Ef 4,23-32 - Miben különbözik a hívő?

Mielőtt a prédikációt közölném, álljon itt egy fénykép a mai bemerítés-ről, Bereg-szászból, Ukrajnából. Két magyar és két ukrán tett vallást hitéről a bemerítés vizében. Az Úr áldja meg őket!

Most pedig következzen a ma délutáni prédikáció.

Ef 4,23-32 - Gyakorlati hívő élet - avagy: Miben különbözik a hívő?

Ebben az igében legalább öt dologról olvashatunk. Nem nehéz őket megjegyezni, ha arra gondolunk, hogy egyik kezünk ujjára jut egy-egy dolog amit Pál elmond, ami megkülönbözteti a hívő embert a hitetlentől. Ezek a jellemvonások minden keresztyén ember tulajdonságai kell legyenek.

Különben, ha az igerészt előbbről olvasunk, már a 17. versben Pál apostol azt mondja: „Ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is”. Íme, itt kezdődik a hívő élet! Ez az első lépés, mikor az ember más irányt vesz, más úton indul el, és azt mondja: eddig volt, ahogy volt, de most már másképp lesz. Nem akkor, amikor csak szájával tesz bizonyságot; nem akkor, amikor mások bizonyságot tesznek róla és felveszik valahova tagnak; vagy valamilyen szertartásnak eleget tesz... A hívő élet ott kezdődik, amikor kimondjuk: „többé nem “!

Pál apostol az előbbi versekben mondja, hogy „vetkezzétek le a régi embert, öltözzétek fel az újat!” Valahogy úgy lehetne mondani, hogy az óembert érzések vezetik, az új embert alapelvek vezetik. Az óember azután megy amit érez, amit lát, amerre körülményei befolyásolják. Az új embert elvei vezetik, az amikről meggyőződött, amikben hisz, amire ráépítette életét. Ő nem az érzéseire épít, hanem hitére, hitelveire. „Hitben járunk, és nem látásban,” vagyis nem érzékeink szerint.
Mind az öt dolog, amit itt Pál apostol említ, a kapcsolatainkra vonatkozik, főleg egymás közötti kapcsolatainkra. Még akkor is, amikor a szentségről beszél: „Az óember meg van romolva a csalárdság kívánságaiban, de az új ember Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” Mégis a szentség önmagában még mindig kapcsolatainkra vonatkozik. Istennel való kapcsolatunkra is, de egymás közötti kapcsolatainkra is. Nem lehetünk szentek valahol légüres térben. Csakis szociális szentség létezik, mert az emberek között, egymás közötti kapcsolatainkban kell szentek legyünk.

Mind az öt dolog, amit itt Pál apostol említ, két részből áll. Van egy pozitív parancs és egy negatív tiltás, egymással szembeállítva vagy egymás mellé téve. Mindezeknek az alapja, az előbb említett alapelvek, vagyis az, hogy mi levetkeztük a régit, újjászülettünk, többé nem járunk úgy, mint egyéb pogányok is, mert mi nem úgy tanultuk a Krisztust.

Lássuk tehát azt az öt jellemvonást, ami megkülönbözteti a hívő embert a hitetlentől.

I.
Kezdjük tehát az elsővel: „Azért levetve a hazugságot, szóljatok igazságot ki-ki az ő felebarátjával, mert egymásnak tagjai vagyunk”. Egy hívő ember nem hazudik. Ez az első nagy különbség.

Hazudni többféleképpen lehet. Nemcsak úgy, hogy kimondom azt, ami nem igaz, valótlanságot mondok, ami nem állja meg a helyét. Hazugság lehet az is, hogy egy kicsit eltérek a valóságtól, egy kicsit mellébeszélek, egy kicsit hozzáteszek az igazsághoz. Ha csak egy kicsit is kipótolom azt a hírt, amit valakitől hallottam, csak egy kicsit felfújom, felnagyítom, más színben tüntem fel, mát hazugsággá tettem azt. Hívő ember ilyet nem tehet! „Azért levetve a hazugságot, szóljatok igazságot ki-ki az ő felebarátjával, mert egymásnak tagjai vagyunk”.

