Pál apostoli szolgálatának igazolása - 1Kor 9:1-23

Pál apostoli szolgálatának igazolása

1Kor 9:1-23

¹ Nem vagyok-e apostol? Nem vagyok-e szabad? Nem láttam-e Jézus Krisztust, a mi Urunkat? Nem az én munkám vagytok-e ti az Úrban? ² Ha egyebeknek nem vagyok apostoluk, de bizony néktek az vagyok, mert az én apostolságomnak pecsétje az Úrban ti vagytok. ³ Ez az én védelmem azok ellenében, akik vádolnak engem. ⁴ Nincsen-e arra jogunk, hogy együnk és igyunk? ⁵ Nincsen-e arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzunk, mint a többi apostolok is és az Úrnak atyjafiai és Kéfás? ⁶ Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-e jogunk, hogy ne dolgozzunk?

⁷ Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján? Kicsoda plántál szőlőt, és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? ⁸ Vajon emberi módon beszélem-e ezeket? Vagy nem ezeket mondja-e a törvény is? ⁹ Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-e az Istennek gondja? ¹⁰ Avagy ne m érettünk mondja-e általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek lennie reménység alatt. ¹¹ Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-e, ha mi a testi javaitokat aratjuk? ¹² Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, mért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. ¹³ Nem tudjátok-e, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? ¹⁴ Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.

¹⁵ De én ezek közül eggyel sem éltem. Nem azért írtam azonban ezeket, hogy velem is így történjék, mert jobb nékem meghalnom, hogysem valaki hiábavalóvá tegye az én dicsekedésemet. ¹⁶ Mert ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem. ¹⁷ Mert ha akaratom szerint művelem ezt, jutalmam van; ha pedig akaratom nélkül, sáfársággal bízattam meg. ¹⁸ Micsoda tehát az én jutalmam? Hogy prédikálásommal ingyen valóvá tegyem a Krisztus evangéliumát, hogy ne használjam ki ama szabadságomat az evangélium hirdetésénél.

¹⁹ Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. ²⁰ És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem; ²¹ A törvény nélkül valóknak törvénynélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. ²² Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. ²³ Ezt pedig az evangéliumért művelem, hogy részestárs legyek abban.

A 9. rész kapcsolódik az előbbihez abban, hogy itt is a testvéri lehajlás témájáról van szó. A testvérek üdvössége fontosabb, mint a személyes önmegvalósulás. Pál nem bocsátkozik okfejtésekbe, csupán szemléltet. Még­pedig a maga életével. Rákényszerítették erre a kritikusai.

Több olyan dologról szól, amelyekről joggal el­mondhatta volna, hogy ezek magánügyek. A testvéri le­hajlás nevében, legintimebb rész­letekbe menően, hozza saját életének dolgait. A lelki munka a nyilvánosság előtt folyik. Szokták mondani, hogy a parókia falai üvegből vannak, vagyis, mindenki mindent lát. Ez azt is jelenti, hogy a lelki szolgálattevőnek nem lehetnek titkai. Jobb, ha mindent nyíltan az érdeklődők tudomására hozza.

I. Az eltartási jog, ami az evangélium hirdetőjét megilleti – 1-6. v.

„Nem vagyok szabad?” Ha valaki, akkor Pál osz­tozott az „Isten fiainak” szabadságában (Gal 4:1-7). Tehetett volna úgy, hogy nem törődik semmit azzal, hogy mit gondoltak róla.

„Nem vagyok apos­tol?” Ez azt jelenti, hogy mint apostol különleges előnyökkel dicsekedhetett volna. Kitűnik, hogy az apostol finom társalkodó viszony­ban van a korinthusiakkal, és hallja a titkos ellenvetéseket, fenntartásokat, az elhallgatott vitakérdése­ket, és azokra válaszol. A korinthusiak ugyan­is így gondolták: „Na, ugyan szép apostol ez a kézműves, alkalmi munkás, akinek az egyháztól nincs fizeté­se!… Bezzeg, mennyivel különbek a mi teológiai tanító­ink, akiket a korinthusi gyülekezet tart el, nem is említve a többi apostolokat, vagy éppen Kéfást! Az itteni vezetők látomásokban és természetfeletti élmények dolgában is gazdagab­bak, mint Pál!

„Nem láttam Jézust, a mi Urunkat?” Pál birtokában volt annak az alapvető apostoli előfeltételnek, ami az apostoli kvalifikációnál elengedhetetlen.

Mátyás választásánál ezt volt feltétel: „Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, a János keresztségétől kezdve mind a napig, melyen fölvitetett tőlünk, azok közül egy az ő feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egyetemben.” (ApCsel 1:21-22) Pál látta az Urat, ott Damaszkusz közelében, ami megváltoztatta az életét. Ugyanakkor az Úr apostoli megbízatást adott neki.

„Ha másoknak nem vagyok apostol...” Ezek a „mások” valószínű azok a judaizáló zsidókeresztyének, akik a gyülekezetet eltéríteni igyekeztek Páltól. Az Úr Jézus Krisz­tus apostoli eszköze nem mindig talál elismerésre az egész keresztyénség körében. De a ko­rinthusiak akarva-akaratlanul legitimálták Pál apostolságát. „Mivel magyarázhatnátok meg a korinthusi gyülekezet létének csodáját, ha nem Pál apostoli küldetésével? A korinthusi gyülekezet léte hangosabban beszél, mint az ellenkezők érvei.”

A következő ellenérv az lehetett, hogy fizetés nélkül végezte a szolgálatát. Nem adta Pál az evangéliumot túlságosan olcsón? Óriási missziói sikereivel túllicitálta a többi apostolokat együttvéve.

