Ki érti Isten bölcsességét? - 1Kor 2:6-16

Ki érti Isten bölcsességét?

A bölcsesség feltételei
1Kor 2:6-16

⁶ Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét;  ⁷ Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre;  ⁸ Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség urát:  ⁹ Hanem, a mint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.  ¹⁰ Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.  ¹¹ Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, a mely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek lelke.  ¹² Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való lelket; hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nékünk.  ¹³ Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem a melyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván.  ¹⁴ Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg.  ¹⁵ A lelki ember azonban mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg.  ¹⁶ Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van. (1Kor 2:6-16)

n Az igeszakasz arra a kérdésre ad választ, hogy ki értheti meg Isten tanácsát, útmutatását, akaratát? Ki érti Isten Lelkének dolgait, Isten bölcsességét?

n Aki cselekedni akarja Isten akaratát, azt komolyan érdekli, hogy mi az Ő akarata, ezért, szeretné azt megérteni.

n Isten bölcsessége különbözik az emberitől, és nem mindenki érti azt. Ennek a megértése feltételhez van kötve. Melyek ezek feltételek?

I. A képesség – Isten bölcsességének megértésére

n Egy különleges képesség adatik a hívőknek, amelynek folytán megérthetik Isten bölcsességét, Isten dolgait. Úgy is mondhatnánk, hogy csak az érti, akinek vevőkészüléke, antennája van fogni azt.

n Tudniillik nincs mindenkinek. Nem úgy születtünk, hogy legyen. A bűn elvette ezt a képességünket. Az Isten elleni lázadásunk lelkileg süketté tett minket. Nem hallhatjuk, amit Isten mond, mert nem vagyunk rá képesek.
Pál apostol világosan leszögezi, hogy az Isten gondolatait csak az Isten Szentlelke érti. Ember tehát nem értheti meg az Isten gondolatait, ha nincs benne az Isten Lelke.
Azonnal azt kérdezzük tehát, hogy hogyan válhat képessé mégis egy ember arra, hogy megértse az Istent? Úgy, hogy megkapja Isten Lelkét, mint vevőkészüléket, Aki által képes lesz hallani az Isten hangját.

n Hogyan kaphatja valaki Isten Lelkét? Az újjászületés által.

n Amikor valaki hittel behívja az Úr Jézust az életébe, mint életének Megváltóját és Urát, ezzel együtt kapja az Ő Szentlelkét is, és ettől kezdve képessé válik arra, hogy értse az Isten gondolatait, és cselekedje azokat.
Olyan ez, mint a mobiltelefon: alkalmat ad a kapcsolatra. Nem lehet átkiabálni a fél országot, de ha van mobiltelefon, akkor bármikor megérthetjük egymást. Hiába akar valaki valamit mondani, ha nincs meg a vételi lehetőség.
Itt is erről van szó. „Szükséges újonnan születnetek.” Újjászületés nélkül képtelen az ember megérteni és cselekedni Isten akaratát.
Ha tehát valakiben felmerül a kérdés, hogy Hogyan érthetem meg Isten akaratát? Akkor erre azzal a kérdéssel lehet válaszolni, hogy: „Újonnan születtél-e?” E nélkül hiába az igehirdetés, a bibliaóra, az istentisztelet: mind eredménytelen marad. Aki újonnan született, az kapta Isten Lelkét, az képes megérteni és cselekedni Isten akaratát.

n II. Az igény – Isten bölcsességének fogadására
A másik feltétel az, hogy Isten akaratát igényelni kell, akarni kell, kérni kell.

n Úgy, ahogyan Salamon tette ezt. Salamon teljesen meg volt győződve arról, hogy képtelenné válik az Istentől kapott feladat megoldására, ha nem kap hozzá bölcsességet. A király sem tudhatja, mit kell tennie, csak ha Isten kijelenti sázmára. Ő nem szeretné félrevezetni azt a népet, amit Isten reá bízott. „Vezess engem Istenem, hogy vezethessem a reám bízott népet…” „Adj a te szolgádnak értelmes szívet!”

n Ehhez a kéréshez alázat kell. Nem a király büszkesége és gőgje szólal meg, hanem az Isten emberének az alázata.

n Van, amihez értek, van, amihez nem. Ehhez egyáltalán nem, de szeretném jól végezni, taníts meg engem, Uram.

n Hiba az én készülékemben lehet – ezért adj nekem értelmes szívet, hogy kormányozhass engem, és így kormányozhassam a Te népedet!

n Ehhez fontosnak kell tartania Isten akaratát, vezetését, bölcsességét. E nélkül elronthatja az életét és félrevezetheti a reá bízottakat.

n Jak 1:5 – „Akinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, és ő szemrehányás nélkül adja. De kérje hittel!”

