Timótheus és Epafroditus: partnerek az Úr szolgálatában - Fil 2,19-30

Timótheus és Epafroditus: 
Pál apostol partnerei az Úr szolgálatában 
- Fil 2:19-30.

Az előadás szövege ITT olvasható.

"Történt pedig azokban a napokban..." - Lk 2:1-20

"Történt pedig azokban a napokban" - Lk 2:1-20

Angyali híradás Jézus születéséről - Lk 1:26-38

Angyali híradás Jézus születéséről - Lk 1:26-38

A királyi menyegző - Mt 22:1-14

A királyi menyegző

Mt 22:1-14

¹ És megszólalván Jézus, ismét példázatokban beszélt nékik, mondván: ² Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, aki az ő fiának menyegzőt szerzett. ³ És elküldte szolgáit, hogy meghívják azokat, akik a menyegzőre hivatalosak voltak; de nem akartak eljönni. ⁴ Ismét küldött más szolgákat, mondván: Mondjátok meg a hivatalosoknak: Íme, ebédemet elkészítettem, tulkaim és hizlalt állataim levágva vannak, és kész minden; gyertek el a menyegzőre!

⁵ De azok nem törődvén vele, elmentek, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; ⁶ A többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazták és megölték őket. ⁷ Meghallván pedig ezt a király, megharagudott, és elküldve hadait, azokat a gyilkosokat elvesztette, és azoknak városait fölégette.

⁸ Akkor monda az ő szolgáinak: A menyegző ugyan készen van, de a hivatalosok nem voltak méltók. ⁹ Menjetek azért a keresztutakra, és akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe. ¹⁰ És kimenvén azok a szolgák az utakra, begyűjtötték mind, akiket csak találtak, jókat és gonoszokat egyaránt. És megtelt a menyegző vendégekkel.

¹¹ Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, látott ott egy embert, akinek nem volt menyegzői ruhája. ¹² És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgatott. ¹³ Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás. ¹⁴ Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.

A királyi menyegző példázata Máté evangéliumában nagyon hasonlít ahhoz, ami Lukács 14-ben található, de vannak, akik a különbségekre hívják fel a figyelmet: itt nemcsak egy nagy vacsoráról van szó, hanem egy menyegzőről, amelyet a király készít a fiának. Máténál a király nemcsak megharagszik, hanem elküldte hadait, elvesztette azokat a gyilkosokat, és felégette azoknak városait. A korábban elmondott, gonosz szőlőművesekről szóló példázat is arról szól, hogy megölték az örököst, és a kiküldött szolgákat megfogták, bántalmazták és megölték. Meglehet, az Úr kétszer is elmondta ugyanazt a tanítást, két különböző hallgatóságnak.

Az Isten országa, vagyis a hívő élet, olyan, mint egy menyegző: tele van örömmel és áldással. Az Isten országa a király fiának személye körül forog: ő az esemény hordozója. Isten az, aki cselekszik, Ő készíti a királyi lakomát, Ő az, aki meghív erre a vacsorára. A vacsora mindig közösségvállalást jelent. Ez a példázat újra azoknak és azokról szólt, akik visszautasították az Isten országát.

I. Meghívás a királyi vacsorára – 1-4. v.

Előbb a vacsora elkészítéséről van szó (1-2. v.), majd a meghívással megbízott szolgák kiküldéséről (3-4. v.). Istenünket az jellemzi, hogy Ő ad: vendégségbe hív. Meg akarja ajándékozni azokat, akik meghívását elfogadják.

A meghívó üzenet nem úgy szól, hogy „neked jönnöd kell”. Nem kategorikus imperatívuszról van szó, nem kötelességről vagy törvényről, hanem kegyelmi ajánlatról. Isten nem követel, nem feltételeket szab, hanem ad. Drága kincset, ajándékot, ünnepet kínál, lakomára hív, közösségre önmagával és egymással. A Király azt akarja, hogy az Ő szabad vendégei legyünk. Külön csoda, hogy meghívást intéz felénk. Örömujjongással kellene fogadnunk a jó hírt: „minden készen van!” Az Isten országára, a megváltásunkra nézve Isten mindent elkészített. „Elvégeztetett!” (Jn 19:30) „Most van az üdvösség napja!” (2Kor 6:2). A megváltás munkája az Isten munkája, amihez nekünk nincs semmilyen hozzájárulásunk.