„Nincsen-e arra jogunk, hogy együnk és igyunk?” – mármint a gyülekezet költségére. Az apos­tol ellátása csak kicsiny ellenszolgáltatása lett volna annak, ami az evangélium nyújtásáért járt. Ez a 6. versből kitűnik:

„Avagy csak nekem és Barnabásnak nincs-e jogunk, hogy ne dolgozzunk?” Ugyanis, a többi apostolok számára általánosan elfogadott gyakorlat volt, hogy teljes eltartásban részesültek. Pál apostol szerint ez az eltartás egy érinthe­tetlen apostoli jog: szent joga mindazoknak, akik minden idejüket és erejüket az evangélium szolgálatára fordítják.

Ehhez hozzá tartozott volna az is, hogy keresztyén feleségüket magukkal vigyék, aki bizonyára növelte az eltartás költségeit. Mindezzel joggal feltételezhetjük, hogy a korinthusi gyülekezet messzemenő ismeretekkel rendelkeztek a többi keresztyének viszonyairól.

A korinthusi hívők jól tudták, hogy „más” apostolok, közöttük az Úr Jézus vezetői tisztségben lévő testvérei, valamint Kéfás, a legfőbb vezető, nemcsak a maguk eltartását és útiköltségeik fedezését igényelték a gyülekezettől, hanem a feleségükét is! Kiérthető tehát az az alapelv, hogy a gyülekezet és az evangélium szolgája joggal várhatja el, hogy szolgálatáért a gyülekezet nemcsak őt, hanem fe­leségét, esetleg gyermekeit is eltartsa.

Az apostolok Jézus szolgálata idején elhagyták ugyan feleségüket, de utána újra összejöttek, és a misszió utakat együtt járták (Mt 19:29). Egyik sem tért vissza többé korábbi földi hivatásához.

II. A lelki munkások fizetésének alapja – 7-14. v.

Pál apostol nem konkurenciát akart a többi apostollal, amikor lemondott arról, hogy őt az egyház tartsa el. Csupán saját élete példáján kívánta megmutatni a Krisztus lehajlását. Nem elvenni akart, ha­nem adni, felragyogtatva azt, hogy Krisztus milyen sokat adott. Saját maga esetét kivételnek tartja, és támogatja azt, hogy „akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek”. A lelki munkások fizetésének ilyen védelmét csakis az mondhatta el, aki ettől teljesen szabad volt.

Mél­tán hasonlítja össze a Krisztus ilyen szolgálatát más munkásokéval, akik vállalják szolgálatuk sokféle kockázatát. A hivatás egyben megélhetést jelent a zsoldosoknak, a szőlőmunkásoknak és a pászto­roknak. Az apostol is zsoldos, szőlőmunkás és pásztor, sőt még ezeknél is több! Úgyhogy, munkájának díjazása nem kellene, hogy probléma legyen.

A következőkben a mózesi törvény autoritására támaszkodik. Igei utasítást talál az 5Móz 25:4-ben, az állatokra vonatkozó törvények között. Finom, szent humorral, ezt a lelki munkásokat védő törvénnyé emeli. Amint a nyomta­tó ökör szájára nem tehető szájkosár, akként nem tart­ható vissza a lelki munkás járandósága sem, akiknek Krisztus szolgálata a kenyerük. Ilyen értelemben vehető, hogy ez „érettünk íratott meg”. Az ökör, mint szántó és nyomtató, „re­ménység alatt” végezte a munkát, a jászolra való tekintettel. E nélkül nem húzta volna az ekét. Ugyanúgy érvényes mind­ez a messze magasabb rendű szántók és aratók munkára.

Bizonyára Korinthusban is voltak olyan tanítók és pásztorok, akiket munkájuk végzéséért a gyülekezet eltartott. Pál azonban nem élt ezzel a joggal. Nem gyávaságból, hanem azért, hogy tehermentesítse a gyülekezetet és ezt eszközül használhassa az emberek megnyerésére.

Hogy mennyire szabálytalanul járt el, azt az izraeli papok életrendjével is magyarázza. Pál is a „a szentély pap­jának” tartja magát (Róm 15:16): „Akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket” (13. v.). A papoknak joguk volt a szent helyről élni. De Pál nem élt ezzel a jogával, és saját kézi munkájával kereste meg a kenyerét, amit missziói taktikaként alkalmaz. Közben jóvátételre buzdítja a korinthusiaknak e téren történt mulasztásait, mozgósítva a gyülekezet adakozó készségét (a 16. részben, majd a 2Kor 8-9-ben). De ekkor sem a maga javára gyűjt, hanem a jeruzsálemi gyülekezet megsegítésére, épp annak a gyülekezetnek, amelyik nem palástolta a vele szembeni gyanak­vását. Ebben mutatkozik meg Pál igazi va­lója.

III. Szolgálat a dicsőség és jutalom fényében – 15-18. v.

A 15-18. versekben Pál leleplezi ilyenszerű szolgálatának további okait. Előbb azt említette, hogy mindezt azért teszi, „hogy a többséget megnyerje”, vagyis, hogy „lehetőleg sokakat megnyerjen” (19. v.). Úgy tekint az általa Krisztushoz vezetett hívőkre, mint dicsekedésének, vagyis dicsőségének tárgyaira: „ti vagytok az én di­csőségem” (2Kor 1:14. 9:3. 11:10.) „Hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába.” (Fil 2:16). „Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Thessz 2:19). Ez a dicsőség azonban, melyre Pál vágyik, és ami lelkesíti, merőben más, mint amire földi dicsvágyók igyekeznek. Azonos azzal a dicsőséggel, mellyel Isten ruházza fel azokat, akiket akar.

Az üdvtörténeti dicskoszorúért küzd Pál, amelyet Krisztus fog átadni neki, miután megharcolja a nemes harcot és elvégzi futását. Erre utalva mondja, hogy „jobb nékem meghalnom, hogysem valaki hiábavalóvá tegye az én dicsekedésemet/dicsőségemet” (15. v.).  

