Imádság az igehirdetőért - Ef 6:18-20

Imádság az igehirdetőért

„… Teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért; ¹⁹ és énértem is, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, ²⁰ amelynek követe vagyok a bilincsben is, hogy bátorságom legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell.” - Ef 6:18-20.

 

Pál apostol arról beszél arról a Filippi levél elején, hogy egyenként imádkozik a gyülekezet tagjaiért: „Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén.” De itt, a „minden szentek” közé most oda sorolja magát is, és kéri, hogy a gyülekezet külön imádkozzon érte. Neki is nagy szüksége van rá.

Két dolgot kér: (1) hogy világos igehirdetése legyen, „adassék nékem az ige”, és azért, (2) hogy azt bátran, félelem nélkül, adhassa tovább, „hirdetni, ahogyan kell”. Mert vannak, akik világosan beszélnek, de nem merik kimondani, amit és ahogyan kell. Mások meg félelem nélkül prédikálnak ugyan, de üzenetük zavaros. Mindkét dolog Isten adománya, ezért Istentől kell kérni. Az üzenet ereje, és az igehirdető bátorsága egyaránt fontos.

A „bátorsággal” kifejezést (παρρησία, parrésia) kétszer is használja. Eredetileg ez a görög polgárok demokratikus szólásszabadságát jelentet­te, majd olyan beszédet, amely őszinte, nyílt, világos beszéd volt, amely semmit sem titkol el, semmit sem hagyott ki, hanem bátorsággal, magabiztossággal, merészséggel, rettenthetetlenséggel hangzott, különö­sen magas rangú emberek jelenlétében. Erre a bátorságra volt szüksége Pál apostolnak, erre van szüksége ma is az igehirdetőknek.

A közbenjáró imádság mások érdekében történik. Ha Pál apostol úgy véli, hogy mások imádsága nélkül nem tud világosan prédikálni, és nem lesz elég bátor kimondani, amit ki kell mondania, mennyivel inkább gondolhatjuk mi is ezt! Imádkozzunk egymásért, főképp az igehirdetőkért! Járjon együtt az érthetőség és a bátorság minden prédikációban!

Pál nem azt kéri, hogy az efézusiak azért imádkozzanak, hogy kezéről lehulljon a bilincs, hanem hogy az Ige ne legyen bilincsbe verve. Nem azt kéri, hogy őt bocsássák szabadon, hanem hogy az evangélium terjedhessen szabadon. Amikor imalistát készítünk, és imádkozunk „minden szentekért”, ezek között főképp azokért, akik az igét hirdetik, akkor ezzel is a hitnek szép harcát harcoljuk. Minden lelki fegyver használatát az imádságnak kell átjárnia.

Vigyázzatok, álljatok meg a hitben! - 1Kor 16:13.

 Vigyázzatok, álljatok meg a hitben!

„Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (1Kor 16:13)

 

A Sátán? Köszöni, ő jól van. Most épp újabb félrevezetésen dolgozik, hamis csodákon, hibás teológián, megtévesztő látomásokon, csalóka álmokon, álságos kijelentéseken, félrevezető tanítókkal, akik mindezt pénzért megteszik, a hatalomért és befolyásért. A Sátán működik, és jól van, mert munkáját a Szentléleknek tulajdonítják! (John MacArthur)