III. Az engedelmesség – Isten akarata iránt

n Továbbá, csak az értheti meg Isten bölcsességét, akaratát, aki kész cselekedni azt!

n Minket szakadatlanul kísért, hogy Istent is egynek tekintsük a tanácsadóink közül.

n Valamit szeretnénk eldönteni, nem látunk tisztán a dologban, de súlyos a kérdés, határideje is van annak, hogy mit válaszolunk. Az ember kapkodni kezd. Tanácsot kér ettől is, attól is, meg Istentől is. Ebből soha nem lesz világosság!

n Isten szentségével nem fér össze, hogy csak egyik tanácsadómnak tekintsem Őt!

n Ha Ő a tanácsadóm, attól megkérdezhetek még másokat is, főleg Isten gyermekeit, akiknek van igei világosságuk, de nem ők fogják eldönteni végül is, hogy mit teszek. Közben az én Uramra figyelek, és azt fogom tenni, amit Isten akarataként megértettem. Akkor is, ha ez nekem kényelmetlen.

n Akkor is, ha arra senki sem gondolt!

n Isten bizonyossá tehet, világosságot adhat, én pedig engedelmeskedem Neki!

n Nagy hiba, ha valamit megértettünk, sejtjük már, mi az Isten akarata, és akkor elkezdünk alkudozni vele.

n Magyarázzuk, hogy a mi esetünk egészen speciális… A Te Igéd talán erre nem érvényes… Hogy ne kelljen mindenestől, kategorikusan engedelmeskedni Neki… Ugyanazt teszik például a gyerekek is a tévé nézésével (már amelyik családban egyáltalán szabályozzák azt, hogy ki mit és mennyit nézheti): anyu, ma szombat van… hadd nézzem meg mégis azt a filmet… az öcsi még kicsi, de én egy egész évvel idősebb vagyok. Ugye megnézhetem? Csak tíz percig, csak hadd nézzek bele? Jó?...
Van egy világos szabályrendszer, amiben megegyeztek, de újra és újra jön az alkudozás! Ugyanezt teszik sokan Isten világos parancsaival, mivel nem akarnak engedelmeskedni! Ezért mindenféle kibúvót keresnek.

n Ez szokott vezetni oda, hogy teljesen összezavarodik valaki. Most már végképp nem látja, hogy mi lehet Isten akarata.

n Az egyik igét így érti, de a másik ige mintha ellentmondana annak, - az egyik hívő testvér ezt mondta, a saját vére mást diktál – és teljes lesz a káosz.
Az Úr Jézus világosan beszélt erről, amikor a farizeusok odamentek hozzá és azt mondták: bizonytalanságban vagyunk, hogy téged Isten küldött-e, vagy magadtól cselekszel… Vajon az Isten üzeni-e nekünk, amit mondasz, vagy csak te találod ki? Erre Jézus azt válaszolta: „Ha valaki kész cselekedni az Ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7:17)
Vagyis az Úr válasza ezt jelenti: ez nem elméleti kérdés. Ha valaki közületek elkezdi cselekedni, amit én Isten akarataként mondtam nektek, rá fog jönni, hogy valóban Isten parancsa-e az, vagy én találtam ki!

n Akkor tudja meg, ha kész cselekedni!

n IV. A folyamatosság – az Isten akaratának cselekvésben
A negyedik feltétel az Isten akaratának megértésében a folyamatos figyelés arra.

n Aki nemcsak akkor fut oda Istenhez, hogy jaj, Uram, baj van, megáll az ész, nem tudok dönteni, de holnap utánig igent vagy nemet kell mondanom… Hanem aki akkor is ott áll Isten előtt, ha nincs semmi baj!

n Ha nem kell eldönteni semmit most, mégis folyamatosan figyelek arra, amit Isten mond.

n Az ilyen emberek értik helyesen kritikus helyzetben is Istennek akaratát.

n Fontosabb intézményeknek folyamatos figyelőszolgálatuk van. Éjjel nappal, állandóan figyelik, hogy mi történik a nagyvilágban.
A hívő embert is ez jellemzi: „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősítni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam.” (Ézs 50:4-5)
Bölcs nyelvre vágyik az illető, és megértette, hogy akkor lesz bölcs nyelve, ha van nyitott füle.

n Akkor tudok helyén mondott szót mondani, ha minden reggel újra odatartom a fülemet, hogy Isten mit mond nekem!

n Nem úgy megyek oda, hogy hallani akarok tőle valamit, hanem azt fogadom el, amit Ő akar mondani nekem.

n Lehet, hogy vannak kérdéseim, amikre szeretném már a választ megkapni, de akkor sem toporzékolok ott, mint egy kisgyerek, hogy de én erre akarok most választ kapni, hanem nyitva van a fülem arra, amit Ő akar mondani.

