A szövetség megújításának követelménye - Józs 24:1-8. 14-31

A szövetség megújításának követelménye

Józs 24:1-8. 14-31

<  Az igerész első felében a honfoglalás áttekintése van.

<  A korábbi igerészek Józsué könyvéből áttekintését adják a honfoglalásnak. Ezt Józsué maga vezette, népének élén.

v Amikor Mózestől átvette a megbízatást, átvezette a népet a Jordánon, kikémleltette a földet és elkezdte a honfoglalást Jerikóban.

v Aztán volt bukás is, volt vereség is, de győzelem-győzelem után adatott. Levertek sok királyt, a déli hadjáratban (10. rész), az északi hadjáratban (11. rész).

v Aztán le van írva, hogyan osztották el a földet a nemzetségek között, törzsek szerint. Mindegyik megkapta örökségét.

v A 13. részben azt mondta az Úr, hogy „te megöregedtél, megvénhedtél, pedig még sok föld maradt elfoglalni való”. Amit te tehetsz csak az, hogy sorsold ki őket úgy, ahogy van! Józsué nem tehetett meg mindent.

<  A szövetség követelménye van a nép elé tárva – amit most mi elénk tár az Úr.

I. A szövetség az előzmények logikus, természetes követelménye – 2-8. v.

<  Ez a követelmény egy természetes követelmény.

<  Azzal kezdődik ez az igeszakasz, hogy „Most azért, féljétek az Urat” „tehát”, „következésképpen”, féljétek az Urat. Minek következtében? Annak, amit az előbbi versekben olvastunk, hogy mit tett Isten az ő népével évek óta.

v  A honfoglalás több évig eltartott. Ez idő alatt, az Úr győzelmeket adott nekik. Megerősödtek, mint nemzet, megerősödtek lelkileg is, és az Úr megáldotta őket. Otthont, hazát adott nekik. „Most azért”…

<  Mikor látjuk Isten kegyelmét, gondviselését, szeretetét, akkor azt kérdezzük, nos, most ennek következményeképpen mit kér ez tetőled? „Azért hát féljétek az Urat és szolgáljatok neki!”

<  Mert Isten elhívott, megszabadított, megoltalmazott, gondunkat viselte, most következik, hogy mi válaszoljunk erre.

<  Pál apostol leveleit úgy írja, hogy az első részekben általában a teológiai alapvetést írja le, Ilyen a Galácia levél, Efézusi levél, Római levél, Kolosséi levél, majd a második részében rátér a gyakorlatra.

<  A Római levél 12. része úgy kezdődik, hogy „Annak okáért, kérlek titeket atyámfiai...” Minek okért? Annak, ami az első 11 részben le van írva, amit Isten cselekedett! Mikor látjuk, hogy mit tett Isten, abból következik, hogy mit válaszolunk arra. Ez egy természetes követelmény. Az egyetlen elképzelhető, logikus válasz, hogy féled az Urat.

v  Mert ha a szeretetre nem szeretettel válaszolunk, ha a gondviselésre, az áldásra nem ajánljuk fel a szolgálatunkat, és nem vállaljuk, hogy az Úr akarata szerint bánjon velünk, akkor megkérdőjelezhető még az üdvösségünk is. Zsidókhoz írt levél azt mondja: „Fattyak vagytok, és nem fiak.”

<  „Azért hát, féljétek az Urat!” Sajnos nem mindig vesszük ilyen természetesen ezt a követelményt, hogy Isten kegyelmét, áldását, szeretetét megfelelő módon viszonyozzuk.

v  Mivel a természetünkben van, hogy mi inkább kapni szeretünk, nem adni. Amikor egy gyermeknek csokoládét adtak, hát az édesanyja szégyellte egy kicsit a vendégtől, és azt mondja a gyermeknek: „Na, mit kell mondani?” Azt mondja a gyerek: „Kérek még!” Igen, ez a természetünkben van: még több áldást, még több szeretet kérünk. De az értelmes, logikus következmény az lenne, hogy szolgáljuk az Urat: „szánjátok oda magatokat”.

<  Persze mi és nemcsak a szeretetre, az áldásra, a gondviselésre emlékezhetünk. Lehetnek olyan események, próbák, amelyek eszünkbe jutnak. Ahogyan valaki az egyik szilveszterkor imádkozott: „Uram, köszönöm a sok áldást, a sok jót, a sok gondviselést, olyan sok jó mindent adtál, amit kaptunk Tőled, amivel megáldottál minket.” S amikor így sorolja, egy pillanatra megállt, s azt mondja: „Szó se róla, volt baj is elég!” De azt nem említi, hanem ment tovább! Még a próbatételben, a nehézségben is érezni lehet Isten kezét. Mert akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.

v  Ezt Józsué is tudta. Volt bukás is (Ákán, a gibeoniták), de abból is tanulhattak. De Isten kegyelme ragyogott feléjük, és az Ő ígéretei érvényesek voltak. „Most azért”, következik valami: szolgáljatok az Úrnak!