Az is hazugság, amikor az ember elhallgatja az igazságot, mikor jelentkeznie kellene az igazság elmondására, de hallgat a többiekkel együtt, részt vesz azok hazugságában. A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.

Aztán Pál apostol nem hiába említi azt a mondatot, hogy „hiszen egymásnak tagjai vagyunk”. Ugyanis ez egymással való közösségünket érinti. Ha a házastársak között hazugság van, akkor nem lehet igazi közösség többé. Ha valami takargatnivaló, elhallgatnivaló, hazudnivaló van, az még több hamisságot és hazugságot szűl. „Hiszen egymásnak tagjai vagyunk” - mondja Pál apostol. „Ne hazudjatok egymás ellen, hanem inkább szóljatok igazságot.” Egy testben egység van, és közösség van a tagok között. Például, ha a szem kígyót lát, akkor a láb elfut, mivel a szem nem csalja meg a lábat, hogy nem látott szemmit! Ha a nyelv keserűt érez, akkor a gyomor és elutasítja azt, mivel ezek együtt közösségben vannak, és nem csalják meg egymást, nem hazudnak egymásnak. Hacsak nem beteg az ember a test részei mindig együtt működnek az egész test javára. Igazat mondanak mindig, hiszen egymásnak tagjai. Ezért említi Pál apostol: „hiszen egymásnak tagjai vagyunk”. Ne rontsátok meg a közösséget hazugsággal, ami köztetek van.

A hazugság előbb-utóbb úgyis kiderül, ahogy a közmondás mondja: „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”. „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!” A hazugok nem fognak Isten országába bemenni, mondja a Jelenések könyve. „Levetvén a hazugságot” - azért, mert ez rajtunk van, mint egy ruha, vele születtünk. Mint egy rongyos, elnyűtt ruhát vetkezzétek le, és öltsétek fel az igazságot. „Szóljatok igazságot, igazat ki-ki az ő felebarátjával, mert egymásnak tagjai vagyunk!”
Ne legyen tehát hamis az életünk, a beszédünk, a szolgálatunk, az imádságunk, az éneklésünk. Legyen igaz. Légy igazmondó akkor is, ha főnök lettél, vagy magánvállalkozó... A hívő embert erről meg lehet ismerni, mert ő levetette a régit és felöltözte az újat.

II.
A második jellemvonás a következő 26. versben van: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek. A nap le ne menjen a ti haragotokon, se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.”

Mintha engedményként hangzana ez a mondat: „Ám haragudjatok!” Lehet, hogy ez egy megengedett dolog akkor, ha figyelembe vesszük a következő három parancsot, ami szabályozza ezt az engedményt. Azt mondja például közvetlenül utána: „de ne vétkezzetek”!

Haragudjak, de ne vétkezzek? Hogyan lehet ezt így csinálni? Megszülethet a felindultság, a mérgesség, de ne vétkezzek? Hát ez csakugyan szabályozza az előbb említett engedményt! Ezek szerint a hívő ember haragjában nem lehet bűn.
A második korlátozás így szól: „a nap le ne menjen a ti haragotokon”. Vajon azt kellene ez alatt értenünk, hogy kezdjük meg a haragot reggel, hogy legyen elég időnk estig haragudni? Ezek szerint, akik Grönlandon laknak, azoknak legalább három hónapjuk van, míg le nem megy a nap... tehát egy negyedévig haragudhatnak? Nem, nem! Valami másról van itt szó. Pál apostol próbálja a medrébe terelni a dolgokat azzal, hogy a harag idejét korlátozza. Más szóval hívő emberként nem táplálhatod ezt az érzést.

Több dolog volt, amit naplementig meg kellett tenni. Ha szegény ember dolgozott valakinél, akkor a gazda naplemente előtt ki kellett fizesse munkájának bérét... Ha valaki kölcsön kért, vagy zálogba adott egy felsőruhát, naplemente előtt vissza kellett adnia, mivel azzal takarta be magát az izraeli hideg éjszakán. „A nap le ne menjen a ti haragotokon” azt jelenti, nem táplálhatod magadban ezt az érzést még akkor sem, ha nem vétkezel vele! Ne önts olajat a tűzre!

