívünkhöz legközelebb álló bűnöket a legnehezebb megtagadni, megöldökölni.

A megerősödéshez le kell győznünk a félelmet. A félelem nagy ellenség. Amikor Izráel népe látta, hogy Góliát milyen hatalmas, „mindnyájan elfutottak előle, és igen féltek.” (1Sám 17:24). Állítólag 366-szor található a felhívás a Bibliában, hogy „ne félj”, vagyis, még szökőévben is jut minden napra egy bíztatás. „Ne félj, csak higgy!” (Lk 8:50) – ez ugyanaz, mint a „legyetek erősek” felszólítás. Nem elég elkezdeni a harcot, félelemmel, hitetlenül, erőtlenül, mert az kudarcra, vereségre van ítélve. Nekünk erőseknek kell lennünk, és győznünk kell! A győzelemhez pedig bátorságra, erőre van szükség.

A megerősödést szolgálja a bajtársi összefogás az Úrban, amely a gyengébbek segítésére szolgál. Saul mellől elszéledtek a katonák, és akik mellette maradtak, azok is rettegtek (1Sám 13:7). Ilyen széthúzással nem lehet győzelmet aratni. A magára maradt harcost megszállja a félelem és az erőtlenség.

Nincs megerősödés akkor sem, ha lépten-nyomon megbotránkozol. Minden botránkozáson tedd túl magad! Ne nézz emberekre, hanem az Úrra! A gyülekezetben mindig lesznek olyanok, akik gyengesége, gyávasága, hanyagsága és megalkuvása botránkozást okoz, de ne az emberek szabják számodra a mintát, hanem legyen az Úr a példaképed!

A gyengeséget előidézheti a rossz táplálkozás, különböző fertőzések, és a gyakorlat hiánya, vagyis a testiesség. Továbbá, ha nem szabályszerűen harcolunk, és nem vesszük igénybe a biztosított védelmet, meg is sebesülhetünk, meg is betegedhetünk, és ez újra legyengít. Kell tehát hangozzék felénk a felhívás a megerősödésre: „legyetek erősek az Úrban”!

II. A megerősödés forrása: „az Úrban”

A földi hadvezérek ereje a katonákban van: ha a katonák elveszítik a csatát, akkor a hadvezér is vesztes. De a szentek táborában ez fordítva van! A hívők ereje az Úrban van. Nem győzhetünk ellenségünk felett, ha az Úrtól nem kapnánk hozzá az erőt. „Áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.” (Zsolt 144:1) Rá vagyunk utalva tehát az Úrra, hogy győzelmes életet élhessünk. Senki sem dicsekedhet saját erejével, hiszen teljesen az Urra van utalva. Még akkor is, ha az Úr sok győzelmet adott, eredményessé tette lelki harcodat, akkor is maradj alázatban, mert az Úré minden erő és hatalom.

A megerősödés az Úrban lehetséges, vagyis, az Úrral való közösségben. „Az Istenét ismerő nép, felbátorodik és cselekszik” (Dán 11:31), más szóval, „bátor tetteket visznek véghez”. Akik nem ismerik Istent, azoknak nincs honnan meríteniük bátorságot és erőt. Csak az Istenét ismerő ember tudja vállalni a keskeny út nehézségeit és a lelki harc viszontagságait.

Saját elképzeléseid, álmaid csalódást okozhatnak. Az engedetlen Saulnak Sámuel azt mondja, hogy „Izrael erőssége nem hazudik” (1Sám 15:29). Ám az Úr nélkül Izráel hadserege nagyon gyenge, bármilyen fegyvereket használ, vereségre van ítélve. Csak az Úr lehet az az erősség, Akivel győzelmet arathat.

Az Úrtól kapott erőt nem használhatod bármire. Az Úr munkájába beállhatsz akkor is, ha gyenge vagy, mert az Úr, Aki melletted van, mindenható erejével megsegít. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való.” (2Kor 4:7) Olyan ez, mint amikor elsős kisiskolás koromban nem kellett félnem senkitől, mert a negyedik osztályban ott volt a nagyobbik testvérem. Nem bennem volt az erő, hanem velem volt, amikor szükség volt rá.