Miért? Azért, mert a damaszkuszi úton egy üldözőből lett apostol. „Szükség kényszerit en­gem” (16. v.), mondja. Mikor kegyelemben részesült, arra „ítéltetett”, hogy apostol legyen. Ez egy szenvedéssel teljes szolgálat volt. Krisztus győzött élete felett és „mindig diadalmenetben hordozta” őt (2Kor 2:14). Nem kell azt gondolnunk, hogy szolgálatát nem önkéntesen vállalta, hanem azt, hogy az önkéntesség mellett ilyen erős volt az elhívás tudata. Elhívásának tudatában mondott le arról, hogy a gyülekezet eltartottja legyen.

De nem ölt a szolgálat így önző jelleget? Azért kell végezni a lelki munkát, mert lesz jutalmazás? Vár a dicsőség? Nem inkább önmagáért kell azt tenni?

A jó cselekvés lelki értelemben értelmét veszti, ha azt nem az Úrért tesszük. Jézus nélkül semmit sem cselekedhetünk, vagyis semmi jót, amit az örökkévalóság szempontjából értékelni lehetne. Isten „megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel.” (Róm 2:6-7) Így tehát, minden áldozat, amit önként az Úrért hozunk, azt a célt is szolgálja, hogy részesüljünk abban a dicsőségben, amellyel Isten az Ő szolgáit jutalmazza majd. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3:18).

IV. Alkalmazkodás/lemondás a lelki szolgálatban - 19-22. v.

Az utolsó szakaszban újra felmerül az az 1. vers vezérszólama „szabad vagyok!” Ám döntő jelentőségű az a tény, ahogyan ez a szabadás megnyilvánul. Úgy, hogy szabadásgjogairól is lemond, és azok szolgá­jává lesz, akiket Istenhez akar vezérelni. Ezt csak úgy teheti meg, ha Jézus Krisztus példáját követve, megüresíti magát szabadság-jogaitól, és alkalmazkodik hallgatói helyzetéhez. A Fil 2:5-öt így lehetne Pálra alkalmazni: „Noha a szabadság formájában voltam, szabad mindenektől, nem tekintem zsákmánynak azt, hogy Isten országának szaba­dosa vagyok, hanem önmagam megüresítve, szolgai formát vettem fel: mindenki számára mindenné lettem, hogy min­den módon megtartsak némelyeket.”

Miként Krisztus, híddá válik azok felé, akiket el akar érni az evangéliummal. Nem a távolságot, a különbségeket hangoztatja, hanem a sze­retet hídját építi. Így tett Isten szeretete is.

Ennek érdekében kijelentette, hogy „a zsidóknak zsidóvá lett”. Ez azt jelentette, hogy amikor a zsidók felé szolgált, akkor a mózesi törvény szerint járt el: körülmetélte Timótheust (ApCsel 16:3), és alávetette magát a ceremóniáknak (ApCsel 18:18. 21:24). Jézus Dávid Fiának nevezte Róm 1:3), és felértékelte a Sinai-szövetséget és Israel kultikus istentiszteletét (Róm 9:4). De nem volt a júdaizmus megszállottja, mint megtérése előtt. Minden módon szerette volna megmenteni őket (Róm 9:1-5).

A „törvény nél­kül valók” felé is közeledett, de bizonnyal nem úgy, mint a zsidók felé. Nem lehetett mindenben hasonló hozzájuk. Kerülte mindazt, ami a „szentségtelennel”, profánnal, bűnnel és bálványimádással kapcsolatos volt. De belépett a görög világba, felhasználva azok kifejezéseit és világnézetét.

A lelki munkásoknak alkalmazkodniuk kell azokhoz, akik felé szolgálni akar. Így lett David Brainard indiánná az indiánok számára, William Carey in­diaivá az indiaiak számára, David Livingstone afrikaivá az afrikaiak számára. Miért? „…Hogy minden módon megtartsak némelyeket.” Mindeneket nem tarthatott meg. A meghozott áldozat és az evangelizáció legjobb esetben is csak elenyésző kisebbséget szerez Krisztus gyülekezetének. Azok a kevesek fogják örökölni Isten országát. Nagy eredmény, ha legalább „né­melyek” részesülnek a kegyelemben mi általunk, mert így mi is „részestársai” lehetünk az evangéliumnak.

A bálványáldozati hús kérdése - 1Kor 8:1-13

A bálványáldozati hús kérdése

1Kor 8:1-13

¹ A bálványáldozatok felől pedig tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. ² Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell. ³ Hanem ha valaki az Istent szereti, az ismertetik ő tőle.

⁴ Tehát a bálványáldozati hús evése felől tudjuk, hogy egy bálvány sincs a világon, és hogy Isten sincs senki más, hanem csak egy. ⁵ Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, aminthogy van sok isten és sok úr; ⁶ Mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is ő általa.

⁷ De nem mindenkiben van meg ez az ismeret; sőt némelyek a bálvány felől való lelkiismeretük szerint mind mai napig, mint bálványáldozatot eszik, és az ő lelkiismeretük, mivelhogy erőtlen, megfertőztetik. ⁸ Pedig az eledel nem tesz minket kedvesekké Isten előtt: mert ha eszünk is, nem leszünk gazdagabbak; ha nem eszünk is, nem leszünk szegényebbek.