II. A szövetség egy kizárólagos követelmény - 14-15. 23. v.

<  A természetes, logikus követelmény után láthatjuk azt is, hogy ez agy kizárólagos követelmény. A 14. vers arról szó, hogy nem lehet az Úrnak bárhogyan szolgálni. Isten kizárólagos követelménnyel lép fel.

v  Hétszer van említve itt két versben az a szó, hogy „szolgálni” (). Az egész részben tizennyolcszor szerepel a „szolgáljatok”, vagy „szolgálni az Úrnak” kifejezés.

<  Izráel népének tehát el kell döntenie, hogy kinek szolgál. De Józsué úgy tárja elébük, mint egy választást. Mind a kettőt nem választhatják. Érdekes módon, két szett bálványistent állít elébük, hogy azok közül is választhatnak... Ha nem tetszik nektek, hogy az Úrnak szolgáljatok, akkor ez a választék van…

<  Az egyik a hagyománytisztelő, konzervatív választás: szolgálni azoknak az isteneknek, akiknek atyáik, Ábrahám és Tháré szolgáltak, míg túl voltak a folyóvízen, Mezopotámiában.

v  Ezek szerint kijelenthették volna: őseink isteneit választjuk, azt a hagyományt, amelyet örököltünk. Nem változtatunk isteneket, mi ebbe születtünk bele, ez a mi vallásunk, atyáink is ezeket imádták, ezekhez ragaszkodunk.

<  A másik lehetőség az újítók, a liberálisok választása, azoké, akik relevánsak akartak lenni a jelenlegi helyzetre. Ők az emoreusok isteneire szavaztak. Ezek a modern, a helyi követelményeknek megfelelő istenek, akiknek itt és most a többi népek szolgálnak: az emóriak istenei és a kánaániak istenei: Baál és Astarót, Kámós és Molok. Józsué kijelenti, hogy választhatjátok ezeket is. Ha nem az Úr, akkor csak ennyi maradt a választék.

<  Úgy tűnik, mintha ez a Józsué ironikus lenne, nem? Viccel, tréfál velünk? Igen. Józsué ironikus!

v  Mert ugye, mit számít, hogy melyik pogány istent választják, ha elutasítják az Urat? Egyáltalán, komolyan mondja mindezt Józsué? Szó lehet ilyesmiről?

<  Nos, ez az, amit Józsué bemutatni akar! „Reductio ad absurdum”: a kérdést leegyszerűsíti egészen a nevetségesség határáig: Válasszatok! Ha nem az Urat, akkor melyik „nem-istent” akarjátok szolgálni? – De hát ez bolondság! – mondhatták sokan. Így van! Ha elutasítod az Urat, az valóban bolondság: bármilyen más választás értelmetlen és oktalan dolog.

v  Néha egy ilyen „sokk-terápia” jobban használ, mint az előrelátó prédikációk.

<  „Féljétek az Urat, szolgáljatok néki, tökéletességgel és hűséggel. És dobjátok el az isteneket, akiknek szolgáltak atyáitok túl a folyóvízen és Egyiptomban. Szolgáljatok az Úrnak!” Ez a felhívás. De ha ezt rossznak látjátok, akkor választhattok a kétféle hamis megoldás közül. Igazság egy van, hamisság sok.

v  Jó választás csak egy van. De ha nem akarjátok a jót választani, választhatjátok a hamisságot. Erre talán azt válaszolják: hát ez bolondság! A nép ráérzett erre, és azt mondta: Nem Józsué, nem! Te és a te házad népe az Úrnak szolgáltok, de mi is az Úrnak szolgálunk! Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat.

<  Józsué egyébként már döntött. Az ő döntésén a mások döntése már nem változtat. „Én és az én házam népe, az Úrnak szolgálunk!” S akkor jön a nép, és válaszol reá: „Mi is az Úrnak szolgálunk, mert Ő a mi Istenünk!”

v  „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálva idegen isteneknek. Az Úr a mi Istenünk, aki felhozott minket Egyiptomból!”

III. A szövetség egy elővigyázatos követelmény

<  Izráel részéről talán nem is lehetne elvárni egy jobb és megfelelőbb választ, mint amilyet adtak: „Mi is...” (16-18 v.)

<  De Józsué elővigyázatos! Kijelenti, hogy „nem tehetitek!” (19. v.)

v  Ugyanis, Isten egy szent Isten, féltékeny Isten, nem fogja megbocsátani bűneiteket! Ha elhagyjátok Őt, Ő megemészt titeket! (20. v.) Nem választhatjátok az Urat, csak akkor, ha lemondotok minden egyébről! Ha teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes odaadással választjátok Őt, és senki mást nem szerettek jobban, mint Őt!

