Akháb halála, Jósafát szabadulása - 1Kir 22:29-40

Akháb halála, Jósafát szabadulása

1Kir 22:29-40 (2Krón 18:28-34)

²⁹ És felvonult az Izráel királya, és Josafát, a Júda királya Rámoth Gileád ellen. ³⁰ És monda az Izráel királya Josafátnak: Megváltoztatom ruhámat, és úgy megyek a viadalra, te pedig öltözzél fel ruhádba. És elváltoztatta ruháját az Izráel királya, és úgy ment a viadalra.

³¹ Szíria királya pedig megparancsolta az ő szekerei harminckét fejedelmeinek, mondván: Ne vívjatok se kicsinnyel, se naggyal, hanem egyedül csak az Izráel királya ellen vívjatok. ³² És a mikor meglátták a szekerek fejedelmei Josafátot, mondának: Nyilván ez az Izráel királya; és reá rohanván, vívtak ellene. De Josafát elkezdett kiáltani. ³³ Mikor pedig látták a szekerek fejedelmei, hogy nem az Izráel királya, ott hagyták.

³⁴ Egy ember pedig csak úgy találomra kilőtte az ő kézívét, és találta az Izráel királyát a páncél és a kapocs között. És ő monda a kocsisának: Fordulj meg és vígy ki engem a táborból, mert megsebesültem! ³⁵ És az ütközet mind erősebb lett azon a napon, és a király az ő szekerében állott a szíriaiak ellen, és meghalt este felé, és a vér a sebből a szekérbe csorgott. ³⁶ És kikiáltották napnyugtakor a táborban, mondván: Minden ember menjen haza a maga városába és földjébe! ³⁷ És meghalt a király és visszavitetvén Samariába, eltemették a királyt Samariában.  ³⁸ És mikor mosták az ő szekerét a Samaria mellett lévő tóban: az ebek nyalták az ő vérét, és paráznák fürödtek ott, az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólott volt. ³⁹ Akhábnak egyéb dolgai pedig és minden cselekedetei, az elefántcsontból építtetett ház, és mind a városok, amelyeket épített, vajon nincsenek-e megírva az Izráel királyainak krónika-könyvében? ⁴⁰ És elaludt Akháb az ő atyáival; és uralkodott ő utána fia, Akházia.

Krisztus előtt a IX század közepén uralkodott Jósafát Júdában. Hosszú idő telt el azóta, mióta Dávid megszervezte az istentiszteletet, és Salamon felépítette a templomot. Az utánuk következő királyok sajnos bálványimádók lettek, és a felnövekvő nemzedék már nem ismerte sem az Urat, sem az ő igéjét. Ezért Jósafát legfőbb tennivalójának tekintette azt, már uralkodása legelején, hogy az Urat keresse, és Igéjét megbecsülje. Elhatározta, hogy ismertté teszi az Isten igéjét az országban is. Csapatot szervezett, akik városról városra járva tanították a népnek az igét. Az ördög csapdájába akkor esett, amikor Akhábbal és Jézabellel rokonságba került, és rokoni látogatást tett az izraeli udvarban, amikor Akháb elcsalta a harcba Rámóth Gileád ellen. Mikeás próféta hiába figyelmeztette őket a közelgő katasztrófára, a négyszáz hamis próféta szava erősebb volt, és elindultak a harcba. Jósafát csak Isten kegyelme folytán menekül meg ebből a végzetes kimenetelű háborúból.

Akháb attól félt, hogy meghal a harcban! Igaz, hogy a nyilvánosság előtt úgy mutatta, hogy nem hisz Mikeásnak, de intézkedéseivel elárulta, hogy a szíve mélyén mégis hitt neki, és attól félt, hogy meg fog halni a harcban, épp úgy, ahogyan azt Mikeás megjövendölte! Jellemtelenségének teljes valósága abban mutatkozik meg, hogy Jósafátot arra kéri, hogy öltözzön fel királyi ruhájába, úgy jöjjön az ütközetre, míg ő álruhát ölt és az álruha alatt páncélban fog felvonulni. Úgy gondolta, hogy ő majd kijátszódja Istent és annak prófétáját.

Ki ölte meg Akhábot? A véletlen? Nem, hiszen véletlenek nincsenek. Isten az, Aki a nyílvesszőknek is parancsolni tud. Ismeri a páncélok szerkezetét és gombjait. Nem a négyszáz hamis próféta hazugmondása, hanem az Illés és Mikeás által kijelentett igaz ítélet teljesedik be. Akháb az ő engedetlenségével saját halálbüntetését írta alá. A bűn mindig pusztulásba vezet. Aki a kegyelmet megveti, irgalom nélkül fog elveszni. Az igazi ellenséget Akhábnak nem a szíriaiakban, Nábótban vagy Mikeás személyében kellet volna látnia, hanem önmagában.