⁹ De meglássátok, hogy ez a ti szabadságtok valamiképpen botránkozásukra ne legyen az erőtleneknek. ¹⁰ Mert ha valaki meglát téged, akinek ismereted van, hogy a bálványtemplomnál vendégeskedsz, annak lelkiismerete, mivelhogy erőtlen, nem arra indíttatik-e, hogy megegye a bálványáldozatot? ¹¹ És a te ismereted miatt elkárhozik a te erőtlen atyádfia, a kiért Krisztus meghalt. ¹² Így aztán, mikor az atyafiak ellen vétkeztek és az ő erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, a Krisztus ellen vétkeztek. ¹³ Annak okáért, ha eledel botránkoztatja meg az én atyámfiát, inkább soha sem eszem húst, hogy az én atyámfiát meg ne botránkoztassam.

n Az újszövetségi gyülekezetek számára már nincs érvényben az ószövetségi állatok osztályozása.

n Az első zsinat Jeruzsálemben nem követelte meg a pogányoktól, hogy tegyenek különbséget tiszta és tisztátalan állatok húsa között.

v Ezért például, a sertéshús is fogyasztható tehát. Akik ezt másképp tanítják, tévtanítók: „A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén. Hazug beszédűeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretükben. Akik tiltják a házasságot, sürgetik az eledelektől való tartózkodást, melyeket Isten teremtett hálaadással való élvezésre a hívőknek és azoknak, akik megismerték az igazságot. Mert Istennek minden teremtett állata jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal; Mert megszenteltetik Istennek igéje és könyörgés által.” (1Tim 4:1-5)

n Ennek ellenére, vannak, akik nemcsak vallási, hanem egészségi okokból nem esznek sertéshúst, vagy semmilyen húst.

v Ők bizonyára arra gondolnak, hogy a sertéshús több toxint tartalmaz, mint más állatok húsa, és főleg nyersen súlyos betegségek hordozója lehet (trichinellózis).

v Manapság a boltban vásárolt más húsok is károsak lehetnek, mert gyakran olyan állatoktól származnak, amelyeket génmódosított tápon neveltek és mindenféle káros adalékokkal tartósítottak.

n Korinthusban viszont némelyek úgy viselkedtek, mintha szándékosan akarták volna mérgezni magukat a bálványáldozati hússal! No, nem testileg, hanem lelkileg. Ez az oka annak, hogy a 8. részben az apostol egy új kérdést tárgyal, mégpedig a bálványáldozati hús evésének kérdését.

n A megtért korinthusi hívőknek voltak olyan meg nem tért családtagjaik, rokonaik, akik meghívták őket lakomáikra. Ezeken a lakomákon bálványoknak felajánlott húst szolgáltak fel. (Egyébként, a mészárszékben csak is ilyen húst árultak.)

v A meghívás elutasítása és az ilyen lakomákon való részvétel megtagadása könnyen szakításhoz vezethetett a rokonokkal és családtagokkal. A keresztyének és pogá­nyok között így egyre mélyült a szakadék.

v A személyes vallásos meggyőződést nem lehetett titokban tartani: ha valaki megtért, annak előbb utóbb vállalnia kellett azt a nyilvánosság előtt. A bálványáldozati lakomák többé-kevésbé nyilvánosak voltak és könnyen meg lehetett állapítani, hogy azokon ki vesz részt, és a résztvevők mit nem fogyasztanak.

n A bálványáldozati hús evésének kérdése tehát élesen napirendre került Korinthusban. Kérdést intéztek Pálhoz, egy levélben. Három küldöttet menesztettek Pál apostolhoz, akik átadták azt a levelet, amelyben a kérdések voltak. A 16:17-ben ezt írja az apostol: „Örvendezek pedig a Stefanás, Fortunátus és Akhaikus eljövetelének; mert a bennetek való fogyatkozást ezek betöltötték.” Hogy milyen kérdések voltak, azokra a válaszok utalnak például a 8. 12. és 16. rész elején.

n Hogyan kell viselkedniük a hívőknek ilyen esetben? Figyelembe kell-e venniük az Ószövetség tiltását (5Móz 13), és a mintegy három évvel korábban megtartott jeruzsálemi zsinat határozatát (ApCsel 15:29), vagy elfogyaszthatják az ilyen eledelt éppúgy, mint nem keresztyén társaik?

n Vizsgáljuk meg először a gnosztikusok válaszát erre a kérdésre, majd a keresztyének isten-ismeretét, és végül azt a botránkozás nélküli magatartást, amit Pál apostol ajánl.

I. A bálványáldozati lakomák gnosztikus megoldása – 1-3. v.

n Korinthusban voltak, akik valahogy így vélekedtek: „Az a kérdés, hogy részt vegyünk-e a bálványáldo­zati lakomákon, semmifé­le fejtörést nem okozhat, mert mi mindnyájan birtokában vagyunk annak a gnózisnak, (magasabb rendű ismeretnek – 1. v.), melynek következtében tudjuk, hogy a kozmoszban semmiféle bálvány nincs, csak az egy igaz Isten létezik. Így a lakomákon való esetleges részvétel a hívőknek nem okozhat kárt…” Szerintük a bálványáldozati hús éppolyan hús volt, mint a többi, és az áldozati szertartás sem jelentett semmit, mivel bálványok nem léteznek.

n Pál apostol odasorolja magát is azok közé, akiknek „ismeretük” van: „mindnyájunknak van ismeretünk” (1. v.).

v De megállapítja, hogy ez az ismeret kárt okozhat, ha nincs szeretet! „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.”

v Aki tetszeleg tudásában, az még nem értette meg, mi a helyes ismeret, mert gőgje, büszkesége rombolja, nem pedig építi a környezetét.

v Csak a szeretet az, ami épít. A szeretettel társuló ismeret építő, de szeretet nélkül egyáltalán nem az.

n Embertársaink szeretete egyenes következménye annak, hogy ismerjük-e az Istent, és ismer-e minket az Isten. „Ha valaki az Istent szereti, az ismertetik őtőle” (3. v.). „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld 9:10)

n A gnosztikusok ismeretével szembekerül a szeretet felsőbb- és elsőbbrendűsége. A szeretet adja a kulcsot minden magasabb ismeret zárjához.

n Aki szeret, az Isten hatáskörébe kerül. „Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet.” (1Jn 4:8).

n Ugyanilyen érvelést használ később, amikor a lelki ajándékokról tanít: szeretet nélkül még a lelki ajándékok sem töltik be küldetésüket. A szeretet mindennél többet ér, mindennél többet tehet és mindennél többet tart.