Egy másik terület, ahol jól érzi magát a gonosz, az az éneklés. Olyan éneklésről van szó, amely összeegyeztethetetlen a tanítással, és a tanítás az életvitellel. Sok helyen az éneklés kérdése vízválasztó lett a gyülekezeti közösségben. Gyakran okozott szakadást és akadályozta a Szentlélek munkáját, mert az istentiszteleteken használt énekek nemigen nevezhetők „lelki” énekeknek. A bibliai elkülönülés a zene és éneklés területén is épp annyira fontos, mint a hitelvek és az életvitel területén. A Sátánnak érdeke lecsökkenteni az éneklés lelki színvonalát, mert akkor az öltözködés erkölcsi mércéje is alacsonyabb lesz. Az öltözet miatt aztán megváltozik a viselkedés is, kisebb lesz az ige igazsága iránti éhség és beáll a lelki anarchia és apátia. Az apátia egy lelki hidegség, imádság-nélküli élet, meggyőződés hiánya és közömbösség, amely miatt a Szentlélek még jobban megszomorodik, mert egyre inkább helyet kap a szórakozás. Híres zenész-sztárok látogatásakor ülőhelyet se lehet majd kapni az imaházban, de a közös ima- és böjt alkalmakra alig jönnek el néhányan. A világ csak azt fogadja, ami a testnek kedvére van. A mai zenét fogadja, mert annak kevés köze van a lelkiekhez. A Jézus Krisztus evangéliuma sohasem volt népszerű a megtéretlen világ előtt.

A televízió és az Internet a gonoszság legszörnyűbb eszközévé vált, mert meggyőz, becsap, ellenőrzi a gondolkozást még a hívőknél is. Hírességeket csinál gazemberekből és jónak mutatja be a gonoszságot. Támogatja az erőszakot, az erkölcstelenséget, a gyűlöletet, a züllöttséget, közben semmilyen felelősséget ne vállal abból a romlásból, tönkretett életekből, családokból és nemzetekből, amit előidézett. Egyre többen nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között. Főképp a világi, érzéki zenét nem tudják megkülönböztetni a szent és Istennek kedves zene között. Sok szülő csak legyint és eltűri, hogy gyermekei erkölcstelen, vulgáris, obszcén képeket nézzenek, szavakat halljanak, érzéki ritmus kíséretében.

„Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!’ (1Kor 16:13) „Vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el!” (1Pt 5:8).

Nem csépelik vég nélkül - Ézs 28:28

 

Nem örökre csépeli

Talán szétzúzzák a kenyérgabonát? Nem csépelik azt vég nélkül; ha ráhajt is az ember cséplőhengerével és lovaival, mégsem zúzza szét. - Ézs 28:28.

 

Isten kihirdette az ítéletet: Véghezviszi tettét, szokatlan tettét, elvégzi munkáját, rendkívüli munkáját. (21b. v.) Az ítélet Isten szokatlan munkája. Az, ami nem szokatlan Isten számára, az az irgalmasság, a kegyelemhirdetés. Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát!... (Ez 33:11). A mennyben öröm van, amikor egy bűnös megtér. És ha elvész? Akkor bizonyára az angyalok is szomorkodnak! De az biztos, hogy az ítélet még ha szokatlan is Isten számára, azt mégis véghez viszi. Teszi ezt annak ellenére, hogy Izráel úgy vélte, az nem következhet be. Abban ringatták magukat, hogy ők Isten népe, akiket kihozott Egyiptomból és nekik adta a tejjel és mézzel folyó földet. Az Úr temploma közöttük van. Pedig az ítélet íjesztő közel volt!

Isten munkáját az ítéletben Ézsaiás a földművelő példázatával szemlélteti. A földműves felszántja a földet, elveti a magot, majd gyomlálja, gondozza a vetést, learatja a beérett gabonát, kicsépeli a magot és azután lisztté őröli azt. A folyamat lehet, hogy kegyetlennek tűnik, de a végcél a bő termés, a 30-60-100 annyi, a megtisztult, értékes gabona. Úgyhogy, Isten szándékát ne a folyamatban keresd, hanem a végeredményben! Időközben sok próba érhet, de az csak a megtisztulásodat eredményezi, ha Neki engedsz. Isten keménységében ott van a gyöngéd kegyelem is, mert a próbákat is mértékkel adja. Vesszője és botja vigasztal (Zsolt 23:4). Haragjában is gondol az irgalomra (Hab 3:2).