Isten meghívja az embert, hogy vegyenek részt az általa készített üdvösségből. Megbízta szolgáit arra, hogy értesítsék a meghívottakat: jöjjenek el a vacsorára. Ez a meghívó mindenkinek szól, de először az Ő kiválasztott népét hívta. Sajnos, elutasításukkal ők kizárták magukat Isten országából. Mindenekelőtt a próféták voltak azok, akik Keresztelő Jánosig a meghívást tolmácsolták, majd pünkösdtől kezdve az apostolok és az Úr követői. „Reánk bízta a békéltetésnek Igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” (2Kor 5:19-20) Az Isten országába hívunk, kérlelünk mindenkit, miként a király nagykövetei. A példázat elején szereplő szolgák (δοῦλος) később a szolgálattevő (διάκονος) megnevezést kapták.

II. A meghívás elutasítása – 3. 5-7. v.

„De nem akartak eljönni” (3. v.). A meghívottak megalázóan visszautasították a meghívás örömhírét. Ha ez túlságosan igénybe vette volna őket, vagy túl sokat követelt volna tőlük, még meg lehetne érteni, de itt nem ilyesmiről volt szó, hanem egy ünnepi meghívásról! Olyan ez, mintha valakinek valami nagyon jót szándékoztál volna tenni, és az hidegen elutasított volna. Épp ez a fájdalmas az elutasításban, hogy azzal a királyt vetették meg, utasították el. „Azok nem törődvén vele, elmentek, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe…” (5. v.)

Persze, a szántóföld megművelése és a kereskedés lebonyolítása nem bűn önmagában. A bűn az volt, hogy az fontosabb lett a király meghívásánál. Joggal tesszük fel e kérdést: muszáj volt azokat az ökröket aznap kipróbálni? Ha éppen most házasodtál, nem az lenne a természetes, ha feleségeddel együtt eleget tennél a meghívásnak? Mennyire érthetetlen kifogások ezek! Arra késztetnek, hogy megvizsgáljuk magunkat, hogy van-e olyan terület az életünkben, amit nem szívesen áldoznánk fel Isten országáért?

Mert semmi rosszat nem tesznek ugyan azok az emberek, akik közül az egyik dolgozni megy, a másik üzletel: ki-ki végzi a maga munkáját. Mind szorgalmas, becsületes, kötelességtudó emberek. De magatartásuk mégis elárulja, hogy ők a király ellenségei. Arról is olvasunk, hogy megverték, sőt megölték a király szolgáit! Ezeknek a „becsületes” embereknek gyilkos indulat van a szívükben!

A jó dolgok gyakran akadályai a legjobbnak. „Félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért.” (Zsid 12:1). Sajnos, a kifogások sorolása ma is annyira jellemző a meghívottakra: száz okot is fel tudnak sorolni, hogy miért nem teszik az Urat az első helyre. Pedig Isten nem a második helyet akarja elfoglalni az életükben, hanem az elsőt! Sokféle kifogásuk gyökere végül is ebben van: „Nem akartak elmenni...” Kínálhatott a király, amit akart, nekik mindig fontosabb dolguk akadt az Isten országánál!