A megerősödés eszköze az Úr Igéje is. Isten azt mondta Józsuének: „Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe.” (Józs 1:7) Az Isten Igéje iránti engedelmesség megerősít. Ha valódi, őszinte hívő életet élünk, bizonyságot tudunk tenni a bennünk levő reménységről. Ehhez ismernünk kell Azt, akiben reménykedünk. Az ördög támadásai közepette, a kísértések viharában ragaszkodjunk Isten Igéjéhez!

Erőt ad az a tudat, hogy az Úr megigazított, és kegyelmet adott. „Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” (Zsid 13:9) Tudatosítsuk magunkban az Úrtól kapott ajándékokat!

Végül, az imádság is a megerősödésünket szolgálja. Amikor térdre ereszkedsz, az bizonyára nem értékes a világ szemében, mert nem tudja, hogy ez egy lelki edzés, amely által a harcos erőt nyer. Az imádkozó hívő ember erős és bátor ember lesz, míg a nem imádkozó gyenge és gyáva marad.

Dávid tudta, hogy az Úrban van az erő. Ezért, így tett bizonyságot a zsoltárokban: „Áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.” (Zsolt 144:1) „Általad táboron is átfutok, és az én Istenem által kőfalon is átugrom.” (Zsolt 18:29 [30]) „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46:1) Vita tárgya lehet, hogy minden bűn mögött ott van-e a Sátán. De nem vita tárgya az a tény, hogy minden lelki győzelem mögött az áll az Úr. Ő adja a győzelmet, mert Tőle van az erő.

III. A megerősödés mértéke: „az Ő hatalmas erejében”

Bátorításul szolgál az a tudat, hogy a mi Istenünk, egy minden hatalommal rendelkező Isten. Ő mindenható Isten, és az Ő mindenható ereje a szentek rendelkezésére áll.

Erős lehetsz a lelki harcban, mert az Úrnak hatalma van itt e földön megbocsátani a bűnöket. Ez a tudat a legnagyobb vereségben is erőt ad, mint a szomjazónak a friss víz. Isten mindenható ereje a mi legjobb barátunk.

Az Úr ereje képesítette Kálebet, hogy olyan erős legyen, mint 45 évesen volt. Ezért mehetett az anákok legyőzésére és Hebron elfoglalására.

Az ördögnek nincs mindenható hatalma. Legyetek erősek az Úrban, és a Ő hatalmas erejében!

Az Úr képes volt kivezetni népét Egyiptomból, vizet fakasztani nekik a kősziklából, és húst adni nekik enni, a pusztában. Isten keze rövidült meg, ma is képes gondját viselni népének és szolgáinak. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Aki megszabadította a gadarai ördöngöst, meggyógyította a leprásokat, a vakokat, a bénákat, feltámasztotta a holtakat, ma is ugyanolyan hatalommal rendelkezik. Az Ő „hatalmas erejében” lehetünk mi is erősek.

Mária és Márta azt panaszolják testvérük halálakor, hogy „Uram, ha itt lettél volna nem halt, volna meg az én testvérem!” Ők tudták, hogy Jézus mindenható, és meggyógyíthatta volt. Kiderült, hogy Jézus nem késett el: az ő hatalma elégséges arra is, hogy a négynapos halottat feltámassza. Különben, Márta ki is jelentette: „De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten.” (Jn 11:22)

„És szólott az Úr Jeremiásnak, mondván: Íme, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon van-e valami lehetetlen nékem?” (Jer 32:26-27) Erre a költői kérdésre a válasz egyértelmű: nincs. Isten mindent megtehet. Épp ezért, ne gondoljuk azt, hogy a mindenható Istent saját elképzelésünk szerint használhatjuk, mint egy játékszert: nekünk kell alárendelnünk magunkat az Ő mindenható hatalmának, nem pedig fordítva!

Jézus Krisztus, amikor kijelentette, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, azt is megígérte, hogy velünk lesz minden napon, a világ végezetéig. Az Úr hatalmas ereje végig velünk van, soha nem hagy magunkra.