A búzát csépelik, mert csak úgy használható, ha összemorzsolják. Így őrlődik néha az ember is, két malomkő között: a lelkiismeret és a sors között. E kettő nagyon apróra tud összetörni, ha összeér. Nem tudod elhallgattatni lelkiismereted hangját, és nem is szabad. Sokszor az eseményeket sem tudod befolyásolni, és nem is kell. Ugyanaz az isteni kéz mozgatja mindkettőt. Máskor meg embereket használ az őrléshez: durva, nehéz természetű embereket, vagy a mindig megsértődő, keserű lelkű, vádoló, aggódó, hitetlen embereket. Éles henger ez is, az is. Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat (Péld 27:17). Összetöri általa álmaidat és vágyaidat. Bottal és pálcával csépel. Hagyd, hogy tegye! Végül Isten kegyelme fog megmutatkozni benned, mert így lesz belőled értékes gabona, drága, finom kenyér.

"Rejtőzz el a Kerít-patak mellett" - 1Kir 17:3.

 

Rejtőzz el a Kerít-patak mellett

„Menj el innét, és menj napkelet felé, és rejtezzél el a Kérith patakja mellett, mely a Jordán felé folyik.” – 1Kir 17:3

 

Nem egy folyó mellé, hanem egy patak mellé küldte az Úr Illést! Egy folyó bőséges vizet szolgáltatna, de egy patak bármikor kiszáradhat, és ki is száradt. Ez azt tanítja nekünk, hogy Isten nem akar minket luxus körülmények közé helyezni. E jelenvaló világ ideiglenes lakhely: a világ bősége elfogyhat, értékelése megszűnhet, támogatása elapadhat. Nem folyó mellé helyez minket Isten, hanem csak patak mellé, hogy vágyjunk és sóvárogjunk az örökkévaló után. A patak folyhat ma, de elapadhat holnapra.

Épp ezért, nem a patakban kell bízni, hanem Istenben. Ne vegye át a víz az Isten helyét, az ajándék az Ajándékozó helyét. Ne tévesszük szem elől igazi célunkat! Egyedül Isten az, aki nem változik, akiben bízni lehet akkor is, ha a patak kiszáradt. Ha a hollók nem hozzák többé a pecsenyét és a cipót, akkor majd gondoskodni fog az Úr egy Baál-tisztelő sareptai özvegy által, aki megismeri az Úr hatalmát, ha engedelmeskedni tud az Ő parancsának: „nékem süss abból először” (1Kir 17:13) „Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6:33). A gondviselés az engedelmesség folyamán adatik.

Isten gyermekei e világ egyik országában sem kívánnak örökké ott lakni, mert még a saját országunkban is annyi a bűn, a korrupció és törvénytelenség, a részegség, az erkölcstelenség, és a kapzsiság, hogy egy jobb ország után vágyakoznak, mint Ábrahám (Zsid 11:10). Sok szívfájdalmat okoz a háború, a nélkülözés, a betegség és a halál, és mindez arra jó, hogy idegen maradjon számunkra ez a hely, ahol csak „jövevények és idegenek” (1Pt 2:11). Szülőföldünkön is külföldieknek érezzük magunkat, mivel a mi országunk az az ország, ahol nincs többé könny, fájdalom, vérontás, nélkülözés, betegség, gyógyszer vagy műtét, nincs csalódás és elválás, nincsenek balesetek és temetők, gyász és börtön, részegség és erkölcstelenség, adó és tartozás, javítóintézet és rendőrség, mivel mindezek elmúlnak. Mi a láthatatlanokra nézünk, amelyek örökkévalók. „Megmutatta nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály… És semmi elátkozott nem lesz többé.” (Jel 22:1. 3). Ó, máris honvágyam támadt! Addig is, hála Istennek azokért a patakokért és özvegyekért, akikben gondviselése megmutatkozik!

„Nyilvánosan és házanként” (ApCsel 20:20)

 

Az istentiszteletek felfüggesztése 2020 márciusában sok helyen a házi közösségek reneszánszát hozta magával. Némelyek ezt igyekeztek valamilyen sajátosan romantikus hermeneutikával úgy beállítani, hogy ez lenne az egyetlen bibliai formája a keresztyén gyülekezésnek! Arra hivetkoztak, hogy az Újszövetségben lépten-nyomon azzal találkozunk, hogy a keresztyének magánházakban tartották istentiszteleteiket (ApCsel 2:46. 5:42. 8:3. 10:22. 12:12. 16:32. 16:40. 18:7. 20:20. Róm 16:5. 1Kor 16:19. Kol 4:15. Fil 1:2).