Abban az időben a menyegzőre szóló meghívás másképp zajlott, mint manapság: kétszer is kimentek a megbízottak, hogy értesítsék a meghívottakat: először egy általános meghívással, másodszor pedig, mikorra a vacsora elkészült, egy konkrét, pontos időre szóló meghívással. Ha az első meghívást elfogadták, akkor lehetett tudni, hogy hány vendégre számíthatnak a vacsorán, és nekifogtak a sütéshez, főzéshez. Óriási sértés volt a meghívást visszautasítani a vacsora napján! Márpedig itt épp erről olvasunk: „De azok nem törődvén vele, elmentek, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; a többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazták és megölték őket.” (5-6. v.) Lukács evangéliuma még részletesebben közli a kifogásokat: „Mindnyájan egyenlőképpen kezdték magukat mentegetni. Az első azt mondta neki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy azt meglássam; kérlek téged, ments ki engem! És másik monda: Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem! A másik pedig monda: Feleséget vettem, és azért nem mehetek.” (Lk 14:18-20)

A rangsorolás az, ami fontos: mit részesítenek előnyben? Emberileg érthető, hogy ezeknek az embereknek megvoltak a terveik arra a napra. Mikor megérkezett a király meghívása, dönteniük kellett, hogy melyiket részesítsék előnyben. Mi számukra fontosabb? Az-e, amit korábban elgondoltak, vagy az, amit Isten országáért tehettek? Az, amit ők szerezhetnének, vagy az, amit Isten adhat?

III. A méltatlan hivatalosak pótlása – 8-10. v.

Izráel népéről szólva megállapíthatjuk, hogy magatartásukkal elutasították Isten meghívását: már a Sinai hegy lábainál aranyborjút készítettek: „Szóla pedig az Úr Mózesnek: Eredj, menj alá; mert megromlott a te néped, a melyet kihoztál Egyiptom földéből.” (2Móz 32:7) A királykérés is Isten uralmának elutasítását jelentette: „És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük.” (1Sám 8:7) Jeroboám azzal nyerte meg Izráelt a bálványimádásnak, hogy „Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek: Ímhol vannak a te isteneid, ó, Izráel, akik téged kihoztak Egyiptomnak földéből.” (1Kir 12:28) Isten kiküldött szolgáinak elutasítása miatt következett be a babiloni fogság (2Krón 36:16). Végül, a Messiást is elutasították!

Mivel Izráel népe, a meghívottak nem voltak méltók, a király a lakomát a pogányoknak ajánlotta fel (lásd: ApCsel 13:46). Isten kiküldte szolgáit az útkereszteződésekre, vagyis a pogányokhoz: hívjatok be mindenkit! Boldog-boldogtalan bejöhet! A király szeretete alapján mindenki hivatalos. Ez nem vicc, hanem maga a király üzeni, hogy bárki jöhet, feltétel nélkül. „Akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe!” (11. v.) „Amint vagyok, sok bűn alatt, / De mert hallám hívó szavad, / S mert értem áldozád magad, / Fogadj el, Jézusom!” (Hith. 30) Jöhet a samáriai asszony, öt válás után. Jöhet a fővámszedő, gazdag Zákeus. Jöhet a halálraítélt lator is. Velük együtt jöhetsz te is, és jöhettem én is. Nincs feltétel. Szabadon, bárki, mindenki jöhet.

A király így pótolta a méltatlan meghívottakat. A menyegzői vacsora nem marad néptelen. Ha a hivatalosak megtagadták tiszteletüket tenni ezen a menyegzői vacsorán, Isten a semmikért küldött (1Kor 1:26-30). A királyi ünnepség nem esett kútba, Isten mindenképp végrehajtja az Ő tervét. A pogányok felé való misszió mindig is benne volt Isten tervében, de csak azután lett nyilvánvaló, miután a „hivatalosak” nem voltak méltók. Isten főképp a pogányokkal töltötte meg a menyegzői termet.

IV. A menyegző vendégei – a méltatlan vendég – 11-14. v.

Isten mindenkit hív. Csak azok zárják ki magukat, akik meghívását elutasítják. „Boldogok azok, a kik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei.” (Jel 19:9).

Aztán a király megtekinti a vendégeket, szemlét tart. Talál ott valakit, akinek nem volt menyegzői ruhája: azt nemcsak kitessékelték, hanem súlyos ítélettel sújtották. Hirtelen olyan érzésünk támad, mintha Isten igazságtalanul bánt volna vele, aki egyébként véletlenszerűen cseppent bele a nagy ünnepségbe… Hogyan kell ezt érteni?