<  Gondolom, mindannyian emlékszünk arra az igére, amelyet az Újszövetségben találunk, mikor az Úr Jézust megkérdezte egy írástudó, Mk 12-ben, hogy melyik a legnagyobb parancsolat? „Szeresd az Urat, a te Istenedet” – mennyire? „Teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből!” Ez a nagy követelmény! Az a szó, hogy „teljes” szívedből! Nem elég azt mondani, hogy szeretem az Urat is. Az Úr teljes odaszánást kér.

v  Egy állatmese arról szól, hogy a tyúk és a malac összebeszéltek, hogy segíteni fognak a szegényeken. Mivel segíthetnek. Elhatározták, hogy angol reggelit készítenek számukra. Tudjátok-e, hogy milyen az angol reggeli? Sült sonka és rántotta! Igen ám, de erre a malac azt mondta, hogy ez nem jól van, mert a tyúk részéről ez csak egy csekély hozzájárulás, míg a malac részéről ez teljes odaszánást kér!

v  Igen, sokan úgy gondolkoznak, mint a mesebeli tyúk: lesz egy csekély hozzájárulás a részemről… Tudok én adni a pénzemből is, az időmből is, a tehetségemből is, elmegyek egyik-másik istentiszteletre, főképp vasárnap… Adok még egy tojást: „ha már templom, legyen tornya!” De Istennek nem kell az ilyen szolgálat!

v  Mindet, vagy semmit! Teljes odaszánás szükséges.

<  Mai lelkipásztorok talán megörülnénk a nép ilyen válaszának: „Mi is szolgálunk az Úrnak! Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk Őt! Mi is Neki szolgálunk!”

v  De Józsuét ez nem hatja meg! Azt mondja: Nem, nem! Ti így NEM szolgálhattok az Úrnak! Az Úrnak nem lehet szolgálni „is-is” módon. Ha most ezt mondjátok, de holnap eltértek és idegen isteneknek szolgáltok, amelyek elhajlítják szíveteket, akkor az Úr ellenetek fordul és megbüntet! Ítélet jön rátok áldás helyett! „Hogyha elhagyjátok az Urat, és szolgáltok idegen isteneknek, akkor elfordul és rosszal illet benneteket és megemészt titeket. Még ha jól is cselekedett veletek azelőtt.” Nem lehet az Úrnak szolgálni félszívvel. „Aki csak félig az Istené, az még egészen az ördögé”, mondta Spurgeon és igaza volt. Az Urat teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből kell szeretni!

<  Ugyanígy tanított az Úr Jézus: „Ment pedig ővele nagy sokaság; és megfordulva, azt mondta azoknak: Ha valaki én hozzám jön, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét, és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom. És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jön, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14:24-27) Ezért van az, hogy gondolom más is, velem együtt, félve énekeljük azokat az énekeket, amelyek erről szólnak: „Jézusért élek egészen...” „Mindent Jézusnak szentelek” „Mindenem az Úrnak adom...”

v  Ne tegyünk meggondolatlan ígéreteket!

Befejezés:

n Az elővigyázatos döntés után Józsué „szerzett velük szövetséget”. A kifejezés egy héber szó, a „berit” („szövetség”), amely szó szerint azt jelenti, hogy „vágott” velük szövetséget. Feltételezhetően ez arra a szertartásra vezethető vissza, amit a szövetségkötéskor végeztek: egy állatot ketté hasítottak, és két részét, két oldalt lefektették a földre. Ezt olvassuk az Ábrahámmal kötött szövetségkor. Mint egy égő tüzes kemence, fáklya ment végig a húsdarabok között. Ugyanis, a kettévágott húsdarabok között kellett átmenniük a szövetségkötő feleknek. Ez volt maga a szövetségkötés.

v  Józsué vágott szövetséget, és átvezette őket a húsdarabok között, mintegy kijelentve ezzel, hogy: „így cselekedjék velem az Isten, ha én ezt nem tartanám meg”.

n Aztán megírta mindezt egy könyvben és emlékoszlopot is állított. „Ez hallotta az ígéreteket!” A menny, a föld, a hegy és a kő – ezek maradtak tanúbizonyságul, mert a pantheonok kiürültek a tanúskodó pogány istenségektől (Ézs 1:2. Mik 6:2).

n De gondoljunk most arra, hogy mi is tettünk fogadalmat! Mi is ígértünk! Amikor szövetségre léptünk vele, akkor szolgálatba, munkába álltunk!

v  Ábrahám is oltárt épített Sikemben (1Móz 12:6-7). Jákób is felvezette ide családtagjait (1Móz 35:2-4), miután elásták fülbevalóikat egy cserfa alatt.

n Így jöttünk fel mi is az Úr házába, szövetséget megújítani az Úrral. „Szolgáljatok az Úrnak tökéletes szívvel!” Szövetség-kötő és -megtartó Istenünk van! (Mik 7:18. 1Kir 8:23). Legyünk Hozzá hasonlóak!