Szenteltessék meg a Te neved! - Mt 6:9b

„Szenteltessék meg a Te neved!”

Mt 6:9b

Az Úrtól tanult imádság bevezető mondatából megérthettük azt, hogy Jézus Krisztus felhatalmazott bennünket arra, hogy Atyánknak szólítsuk Istent. A három nagy dolog, amit a bevezetés tartalmazott az volt, hogy Isten Atya, mégpedig a mi Atyánk, Aki egészen más, mint mi vagyunk, mivel Ő a mennyekben van. Ezek után megérkeztünk az első kéréshez, melynél most időzni fogunk: „Szenteltessék meg a Te neved!”

Az Úrtól tanult imádság Istennel kezdődik és Vele végződik. Közte két csoportba sorolhatjuk a kéréseket: a Te-kérések és a Mi-kérések csoportjába. A Te-kérésekben Isten neve, országa és akarata a lényeg, melyek azzal zárulnak, hogy „mint a mennyben, úgy a földön is.” E záró mondat vonatkoztatható mindhárom kérésre. Vagyis: szenteltessék meg a Te neved, mint a mennyben, úgy a földön is! Jöjjön el a Te országod, mint a mennyben, úgy a földön is! Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!

Az első három kérés után következik a mi kenyerünk, a mi bűneink, a mi kísértéseink és a mi rabságunk, melyek Isten iránti dicsőítéssel és magasztalással zárulnak. A legfontosabb kérések azonban az elején vannak, melyek között a legelső Isten nevének megszentelését kéri. Látnunk kell, Isten nevét, aminek meg kell szenteltetnie, másodszor, tudnunk kell mit jelent megszentelni azt, és harmadszor, hogy e megszenteltetés hogyan történik.

I. Kezdjük tehát Isten nevével, aminek meg kell szenteltetnie.

Valahol már említettem, hogy az Ószövetségben a név magát a személyt jelentette, és sok esetben tükrözte is annak a személynek jellemét. Amikor tehát Isten nevének megszenteléséről szólunk, akkor tudnunk kell, hogy ez Isten személyének megszentelését jelenti.

Mózes megkérdezte az Urat, mi az Ő neve, hogy elmondhassa az izraelitáknak ki küldte őt hozzájuk. Az a név, amit akkor Isten Mózesnek mondott, az Ő természetére utalt. Az Úr neve, a Jahve, a lenni igéből származik. Isten Az, Aki Van, Aki ott van. Ő a Vagyok, az állandó létező, az örök jelenlévő, Aki cselekszik, Aki Úr. Ennek az Úrnak kell megszenteltetnie általunk. Mózesnek később így szólt: ”Eredj mond meg Izrael fiainak, hogy én vagyok az Úr, - vagyis Jahve. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint a Mindenható Isten - vagyis Él Sáddáj - de az én Úr - vagyis Jahve nevemen - nem voltam előttük ismeretes.” (2Móz 6,2-3). Mintha azt mondta volna: kijelentem nektek magam, és így valamivel többet tudhattok meg rólam, mint amennyit Ábrahám, Izsák vagy Jákob megtudhatott. Én vagyok a Vagyok.

János evangéliuma 17. részében Jézus így imádkozik: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt... Megjelentettem a Te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál...” Amikor Jézus arról beszél, hogy megjelentette Isten nevét az embereknek, ezzel azt mondta, hogy kijelentette nekünk magát Istent, az Atyát, mivel Isten neve Isten személyét jelenti, Neki kell megszenteltetnie általunk.

Volt, amikor a tanítványainak azt mondta az Úr, hogy bármit kérnek az Ő nevében, megadja azt az Ő mennyei Atyja. (Jn 14,13) Miért? Azért, mert Jézus nevében kérni valamit azt jelenti, mintha maga Jézus kérné azt az Atyától. Ha egy kisgyermekkel üzenetet küldenél valakinek, melyben a nevedben kérnél valamit, akkor valójában nem az a fontos, hogy az üzenetet ki adja át, hanem az, hogy kinek a nevében van a kérés! Mert a neved mögött ott áll a személyed, tekintélyed, hatalmad, te magad, aki a kérést küldöd. Így jelenti Isten neve Őt magát, amikor az ároni áldásban azt mondja, hogy tegyék az Ő nevét Izrael fiaira, hogy megáldhassa őket. (4Móz 6,27)

Nos, ennek fényében kell értenünk ez első kérést is az Úrtól tanult imádságból: Szenteltessék meg a Te neved - vagyis szenteltessék meg maga Isten, az Ő személye. Dicsőíteni Isten nevét azt jelenti, dicsőíteni magát Istent. Ez nagy dolog. Az Úrtól tanult imádság első kérésében Isten mélységesen nagy, alapvetően fontos üdvtervéről van szó. Isten olyan népet kívánt készíteni magának, melyben Isten neve megszenteltetik, amely mértékletesen, igazán és szentül él a jelenvaló világon. (Tit 2,12)