Úgy, hogy a királyi meghívást elfogadhatjuk, ahogy vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy maradhatunk olyanoknak, amilyenek voltunk! Az ünnepi ruha nélkül senki sem maradhat a király asztalánál. A bűnbocsánat fehér ruhája és a megszentelt élet fehér ruhája kötelező. Senki sem élhet tovább azokban a bűnökben, amelyeket Isten megbocsátott! „Akik meghaltunk a bűnnek, mi módon élnénk még abban?” (Róm 6:2) „Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.!” (Gal 5:25)

A menyegzői ruhát állítólag a király biztosította. Egy Mari-ból származó levél (amit Zimri Lim-be írtak, Lâ’um-nak) beszél azokról a vendégekről, akiket Hammurabi király udvarába hívtak, akiket szertartási öltözékkel láttak el, mielőtt a király színe elé kerültek volna. A ruha felkínálása régi szokás volt Izráelben (lásd: 1Móz 45:22. Bír 14:12).

Ádámnak szégyenruhája volt. Dávidra egy kényszerruhát próbáltak ráadni. Jákób álruhában (képmutatással) lopta el az áldást. Milyen ruhában próbálasz megjelenni Isten előtt?

Isten fehér ruhákat kínál: „Azután láttam, és íme, egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt álltak, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak.” (Jel 7:9). „Akkor felelt egy a Vének közül, és monda nékem: Ezek, akik a fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek? És mondék néki: Uram, te tudod. És monda nékem: Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7:13-14). Isten előtt csak azzal a ruhával jelenhetünk meg, amit Ő adott nekünk! (Ézs 61:10). A tékozló fiú hazajöhetett rongyos ruhájában, úgy ahogyan volt, de nem maradhatott abban! (Lk 15:22). Az Isten által kínált ruhát nemcsak elfogadni kell, hanem fel is kell öltözni. „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.” (Róm 13:14).

A menyegzői ruha nélküli ember sorsa ugyanaz, mint azoké, akik elutasították a meghívást. A meghívásra adott válasz kötelez! A király maga vizsgálja a vendégeket. A képmutatókat hamar felfedezi. A meghívás mindenkinek szól, de kevesen vannak, akik elfogadják, és felkészülten érkeznek Isten színe elé. A felhívás minden hívőnek szól: „Végy tőlem… fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen!” (Jel 3:18)

Ki érti Isten bölcsességét? - 1Kor 2:6-16

Ki érti Isten bölcsességét?

A bölcsesség feltételei
1Kor 2:6-16

⁶ Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét;  ⁷ Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre;  ⁸ Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség urát:  ⁹ Hanem, a mint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.  ¹⁰ Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.  ¹¹ Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, a mely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek lelke.  ¹² Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való lelket; hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nékünk.  ¹³ Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem a melyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván.  ¹⁴ Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg.  ¹⁵ A lelki ember azonban mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg.  ¹⁶ Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van. (1Kor 2:6-16)

n Az igeszakasz arra a kérdésre ad választ, hogy ki értheti meg Isten tanácsát, útmutatását, akaratát? Ki érti Isten Lelkének dolgait, Isten bölcsességét?

n Aki cselekedni akarja Isten akaratát, azt komolyan érdekli, hogy mi az Ő akarata, ezért, szeretné azt megérteni.

n Isten bölcsessége különbözik az emberitől, és nem mindenki érti azt. Ennek a megértése feltételhez van kötve. Melyek ezek feltételek?