Utána: „se pedig az ördögnek ne adjatok helyet”. Márpedig a harag általában az ördögtől jön. Ne adj helyet neki! Hát akkor kinek? - Isten Lelkének! Itt van, gondolom a megoldás: ha haragszol, az legyen Isten szerint való. Jézus Krisztus a száradt kezű ember meggyógyítása előtt azt kérdezte: „Szabad-e gyógyítani, jót vagy rosszat tenni szombatnapon? S azok hallgattak. Akkor az Úr elnézte őket haraggal, parancsolta a betegnek, hogy nyújtsa ki a kezét. Haraggal tekintett rájuk, elítélve bűnös, gonosz indulataikat. Hasonlóképpen virágvasárnapon kötélből ostort csinált, úgy űzte ki őket a templomból, haraggal. De szerette azokat az embereket, hiszen sírt a város felett...

Igenis, szerethetjük az embert, de ugyanakkor haragudhatunk bűnére. Miközben szeretjük azt aki, gyűlöljük azt amit tesz. Ez lehet Isten szerint való. Mert a hívő ember nem alkudhat meg a bűnnel. A szeretet nevében nem mondja azt, hogy ő a bűnt is kedveli. A hívő ember gyűlöli a bűnt, és haragszik a bűnre. „Haragudjatok, de ne vétkezzetek... Az ördögnek ne adjatok helyet.. A nap le ne menjen a ti haragotokon...”

Ehhez hozzátartozik a 31. vers: „Minden mérgesség és fölgerjedés, harag, lárma, káromkodás kivettessék közületek minden gonoszsággal együtt.” Azt hiszem itt egy folyamatról van szó: először mérgesség és fölgerjedés, majd harag, és utána lárma és káromkodás... Ez nem illik a hívő emberhez, mivel ő inkább Isten lelkének ad helyet!

III.
A hívő ember harmadik jellemvonása, a 28. versben található: „aki orozott, többé ne orozzon, hanem inkább dolgozzon, munkálkodjék, cselekedvén az ő kezével azt, ami jó, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek”. Ez magyarán így szól: aki lopott, többé ne lopjon!

A hívő ember, ahelyett, hogy lopna inkább dolgozik! Miért? Azért, hogy legyen miből megélnie? Nem csak azért. Azért, hogy ne kelljen lopnia, hogy eltarthassa önmagát és családját? Nemcsak azért. Azért, hogy meggazdagodjon és jólétben legyen? Nemcsak azért. Hanem azért, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek. Azért kell tehát dolgoznunk, hogy tudjunk adakozni. Ez valóban új gondolat.

„Aki lop, többé ne lopjon! Mert levetkeztétek az óembert, és felöltöztétek az új embert. Ti a Krisztust nem így tanultátok.” Ilyen jellemvonás manapság csakugyan megkülönböztet a többségtől. A hívő ember talpig becsületes ember.

Nem arra számít, hogy hátha nem fogják meg, hanem őszinte és becsületes, akkor is, ha senki sem látja. „Aki lop, többé ne lopjon...”

Emlékszem egy idős emberre, aki már nem él. Abban az időben gazdaember volt, és az államnak be kellett adni a kvótát. Különben jöttek is az ellenőrök felmérni a termést. Felvezették őket a padlásra, majd levezették a pincébe, míg végignézték a házat. Aztán megkérdezték: „mondja bácsi, azon a padláson nincs semmi? - mutattak a nyári konyha padlására, ahová nem volt feljárat. Mivel hívő ember volt, azt válaszolta: „hát, ott is van egy kicsi...” Erre a felesége megharagudott: „miért mondtad meg!?” Viszont az ellenőr társához fordulva így szólt: „hogyan lehet egy ilyen embert megbüntetni, aki megmondja az igazat?” Úgyhogy az ott található terményt nem számították fel neki. A hívő ember sem nem hazudik, sem nem lop.