Két szélsőséges magatartás lehetséges az ellenséggel kapcsolatban. Az egyik, amikor démont látnak minden bokor mögött, ott is, ahol nincsenek bokrok! Az ilyenek annyira el vannak foglalva az ellenséggel, az okkult dolgokkal, hogy nem képesek összpontosítani Arra, Aki az Ő mindenható hatalmával meg tudja semmisíteni az ördögöt (Zsid 2:14). A másik szélsőség ennek az ellenkezője: vannak, akik annyira tudatlanságban vannak lelki ellenségünket illetően, hogy nem veszik észre, hogy küzdőtéren vagyunk. Magatartásukkal egyszerűen kapitulálnak az ellenség előtt, és könnyű áldozatokká válnak.

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.”

Abija bűnös uralkodása - 1Kir 15:1-8

Abija bűnös uralkodása

1Kir 15:1-8

¹ Jeroboám királynak, a Nébát fiának tizennyolcadik esztendejében Abija lett a király Júdában. ² És három esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. Az ő anyjának neve Maaka, az Abisálom leánya. ³ És járt az ő atyjának minden bűneiben, amelyeket ő előtte cselekedett, és nem volt az ő szíve [olyan] tökéletes az ő Urához Istenéhez, mint Dávidnak, az ő atyjának szíve. ⁴ De mindazáltal Dávidért adott néki az Úr az ő Istene szövétneket Jeruzsálemben: felmagasztalván az ő fiát ő utána és Jeruzsálemet megerősítvén; ⁵ Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr szemei előtt, és el nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát. ⁶ És hadakozás volt Roboám és Jeroboám között mind éltig. ⁷ Abija egyéb dolgai és minden cselekedetei pedig vajon nincsenek-e megírva a Júda királyainak krónika-könyvében? És hadakozás volt Abija és Jeroboám között. ⁸ És elaludt Abija az ő atyáival, és eltemették őt a Dávid városában; és uralkodott helyette Asa, az ő fia.

Az előbbi ismertebb személyiségekhez, Salamonhoz, Roboámhoz és Jeroboámhoz képest Abija jóval ismeretlenebb. Jeruzsálemben, Júda országában, Jeroboámnak tizennyolcadik esztendejében, lett a király Dávid trónján, három esztendeig. Uralkodása rövid volt, és a róla szóló feljegyzés is nagyon rövid.

Abijáról (Abijámról) nem mondhatunk semmi jót, mivel az Ige sem mond róla jót. Uralkodása a megszokott stilizált formulákkal van jellemezve, és három nézőpontból szemlélhetjük: (1) a bibliai írók szemszögéből, (2) a saját szemszögéből, és (3) Isten szemszögéből.

I. Abija, a bibliai írók szemszögéből nézve – 1-2. 6-8. v. 2Krón 13.

Abijáról másképp beszél a Királyok könyve, mint a Krónikák könyve. Miért? Azért, mert itt más szemszögből van bemutatva. A Krónikák könyve úgy mutatja be, hogy Jeroboámhoz viszonyítja, és Jeroboámhoz képest ő jóval igazhitűbb volt, mivel az Úrban bízott. Egymás mellé állítva a két királyt, Jeroboámot és Abiját, akkor Abija úgy néz ki, mint egy valódi hívő ember. Azonban, ha Dávid mellé állítjuk Abiját, ahogyan ezt a Királyok könyve teszi, akkor nagyon hiányosnak látszik az istentisztelete! El is van marasztalva amiatt, hogy Abija szíve nem volt olyan, mint a Dávidé (3-5. v.).

Itt rövid megjegyzés szól arról, hogy Abija és Jeroboám között állandó hadakozás volt. A 2Krón 13-ban viszont részletezve van, hogy ez a hadakozás miből is állott: Abija kétszerte nagyobb sereg ellen, nyolcszázezer harcos ellen aratott győzelmet. Azok hiába vetettek lest ellene és kerítették körbe: a papok kürtöltek, együtt a lévitákkal, az Úr pedig megsegítette őket: Jeroboám seregéből ekkor ötszázezer ember hullott el seb által.