I. A képesség – Isten bölcsességének megértésére

n Egy különleges képesség adatik a hívőknek, amelynek folytán megérthetik Isten bölcsességét, Isten dolgait. Úgy is mondhatnánk, hogy csak az érti, akinek vevőkészüléke, antennája van fogni azt.

n Tudniillik nincs mindenkinek. Nem úgy születtünk, hogy legyen. A bűn elvette ezt a képességünket. Az Isten elleni lázadásunk lelkileg süketté tett minket. Nem hallhatjuk, amit Isten mond, mert nem vagyunk rá képesek.
Pál apostol világosan leszögezi, hogy az Isten gondolatait csak az Isten Szentlelke érti. Ember tehát nem értheti meg az Isten gondolatait, ha nincs benne az Isten Lelke.
Azonnal azt kérdezzük tehát, hogy hogyan válhat képessé mégis egy ember arra, hogy megértse az Istent? Úgy, hogy megkapja Isten Lelkét, mint vevőkészüléket, Aki által képes lesz hallani az Isten hangját.

n Hogyan kaphatja valaki Isten Lelkét? Az újjászületés által.

n Amikor valaki hittel behívja az Úr Jézust az életébe, mint életének Megváltóját és Urát, ezzel együtt kapja az Ő Szentlelkét is, és ettől kezdve képessé válik arra, hogy értse az Isten gondolatait, és cselekedje azokat.
Olyan ez, mint a mobiltelefon: alkalmat ad a kapcsolatra. Nem lehet átkiabálni a fél országot, de ha van mobiltelefon, akkor bármikor megérthetjük egymást. Hiába akar valaki valamit mondani, ha nincs meg a vételi lehetőség.
Itt is erről van szó. „Szükséges újonnan születnetek.” Újjászületés nélkül képtelen az ember megérteni és cselekedni Isten akaratát.
Ha tehát valakiben felmerül a kérdés, hogy Hogyan érthetem meg Isten akaratát? Akkor erre azzal a kérdéssel lehet válaszolni, hogy: „Újonnan születtél-e?” E nélkül hiába az igehirdetés, a bibliaóra, az istentisztelet: mind eredménytelen marad. Aki újonnan született, az kapta Isten Lelkét, az képes megérteni és cselekedni Isten akaratát.

n II. Az igény – Isten bölcsességének fogadására
A másik feltétel az, hogy Isten akaratát igényelni kell, akarni kell, kérni kell.

n Úgy, ahogyan Salamon tette ezt. Salamon teljesen meg volt győződve arról, hogy képtelenné válik az Istentől kapott feladat megoldására, ha nem kap hozzá bölcsességet. A király sem tudhatja, mit kell tennie, csak ha Isten kijelenti sázmára. Ő nem szeretné félrevezetni azt a népet, amit Isten reá bízott. „Vezess engem Istenem, hogy vezethessem a reám bízott népet…” „Adj a te szolgádnak értelmes szívet!”

n Ehhez a kéréshez alázat kell. Nem a király büszkesége és gőgje szólal meg, hanem az Isten emberének az alázata.

n Van, amihez értek, van, amihez nem. Ehhez egyáltalán nem, de szeretném jól végezni, taníts meg engem, Uram.

n Hiba az én készülékemben lehet – ezért adj nekem értelmes szívet, hogy kormányozhass engem, és így kormányozhassam a Te népedet!

n Ehhez fontosnak kell tartania Isten akaratát, vezetését, bölcsességét. E nélkül elronthatja az életét és félrevezetheti a reá bízottakat.

n Jak 1:5 – „Akinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, és ő szemrehányás nélkül adja. De kérje hittel!”

III. Az engedelmesség – Isten akarata iránt

n Továbbá, csak az értheti meg Isten bölcsességét, akaratát, aki kész cselekedni azt!

n Minket szakadatlanul kísért, hogy Istent is egynek tekintsük a tanácsadóink közül.

n Valamit szeretnénk eldönteni, nem látunk tisztán a dologban, de súlyos a kérdés, határideje is van annak, hogy mit válaszolunk. Az ember kapkodni kezd. Tanácsot kér ettől is, attól is, meg Istentől is. Ebből soha nem lesz világosság!

n Isten szentségével nem fér össze, hogy csak egyik tanácsadómnak tekintsem Őt!

n Ha Ő a tanácsadóm, attól megkérdezhetek még másokat is, főleg Isten gyermekeit, akiknek van igei világosságuk, de nem ők fogják eldönteni végül is, hogy mit teszek. Közben az én Uramra figyelek, és azt fogom tenni, amit Isten akarataként megértettem. Akkor is, ha ez nekem kényelmetlen.