n Mint tanítványa, úgy hallgatom. Tehát tanítható vagyok. Amit meghallottam, annak nem voltam engedetlen. Azt azonnal teljesítem.
Volt, aki rossz matekos volt, és az édesapjához ment mindig tanácsért. Mindig azt követelte tőle, hogy apu, itt akadtam el, ezt mondd meg, hogy innen hogy lehet továbbmenni… De az apja megállította: kisöreg, eddig is rossz, látszik, hogy nem érted az egészet, most elmondom neked. Nem úgy van, hogy az első emelet a levegőben lóg, mert alulról kell elkezdeni építkezni!

n Ez így van a nyelvtanulással is: vannak, akik héberből a gyenge igék és ún. lyukas igék ragozását akarják megérteni, de még nincsenek tisztában az erős igék perfektumával és imperfektumával sem!

n Nem úgy van, hogy ahol elakadtam, itt segíts tovább – pláne, ha addig sem jó!

n Nem úgy van, hogy most bajban vagyok, mondd meg hamar, Istenem, mi a véleményed, aztán majd eldöntöm, mit csinálok. Ilyen nincs.

n Minden reggel odatartom a fülemet, fontos nekem Isten igéje, így és ezért olvasom a Szentírást. Aztán adott esetben, tudok igeszerűen gondolkozni.

n Istentől tanult szempontjaim lesznek, és hamar érzékelem, mi a jó, mi a rossz.

n Lesz bátorságom a jót választani, másoknak is azt tanácsolni.

n Tehát (1) legyen képességem, Feltétele vevőkészülékem, (2) kérjem elszántan, igényeljem azt, (3) legyek kész cselekedni azt, feltétel nélkül, és (4) ne csak baj esetén keressem az Isten akaratátr, hanem folyamatosan figyeljek Rá.

V. A folyamatos közösség az Úrral (ez az előbbinek a folytatása)

n Végül, az fogja megérteni Isten akaratát, aki együtt él, közösségben Jézussal.

n Ezt maga Jézus fogalmazza itt így. Olyan világosan elmondja ennek a logikáját az Úr Jézus: „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak. Monda néki Júdás (nem az Iskáriótes): Uram, mi dolog, hogy nékünk jelented ki magadat, és nem a világnak? Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.” (Jn 14:21-23)
Minket gyakran csak ez a vége érdekel: jelentse ki magát nekem. Mondja meg, hogy most őszerinte mit kellene tennem.

n De nem ezzel kezdődik! Ez a mondat végén van! Azzal kezdődik, hogy „aki ismeri az én parancsaimat”. Aki olvassa a Bibliát, igyekszik azt megtanulni, megjegyezni.
A másik lépés: ezt megőrzi magában. Nem tudja mindegyiket betartani, de nem is az a szó van itt, hanem az a szó, amit Máriánál olvasunk: ha nem értett is minden Jézusra vonatkozó próféciát, a szívében forgatta ezeket.

n Nem értem, de szeretném megérteni, mert Isten mondta nekem. Az fontos nekem! Mit jelent ez, Uram? Tisztában vagyok az értelmem korlátaival, de ha te mondasz nekem valamit, azt elobb-utóbb csak megértem. Segíts, hogy értselek téged. Szívében forgatja, foglalkozik vele, s aközben ez az ige munkálkodik benne, és hatással van rá.
Úgy értheti Isten akaratát.
Aki ezt teszi, az szereti Jézust. Azt mondja: azt szereti az én Atyám is - és itt jön a csoda bejelentése -, ahhoz elmegyünk, és nála szállást veszünk, és eközben kijelentem magam neki.

n Lakva ismerni meg egymást. Jézus kész beköltözni egy ilyen ember életébe, együtt él vele, és az ilyen hívő is azt akarja, és nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy az én Uram kész együtt élni velem.

n Így számomra Isten mindig hallótávon belül van.

n Bármikor kérdezhetem Őt. Egy folyamatos, imádságos párbeszéd alakul ki az élő, feltámadott Krisztus között. Közben egyre jobban megismerhetem Jézust. Kijelenti magát nekem az Úr.
„Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és Ő énvelem.” (Jel 3,20)

Pál apostol prédikálásának jellemzői - 1Kor 2:1-5

Pál apostol prédikálásának jellemzői

1Kor 2:1-5

A korinthusi megosztottság - 1Kor 1:10-17

A korinthusi megosztottság

1Kor 1:10-17

¹⁰ Kérlek azonban titeket Atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.

¹¹ Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.

¹² Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.

¹³ Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg?

¹⁴ Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust,

¹⁵ Hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem.

¹⁶ Megkereszteltem azonban Stefana háza népét is, ezenkívül nem tudom, hogy valakit mást kereszteltem volna.