A tanulságot a következők megállapításokban foglalhatjuk össze: (1) aki engedetlen Isten szavának, az a vesztébe rohan, (2) aki a sötétséget választja, az egy idő után megvakul, annak lelki látása meghomályosodik, és nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Végül, (3) aki segítségül hívja az Úr nevét, az megszabadul.

I. Aki engedetlen Isten szavának, az a vesztébe rohan

Akhábbal kapcsolatosan láthatjuk, hogy aki Isten szavának engedetlen, az engedetlenségével a vesztét idézi elő.  Ez azzal a kérdéssel szembesít minket, hogy komolyan vesszük-e Isten igéjét? Figyeljük meg, hogy Akháb mindenképp menni akart a harcba. Őt nem érdekelte az, hogy csakugyan kell-e ezt tenni, vagy most van-e az ideje, vagy milyen árat kell fizetni érte... Nem bánja azt sem, ha több ezer fiatal életével kell fizetnie ezért a katonai kalandért. Ő tudta mit akar: háborúzni akart, és Rámóth Gileádot visszafoglalni. Mivel erre Jósafát már odaígérte magát, hogy vele fog menni, ő is kényelmetlen helyzetbe került. Itt ő volt a vendég, aki nem oktathatta ki vendéglátóját arról, hogy ezt jobban meg kell fontolni. Nem akarta megrontani a viszonyt azzal, hogy nemet mond. Végül is, már igent mondott, most hogyan vonhatná azt vissza? Mivel nem tudott nemet mondani, belesodródott e kilátástalan háborúba.

Ma is megtörténik, hogy fiatalok, és volt fiatalok azért kerülnek az ördög csapdájába, mert nem tudnak nemet mondani!

Időközben, Isten küld számukra valakit, Mikeást, aki meg meri mondani nekik az igazat. Mikeás vállalta azt, hogy ezért arcul üssék, éheztessék és börtönbe zárják, de akkor is csak azt mondta, amit az Úr reá bízott. Vállalta a próféta sorsát. Általa Isten szólott hozzájuk, még egyszer, utoljára. Ha engedelmeskedtek volna Isten szavának, ez megmenthette volna mindkettőjüket és országaikat is. De Akháb nem akar engedelmeskedni, Jósafát pedig nem mert. Ott tántorognak mindketten az engedetlenség szakadékának peremén, és az egyetlen mentőkötelet durván elutasították! Engedetlenek lettek Isten szavának. Mikeás mondhatott, amit akart, ők fütyülnek rá! Márpedig, aki engedetlen az Úrtól jövő igének, az ezzel saját veszedelmét idézi elő.

Sajnos sokan kerülnek ilyen helyzetbe: tudják, mit üzen az Úr, mi az Ő akarata, de nem hajlandók engedelmeskedni Neki csak azért, mert nem olyan a hangulat és már felkészültek az ellenkezőjére. Az Igének csak az tud engedelmeskedni, akinek szent az, amit Isten mond.

Úgy háromszáz évvel később Jeruzsálem épp ilyen okok miatt pusztult el. Azt olvassuk az igében, hogy „az Úr, az ő atyáik Istene elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett a ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták, a ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek, míglen az Úrnak haragja felgerjedt az ő népe ellen, s többé nem volt segítség.” (2Krón 36:15-16) Jeremiás próféta pedig ezt mondja Jeruzsálemről: „A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem fedték fel a te álnokságodat, hogy elfordították volna a te fogságodat, hanem láttak tenéked hazug és megtévesztő prófétálásokat.” (JSir 2:14) Íme, a babiloni fogság is elkerülhető lett volna, éppúgy, mint a rámóth-gileádi vereség, ha engedelmeskedni tudtak volna Isten igéjének. A kérdés az, hogy mi komolyan vesszük-e Isten igéjét? Készek vagyunk-e cselekedni azt, még ha körülöttünk sokan másképp tesznek is? Van-e bátorságunk mától fogva vállalni valamit, csak azért, mert Isten igéje úgy parancsolja?

II. Aki a sötétséget választja, az egy idő után megvakul

A második tanulság Jósafáttal kapcsolatos. Róla megállapíthatjuk azt, hogy aki nem mond határozott nemet a bűnnek és a gonosznak, az egyre inkább igent mond neki, aki mindinkább a sötétséget választja, az egy idő után megvakul, mivel lelki látása annyira meghomályosodik, hogy nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Vajon mi tudunk-e tanulni a hibáinkból, és megtérni engedetlenségünkből?

Akháb kijelenti, hogy álruhában fog a harcba menni, de Jósafátot megkéri, hogy öltözze fel bátran királyi ruháját… Akháb tudta, hogy a harcmezőn a király lesz a célpont. Megneszelte, hogy az ellenség épp őt keresi, ezért nem tanácsos mutatkoznia, mint király. Mikeás kijelentette, hogy ebben a harcban elesik. Jó lesz vigyázni… Jósafátot azonban, akit belecsalt ebbe a kétes kimenetelű harcba, odadobja az ellenség elé, koncnak. Ilyenek az Akhábok: képesek feláldozni társukat csak azért, hogy magukat menthessék. Ez éppen a fordítottja annak, amit az Úr Jézus tett és tanított. Sokan Jósafát módjára beleegyeznek ebbe az előnytelen alkuba, mint ártatlan birkák mennek vesztükbe.