n Akkor is, ha arra senki sem gondolt!

n Isten bizonyossá tehet, világosságot adhat, én pedig engedelmeskedem Neki!

n Nagy hiba, ha valamit megértettünk, sejtjük már, mi az Isten akarata, és akkor elkezdünk alkudozni vele.

n Magyarázzuk, hogy a mi esetünk egészen speciális… A Te Igéd talán erre nem érvényes… Hogy ne kelljen mindenestől, kategorikusan engedelmeskedni Neki… Ugyanazt teszik például a gyerekek is a tévé nézésével (már amelyik családban egyáltalán szabályozzák azt, hogy ki mit és mennyit nézheti): anyu, ma szombat van… hadd nézzem meg mégis azt a filmet… az öcsi még kicsi, de én egy egész évvel idősebb vagyok. Ugye megnézhetem? Csak tíz percig, csak hadd nézzek bele? Jó?...
Van egy világos szabályrendszer, amiben megegyeztek, de újra és újra jön az alkudozás! Ugyanezt teszik sokan Isten világos parancsaival, mivel nem akarnak engedelmeskedni! Ezért mindenféle kibúvót keresnek.

n Ez szokott vezetni oda, hogy teljesen összezavarodik valaki. Most már végképp nem látja, hogy mi lehet Isten akarata.

n Az egyik igét így érti, de a másik ige mintha ellentmondana annak, - az egyik hívő testvér ezt mondta, a saját vére mást diktál – és teljes lesz a káosz.
Az Úr Jézus világosan beszélt erről, amikor a farizeusok odamentek hozzá és azt mondták: bizonytalanságban vagyunk, hogy téged Isten küldött-e, vagy magadtól cselekszel… Vajon az Isten üzeni-e nekünk, amit mondasz, vagy csak te találod ki? Erre Jézus azt válaszolta: „Ha valaki kész cselekedni az Ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7:17)
Vagyis az Úr válasza ezt jelenti: ez nem elméleti kérdés. Ha valaki közületek elkezdi cselekedni, amit én Isten akarataként mondtam nektek, rá fog jönni, hogy valóban Isten parancsa-e az, vagy én találtam ki!

n Akkor tudja meg, ha kész cselekedni!

n IV. A folyamatosság – az Isten akaratának cselekvésben
A negyedik feltétel az Isten akaratának megértésében a folyamatos figyelés arra.

n Aki nemcsak akkor fut oda Istenhez, hogy jaj, Uram, baj van, megáll az ész, nem tudok dönteni, de holnap utánig igent vagy nemet kell mondanom… Hanem aki akkor is ott áll Isten előtt, ha nincs semmi baj!

n Ha nem kell eldönteni semmit most, mégis folyamatosan figyelek arra, amit Isten mond.

n Az ilyen emberek értik helyesen kritikus helyzetben is Istennek akaratát.

n Fontosabb intézményeknek folyamatos figyelőszolgálatuk van. Éjjel nappal, állandóan figyelik, hogy mi történik a nagyvilágban.
A hívő embert is ez jellemzi: „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősítni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam.” (Ézs 50:4-5)
Bölcs nyelvre vágyik az illető, és megértette, hogy akkor lesz bölcs nyelve, ha van nyitott füle.

n Akkor tudok helyén mondott szót mondani, ha minden reggel újra odatartom a fülemet, hogy Isten mit mond nekem!

n Nem úgy megyek oda, hogy hallani akarok tőle valamit, hanem azt fogadom el, amit Ő akar mondani nekem.

n Lehet, hogy vannak kérdéseim, amikre szeretném már a választ megkapni, de akkor sem toporzékolok ott, mint egy kisgyerek, hogy de én erre akarok most választ kapni, hanem nyitva van a fülem arra, amit Ő akar mondani.

