Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban - 2Kor 1:3-11

Részestársak a szenvedésben és a vigasztalásban

2Kor 1:3-11

³ Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene,  ⁴ aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.  ⁵ Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.  ⁶ Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. ⁷ A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. ⁸ Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk.  ⁹ Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat;  ¹⁰ aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, ¹¹ mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.

Pál apostol a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkáról beszél ebben az igeszakaszban. Nem mondja el ugyan részletesen, csak utal rá, milyen nehéz helyzetben volt, milyen sötét mélységeken kellett keresztülmennie. Valamilyen nagy-nagy nyomorúságról beszél, ami Ázsiában történt vele. Igen komoly megpróbáltatás lehetett, mert azt mondja róla, hogy „felette igen, erőnk felett megterheltettünk”, úgy, hogy „életünk felől is kétségben voltunk”. Talán az Efézusban történtekre utal, amelyről a korábbi levelében azt írja, hogy „veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban… naponként halál révén állok… Ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi a hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak?” (1Kor 15:30-32)

De éppen ott, annak a nagy nyomorúságnak közepette kapta felülről a vigasztalást! Amilyen bőségesen kijutott neki a szenvedésből, ugyanolyan bőséggel jutott a vigasztalásból is. Mivel megtapasztalta, mit jelent a szenvedések között is megvigasztalódni, (áldott legyen a vigasztalás Istene!), ezért tudja most a korinthusi gyülekezetet is vigasztalni ugyanazzal a vigasztalással, amellyel Isten megvigasztalja őt.

Pál apostol ebben az igeszakaszban kifejti, hogy milyen haszonnal jár az, ha nehéz időkön megyünk keresztül, és az Úr megvigasztal bennünket. Három következményét említi ennek: (1) „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v., (2) „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” – 9. v., és (3) „hogy sokan sokféleképpen mondjanak... hálaadást” – 11. v.

I. Mások vigasztalása – 3-6. v.

A szenvedésben és vigasztalásban való részvétel mindenekelőtt arra jó, hogy másokat is képesek legyünk megvigasztalni: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket” – 4. v.,

Ha az emberek tudomást szereznek arról, hogy te is hasonló nyomorúságban voltál, és vigasztalásban részesültél, akkor ez által hitelessé válik a bizonyságtételed. Ha az emberek tudni fogják, hogy min mentél keresztül, akkor jobban odafigyelnek arra, amit mondasz nekik. Ha azt mondhatd, „én már átmentem ezen”, akkor emiatt az emberek tisztelni fognak, és felnéznek rád. A tapasztalat a bizonyságtétel egyik legértékesebb része, és Isten használni akarja ezt az eszközt, hogy szavaidnak érvényt szerezzen. Isten kegyelmesen megadta neked a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeken átvezetett, és tudnod kell, hogy a körülötted lévőknek is épp azokra a válaszokra van szükségük. Ne ellenkezz tehát, ha Isten szenvedést enged meg az életedben, mert ezzel, amivel országa építésében egy magasztosabb célja lehet. Azt akarja, hogy tapasztalatból beszélj, amikor másokat vigasztalni fogsz. Olyan megvigasztalódott szívű emberek kellenek, akik másoknak is hitelesen tudnak vigasztalást nyújtani.

Ilyen nagyméretű kedvetlenség, letörtség, fásultság, szomorúság, depresszió talán nem volt soha. Ez egy általános tünete ennek a beteg kornak. Ma már nemcsak akkor jelentkezik, ha valaki lelki megrázkódtatáson ment keresztül és amiatt búskomor lesz. A lehangoltság, szomorúság, elesettség, és az egyre gyakoribb öngyilkossági késztetések állandósultak sokak életében. A gyógyszerek a testi kondíción talán javítani tudnak, de új életkedvre nem tudnak deríteni. Az elcsüggedt embernek valódi vigasztalódásra van szüksége. Egy olyan friss, tiszta forrásra van szüksége, amelyből minden nap újra meríthet, és nekibátorodhat a napi munkának és a küzdelemnek, és kiábrándult, megkeseredett lelke vigasztalást nyer.

Ezt a vigasztalást csakis a minden vigasztalásnak Istene adhatja meg. És csak az adhatja tovább hitelesen, vagyis az képes másokat is vigasztalni, aki maga is részesült már belőle. Az életünk szenvedései és megpróbáltatásai között megtapasztalt vigasztalás egy biztosíték arra, hogy meg tudunk vigasztalni hasonló nyomorúságba esteket.

Barnabás ilyen volt, ezért „Vigasztalás fiának” nevezték (ApCsel 4:36-37).

II. Részesülés Krisztus szenvedéseiben – 7. v.

A 7. igevers a szenvedésben való részestársakról beszél: „amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” Ez a részesedés nemcsak egymás szenvedéseire utal, hanem főképp a Krisztus szenvedéseire. Annak idején Cirénei Simon kényszerítették arra, hogy vigye Jézus kresztjét (Mk 15:21). De ez Krisztus követőinek mindenkori feladata: hordozhatják Jézus keresztjét és részesülhetnek az Ő szenvedéseiben. Aki ezt nem hajlandó megtenni, az nem is lehet az Ő követője (Mk 8:34). Az Úr Jézust ma is megfeszítik, megostorozzák, gúnyolják, csúfolják, leköpik, megvetik, és megtagadják, Amikor a Benne hívőkkel ezt teszik, akkor mindazt Jézussal teszik. És amikor vállaljuk a szenvedést, a megvetést, a csúfolást, vagy éppen a halált Őérette, akkor ezt maga Jézus vállalja bennünk. Részestársai vagyunk a szenvedésben.