A római házak, amelyek helyet adtak a keresztyén gyülekezetek vasárnapi istentiszteleteinek, Jusztinusz Mártír szerint (II. sz.) úgy lettek módosítva, hogy nagy számú hallgatóságnak biztosíthassanak helyet, amíg megjelentek az istentiszteleti helyek a IV. században. Az első ilyen építészeti terv az 200-as évek elejéről való, amely 70 tagú hallgatóság befogadására volt képes. Jusztinusz arról is beszámol, hogy 100 után azonnal már vasárnap tartották az istentiszteleteket, amikor felolvastak az apostolok és próféták írásaiból, majd a gyülekezet vezetője azok alapján tanított és buzdított. Ezt követően a gyülekezet imádkozott, és úrvacsorához járult. Az úrvacsorát a gyülekezet vezetője osztotta ki, a diakónusok segítségével, és elvitték a szükségben lévőknek is. Az istentisztelet végén közös gyűjtést tartottak az árvák, özvegyek, betegek és szükségben lévők megsegítésére.

Jusztinusz apológiáiból tudjuk, hogy a prédikáció végén, akik nem voltak megtérve, még ha katekizmusra jártak is, nem vehettek részt az imádságon, a kenyértörésen és a közös gyűjtésen. Mivel az imádságot Jézus nevében mondták, ezt így csak a Krisztus testének tagjai mondhatták. A gyülekezés helyét befolyásolta a földrajzi terület, és néha részt vett az istentiszteleten egyik-másik apostol is.

A kenyértörés nem jelentett mindig úrvacsorát. Az úrvacsora részben követte a zsidó asztalülést, a „chaburah”-t, amikor a legfontosabb személy imádkozott és törte meg a kenyeret. Zsidó keresztyének ezt a gyakorlatot folytathatták, mint például az emmausi tanítványok (Lk 24:30. V.ö. ApCsel ). Az egyházatyák írásaiból az tűnik ki, hogy az úrvacsora az egész gyülekezet számára volt fenntartva, és nem a kisebb házi közösségekben gyakorolták. Ahogy nőtt a keresztyének száma, változtatásokra volt szükség, de az úrvacsora ügyében nem történt változás. Helyszűke miatt több házi közösség működhetett (Róm 16:23, 1Kor 14: 23), de még a nagyobb városokban is (Korinthus, Efézus, Róma), csak egyetlen gyülekezet volt (1Kor 1:2. Kol 4:16. 1Thessz 1:1).

Mindezekről az első és második századbeli írások, a Didaché, Hermas, és Kelemen illetve Ignác levelei tanúskodnak. Ignác, a szmirnai Polikárpnak írt levelében már külön említi a püspököt, a presbiter és diakónus mellett. Később, Ciprián, karthágói püspök a III. században tette le az intézményesítés alapjait, különválasztva a klérust a laikusoktól.

Az Újszövetség beszámolóiban is olvashatunk hasonló szervezésről: Júdás a tizenkettő pénztárosa volt (Jn 12:6), a jeruzsálemi gyülekezet diakónusokat választott az adminisztrációs szolgálatokra, és említve vannak a többi szolgálattevők is (Fil 1:1. ApCsel 14:23. 1Tim 3. Tit 1:5). Mindezeknek a Lélek osztogatta az ajándékokat, a szolgálat munkájára (Róm 12:6. 1Kor 12:4-11. 12:28-30. Ef 4:11).

A Gyülekezet tehát mindig helyi és egyetemes, látható és láthatatlan, harcoló és győzelmes maradt, és az is marad, mint egy élő szervezet akár a falakon belül, mint azokon kívül.