n Mint tanítványa, úgy hallgatom. Tehát tanítható vagyok. Amit meghallottam, annak nem voltam engedetlen. Azt azonnal teljesítem.
Volt, aki rossz matekos volt, és az édesapjához ment mindig tanácsért. Mindig azt követelte tőle, hogy apu, itt akadtam el, ezt mondd meg, hogy innen hogy lehet továbbmenni… De az apja megállította: kisöreg, eddig is rossz, látszik, hogy nem érted az egészet, most elmondom neked. Nem úgy van, hogy az első emelet a levegőben lóg, mert alulról kell elkezdeni építkezni!

n Ez így van a nyelvtanulással is: vannak, akik héberből a gyenge igék és ún. lyukas igék ragozását akarják megérteni, de még nincsenek tisztában az erős igék perfektumával és imperfektumával sem!

n Nem úgy van, hogy ahol elakadtam, itt segíts tovább – pláne, ha addig sem jó!

n Nem úgy van, hogy most bajban vagyok, mondd meg hamar, Istenem, mi a véleményed, aztán majd eldöntöm, mit csinálok. Ilyen nincs.

n Minden reggel odatartom a fülemet, fontos nekem Isten igéje, így és ezért olvasom a Szentírást. Aztán adott esetben, tudok igeszerűen gondolkozni.

n Istentől tanult szempontjaim lesznek, és hamar érzékelem, mi a jó, mi a rossz.

n Lesz bátorságom a jót választani, másoknak is azt tanácsolni.

n Tehát (1) legyen képességem, Feltétele vevőkészülékem, (2) kérjem elszántan, igényeljem azt, (3) legyek kész cselekedni azt, feltétel nélkül, és (4) ne csak baj esetén keressem az Isten akaratátr, hanem folyamatosan figyeljek Rá.

V. A folyamatos közösség az Úrral (ez az előbbinek a folytatása)

n Végül, az fogja megérteni Isten akaratát, aki együtt él, közösségben Jézussal.

n Ezt maga Jézus fogalmazza itt így. Olyan világosan elmondja ennek a logikáját az Úr Jézus: „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak. Monda néki Júdás (nem az Iskáriótes): Uram, mi dolog, hogy nékünk jelented ki magadat, és nem a világnak? Felele Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.” (Jn 14:21-23)
Minket gyakran csak ez a vége érdekel: jelentse ki magát nekem. Mondja meg, hogy most őszerinte mit kellene tennem.

n De nem ezzel kezdődik! Ez a mondat végén van! Azzal kezdődik, hogy „aki ismeri az én parancsaimat”. Aki olvassa a Bibliát, igyekszik azt megtanulni, megjegyezni.
A másik lépés: ezt megőrzi magában. Nem tudja mindegyiket betartani, de nem is az a szó van itt, hanem az a szó, amit Máriánál olvasunk: ha nem értett is minden Jézusra vonatkozó próféciát, a szívében forgatta ezeket.

n Nem értem, de szeretném megérteni, mert Isten mondta nekem. Az fontos nekem! Mit jelent ez, Uram? Tisztában vagyok az értelmem korlátaival, de ha te mondasz nekem valamit, azt elobb-utóbb csak megértem. Segíts, hogy értselek téged. Szívében forgatja, foglalkozik vele, s aközben ez az ige munkálkodik benne, és hatással van rá.
Úgy értheti Isten akaratát.
Aki ezt teszi, az szereti Jézust. Azt mondja: azt szereti az én Atyám is - és itt jön a csoda bejelentése -, ahhoz elmegyünk, és nála szállást veszünk, és eközben kijelentem magam neki.

n Lakva ismerni meg egymást. Jézus kész beköltözni egy ilyen ember életébe, együtt él vele, és az ilyen hívő is azt akarja, és nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy az én Uram kész együtt élni velem.

n Így számomra Isten mindig hallótávon belül van.

n Bármikor kérdezhetem Őt. Egy folyamatos, imádságos párbeszéd alakul ki az élő, feltámadott Krisztus között. Közben egyre jobban megismerhetem Jézust. Kijelenti magát nekem az Úr.
„Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és Ő énvelem.” (Jel 3,20)