Pál apostol így ír erről: „hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához” (Fil 3:10). Péter apostol pedig azt írja: „szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely a megpróbáltatás végett támadt közöttetek, mintha valami rémületes dolog történne veletek... Amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsősége megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha a Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt.” (1Pt 4,12-15). János apostol arról tesz bizonyságot, hogy Ő is részestársa a Krisztus szenvedéseinek, amikor Páthmosz szigetére volt száműzve „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” (Jel 1:9). Róm 8:17-ben pedig az apostol kijelenti, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor örökösök is, örökösei Istennek, örökös társai pedig Krisztusnak, „ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8:17).

Ha Krisztussal együtt megfeszíttettünk, hordozhatjuk a Krisztus gyalázatát. „Menjünk ki tehát Őhozzá, a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva” (Zsid 13:13).

III. Istenben való bizalom – 8-10. v.

A második célja a szenvedésben és vigasztalásban való részvételnek az Istenben való bizalom: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” – 9. v.

Bármi is legyen az, ami rávesz minket arra, hogy Istenhez forduljunk, és egyre jobban csak rá támaszkodjunk, az bizonyára hasznos. Így teszi Isten hasznossá a szenvedéseinket is.

A csalódott és elkeseredett embernek épp az a baja, hogy nem lát egyebet maga előtt, mint a csalódását, a reményeinek szertefoszlását. Kétségbeesésében arra van szüksége, hogy valaki túlmutasson a láthatókon, és ne meredjen rá egykedvűen csupán a saját bajaira. Ezt a túlmutatást csak azt tudja hitelesen tenni, aki maga is átélte azt, hogy Isten túlmutatott a saját bajain, és megvigasztalta őt.

A szenvedésben hajlandóak vagyunk csakis magunkkal foglalkozni, és a magunk eszére támaszkodni. Épp ebből akar az Úr kiemelni. „Hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben” (9. v.). A bölcs így tanít: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útjaidban megismered Őt; akkor Ő igazgatja a te útjaidat. Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint; féld az Urat, és távozzál el a gonosztól. Egészség lesz ez a te testednek, és megújulás a te csontjaidnak.” (Péld 3:5-8)

A nyomorúság oda vezethet, hogy csakugyan egyedül az Úrban bízunk. Ha valamilyen veszteség ért, ha a halál árnyékának völgyébe jutottunk, ha valami elrabolta lelki nyugalmunkat, akkor az Úrhoz tudunk fordulni, és fel tudjuk fedezni, hogy Ő képes megvigasztalni minket. A megvigasztalódás pedig épp azért történik, hogy még erősebben bízzuk reá magunkat és ne magunkban bizakodjunk.

A Pál apostol tövise is (2Kor 12:7-10) bizonyára azt a célt szolgálta, hogy még jobban bízzon Istenben. A három zsidó ifjú, miután kiszabadult a tüzes kemencéből, bizonyára még inkább bíztak Abban, aki őket kiszabadította, sőt, nemcsak ők, hanem mások is, akik ennek tanúi voltak (Dán 3:17-18. 28-30. Ugyanígy, Dániel bizalma az Úrban megerősödött, miután kiszabadult az oroszlánok verméből (Dán 6:23).

IV. A hálaadás sokasodása - 11. v.

Harmadszor, a szenvedésben és vigasztalásban való részvétel célja az, „hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.” – 11. v.

Ez szorosan összefügg azzal, ahogyan mások vigasztalásában segédkezünk. Isten azért vigasztal meg bennünket, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat ugyanazzal a vigasztalással, amit Tőle kaptunk. Az Istentől kapott vigasztalását nem lehet fölhalmozni a lélekben, ahogyan a pénzt fölhalmozzák a páncélszekrényben. Nem lehet megtartani magunknak, tovább kell adni! Ez nem privát ügye a hívőnek, hanem a hatalmas Isten ügye.

Emlékezz vissza, milyen volt az életed, mielőtt az Úr kiemelt volna! A zsoltáros így tesz bizonyságot: „És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsolt 40:3) Amikor erre emlékezel, felemeled a hangod, és dicsőíteni kezded az Istent azért, amit érted tett! Végtére is, hol lennél nélküle? Nem is jó belegondolni, igaz?

Igen ám, de amikor egyik kezeddel átveszed a vigasztalást és hálát adsz érte, ugyanakkor a másikkal tovább adod azt azoknak, akiknek szintén vigasztalásra van szükségük, és így ők is hálásak lesznek. Ha ezt teszed, akkor egyre növekedni és sokasodni fog a hálaadás Isten felé. „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.” (2Kor 4:15)

A hálaadás Isten akarata: „Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (1Thessz 5:18)