¹⁷ Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen.

n A régi életüktől már mintegy három éve elszakadtakra nagy erejű kísértésként hatott rájuk a környezetük. Vissza akarta húzni őket a régi életükbe, a pogányság fertőjébe.

n Nem Isten hűsége változott meg, hanem a korinthusiak hűsége vált ingadozóvá. Elveszítették a stabilitásukat, és az apostol a levelével akart segítséget küldeni számukra.

n Távol volt a gyülekezettől, de híreket kapott róluk. A kérés hangján próbálja megszólítani a testvéreket. Kér, bár mint apostolnak, joga lenne parancsolni is. A szív viszont inkább nyitott a szívélyes kérésekre, mint az utasításokra.

n Nagyon fontos, amit itt, már a levél elején kér az apostol a gyülekezettől. Azt, hogy egységben legyenek. Őket, és azóta min­den más gyülekezetet Isten a Krisztussal való közösségre hívta el. Arra, hogy hitvallásukban és életükben a Krisztusra mutató egység uralkodjon.

n Erre a kérésre azért volt szükség, mert Korinthusban súlyos problémák adódtak. Jézus Krisztus személye kikerült a gyü­lekezet hitének, gondolkodásának középpontjából. Elveszítették a Krisztus központúságukat, amely a keresztyén, vagyis a krisztusi gyülekezetnek az egyetlen helyes útja!

n Megemlíti az apostol az első kilenc vers mindegyikében Jézus nevét, és most a tízediket is így kezdi. Az Úr Jézusra emlékezteti a gyülekezetet, akit a görö­gös gondolkodású korinthusi gyülekezetben nem becsültek kellő­képpen. Nem az életüket irányító Úrként figyelnek rá, hanem számukra csupán egy tanító a sok közül.

I. A szakadások – 10-12. v.

¹⁰ Kérlek azonban titeket Atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.

¹¹ Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.

¹² Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.

n Az apostol azt kéri, szün­tesse meg a gyülekezet ezt a rossz helyzetet, amely a rövid, három­éves története ellenére mégis kialakulhatott közöttük. A szakadást, széthúzást, a frakciókra töredezettséget, a viszálykodást.

n Egy egyesület olyan 30-35 ember feletti létszám esetén kettévált, mivel így áttekinthetőbb, és praktikusabb volt. Ahogyan növekedett a gyülekezet, bennük is úrrá lett ez a gondolkodásmód. A görögöknél egy, a Rómainál két személy volt az ilyen testületek vezetője. így ennek mintájára a gyülekezetben is elkezdték felosztani önmagukat, és vezetőt is vá­lasztottak maguknak…

n Úgy gondolták, pogány társaságokhoz ha­sonló módon működhetnek. Az egyik csoport Pált választja. Voltak, akik Pétert, mások Apollóst választják. Ezzel Jézus Krisztusnak, mint a gyülekezet egyetlen urának a helyét hívő emberek, vezetők vették át a csoportok gondolkodásában.

n Pál azt kéri, szüntessék meg a gyülekezetben a szakadást, és áll­janak helyre. Mit jelent Pál apostol szóhasználatában ez a két fo­galom? A magyarított formában is jól ismert szkizma szó, szakadást jelent. A hétköznapi életben való használatára három példát találunk az Újszövetségben.

n Egyik a csontvégek egymáshoz való ízesülésének a megszűnése. Ha a törött karnál, a két csont el­csúszott egymástól, akkor szkizma, vagyis törés, szakadás van a csont folyamatosságában. Amikor helyre teszik a törött, vagy kifi­camodott csontokat, akkor történt az a helyreállítás, amelynek ki­fejezését itt Pál is használja. Ha a gyülekezetet bárki megpróbálja felosztani, akkor elveszíti a rendel­tetését, értelmét. Mint amikor egy csont eltörik, kificamodik, és a csontvégek elcsúsznak egymástól.

n Másik terület, ahogyan az Új­szövetség ezt a szót használja, a szövet szétszakadása. A ruha akkor jön létre, amikor a szálakat egymásba szövik. Ezért is neve­zik szövetnek. Csakis akkor tudja betölteni a rendeltetését, ha ép. Amikor elhasad, elszakad a ruha, használhatatlanná válik. Fel­használásának egyetlen lehetősége a szakadás helyreállítása, va­gyis valamilyen módon meg kell szüntetni a hasadást. Jobb híján varrással lehet megoldani az elszakadt szálak összeerősítését. Nem a legtökéletesebb mód, mivel nyomot hagy, de a használhatóságot visszaállítja.

n A harmadik terület a halászat, ahol a hétköznapi életre vonatkoztatva használja a Szentírás ezt a szót. Akkor talál­kozhatunk vele, amikor azt olvassuk, hogy szakadozott a háló a sok hal, vagy valamilyen idegen test belekerülése miatt. Az evan­géliumban akkor olvasunk erről, amikor a tanítványok kötözget­ték, rendezgették a hálóikat. (Mt 4:21).

n Mindhárom hétköznapi előfordulása során olyan dolgokról szól, amelyeknek az értékét, értelmét elveszíti a szakadás vagy törés miatt. Ennek helyreállítása nélkülözhetetlenül szükséges hozzá, hogy továbbra is használható legyen.