II. Lássuk továbbá, mit jelent megszentelni Isten nevét.

Ehhez fel kell tárnunk először azokat a dolgokat, ahogyan szentségtelenné teszik Isten nevét. Vannak akik megszentségtelenítik Isten nevét, aztán vannak, akik semmit sem tesznek, sem nem gyalázzák őt, de sem nem szentelik meg Őt. És vannak, akik komolyan gondolják az Úrtól tanult imádság első kérését, és megszentelik Isten nevét.

Isten nevének megszentségtelenítése között mindenekelőtt a szóhasználatunkat kell említenünk. Sokszor Isten nevének kiejtésével szentségtelenítjük és gyalázzuk azt. Ugyanis manapság nagyon hamar kiejtik, könnyelműen ajkukra veszik Isten nevét. Szeretném, ha mindannyian, akik az Úrtól tanult imádságot imádkozzuk, leszoknánk erről. Ne mondjuk úton-útfélen azt, hogy „jaj Istenem!” Csodálkozásunkat se fejezzük ki Isten nevének említésével. Az ilyen kifejezéseknek semmi helyük nincs. Ezzel megszentségtelenítjük Isten nevét, éppen úgy, mintha átok vagy szitok mondásakor használnánk azt. Az is Isten nevének gyalázata, ha jelzőként, minősítésként használják azt. Sajnos, olyanok is vannak, akik mágiában, jóslásban, egyéb okkult dolgokban használják szentségtelenül Isten nevét. Ti közöttetek ilyen ne legyen - mondja az igéje. (5Móz 13,5) Legtöbbször azonban azzal tesszük közönségessé, szentségtelenné Isten nevét, hogy nem törődünk vele, nem vesszük figyelembe, nem tiszteljük kellőképpen. Ezt teszik legtöbben. Ők azok, akik tisztességes életet élnek,  nyelvükre is vigyáznak, szépen beszélnek, nem káromkodnak, nem gyalázzák Őt, - de nem is szentelik meg Isten nevét, egyáltalán nem törődnek vele. Az ilyenek a Miatyánkot első kérésénél el fognak akadni, melyben épp azt kérjük, hogy „szenteltessék meg a Te neved”.

Régtől fogva az volt Isten terve az emberrel, hogy szent legyen, melyben az Ő neve megszenteltetik. A szentség, mint fogalom, jelen volt a pogány népeknél is. Azt jelentette, hogy más, különböző. Például, a nap, mivel különbözik a többi égitestektől, sokak számára szent volt. Hasonlóképpen, egy folyó vagy hegy, jelenség vagy tárgy, mivel különbözött a többiektől, szentnek tekintették. A szentség erkölcsi jelentését a Biblia vezette be. Már az Ószövetségben, a szentség nemcsak különbözőséget, nemcsak másságot jelentett, hanem erkölcsi tisztaságot is, tökéletességet, bűnnélküliséget. Ez az, amire az Úrtól tanult imádság első kérése utal: megszentelni Isten nevét úgy lehet, ha szakítunk a bűnnel, és lelki, erkölcsi tisztaságban szolgálunk az Úrnak. „Szenteltessék meg a Te neved” - vagyis beszédemben, cselekedeteimben, indulataimban, gondolataimban, mindenemben olyan szent életet élek, hogy az tülközi Isten szentségét. Az Ő neve megszenteltetik a mennyben: ugyanúgy kell megszenteltetnie itt a földön is, népének szent magaviselete által.

III. Végül látnunk kell azt, is, hogy mindez hogyan történik.

Isten az, aki végzi ezt a munkát, aki megszentel minket, ahogy az Ő neve megszenteltessék általunk.

A műveltető igeforma, hogy „szenteltessék meg”, arra utal, hogy a szentelést nem mi magunk végezzük, hanem általunk valaki más. A műveltetés alanya a Bibliában gyakran maga Isten. Az aki Isten nevének megszentelését végzi bennünk vagy általunk, az maga Isten. Ez úgy van, mint amikor a gyermekek játszanak a tükörrel a napfényben. A tűző nap fényét a tükörrel oda fordítják, hogy valakinek a kezére, vagy arcára világítson. Nem a tükörben van a világosság, a fény: az csak visszaveri, tükrözi a fényt. Éppen így, nem mibennünk van a szentség. Vagy ha van, az is Istentől árad belénk, Tőle ered. Isten neve úgy szenteltetik meg, ha tőle szentséget kapunk és megfelelő szögben, viszonyban állunk Vele szemben, hogy sugározhassuk a Tőle kapott szentséget mások felé. Jézus Krisztus mondta: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16), vagyis, hogy Isten neve legyen megszentelve, legyen dicsőítve általatok. Máshelyen viszont épp az ellenkezőjét mondja rólunk az ige, azt, hogy „miattunk káromoltatik az Ő neve a pogányok között.” (Róm 2,24) Isten neve tehát vagy megszenteltetik, vagy megszentségteleníttetik általunk, az által amit teszünk, vagy az által akik vagyunk.