Joggal kérdezhetjük, vajon hová tette ez a Jósafát a józan eszét? Hogy nem jött rá az újabb csapdára? Hát nem vette észre, hogy orránál fogva vezetik és a vesztébe rohan? Ezekre a kérdésekre a válasz egyértelmű: nem, Jósafát már nem látja, hogy mi történik vele! Nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Mert aki a sötétséget követi, egy idő után megromlik a látása és megvakul!

Akháb esetéből pedig nyilvánvaló, hogy aki engedetlen az igének, azt az ige nem megmenti hanem elítéli. Az elutasított kegyelem ítéletet jelent. Akháb meghal a harcban.

Pedig mennyire tudta Akháb, hogy mit akar... milyen nagy volt a ravaszsága, amikor álruhában azt gondolta, hogy be van biztosítva, mert helyette Jósafátot fogják lelőni, ő pedig visszafoglalja Rámót Gileádot és győztesen tér majd haza! Mennyire gőgösen utasította el Mikeást, és magabiztosan öltötte magára a páncélruhát! De nem számolt azzal, hogy Istent nem lehet megtéveszteni. A páncélon is van egy kicsi rés, és Isten a nyílvesszőknek is parancsol.

Így történhetett az, hogy valaki csak úgy véletlenül kilőtt egy nyilat, és az egyenesen halálra sebezte Akhábot. Mikor lement a nap, akkor Akháb számára örökre lement, mert meghalt. Aki Isten nélkül élt e földön annak Isten nélkül kell meghalnia, és Isten nélkül kell töltenie az örökkévalóságot. Milyen rettenetes!

III. Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megszabadul

Az evangélium abban található, hogy aki segítségül hívja az Úr nevét, az megszabadul, vagy újszövetségi szóval élve, üdvözül. Kész vagy-e segítségül hívni az Urat?

Szinte magunk előtt láthatjuk Jósafátot a küzdelemben. Az ellenség megkapta a parancsot, hogy ne harcoljon senki ellen, csak Izrael királya ellen. De királyi ruhában csupán Jósafát van. Akkor biztosan ő lehet Izrael királya! Nem törődnek a többiekkel, körbefogják Jósafátot. Jósafát rájön, hogy ez a biztos halál. Másodperceken múlik az élete. Történik azonban egy fordulat, amit az ige abban fejez ki, hogy Jósafát „elkezdett kiáltani”, vagy ahogyan a Krónikák könyve mondja, „akkor felkiáltott Jósafát, és az Úr megsegítette őt, és az Isten azokat elfordította tőle” (2Krón 18:31). Persze, ezt kellett volna tennie, még az Akháb udvarában! Milyen jó, hogy az Úr nem jött szemrehányásokkal, hanem kész volt segíteni. Hogyan? Hát úgy, hogy Neki van hatalma még egy ilyen felbőszült sereget is megállítani. Valahogyan, valamiből megállapították, hogy ez nem Izrael királya... No, akkor nem fontos. „Elfordította azokat tőle.”

De Jósafát előtt világossá vált, hogy őt egyedül Isten szabadíthatta meg. Segítségül hívta az Úr nevét és megaszabadult, „Mert aki segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül.” Ez az igazság három helyen is megtalálható a Bibliában. Először a Jóel könyvében (Jóel 2:22), aztán Péter apostol idézi pünkösdi prédikációjában (ApCsel 2:21), és végül Pál apostol is idézi a római levélben (Róm 10:13). Persze, tudni kell azt, hogy csak akkor igaz ez a megállapítás, ha valaki így kiált fel, mint Jósafát. Ha valaki nem nyugszik bele abba, hogy ostobasága miatt elpusztul, az kiáltson fel Istenhez! Ha valaki kész hosszú idő után végre komolyan venni Isten igéjét, az kiáltson fel Istenhez! Ha valaki kész Isten hívni segítségül, még akkor is ha eddig csak kigúnyolni és semmibe venni tudta őt, az kiáltson fel Istenhez. Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megtartatik.

Olyan ez, mint amikor a süllyedő tanítványok felkiáltottak, hogy „Uram, nem törődsz vele, hogy elveszünk?” (Mk 4:38) Erre az Úr méltósággal rászólt a tengerre, mint egy rossz gyermekre, és azonnal elállt a szél és lett nagy csend.

Olyan ez, mint amikor a kereszten függő lator odafordult Jézushoz: „Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te országodban!” (Lk 23:42) Erre az Úr azonnal kész volt biztosítani őt arról, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban. Nem magyarázza neki, hogy erre hamarabb is gondolhatott volna. Vagy, hogy legalább a tízparancsolatot megtanulhatta volna. Készségesen és szemrehányás nélkül kész volt számára a segítség. Van szabadulás!

Ez az, ami nekünk is fel van kínálva.