II. A keresztyének ismerete: a Szentháromság Isten – 4-6. v.

n Mi az, amit ismerhetünk Istenről?

n Minden hívő vágyik Isten megismerésére. De Pál tudja, hogy az Isten ismerete csakis kinyilatkoztatás útján lehetséges.

v A gnosztikusok azonban úgy vélték, hogy spekulatív kíváncsiskodással, vagy agnosztikus racionalizmussal juthatnak mélyebb ismeretre. Ezt a felfogást cáfolja meg Pál: „Ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, aminthogy van sok isten és sok úr; mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is ő általa.”

n Ebben utal a Tízparancsolat első és második parancsára, de kihallatszik belőle a zsidók hitvallása is: „Halljad Izráel! Az Úr, a mi Is­tenünk, Ő az Úr egyedül!” (5Móz 6:4)

n A zsidó és keresztyén monoteizmus Istennek a történelem folyamán megnyilvánuló direkt kinyilatkoztatásából ered. Van sok isten és sok úr, de senki sincs olyan, mint az Isten.

n A kinyilatkoztatott Isten személyét úgy említi, mint Atya és Jézus Krisztus. Vagyis, a Szentháromság Istenből megemlíti az Atyát és a Fiút. Ez Jézus Krisztus istenségét mutatja.

III. Lehajlás a testvérekhez – 7-13. v.

n Előbb az apostol azt említette, amiben egyetért a korinthusiakkal. Most következik az, amiben nem ért egyet.

n A bálványáldozati hús evésénél nemcsak vallási-kultikus indokok jönnek számításba, hanem a testvéreinkre és azok lelkiismeretére való hatások is.

v Ezt a kérdést a 10. részben bővebben is kifejti: „¹⁴ Azért, szerelmeseim, kerüljétek a bálványimádást. ¹⁵ Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg ti, amit mondok. ¹⁶ A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? ¹⁷ Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk. ¹⁸ Tekintsétek meg a test szerint való Izráelt! Akik az áldozatokat eszik, avagy nincsenek-e közösségben az oltárral? ¹⁹ Mit mondok tehát? Hogy a bálvány valami? Vagy, hogy a bálványáldozat valami? ²⁰ Sőt, hogy amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben. ²¹ Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.” (1Kor 10:14-20)

n Korábban már írt a hívők szabadságáról (1Kor 6:12), most azt újra megismétli: „²³ Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít.” (1Kor 10:23).

n Majd ennek az alapelvnek az alkalmazását is újra megfogalmazza: „²⁴ Senki ne keresse, ami az övé, hanem ki-ki azt, ami a másé. ²⁵ Mindent, amit a mészárszékben árulnak, megegyetek, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt. ²⁶ Mert az Úré a föld és annak teljessége. ²⁷ Ha pedig valaki meghív titeket a hitetlenek közül és el akartok menni mindent, amit elétek hoznak, megegyétek, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt. ²⁸ De ha valaki ezt mondja néktek: Ez bálványáldozati hús, ne egyétek meg a miatt, aki megjelentette, és a lelkiismeretért; mert az Úré a föld és annak teljessége.” (1Kor 10:24-28)

n Végül pedig összefoglalja: „³¹ Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekedtek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek. ³² Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét.” (1Kor 10:31-32)

v Ami az ismeretet illeti, megállapítja, hogy az nincs mindenkinél egyenlő szinten: „Nem mindenkiben van meg ez az ismeret.” (7. v.) Szót emel azok érdekében, akiknek ismerete hiányos. Majd nagy szeretettel és értékeléssel megköveteli azoktól, akiknek ismeretük van, hogy alkalmazkodjanak azokhoz, akiknek nincs: nem a felvilágosult, büszke gnosztikusok szabják a mércét, hanem azok, akik ismeretben hiányosak ugyan, de lélekben éppúgy Krisztus tulajdonai. Figyelembe kell venni embertársainkat (Gal 6:2. Róm 12:9-10).

n Attól függően, hogy milyen hatással vagyunk másokra, egy bizonyos viselkedés lehet elfogadható egyik helyen és megengedhetetlen egy másik helyen. Maradjon tiszta a lelkiismereted minden esetben! (Róm 14:23)

n „Az eledel nem tesz minket kedvesekké Isten előtt” (8. v.). „Az eledel nem változtat Istenhez való viszonyunkon.” Vagyis, azok, akik úgy gondolják, hogy a bálványáldozati hús megevése lelki szabadságukat és érettségüket bizonyítja, nagyon is tévednek.

n A vertikális kapcsolat (Istennel) nem független az horizontális való kapcsolattól (embertársainkkal). „Mert ha valaki meglát téged, akinek ismereted van, hogy a bálványtemplomnál vendégeskedsz, annak lelkiismerete, mivelhogy erőtlen, nem arra indíttatik-e, hogy megegye a bálványáldozatot? És a te ismereted miatt elkárhozik a te erőtlen atyádfia, a kiért Krisztus meghalt.” (10-11. v.)

n A testvéri közösség a Krisztus teste. Nem függetleníthetem magam a Krisztus testétől, és nem gondolhatom magamról, hogy különb vagyok másoknál. Mihelyt egyetlen csillag kilép a Teremtő által rendelt pályájáról, azonnal ütközések katasztrófái fenyegetnek. Így az én szabadságom károsíthatja, rombolhatja, akadályozhatja testvéremet, ami bűn.

n Pál apostol annyira komolyan veszi ezt a kérdést, hogy kész lemondani a hús evéséről egész életére, ha az botránkozására lenne testvéreinek. Azért, mert a Krisztus testét, a gyülekezetet nem az ismeret, hanem a szeretet tartja össze.

n A szeretet miatt nem teszünk olyat, ami hitelteleníti bizonyságtételünket.

n Van, ahol karácsonykor nem állítanak karácsonyfát. Mások nem festenek tojást húsvétkor.

n A hívők nem járnak kocsmába, és nem vesznek részt olyan lakomákon, ahol világi zene bömböl, alkoholt fogyasztanak vagy táncolnak. Nem nézünk megbotránkoztató filmeket. Nem öltözünk kirívó, botránkoztató ruhába. „Mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!” (1Thessz 5:22)

n Mindezt nem azért, mintha nem lenne rá szabadságunk, hanem azért, mert szabadságunk van nem tenni ilyet, nem élni többé a bűnben.