De van még egy másik oldala is ennek a dolognak, amit Malakiás könyvének 3. részéből idézek: „Miért csaltok engem? Miért loptok meg engem? - ezt mondja az Úr...” Istent meglopjuk? - kérdezhetitek. Igen, mondja az Úr Izraelnek: csaltok engem a tizeddel és az áldoznivalóval. Hozzátok be azt és próbáljatok meg engem, ha meg nem áldalak titeket, ha rátok nem bocsátom az én áldásaimat bőségesen.” Újszövetségi hívőknek az adakozás nem kötelesség, nem kényszer. De Isten a jókedvű adakozót szereti és megáldja. Különben a szorgalmas munka és a jókedvű adakozás az, ami megkülönbözteti a hívő embert a hitetlentől.

IV.
A negyedik megkülönböztető jellemvonás a hívő ember beszédjére vonatkozik. „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzon, hanem csak amelyik hasznos és szükséges az építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak. Meg ne szomorítsátok az Istennek Szent Lelkét, aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára.”
Fel lehetne sorolni, hogy a sok állat milyen hangot ad ki egyenként. Egyedül az ember tud beszélni. Beszél! A beszéd pedig nagy áldás. Mi lenne, ha nem tudnánk beszélni? Azonban a beszéd nagy átok is lehet. Pál apostol ezt „rothadt” beszédnek nevezi: olyan beszéd ez, ami hazug beszéd, megsebző, szúró beszéd, rágalmazó, piszkos beszéd. A hívő embert beszéde minősíti, mivel „a szív teljességéből szól a száj.” A te beszédedből ismertetel igaznak vagy hamisnak, hívőnek vagy hitetlennek.

Az ötödik rész 4. verse azt mondja: „sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trágárság, amelyek nem illenek hozzánk ne is neveztessék közöttetek, hanem inkább hálaadás, mint szentekhez illik” (Ef 5,4).

Ha nem tudunk olyan beszédet mondani, ami hasznos, ami építő akkor jobb inkább hallgatni. „Aki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember” - mondja a Biblia. Itt azt hiszem mindannyiunknak együtt kell könyörögnünk a zsoltárossal: „tégy Uram závárt az én számra! És őríztessed az én ajkaim nyílását.”

V.
Végül az ötödik, befejező jellemvonás Pál apostol szerint az, hogy a hívő ember nem kegyetlen, hanem jóságos és megbocsátó. „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképpen a Krisztus megengedett néktek. Minden felgerjedés, mérgesség, harag, lárma, káromkodás kivettessék közületek. Járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus szeretett minket, adta önmagát miérettünk.”

Elég gyakran észlelhetjük egymás között, hogy kiben mi lakozik. Van-e szeretet? Van-e testvéri melegség? Van-e megengedő megbocsátás, szeretet? Vagy inkább kegyetlenség, bosszúállás, keményszívűség lakozik bennünk? „Legyetek egymáshoz jóságosak.” Félek, hogy ez a jóság nagyon sokszor hiányzik... Ezért a megbocsátás is várat magára... Márpedig ez a keresztyén ember egyik ismertetőjegye. Nem lehetsz rosszindulatú, kegyetlen, hajthatatlanul kemény! Tanulj meg megbocsátani az Úr Jézustól! Tanulj meg szeretetet adni, nem pedig elvárni!

Összefoglalásul tehát, a hívő ember ahelyett, hogy hazudna, igazat mond; ahelyett, hogy haragudna, az ő indulatai csakis a Szentlélektől származhat... A hívő ember nem csal, nem lop, hanem dolgozik, hogy adakozhasson, és beszéde is mindig hasznos és épületes, mert nem kegyetlen, hanem jóságos.

Olyan gyakorlati dolgok ezek, amelyek az efézusi levélben leírt teológiai alapokra épülnek. Alapelvekből fakadó gyakorlati élet ez. Az ilyen élet ott kezdődik, amikor levetkezted a régit és felöltözted az újat. „Ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is.” Ámen.