Imádság és futás - 1Kir 18:41-46

Imádság és futás

1Kir 18:41-46

I. Az imádság iskolája – 41-42. v.

Az ige nem említi, hogy Illés imádkozott volna, de a testhelyzete egyértelműen erre utal. Illés nagyon komolyan imádkozott! Példája most az imádságról ad nekünk az tanítást: az imádság iskolája ez.

Láthatjuk a próféta megalázkodását. A bátor Baál-romboló próféta (21-40. v.) itt Isten elé járul, könyörögve (42. v.). Az, aki eddig parancsolt, folyton felszólító módban beszélt, most alázatosan könyörög az Úr előtt, keresve az Úr jóakaratát. Az imádság a legmegalázóbb cselekedet.

Persze, Illés már megszokta ezt. A 17-18 részben ismételten le van nullázva az Úr nagy prófétája, és ki van szolgáltatva az imádságnak. Imádkozik életért (17:20-21), tüzért (18:36-37), esőért (18:42), később meg a haláláért (19:2), de ez utóbbit az Úr nem teljesíti, mert annál valami jobbról gondoskodott.

Az Akhábbal való párbeszédből kitűnik, hogy Illés bizonyos abban, hogy eső következik. Persze, sehol egy felhő sem látszott: már három éve, továbbra is forrón és szárazon sütött a nap… De Illés tudta, hogy mi következik. Illésnek nem volt hatalma egyet sem megvalósítani a csodák közül. Ő nem volt szuperman. Ő csak a tehetetlenségét tudta megvallani, és az Úr elé vinni imádságban…

És ezt megteheti bármelyik hívő ember! „Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illyés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megteremte az ő gyümölcsét.” (Jak 5:16b-18). Isten viszi véghez a csodát, de elvárja, hogy az Ő szolgái imádkozzanak érte. Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése… (Jak 5:16) „Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5:17)

Az imádság Isten ígéreteire támaszkodik. Illésnek van egy általános bizalma abban, hogy Isten esőt ad a föld színére. Ez az általános bizalom a Salamon imádságára támaszkodott, amit a templom felavatásakor mondott Salamon, amelyben megemlíti, hogy „Mikor berekesztetik az ég, és nem lesz eső, mert ellened vétkeztek; és imádkoznak e helyen, és vallást tesznek a te nevedről, és megtérnek az ő bűnökből, mert te szorongatod őket: Te hallgasd meg őket a mennyekből, és légy kegyelmes a te szolgáidnak és az Izráelnek, a te népednek vétke iránt, tanítsd meg őket a jó útra, amelyen járjanak; és adj esőt a te földedre, amelyet örökségül adtál a te népednek.” (1Kir 8:35-36)

Ez általános bizalom mellett viszont volt Istennek egy sajátos ígérete is. Ezzel keződik a 18. rész: „És történt sok idő múltán, a harmadik esztendőben, az Úrnak beszéde Illéshez, mondván: Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére.” (1Kir 18:1) Illés tudta, hogy az eső az Isten ígéreteinek a beteljesedése lesz. Úgy is mondhatjuk, hogy Illés imádsága az ígéret beteljesedését sürgette.

Ezt általánosítva elmondhatjuk, hogy Isten jónak látja, hogy az övéi imádkozzanak az ígéretek teljesüléséért, mindazért, ami Isten akaratával összhangban van. Persze, Isten ígéretei igazak és ámenek, de azok megvalósulása a szentek imádságától is függ! „Így szól az Úr Isten: Még arra nézve is kérni hagyom magamat Izráel házának, hogy cselekedjem ővelük: Megsokasítom őket, mint a nyájat, emberekkel…” (Ez 36:37-38) A nép megsokasodását Isten megígérte még Ábrahámnak, de itt mágsem hiába van említve, hogy „kérni hagyom magamat”. Isten örül annak, ha válaszolhat az imádságainkra úgy, hogy azzal valóra váltja ígéreteit.

Ezért szoktuk idézni istentiszteleteink végén a Biblia utolsó előtti igeversét, az ígéretet és az imádságot: „Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!” (Jel 22:20) Megvan az ígéret, hogy „teljes lesz a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják” (Ézs 11:9), mégis, az Úr Jézus arra tanított, hogy így imádkozzunk: „jöjjön el a Te országod” (Mt 6:11). Isten kijelenti az Ő akaratát, kihirdeti az Ő ígéreteteit. Viszont annak megvalósulásához eszközül használja a szentek imádságát. „Ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, a melyeket kértünk őtőle.” (1Jn 5:14-15) Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 2:4). Isten akarata a megszentelődésünk (1Thessz 4:3). Legyünk hálásak, mert ez is Isten akarata (1Tim 5:18). „Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát.” (1Pt 2:15)

Mindez értéket ad és felmagasztalja az imádságainkat. Nagy megtiszteltetés az, hogy imáinkra Isten válaszul valóra váltja ígéreteit!