Nyerd el az örökséget! - Józs 14:1-15

Nyerd el az örökséget!

Józs 14:1-15

¹ Ezek pedig azok, amiket örökségül vettek el Izráel fiai a Kanaán földén, amiket örökségül adott nékik Eleázár, a pap, Józsué, a Nun fia és az atyai fejedelmek, akik voltak Izráel fiainak nemzetségei felett; ² Sorsvetés által való örökségükül, (amint megparancsolta az Úr Mózes által) a kilenc nemzetségnek és a félnemzetségnek: ³ Mert két nemzetségnek és fél nemzetségnek a Jordánon túl adott Mózes örökséget, a Lévitáknak pedig nem adott örökséget ő közöttük. ⁴ Mert a József fiai két nemzetség voltak: Manassé és Efraim; a Lévitáknak pedig nem adtak osztályrészt a földből, hanem csak városokat lakásul és az azokhoz való legelőket barmaik és marháik számára. ⁵ Amint megparancsolta az Úr Mózesnek, úgy cselekedtek az Izráel fiai, és úgy osztották fel a földet.

⁶ Hozzámentek pedig Józsuéhoz Júdának fiai Gilgálba és monda néki a Kenizeus Káleb, Jefunné fia: Te tudod azt a dolgot, amelyet beszélt az Úr Mózesnek, az Isten emberének én felőlem és te felőled Kádes-Barneában. ⁷ Negyven esztendős voltam én, mikor elküldött engem Mózes az Úrnak szolgája Kádes-Barneából, hogy kikémleljem a földet, és úgy hoztam néki hírt, amint az én szívemben volt. ⁸ Atyámfiai pedig, akik feljöttek velem, elrémítették a népnek szívét, de én tökéletesen követtem az Urat, az én Istenemet. ⁹ És megesküdött Mózes azon a napon, mondván: Bizony a föld, amelyet megtapodott a te lábad, tiéd lesz örökségül, és a te fiaidé mind örökké, mivelhogy tökéletesen követted az Urat, az én Istenemet. ¹⁰ Most pedig, íme, megtartott engem az Úr életben, amint szólott; most negyvenöt esztendeje, amióta szólott az Úr e dologról Mózesnek, ami alatt Izráel a pusztában bolyongott; és most íme, nyolcvanöt esztendős vagyok! ¹¹ Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. ¹² Most azért add nékem ezt a hegyet, amelyről szólt az Úr azon a napon; mert magad is hallottad azon a napon, hogy Anákok vannak ott, és nagy, erősített városok; hátha velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, amint megmondta az Úr. ¹³ És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebront Kálebnek, a Jefunné fiának örökségül. ¹⁴ Azért lett Hebron a Kenizeus Kálebé, a Jefunné fiáé, örökségül mind e mai napig, amiért hogy tökéletesen követte az Urat, Izráelnek Istenét. ¹⁵ A Hebron neve pedig annak előtte Kirjáth-Arba volt; aki a legnagyobb ember volt az Anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól.

n Káleb hiteles, követésre méltó példát adott minden hívő embernek. Története a hit hatalmáról beszél, pedig ez csupán egy kicsiny részlete annak a hosszabb elbeszélésnek, amely Kánaán elfoglalásáról és felosztásáról szól. Ez az elbeszélés a 14. résszel kezdődik és a 17. részig tart: a 14. részben egy pozitív-, a 17. rész végén pedig egy negatív példa mutatja be a hitet. A két történet Kálebről és a József fiairól, egy egységes elbeszélést határol be, melynek fő mondanivalója az Isten iránti bizalom, és az, hogy annak milyen következményei vannak.

n Hitetlenebb bibliakutatók úgy vélik, hogy Józsué könyvét valamikor Jósiás király idejében írták, és végleges formáját csak a fogságból való hazatérés után nyerte el. Szerintük a Józsué könyvében csupán kitalált történetek vannak, amelyek sohasem történtek meg... De erre határozottan rácáfol a Káleb története a 14. részben, és a József fiainak kérése a 17. rész végén, amelyet olyan részletességgel közöl az ige, hogy azt csak egy szem és fültanú írhatta le.

n Tudjuk a Bírák könyvéből, hogy Józsué halála után Izráel népe megalkudott az ellenséggel és hitetlenül elfordult az Úrtól: nem űzte ki a Kannaneust és nem vállalta a harcot a teljes győzelemig. Ennek az oka a hitetlenség és a félelem volt. A 17. rész végén például Józsué a József fiaival, Manasse és Efraim leszármazottaival beszél. Amikor Jákób lement Egyiptomba, megáldotta Mannasét és Efraimot, de úgy, hogy kezeit keresztbe téve a kisebbiket, Efraimot helyezte Manassé elé, jelezve ezzel azt, hogy Efraim nagyobb néppé növekszik, mint Manasse. Manasse akkora örökséget kapott, hogy fele a Jordánon túl volt, a másik fele a Jordánon innen. Az Efraim fiai azonban, jóllehet sokan voltak, nem lakott ilyen nagy kiterjedésű területen. Miért? Nem volt hely? De igen, csakhogy azért harcolniuk kellett volna. Örökségük egy részét hegyek és völgyek, erdők borították, ahol fegyveres kananeusok és óriások tanyáztak. Dicsekedni tudtak harci kedvükről és képességükről, mint ahogyan Gedeonnal és Jeftével is vitáztak, de lényegében még a saját harcaikat sem vállalták, hogy megharcolják! Józsué rövidre zárta a velük való beszélgetést: „Szólott pedig Józsué a József házának, Efraimnak és Manassénak, mondván: Sok nép vagy te és nagy erőd van néked, nem lesz néked csak egy sors szerint való részed, mert hegyed lesz néked. Ha erdő az, úgy irtsd ki azt, és annak szélei is a tieid észnek, mert kiűzöd a kananeust, noha vas szekere van neki, s noha erős az.” (Józs 17:17-18)