n Átvitt értelemben is találunk rá példát, amikor az Úr Jézus Messiásként való elfogadásával kap­csolatban volt szakadás a zsidók közt. Voltak, akik szerint ő a Mes­siás. Mások szerint Názáretből, Galileából nem jöhet a Megváltó, hiszen Dávid városából, Betlehemből kell eljönnie. Ők azt gondol­ták, mivel Názáretben nőtt föl, ezért onnét is származik.

n Amikor a Korinthusi gyülekezetben bekövetkezett a szaka­dás, nem Péter, Pál, vagy Apollós osztották meg a gyülekezetet! Éppen ellenkezőleg, a gyülekezet keresett magának olyan embe­reket, akik köré csoportosulva

n A Krisztus táborral kapcsolatban számos újabb kérdés ve­tődik fel. Vannak, akik szerint csupán a gyülekezet egyik csoportja volt, akik Krisztusra hivatkozva magasabbnak akarták érezni ma­gukat a többi csoportnál. Mások szerint ők biblikusan gondolkodó hívő emberek voltak, akik átláttak a tanítókra hivatkozó pártoskodás veszélyein.

n Ennek a szakasznak alaposabb áttanulmányozása után kitűnik a megoldás. Az összes gyülekezeti csoportokkal szemben, Pál apostol vallja magát a Krisztusénak! A görög gon­dolkodásmóddal ellentétben Krisztus tulajdonának vallja magát.

II. Költői kédések – 13. v.

¹³ Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg?

n Az apostol felveti a kérdést, hogy részekre lehet-e szakítani a Krisztust? Lehet-e azt a pogány gyakorlatot követni, amely szét­szakítja a gyülekezeteket, és a szakadások után egy-egy ember lesz a csoportok vezetője? Megtörténhet ez úgy, hogy közben Krisztus gyülekezetének lehessen nevezni a korinthusiakat?

n Pál apostol azt karja, hogy állítsák helyre, szüntessék meg a szakadást. Jöjjenek újra össze, de csakis Krisztus fősége alatt!

n A korabeli gondolkodásmód szerint, akin végrehajtanak va­lamilyen beavatási szertartást, az annak az istenségnek, illetve a beavatást végző személynek, mint az isten képviselőjének a tulaj­donává vált.

n A korinthusiak gondolkodásmódja szerint, ha valakit Pál, Péter, vagy Apollós merített be, akkor hozzá is tartozik. Vagyis az ő tulajdonát képezi.

n Ezzel szemben, ha szétszakítják a krisztusi gyülekezetet, az elveszíti rendeltetésének alapfeltételeit. Amikor kitűnő, de mégis emberi személyiségek köré csoportosulnak, Krisztus tulajdonjogát kétségbe vonják, megtagadják, és emberek tulajdonává kezd válni a gyülekezet.

n Számos esetben megfigyel­hető ez a folyamat az egyháztörténelem során.

n Amikor azért jön létre egy gyülekezet, vagy egy csoport, hogy egy vezető köré gyü­lekezzenek. Azért oszlik meg, vagy szakad szét, mert erre alkalmas embert találtak. Akinek emlegetni lehet a nevét, és aki köré gyüle­kezve mások ellen fordulhattak.

n Az vezetett a szakadáshoz, hogy találtak egy erre vállalkozó személyt, vagy esetleg magától jelent­kezett valaki. Volt, amikor éppen azért lépett fel, hogy végrehajtsa a szakadást, vagy szakítást.

n Pál apostol viszont nem ilyen ember volt. A helyreállításban sem azokat akarta lebeszélni, akik Péterhez kötődnek, vagy Apollóst emelik nagyra. Azt a kis csoportot szólítja meg, akik őt kívánták előnybe helyezni. Kész rá, hogy lebeszélje magáról, a mögé csoportosulókat!

n Mennyire más ez a lelkület, mint amikor mások követéséről akar lebeszélni valaki embereket, de csak azért, hogy a saját tábora növekedjék! Ezáltal magára akarja irányítani a más vezetőket követők tekintetét.

n Itt azokat, akik őt kí­vánják követni, Krisztushoz szeretné visszaküldeni Pál apostol!

n Pontosan tudja, nem ő feszíttetett meg értük, és nem Pál nevében lehet előre haladniuk a hitéletben! Egyetlen ember, még maga Pál apostol személye sem lehet elég hozzá, hogy Krisztust helyette­sítse. A lelki nagyságával, és tisztánlátásával próbálja meg helyre­hozni a szakadásokat. Lemond a saját pártjában meglévő kitüntetett helyzetéről, hogy őket, és ha lehet, az egész gyülekeze­tet visszavezethesse Krisztushoz. Példát adva ezzel minden kor hívő emberének a keresztyén gyülekezet vezetéséről.

III. A keresztség Krisztushoz kapcsol – 14-16. v.

¹⁴ Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust,

¹⁵ Hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem.