A Királyok könyvének írója szerint újra a szívvel van baj: „az ő szíve nem volt olyan tökéletes az ő Urához, Istenéhez, mint Dávidnak az ő atyjának szíve.” (3. v.) És mivel a szív állapota meghatározza a láb járását, azt olvassuk, hogy járt az ő atyjának, vagyis Roboámnak minden bűnében. Ez arra késztet minket, hogy vizsgáljuk meg a szívünket! Nagyon sokan elkövetik azt a hibát, hogy a szomszédhoz vagy a munkatárshoz viszonyítják magukat, és megállapítják, hogy „én nem vagyok olyan gonosz, én jobb vagyok”. Pedig hiába volt jobb Abija Jeroboámnál: nem ő volt a mérce. Ebben az esetben Dávid volt a mérce, és Abija nem volt olyan, mint Dávid! A mi esetünkben pedig Jézus Krisztus a mérce. Nem elég, ha jobb vagy, mint a másik ember, és nem vagy olyan, mint Jézus! Isten a szívünket vizsgálja. Milyen a szívünk? „Boldogok, akiknek a szívük tiszta!” (Mt 5:8)

Mécs Lászlónak van egy verse, „A mesterek utcájában”, amely arról szól, hogy mi történik akkor, amikor a költő végig megy a mesterek utcájában.

Megyek az utcán. Egy öreg cipész

épp műhelyének ajtajában áll,

s egész lényemből, mint egy műítész

csak a cipőmet nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere

azt vallja, hogy az embert a ruha

teszi s vizsgálgat válltól lefele,

civilruhámat nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,

víg szarkafészek-vágyú tincseim

táncát szemléli és sem agyvelőt,

se hírt nem véve számba, mosolyog.

A két orcámon egyhe pír remeg:

igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon

kikönyököl a szívek mestere,

Isten szemével ember-alakom

átröntgenezve csöndbe mosolyog.

Egész külsőm-belsőm beléremeg:

Mester, milyennek látod szívemet?

Ezt azért fontos megkérdenünk magunktól, nehogy majd az utolsó napon kelljen piruljunk, esetleg sírjunk amiatt, hogy nem értünk fel ahhoz a mércéhez, amit Isten szabott elénk!

II. Abija, saját szemszögéből nézve – 3. v.

Ha saját szemszögéből vizsgáljuk Abija életet, újra egy másik képet kapunk. Hogyan vélekedett Abija önmagáról? A 4. vers szerint megállapíthatjuk, hogy két apja volt: az egyik Dávid, a másik pedig Roboám. Előbb kijelenti, hogy „járt az ő atyjának minden bűneiben, amelyeket ő előtte cselekedett” (3a. v.), majd megállapítja, hogy „nem volt az ő szíve [olyan] tökéletes az ő Urához Istenéhez, mint Dávidnak, az ő atyjának szíve.” (3b. v.)

Vagyis, volt egy közeli elődje: ez volt Roboám, és volt egy távolabbi elődje, aki Dávid volt. Roboámnak választani lehetett, hogy e kettő közül melyiket választja példaképül? Melyiket fogja követni? Melyikhez fogja szabni az életét? És ő Roboámot választotta példaképül: nem lett olyan, mint Dávid.

Bizonyára nekünk is van példaképünk, mi is követünk egy mintát, egy irányvonalat, valakit, aki hatással van reánk. A kérdés az, hogy milyen hatás az, amely megszabja életünk irányát?

Abijáról, csak ilyen megszokott megjegyzések, közhelyek olvashatók. Ám e rövid megjegyzés nagyon komoly üzenetet takar, éspedig azt, hogy „erről az emberről nem érdemes többet mondani”. Mivel nem Dávidot vette példaképül, hogy követte volna az Urat, teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes erejéből, hanem járt az ő atyjának, Roboámnak minden bűnében, ezért nem érdemes még a szót sem pazarolni reá.

A minősítést rólunk is Isten fogja kimondani. Vajon azt fogja-e mondani, hogy „Jól van, jó és hű szolgám”, vagy azt, hogy „soha nem ismertelek titeket”? Csak ez a két csoport van. Nincs egy harmadik, amolyan szürke mező, se nem fehér, se nem fekete. Csak kettő van, és vagy az egyikhez, vagy a másikhoz tartozol!