n Ebből a sötét háttérből, amelyet József fiainak félénksége és hitetlensége mutat, felragyog a Káleb hite és bátorsága, amelyről a 14. részben olvashatunk. Íme, a kenizeus Káleb nyolcvanöt éves korában kész menni Hebron ellen a harcba, az óriások és a vasszekerek ellen, miközben a soknépű Efraim nem vállalta a kihívást, mivel félt az óriásoktól és a vasszekerektől!

n Egyrészt tehát ott van Káleb, a hit, az odaszánás, a bátorság, vállalkozás és kezdeményezés pozitív példája, másrészt pedig ott van Efraim, a hitetlenség, a félelem, a megalkuvás és tétovázás negatív példája. Egyik megnyeri a hegyet, a másik pedig nem. Egyiknek az Úr kiterjeszti örökségét, míg a másik szűkölködik, mivel nem mert elindulni, hogy megharcolja az Úr harcait.

n Nekünk is meg kell harcolnunk a hitnek szép harcát. Ahhoz, hogy Isten ígéretei a mieink legyenek, nekünk is tennivalónk van. Kövessük Káleb példáját! Miről beszél nekünk ez a példa? Mindenekelőtt a teljes odaszánásról, aztán az igazi hitről és végül az ezekből fakadó engedelmes kezdeményezésről.  

I. Káleb fiatalkori odaszánása

n A teljes odaszánást abban látjuk, ahogyan Káleb a múltban követte az Urat. A 7. és 8. versben az öreg hithős felidézi a múlt eseményeit, és többször említi azt, hogy ő már annak idején, fiatal korában, „tökéletesen” követte az Urat. Vagyis, teljesen odaszánta magát az Úrnak. A többi kémek azt hajtogatták, hogy erős az a nép, amely azt a földet lakja, a városok is erősítve vannak, és óriások lakják… „Káleb csendesítette a Mózes ellen háborgó népet, és azt mondta: Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal!”

n De a többiek rossz hírét vitték annak a földnek, amelyet megkémleltek. Azt mondták: „Az a föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, olyan föld, amely megemészti az ő lakóit, az egész nép is, amelyet láttunk azon, szálas emberekből áll. És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok voltunk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok voltunk.” (4Móz 13,26-34) Az ilyen híradásra Józsué és Káleb megszaggatták ruháikat és megpróbálták csendesíteni a népet. Ne féljetek, mert velünk van az Úr! Nekik csak Baáljuk meg Aserájuk van! De bennünket a nagy és rettenetes Isten támogat! Kétség nélkül megbírunk velük! „Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre és nekünk adja azt… Ne lázongjatok az Úr ellen se ne féljetek annak a földnek népétől, mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér!” (4Móz 14:8-9)

n De sajnos, nem hittek Józsuénak és Kálebnek. Ezért negyven évig vándoroltak a pusztában, amíg elemésztett a hadakozó férfiak egész népsége. Hitetlenségük miatt meghatlak a pusztában! Csak az időközben felnövő nemzedék jutott be Kánaánba, plusz Józsué és Káleb. Káleb már 85 esztendős volt, de a hite, az még mindig fiatal! Azt mondta: Lássam csak, hol vannak azok az Anákok? Hebronban? Vas szekerekkel furikáznak? No, nem baj, add nékem ezt a hegyet, Józsué! Ha velem lesz az Úr, akkor kiűzöm őket, és ez lesz az én örökségem! Fiatalon is, öregen is, odaszánta magát az Úr szolgálatára.

n Ilyen teljes odaszánást kér mitőlünk is az Úr. Az első és legnagyobb parancsolat az, hogy szeressed az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! (Mk 12:30) Ahol Isten teljes odaszánást kér, ott nem elég, ha fél szívvel, fél erővel szolgálod Őt. Mondjunk igazat, amikor azt énekeljük, hogy „Jézusért élek egészen, Néki, íme, átadom, minden vágyam, szóm és tettem, éjjelem és nappalom!” Szánd oda magad, kötelezd el magad az Úrnak teljesen, mint Káleb!

n Az, amitől a többiek féltek, ami miatt inukba szállott minden bátorságuk, pontosan az volt az, amit vállalt Káleb nyolcvanöt évesen. Azt mondta, hogy sem én, sem az Úr nem változtunk az utóbbi négy évtized alatt! Add nékem ezt a hegyet! Megyek, és elfoglalom Hebront! Íme, így beszél az, aki tökéletesen követi az Urat, aki hisz Istenben!