¹⁶ Megkereszteltem azonban Stefana háza népét is, ezenkívül nem tudom, hogy valakit mást kereszteltem volna.

n Ezt követően azt fejti ki, milyen jó, hogy nem végezte a bemerítés szolgálatát olyan mértékben, amelyre lehetősége lett volna, így nem gondolhatják azt a korinthusi gyülekezetben, hogy a maga nevére végezte ezt.

n Vagyis a saját tulajdonába vonja, aki felé ő volt a megtérést elősegítő, és a bemerítést elvégző eszköze az Úrnak. Nem arról van szó, hogy Pál apostolt nem küldetett a bemerítés szolgálatára. Ez a relatív tagadás, ami azt jelenti, hogy el­sősorban nem a bemerítés, hanem az evangélium hirdetésének a szolgálatát bízta rá az Úr Korinthusban.

n Nehezen jut az eszébe az apostolnak az a néhány ember, akiket Korinthusban ő merített be. Gondolkodnia kell, hogy összegyűjtse a nevüket. Milyen nagy vál­tozás történt azóta! Fontossá váltak a számok, a statisztikák. Pontosan tudják, mikor hány embert merítettek be! Ez az apostolnak még nem könnyen jutott az eszébe. Az ő személyének csak Isten eszközeként van szerepe.

n A befejező versben beszédének, igehirdetésének stílusáról szól. Nehogy hiába való legyen Krisztus keresztje, és el ne veszítse az erejét.

n Hogyan veszítheti el az erejét Krisztus keresztje? Sok ember életében sajnos hiábavaló lett. Nem azért, mintha ki kellene, vagy ki lehetne egészíteni ezt az áldozatot.

n Krisztus áldozata, ame­lyet a kereszten bemutatott tökéletes volt. Ha viszont valakinél a szólásban való bölcsesség, a filozofikus eszmefuttatások, elvonják a figyelmét a golgotai kereszt lényegéről, akkor számára hiábavaló a Krisztus keresztje!

n Még Krisztusban sem a csodatevő urat, és a dicsőséges királyt kell először látniuk! Nem is a nagyszerű tetteiért vagy mély bölcsességéért kell tisztelnünk. Elsősorban az Isten Fiát, a golgotai kereszt szenvedő hősét kell benne meglátnunk!

n Ez ugyan a görögök, és a görögös gondolkodásúak szerint bolondság. A zsidók számára megbotránkozást okoz. Mégis így lehet Krisz­tust szívük és elméjük középpontjában tartaniuk, őrizniük.

n Az egy­háztörténelemben számtalanszor előfordult már, hogy a golgotai keresztről másra terelődött át a figyelem. Átkerült a hangsúly Krisztus tetteire, vagy szavaira, amelyek csodálatra méltóak ugyan, de a jelentőségük nem mérhető a golgotai kereszt csodájá­hoz. A korinthusiak ezt nehezen tudták megérteni, és megtartani.

n Nekünk, mai keresztyéneknek sem lehet megengednünk, hogy Jézus személyét, és a golgotai keresztáldozatának bűnbocsánatot jelentő gazdagságát más megpróbálja helyettesíteni. Lehetnek azok bölcs tanítások (de nem a golgotai keresztáldozatot előtérbe állító igehirdetések). Legyenek azok tiszteletre méltó személyiségek, vagy Jézus Krisztus hűséges emberei.

n Ha valóban ilyenek, Pál apostolhoz hasonlóan, le fogják beszélni magukról a követőiket. Azért, hogy csakis a Krisztusra, mint a golgotai kereszt hősére te­kintsenek fel! Mi, mai keresztyének is az ige alapján, hitbeli tiszta­sággal, Krisztushoz kizárólagosan ragaszkodva járhatjuk végig az előttünk lévő küzdőpályát!

Karácsonyi Klub - 2014

Karácsonyi Klub - 2014,

a szilágyperecseni magyar baptista imaházban.

A korinthusi gyülekezet - 1Kor 1:1-17

A korinthusi gyülekezet

1Kor 1:1-17

¹ Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Sosthenes, az atyafi, ² Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek, mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magokén és a miénken: ³ Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.

⁴ Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, ⁵ Mivelhogy mindenben meggazdagodtatok ő benne, minden beszédben és minden ismeretben, ⁶ Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel. ⁷ Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, ⁸ Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján. ⁹ Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre,

¹⁰ Kérlek azonban titeket Atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben. ¹¹ Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek. ¹² Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé. ¹³ Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg? ¹⁴ Hálákat adok az Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, kivéve Krispust és Gájust, ¹⁵ Hogy valaki azt ne mondja, hogy a magam nevére kereszteltem. ¹⁶ Megkereszteltem azonban Stefana háza népét is, ezenkívül nem tudom, hogy valakit mást kereszteltem volna. ¹⁷ Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen.

Korinthus régi város volt, Kr.e. 1000 környékén alapították, de már korábban laktak ezen a vidéken. A Rómaiak Kr.e.146-ban lerombolták, majd Kr.e. 44-ben Julius Caesar újjáépíttette.