Gondoljunk most Mózesre, akinek Isten azt parancsolta, hogy szóljon a kősziklának, és víz fog fakadni belőle. Ehelyett, Mózes kiállt a nép elé, és azt mondta: „Avagy e kősziklából fakasszunk-e néktek vizet?” Majd botjával kétszer is megsújtotta a sziklát! Valószínű azért, mert első ütésre nem történt semmi... Ezek után az Úr azt mondta Mózesnek, hogy ezért a bűnödért, nem mehetsz be az ígéret földjére. De mi volt Mózes bűne? Az, hogy nem szentelte meg, nem dicsőítette meg az Úr nevét Izrael fiai előtt. (4Móz 20,12) Önmagának tulajdonított valamit, ami nem volt az övé. Nem a botja, varázsszava vagy ereje fakasztotta a vizet, hanem Isten. Mózesnek eszközzé kellett volna válnia Isten nevének megszentelésében, tükörré, mely visszatükrözi a fényt. Ehelyett, elgyötörve egy lázadó, rakoncátlan néptől, félretéve közismert szelídségét, meggondolatlanul szólt, és nem Istennek, hanem önmagának adta a dicsőséget, ami miatt nem mehetett be Kánaánba.

Ha festményt árvereznek, valaki maga előtt tartja azt, hogy bemutassa a vevőknek. Neki sorban osztogatják a parancsokat, hogy forduljon jobbra, forduljon balra, előre is, hátra is, miközben önmaga eltűnik a kép háta mögött. Senki sem kíváncsi arra, hogy ő kicsoda. Hiszen mindenki a képet akarja látni! Így van ez a keresztyénekkel is: ha őket nézik, mindjárt a szerzőjére lesznek kíváncsiak. „Hogy dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!” Ha nem tudjuk a dicsőséget Istennek adni, akkor nem szenteltjük meg az Ő nevét, más szóval, eltulajdonítjuk azt, ami az Ő kizárólagos tulajdona.

Nádáb és Abihu esete után (3Móz 10,3) Mózes így szólt Áronnak: „Ez az, amit szólott az Úr: „Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” Isten megengedte azoknak, akik őt Atyának szólíthatják, hogy közel valókká legyenek. „Ti, kik egykor távolvalók voltatok - mondja az ige - közel valókká lettetek a Krisztus vére által” (Ef 2,13).

Már ez első kérésben nyilvánvalóvá lesz, hogy amikor Istenért imádkozunk, akkor önmagunk ellen imádkozunk. Amikor azt mondom, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, ezzel azt is mondom, hogy „Uram, nem nékünk, nem nékünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget” (Zsolt 115,1) Aki pedig önmagának akar dicsőséget szerezni, az nem gondolja komolyan az Úrtól tanult imádságot. Isten nevének megszentelése úgy történik, hogy én mind lejjebb és lejjebb szállok, mind kisebb leszek, miközben Ő növekszik és naggyá válik bennem. Mivel közel valóvá lettem, bennem kell megszenteltessék az Ő neve. „Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (Jn 3,30)

Jézus parancsa szerint így kell imádkoznunk. Ő maga azt is elmondta, főpapi imádságában, hogy ez hogyan történik. Így imádkozott: „Szenteld meg őket a Te igazságoddal” és „Én őérettük odaszentelem magam, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban.” (Jn 17,17. 19.) Vagyis, Isten neve akkor szenteltetik meg általunk, ha mi is szentek vagyunk. Ha a tükör tiszta és megfelelő szögben áll a fényforrással, akkor tükrözheti vissza a fényt. „Szentek legyetek, mert én szent vagyok, ezt mondja az Úr!” (3Móz 11,44. 1Pt 1,16.) Hogyan lehetek szent? Úgy, ha Isten igéjét, igazságát szívünkben őrizzük, és Jézus áldozata, odaszentelése érvényes reánk személyesen. Ahhoz tehát, hogy az Ő nevét megszentelhessük környezetünkben és földi életünkben, szükséges, hogy átformáljon, és Krisztus arcképe kiábrázolódjék bennünk.