II. Káleb rendíthetetlen hite Istenben

n A második dolog, amit Kálebnél világosan láthatunk az ő igazi, élő és rendíthetetlen hite Istenben, aki nekik ígérte Kánaánt.

n Amikor valaki odaszánja magát teljesen az Úrnak, ezt azért teszi, mert hiszi, hogy amit Isten megígért, azt valóra is tudja váltani. Káleb hitt Istenben. Ő is látta azokat az embereket, az óriásokat, a vas szekereket, az erősített városokat, csak az volt a különbség, hogy Ő látta Istent is. Nem azt mondta, hogy nincsenek óriások, hanem azt mondta, hogy az Úrral kétség nélkül győzelmet fognak aratni felettük. Hitt! Be is jutott Kánaánba és Hebront is elfoglalta, míg a többiek sajnos nem jutottak be hitetlenségük miatt.

n Annak idején Kálebet hite miatt kiközösítették, és megbélyegezték. Van ez így ma is. Ma is így bélyegzik meg a hívőket a munkahelyen, a társadalom egyes szféráiban, azokat, akik nem hajlandók részt venni a korrupció és erkölcstelenség egyre növekvő áradatában. Azokat, akik szembe úsznak az árral. Lehet, hogy neked is lesznek hasonló élményeid, ha megmaradsz az Úr mellett teljes odaszánással. De nem baj! Gondolj arra, hogy hatszázezer fegyverforgató hitetlen ember elhullott a pusztában, miközben a hívő Káleb bejutott Kánaánba és legyőzte Anák fiait is, mert hitt!

n Példa ez azoknak, akik meg akarták hagyni a kananeust: Káleb azt üzeni, a megalkuvóknak, hogy merjetek bízni az Úrban! Akár Jezréel völgyében, akár az Efraim hegyén, akár a sík földön, akár Béth-Seánba és annak mezővárosaiban bízzál az Úrban! „Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt!” (Préd 11:1) Isten kész neked adni azt a földet, amelyet neked ígért, csak vállald a harcot! „Miképpen holt a test lélek nélkül, akképpen holt a hit is cselekedetek nélkül!” (Jak 2:26) Nem az a kérdés, hogy kicsi vagy nagy hited van, hanem az, hogy igazi hited van-e, vagy hamis! A „mustármagnyi hit”-nek nem a mennyisége számít, hanem a milyensége! Csak az élő hit előbb-utóbb naggyá fog nőni!

n Káleb nem az érzelmeire épített, hanem Isten ígéreteire: újra meg újra felemlegette, hogy arról van szó, amiről szólott az Úr azon a napon (6.10, 12. vers). A hit Isten igéjébe kapaszkodik, az élő hitnek ez az alapja. A múltbéli megtapasztalásai adják számára a reményt a jövőre.

n Az, hogy feltételes módban mondja, hogy „hátha megsegít az Úr”, ez nem a bizonytalanságát vagy hitetlenséget mutatja, hanem egyszerűen helyet ad Isten akaratának. Nem próbál követelőzni, hogy „Uram te megígérted, neked ezt meg kell tenned, a te ígéreteid igenek és ámenek…”, hanem rábízza magát is és a győzelmet is az Úrra. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy én hiszek és vállalkozom a harcra, de mégsem a győzelemben hiszek, hanem az Úrban! Ha Isten velem lesz, akkor biztos, hogy kiűzöm a kananeust, úgyhogy, most máris indulok a harcba! Add nékem ezt a hegyet! Az ilyen hitet szereti Isten, és meg is jutalmazza!

III. Káleb engedelmes kezdeményezése

n Végül, megfigyelhetjük Kálebnek a teljes odaszánás és igazi hit által történt engedelmes kezdeményezését is.

n Káleb helyet adott az Úr akaratának és nem próbálta ráerőszakolni Istenre a saját akaratát. A hit olyan vállalkozást jelent, amely az Úrra bízza az eredményt.

n Hallottam egy cipő gyárosról, aki kiküldte egyik piackutatóját egy meleg égövű országba, hogy mérje fel, mennyi cipőt lehetne ott eladni. Az illető alighogy megérkezett, máris visszatáviratozott, hogy küldjenek pénzt, vehesse meg a visszatérő jegyet, mivel ott nincs semmi jövője a cipők eladásának, mert mindenki mezítláb jár. Persze, azonnal pénzt küldtek neki, és ő hazautazott. Nemsokára a cipőgyáros újabb piackutatót menesztett abba az országba, aki alighogy megérkezett, azonnal táviratozott, hogy kérem, gyorsan küldjék az összes raktáron levő cipőt, mert óriási a piac: egyelőre mindenki mezítláb jár!

n Íme, kétféleképpen lehet nézni még a cipőpiacot is, hát még az Anákokat!

n Lássuk csak, hogyan állunk mi ezekkel az Anákokkal! Vannak, akik félnek, és azt mondják: jaj, nehogy ki ejtse valaki a nevüket! Ne emlegessétek a bevenni való városokat, a parlagon hagyott missziómezőket! Mi nem megyünk irtani az erdőt, sem széttörni a vasszekereket! Mi félünk! Csak azt akarjuk, hogy hagyjanak békén! Nagyon jól megvagyunk mi magunkban… Persze, nekünk is jól fogna, de csak úgy, ha nem kellene vállalni, építeni semmit, ha nem kell megharcolni semmit! Ha nincs kockázat!

n Ezzel ellentétben, ott vannak a Káleb lelkületűek, akik azt mondják: add nékem ezt a hegyet! Hallottam, hogy Anákok, meg erősített városok vannak ott! Hallottam, hogy még sok föld maradt elfoglalni való: városok gyülekezetek nélkül, sok település, amely nem lett meghódítva Istennek! Ha nem megy senki, hát akkor vállalom én! Velem lesz az Úr! Győztesen fogok hazatérni! Add nékem ezt a hegyet! Ami az egyik szívbe a félelmet oltja, az a Káleb lelkületűek szívébe a bátorságot adja. Ha az Anákokról van szó, egyiknek remeg a lába, a másiknak meg emelkedik az adrenalin szintje. Te melyikhez tartozol?

n A Bírák könyvének elején arról olvashatunk, hogy Manasse sem űzte ki, Zebulon sem űzte ki, Nafthali sem űzte ki az ellenséget... Itt van Káleb, aki egy személyben példát ad ezeknek a nemzetségeknek hitből és vállalkozásból: hogyan kell legyőzni az óriásokat. De példát ad nekünk is. Ki lehet űzni az ellenséget! Győztes lehetsz a lelki harcban! Csak vállalkoznod kell, kezdeményezned kell, és hinned kell, hogy Isten ígéretei igazak.