Már az első zsoltár beszél a gonoszokról – de a gonoszok lehetnek köztiszteletben álló személyek, vagy éppen királyok, de a szívüket vizsgálva Isten ezt a szörnyű minősítést fogja mondani róluk: „távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”

III. Abija, Isten szemszögéből nézve – 4-8. v.

Végül láthatjuk Abiját Isten szemszögéből nézve is. Ugyanis, feltevődik a kérdés, hogy ha így állnak a dolgok Abijával, akkor miért van mégis király a Dávid trónján? Hogyan történhetett meg, hogy Salamon félszívűsége és Roboám gonosz uralkodása után, Abija mégis a Dávid trónján uralkodik? Hogy engedhette meg ezt Isten? – ahogy szokták mondani. Erre válaszol az 4-5. v.: „De mindazáltal Dávidért adott néki az Úr az ő Istene szövétneket Jeruzsálemben: felmagasztalván az ő fiát ő utána és Jeruzsálemet megerősítvén; Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr szemei előtt, és el nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát.”

A válasz itt van az Igében. Jóllehet az ítélet ki lett mondva már Júdára is, „mindazonáltal Dávidért”, az Úr meghagyott egy szövétneket Jeruzsálemben, felmagasztalva az ő fiát utána, és az ő királyságát megerősítette. Azért uralkodhat Abija, mert volt egy Dávid, aki kedves dolgot cselekedett az Úr szemei előtt és nem távozott el azoktól, amelyeket az Úr parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve az Uriás dolgát.

A kijelentést kétféleképpen értelmezhetjük: (1) azért uralkodhat Abija, mert Dávid hűséges volt az Úrhoz – ahogyan az 5. igevers mondja, vagy (2) azért uralkodhat Abija, mert az Úr hűséges ígéretéhez, amit Dávidnak kijelentett, ahogyan erről a 2Sám 7:12-16. 1Kir 11:13.32. 34. beszél. Mindkét megállapítás igaz, de különösen a második. Ezzel kapcsolatosan, a 2Kir 8:19-ben ezt olvashatjuk: „De az Úr mégsem akarta elveszteni Júdát Dávidért, az ő szolgájáért; amint megígérte volt néki, hogy szövétneket ad néki és az ő fiainak mindörökké.”

Nem az a lényeg főképp, amit Dávid cselekedett, hanem az, amit Isten cselekedett: kiválasztotta Dávidot, és ígéretet adott neki, és emiatt nem szűnik meg Júda és Jeruzsálem. Istennek minden ígérete feltételes: az Ábrahámnak adott ígéret is, az Izráelnek adott ígéretek is, a Mózesnek adott ígéretek is, és a Dávidnak adott ígéretek is. Mivel Dávid hűséges maradt az Úrhoz, ezért Isten nem feledkezett meg az ő házáról, hanem felmagasztalta az ő fiát ő utána.

Dávid háza és a Dávid királysága nagyon szilárd talajon áll: Isten ígéretén nyugszik. Nem úgy, mint a Jeroboámé, amely hamarosan véget ér. Jeroboám bűnbe ejtette az Izráelt és elfordult az Úrtól, és emiatt az ország népe is nemsokára fogságba fog menni. Pedig ha Jeroboám az Úrnak szolgált volna, mint Dávid, reá is érvényesek lettek volna Isten ígéretei. Isten ígéretei igazak és ámenek. Isten megbünteti az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, de irgalmasságot cselekszik ezeríziglen azokkal, akik Őt félik és az Ő parancsolatait megtartják. (2Móz 20:5-6)

Mi már nem Dávid miatt, hanem a Dávid Fia miatt lehetünk szövetségben az Úrral, Akinek engedelmessége tökéletes volt (Róm 5:18-19). Az Úr Jézus nevében járulhatunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4:16). Jézus érdeméért reménykedhetünk abban a kegyelemben, amelyet ő hoz, amikor értünk visszajön.

Ne a magad, vagy mások véleményéhez szabd önmagad, hanem ahhoz, amit Isten kijelentett az Ő igéjében!