Fontos gazdasági, kereskedelmi és utazási csomópont volt. Akhája nevű római provincia fővárosa volt, amelyet egy proconsul vezetett. Lakossága több nép összevegyüléséből állt, sokféle kulturális és vallási háttérből. A lakosság kétharmad része rabszolgasorban élt. A gyülekezet tagjai főként szegényekből tevődött össze, mert az első rész végén Pál apostol ezt írja: „Mert tekintsétek csak a ti hivatásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.” (1Kor 1:26-29)

A gazdagok főként kereskedelemből szerezték vagyonukat. Jeruzsálem és a szíriai Antiokhia után itt alakult a harmadik önálló gyülekezet.

Szólnunk kell a gyülekezet hátteréről és jellegzetességeiről.

I. Korinthusi háttér információk

A gnosztikusok tanítása szerint az ismeret és bölcsesség által be lehet hatolni az istenség titkaiba, így az ember egyesülhet az istenséggel, és önmaga is isteni rangra emelkedhet. Erre titkos ismeretre, bölcsességre utal az 1Kor 2:1-2 – „Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig, mint megfeszítettről.”

A dualisták tanítása az volt, hogy az ember lelke nagyszerű, értékes, de az anyag, vagyis a test rossz. Ezért a testet sanyargatni kell, folyamatosan büntetni kell, mert csak ez vonja maga után a lélek megtisztulását. Ezért voltak, akik a házastársi kapcsolatot is rossznak tartották. Másrészt pedig voltak, akik a dualista gondolkozásból azt a következtetést vonták le, hogy a testtel nem kell törődni, mert nem számít, hogy mit tesznek vele. Ez vezetett a paráznasághoz, a laza erkölcshöz, például, hogy valaki együtt élt az apja (második) feleségével, vagyis a mostohaanyjával

A feltámadás gondolata szintén problémát okozott a korinthusiaknak, mert a dualizmus szerint a feltámadás akkor történik meg, amikor valaki az ösztöneit háttérbe tudja szorítani…

A hellenizmusnak fontos jellemzője volt a misztériumvallások jelenléte, amelyek egyik jellemzője az extázis, vagyis a gondolkodás és az értelem kikapcsolása. A korinthusiak megtérése előtt az extatikus állapotok, és ezzel együtt az érthetetlen nyelven történő beszéd elterjedt gyakorlat volt a vallásukban. Így történt, hogy a keresztyén gyülekezet istentiszteletein is gyakorolták az extázist, ahol az érzelmek felszínre törtek és az értelmet kikapcsolták.

A görög istenségek templomaiban, például Afrodité templomában ezer hierodula, vagyis kultikus paráznaságra szerződött papnő volt, akik pénzért szexuális szolgáltatást nyújtottak a templomba eljövőknek. A templom ebből a jövedelemből tartotta fenn magát. Itt vettek részt a bálványáldozati lakomákon is. A társadalmi élet része volt az ilyen lakomákon való részvétel. Ezért volt az, hogy a korinthusi gyülekezetben a mészárszékben árult hús némelyeknek gondot okozott, vagy hogy a szeretetvendégségeken dorbézoltak és lerészegedtek.

A görög városállamok szétesése után kisebb közösségek, partikulák jöttek létre, amelyek nagymértékű függetlenséggel rendelkeztek és jogilag is önállóságuk volt. Korinthusban ezekhez a világi hatóságokhoz fordultak a hívők, hogy vitás kérdéseiket rendezzék!

Pál apostol másfél évet töltött a városban, míg a gyülekezet létrejött. A zsinagóga szomszédságában, Jusztusz házában találkoztak egymással (ApCsel 18:1-11). A gyülekezet még csak három éves lehetett, mikor Pál apostol levelet írt nekik. Az első levél 55-ben íródott. Egyébként több levelet írt nekik.

1Kor 5:9 – „Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok.” A 2Kor 6:14-7:1-ben írja az apostol, hogy szakítsák el magukat a bűnben élőktől. (A 2Kor 6:13 a 7:2-vel folytatódik. Az 1Kor 1-4-et a Kloé emberei által hozott hírekre írta az apostol. Ezt Timótheus vitte el: 1Kor 4:17 – „Azért küldtem hozzátok Timótheust, ki nékem szeretett és hű fiam az Úrban, a ki eszetekbe juttatja néktek az én útjaimat a Krisztusban, a mint mindenütt, minden gyülekezetben, tanítok.”

Az 1Kor 5-6 és 7-16 részeket újabb hírekre írta az apostol, amiket Stefanász, Fortunász és Achaikosz hoztak. Ezt is Timótheus vitte el az előbbiekkel együtt. Ebben található a 7. 8. 12. és 16. részekben a korinthusiak kérdéseire adott válasz.