II. Az imádság titka – 43-45a. v.

Az Illés imádságában és a kapott válaszban egy titkot találunk: az imádság titkát. Egy feszültség található a beszámolóban. Mikor Illés a szolgát elküldi, hogy nézzen a tenger felé, az visszajön, és azt mondja, hogy nincsen abszolút semmi… Hogyhogy nincs semmi? Hát eredj vissza hétszer! És hetedik alkalommal jelenti, hogy egy tenyérnyi kis felhő emelkedik fel a tengerből (43-44. v.). Erre Illés üzeni, hogy a király siessen, mert megkéslelheti az eső!

Kármel hegyen az imádságra azonnali válaszként jött a tűz (38. v.). Itt azonban nincs azonnali válasz. Illésnek újra meg újra le kell borulnia és imádkoznia kell. Hétszer is meg kell ismételnie ugyanazt a kérést! Sőt, a 19:4-ben az Úr egyerűen elutasítja Illés kérését. Vajon miért van ez így? A válasz: nem tudjuk. Isten útjai ilyenek. Együtt kell élnünk ezzel a titokkal. Isten úgy látja jónak, hogy az ő szolgái ki legyenek kiszolgáltatva az Ő kegyelmének. Illés pedig jól érzi magát ott, az Isten kegyelmében. Elég neki az Ő kegyelme (2Kor 12:9).

„Monda pedig nékik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni” (Lk 18:1). „Az imádságban állhatatosak legyetek, vígyázván abban háláadással” (Kol 4:2). A kitartó imádság Isten elvárása az Ő szolgái felé.

Az eső életet jelentett a földnek, népnek, állatoknak, eledelt az éhezőknek, füvet az állatoknak. A szárazság a bűn következménye volt (5Móz 11:16-17. 28:23-24. 3Móz 26:19-20). Az eső pedig Isten helyreállító áldását jelzi. A tűz rendkívüli bizonyítéka volt Istennek, az eső pedig a mindennpi, rutinszerű bizonyítéka. Mindkettőre szükség van, és mindkettőt Isten adja (Zsolt 65:9-13).

III. Illés futása: hihetetlen kegyelem – 45b-46. v.

A 45. vers második felétől mintha egy külön epizód következne. Először szembe van állítva a király és a próféta: a király eszik és iszik, míg a próféta imádkozik (42. v.), majd Akháb szekérre ül és elvágtat Jezréel felé, míg Illés próféta gyalog fut, és még Akháb előtt odaérkezik (45b-46. v.).

Nem csak arról van szó, hogy a király a szekérrel valamilyen szerpentinen kellett alászálljon  a hegyről, míg a próféta gyalogosan vehette az utat toronyiránt. Mégcsak arról sem, hogy Illés jó fizikai erőben volt, hogy így tudott futni. Hanem inkább arról van szó, hogy „volt az Úr keze Illésen, és felövezve az ő derekát, még Akháb előtt futott el Jezréel felé.” (46. v.) Ez a 27 km futás így vált lehetővé.

Mit kapott Akháb ebben a részben? Isten létezésének bizonyítékát (1-40. v.), Isten áldásának helyreállását (41-45a), és Isten meghívásának kiterjesztését (45b-46. v.). Felvetődik a kérdés, hogy mit jelent az Illés futása Akháb előtt? Mert ha az Úr keze volt Illésen, akkor bizonyára üzenni akart valamit ezzel a furcsa versenyfutással, és ez az üzenet mindenekelőtt Akhábnak szólt. A két személyt most tisztségük alapján kell látnunk. A királyról és a prófétáról van szó. Isten egy ajánlatot, egy elvárást, egy döntést tárt Akháb elé.

Illés Akháb előtt fut, mint egy szolga. A próféta nem ellensége a királynak. Ők ketten együtt kell munkálkodjanak. Ahelyett, hogy ellenséget látna Illésben, tekintheti őt szolgájának és társának abban a reformban, amit véghez kell vinni. Az, hogy Illés előtte fut, azt is mutatja, hogy a királynak követnie kell. Ez lenne a megfelelő rend az országban: a király követi a prófétát. A prófétai ige mutatja az utat a királynak, amit követhet. Épp ez az elvárása Istennek Akháb felé: nem működhet autokratikus módon, hanem alá kell vetnie magát az isteni kijelentésnek. A királyi hatalomnak keresnie kell a prófétai útmutatást! Akhábnak döntenie kell. Nemcsak a kétfelé sántikáló népnek kell választania (21. 39. v.), hanem a királynak is. A királyt, aki a bálványoltárt felállította (16:31-34), aki engedte, hogy felesége lemészárolja az Úr prófétáit (18:4), aki lerombolta az Úr oltárait (19:10. 14.), aki haragot táplált az Úr szolgái ellen (18:10. 17), Isten most meghívja a megtérésre. Micsoda hihetetlen kegyelem! A kegyelem mindig ilyen. Erre a kegyelemre kell Akhábnak válaszolnia minél hamarabb. Mert nemsokára az ördög hálószobájában lesz. Sajnos, ahogy a következő részekből kitűnik, Akháb elutasította a felkínált kegyelmet.

Legyünk az imádság emberei! Legyünk olyan szolgái Istennek, akik által Isten valóra válthatja ígéreteit! És ne tegyük hiábavalóvá az Isten kegyelmét!