Aztán van az ún. „szigorú levél”: 2Kor2:3 – „És azért írtam néktek éppen azt, hogy mikor oda megyek, meg ne szomoríttassam azok miatt, a kiknek örülnöm kellene; meg lévén győződve mindenitek felől, hogy az én örömöm mindnyájatoké.” 2Kor 7:8 – „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam; mert látom, hogy az a levél, ha ideig-óráig is, megszomorított titeket.” Ekkor Titusz örvendetes híreket hozott Korinthusból.

Az ún. „megbékélés levele” feltehetően a 2Kor 1-9-ben található.

A levél(ek) megírásának oka az volt, hogy a három éve megtértek több évtizedes pogány háttérrel rendelkeztek, és környezetük nagy hatással volt rájuk: a misztériumvallások istenségei hasonlítottak a zsidók Istenére, és Jézus személyére és nem különültek el tőlük teljesen. Inkább a hasonlóságokat kezdték kihangsúlyozni és összeolvasztani a keresztyén hittel. Nehéz volt megőrizni a keresztyén hit egyedülállóságát, tisztaságát, hogy az ne olvadjon össze más vallásokkal. A korinthusi gyülekezet tehát válaszút előtt állt: sikerül-e Krisztus útján járniuk, vagy régi életmódjukba süllyednek vissza?

A két zsinagógai elöljáró közül, Kriszpusz és Szószthenész, az utóbbi, Szoszthenész küldi a levelet az apostollal együtt. A görögöket felingerelte, amikor Pál elkezdte hirdetni az evangéliumot, és összekeverték a keresztyénséget a zsidósággal: Szószthenészt kezdték el ütlegelni! Neki kellett elszenvednie a bántalmazásukat. Ez az ember viszont Pál apostol társa, sorstársa lett, most pedig együtt küldi a levelet a gyülekezetnek.

II. A korinthusi gyülekezet szentsége – 1-3. v.

Miután köszöntötte a gyülekezetet, az apostol két információt közöl a gyülekezet szentségéről: (1) azt, hogy a gyülekezet Isten tulajdona, és ők mindnyájan „megszenteltek”, de azt is, hogy ők (2) „elhívott szentek”: egyrészt már részesültek a szentségben, másrészt még nem szentek, de erre vannak elhívva!

A 2. v. végén az apostol arra is utal, hogy a gyülekezet nincs egyedül, nincs monopolhelyzetben, nem az egyetlen gyülekezete Istennek, hanem része Isten világméretű „egyetemes” közösségének: „mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magokén és a miénken”.

Kik a gyülekezet tagjai? A baptisták? Szeretnénk, ha mind azok lennének, de meglehet, hogy némelyeknek csak a nevük az. Mi lesz a reformátusokkal, vagy épp a katolikusokkal? Nem a mi dolgunk ezt eldönteni, de tudnunk kell, hogy a mennyben nemcsak baptisták lesznek (habár szeretnénk, ha ők legalább mindnyájan ott lennének)!

Elhívott szenteknek nevezi az apostol a gyülekezetet, de ennek alanya Jézus Krisztus, nem pedig a korinthusiak! Ám Jézus Krisztusról a korinthusiak nem egészen úgy vélekednek, mint Pál, aki ebben az igeszakaszban 14-szer említi Krisztus nevét. A korinthusiak pogány felfogása szerint nem lényeges a Megváltó személye, csak a tőle jövő bölcsességnek van valódi jelentősége, amit akár tőle függetlenül is lehet alkalmazni… Az átadott ismerettel a Megváltó nélkül is el lehet boldogulni.

III. A korinthusi gyülekezet kiteljesedése – 4-9. v.

„Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott.” – 4. v. Ez egy feddő levél, de az apostol előbb hálát ad. Mindig van ok a hálaadásra!

Más most „mindenben meggazdagodtak ő benne, minden beszédben és minden ismeretben” és „megerősíttetett bennük a Krisztus felől való bizonyságtétel”, „semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködnek”. Mindenben meggazdagodtak, és már semmire sincs szükségük. Az apostol részletezi, hogy mit jelent ez a „minden”: beszédben, és ismeretben gazdagodtak meg. Az Úr viszont azt szeretné, ha elsősorban a kegyelemben lennének gazdagok.

A korinthusiak látszólag gazdagok voltak a kegyelmi ajándékokban, de az Úr Jézus nem volt középponti helyzetben. Jézus nélkül pedig nem lehet az ő kegyelemének ajándékairól szólni.

Azonban ez a teljesség mégis ezután következik, amikor Krisztus megjelenik: „várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.”

Őket, és azóta minden más gyülekezetet Isten a Krisztussal való közösségre hívta el. „Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre!” – 9. v. Az elhívás alapja: hogy az Isten hű. Az elhívás ténye: 1:9, 23-24, 26. Gal 1:15-16. Az elhívás célja: a Vele való közösség.